Jason-nal, a felső szomszédommal megdumáltuk, hogy meló után beülünk valahova kávézni meg süteményt burkolni. Közös bennünk, hogy szörnyen édesszájú. Ezen felül rajta sem fog a kaja.
Én érek előbb a megbeszélt helyre; a Wide Awake Cafe-ba. Faszájos kis kávézó, még éjjel is nyitva tartanak. És mint kiderült, jó nagy a forgalmuk ilyenkor is. Nem mi vagyunk az egyetlen éjjeli baglyok a városban. Sőt! Sokan vagyunk, mintha csak osztódással szaporodnánk.
Az ablak mellett ülök. Fent könyöklök az asztalon és gondolkodom, miközben kifelé bámulok a kivilágított utcára. Pár perce érkeztem. Jason még sehol, de az idő közben mellém lépő pincérsrácnak leadom a rendelést. Egy pohár latte macchiato-t simán eliszogatok, mire a haver befut. Nem sokára elém is kerül a forró ital.
Közben hallom, hogy a mögöttem lévő asztalhoz letelepedik valaki.
Alig kortyolok bele a lattémba, máris csipog a mobilom. A fekete bőrdzsekim zsebében lapul, ami meg a szék támlájára terítve lóg. Ahogy oldalra fordulok, hogy elővadásszam, véletlenül megbököm könyökkel a mögöttem ülő szőke srác hátát.
- Bocs, ne haragudj. – villantok rá egy röpke mosolyt, már ha felém néz, aztán inkább az ujjaim közé kaparintom a készüléket, hogy lecsekkoljam ki dobott meg SMS-sel. Csak Jason. Úgy fest, nem mostanában szabadul a munkából.

Ahogy a szőke srác felém fordul, és tisztán láthatóvá válik a sapi alatt az arca, felismerem. Felix Tharburd a TFC-ből. Király banda.
Hülye lennék rárontani. A magunk fajták szívesebben rejtőznek. Általában. Egy idő után elég, hogy boldog boldogtalan ránk cuppan azzal az örömittas felkiáltással, hogy „Jééé! Nem te vagy a…???” De.
Lazán kezelem, és igyekszem főleg szeretettel a rajongók közeledését, de néha előfordul, hogy a lehető legrosszabbkor találnak be. Olyankor nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy jó képet vágjak a zsibongásukhoz.
Miután lecsekkolom az SMS-t, nem csúsztatom vissza a készüléket a kabátomba, inkább az asztalra teszem a kezem ügyébe. Hátha még valakinek eszébe jut valami. Jason már biztosan nem keres, most fújta le a talit.
Futó pillantást vetek Felixre, örülök, hogy nincs gond. Rámosolygok röviden, és ennél tovább nem is akarom megbámulni. Sztársági szolidaritásból, meg aztán a pincért is magához inti. Előrefordulok, de óhatatlanul is fültanúja leszek a kis intermezzónak, ami mögöttem zajlik.
Na, erről beszéltem. Laposan somolygok az orrom alatt.
Belekortyolok a kávémba. A nyelvem hegyével lenyalintom a habot a szám fölül. gondolom olyan lett. Aztán mégiscsak visszafordulok a gitároshoz, hogy megszólítsam. Nagy a késztetés. Elvégre honi.
Hogy ő bemért-e én ki lehetek, gőzöm sincs.
- Isten hozott Vegas-ban, Felix. – döngöm mosolyogva. - Nincs kedved átülni ide? - tudakolom hátratekeredve.

Miért is ne szólíthatnám le ilyen lazán? Lehet, hogy ez az első alkalom, hogy személyesen találkozunk, de földi, ráadásul szakmabéli. Nagyon úgy fest, hogy Vegas finn megszállás alá kerül. Lassan többen leszünk itt, mint otthon.
- Én is örülök. – mosolygom szélesen a szőke gitárosra, miután áttelepedik hozzám, és kiderül, hogy igen, ő is képben van.
A hírek szerint Felix néhány hónapja tartózkodik Vegasban. Ő sem olyan rég, mint én. Biztosan a kalandvágy és a lehetőségek hajtották ide. Hasonlóan, mint engem.
- Nem kell küldeni. Megy az magától is. - kacsintok rá. - Hogy tetszik Vegas? Sikerült beilleszkedned az új bandádba? – érdeklődöm, aztán belekortyolok a kávémba, míg válaszol.
A pillantásom eközben a motyójára vándorol, ami egy füzetből és egy tollból áll a csésze fekete mellett.
- Min ügyködsz?

Sejtelmesen elmosolyodom, miközben bólintok.
- Nincs okom panaszra. – döngöm. Elvégre valóban jó helyre kerültem. A Slaves of Hell nem rossz banda. Sőt! Mi az hogy?! Az olyan apró szépséghibák, mint annak a zseni Vespa-nak a szarságai lassan már nem is számítanak. Beletörődtem, hogy amíg élek, csesztetni fog. De még életemben bele fogok lépni a szájába egyszer az fix.
Komiszan elvigyorodom a kávézó személyzetének jellemzésén.
- Bizony az, de a kávéik és a süteményeik is isteniek. – magyarázom halkan kuncogva.
Mikor legelőször jöttem ide Jason-nal, engem is kiszúrtak a pincérek. Azóta már többször megfordultam itt, úgyhogy megszokták a jelenlétem. Olyan vagyok, mint bármely hétköznapi vendég. Senki nem zaklat.
- Meghiszem azt. De jól csinálod. – búgja az altom. Egy sima helyet is nehéz befoglalni, nem ám olyat, amit egyszer már valaki előmelegített és jól bejáratott. Ám Felix férfi. Vagány srác. Az ilyeneknek nem gond beépülni egy bandába. Arról nem is beszélve, hogy rohadt jók a képességei. Máskülönben most nem lenne köztük.
De próbálj meg nőként egy csupa pasikból álló, látens zombi formációba betelepülni, ahol ha nem megdugni akarnak, akkor válogatott módokon kibabrálni veled, mert az olyan kurva vicces. Szerencsére engem sem kell félteni. Vespa jóval kezdett.
- Na! – gúnyos vigyorra húzódik a szám a hallottakra. - Újabban már házit is adnak? Megleshetem mire jutottál? Épp nincs jobb dolgom. Ha gondolod, összehozhatunk valamit. – magyarázom, és jobb karommal felkönyöklök az asztalra, hogy a tenyerembe fektessem az állam. Innen vizslatom Felix kölykösen helyes arcát.

Nem szokásom dicsekedni. Megvagyok a bandában. Nagyjából. Vespa egy köcsögguszti, de ami az anyagiakat illeti, egy szavam nem lehet. Grid mondhatni a tenyerén hordoz. A franc tudja mi csípte meg, hogy csak úgy vett nekem egy motort. Nem lett volna kötelessége. Sőt. Ez az egész ügy a mai napig egy kurva nagy rejtély.
- Egy mogyorókrémes croissant jól esne. Köszi. – fogadom el Felix meghívását, miközben címzek neki egy kedves mosolyt.
Igen, valóban egy úriember. Sokan talán nem is néznék ki belőle, ahogy általában a feketében járó rockerekből. A társadalom feldughatja magának a szűk látókörű előítéleteit.
A szavaira bólintok. Egyet kell értsek.
- Lehet, hogy Patrick kivételes és nagyszerű gitáros volt, de ez nem jelenti azt, hogy Te nem vagy képes ugyanarra. – jelentőségteljesen nézek Felix szemeibe. - A legjobb, amit tehetsz, hogy nem hasonlítgatod magad másokhoz. Te TE vagy. Ugyanúgy pótolhatatlan, mint Patrick. És gyanítom, ezzel a TFC is tisztában van, ha már bevettek. – kacsintok rá cinkosan, aztán egy lapos vigyor szalad át az ajkaimon.
Méghogy iskola! Halk kuncogást hallatok.
- Az iskolák mit sem tudnak a valódi művészetről. Ott legfeljebb a korlátokat verik beléd és azzal riogatnak, hogy nem vagy elég jó. – döngöm. Nem vagyok az oktatás ellen, én is elvégeztem, amit el kellett, deee… Mindigis utáltam, hogy másvalaki dönti el, mennyit érek, vagy az, amit csinálok, egy 5-ös skálán hány pontot ér. Sosem hagytam, hogy mások elbizonytalanítsanak és eltérítsenek önmagamtól.
A felém fordított füzetet magam elé húzom.
- Kösz. – mondom egy mosollyal, aztán a szemeim végigfutnak a frissen írt sorokon.
A „halott vagy akár az álombeli szülők”- nél erősen összerándul a gyomrom, és érzem, ahogy belém fészkelné magát a szokásos durva letargia. De nem hagyom. Sem az idő, sem a hely, nem alkalmas egy kiadós depressziózásra. Elég, ha éjjelente álmatlanul forgolódom.
A többi sor sem vidámabb. De hát, ez egy ilyen műfaj. Felix dalszövegéből üvölt a lemondás és a lelki fájdalom.
- Konkrét személy, vagy esemény ihletett? Vagy csak úgy jött magától? – tudakolom. - Igazán remek szerzemény. Amit akartál, eltaláltad vele, mert amellett, hogy pokoli nyomasztó, istenesen festői. – magyarázom elismerően, miközben visszatolom Felixnek a füzetet.

Míg Felix beszél, belekortyolok a lattemba. A „megszokták a pofámat”-nál belevigyorgok a kávé tetején úszkáló habba.
- Ez igazán kedves tőlük. – duruzsolom letéve az asztalra a poharat.
Felix következő szavaira enyhén félrebillen a fejem. Valamelyest meglep a vallomása. De mégis…
- A végzettség nem minden. Sokan boldogulnak nélküle. Sőt, olyanok is akadnak dögivel, akik agyonképezve sem találják a helyüket a világban.
Direkt nem azt mondom, hogy „nem viszik semmire”. Nem szeretek ezzel a szófordulattal élni. Ahhoz nem kell semmilyen iskola, hogy képes légy meglátni a lábad előtt heverő lehetőségeket, vagy megleld a benned rejlő zsenit. Vagyis talán. Az észlelés is egy képesség, ám ez olyasvalami, amit az oktatási intézményekben nem tanítanak.
A tanárok gyorsan belénk nevelik, hogy az életünk legfőbb célja anyagi javakat felhalmozni, és ennek elérése érdekében güriznünk kell egy életen át. Mire kikerülünk az iskolapadból, képzett veteránok vagyunk versenyszellemben és félelemben.
- Rá se ránts, Felix. – magyarázom bíztatón, miközben rákacsintok. - A suliban csak mások gondolataival töltik meg a fejed. Ez egy… olyan zavaró tényező, ami aláássa azt a valakit, aki valójában vagy. Félre ne érts, nem támogatom az analfabetizmust, de ha minél kevesebb hatás ér ebből az őrült, agyongondolkodott, agyonmanipulált világból, annál jobb esélyed van kapcsolatot teremteni a kreativitással. A tanárok megigéznek a saját hülyeségeikkel és megetetik veled, hogy nem vagy elég jó úgy ahogy vagy, tehetségtelen vagy, nem érdemled meg ezt-és-ezt, és folyton másokhoz hasonlítgatnak.
Mázli, hogy nincs gyerekem. Még a végén rám kenné; az anyja dumálta le arról, hogy suliba járjon.Hát... Ha lenne, ezt rohadtul benézné.
Egyáltalán nem ítélem el Felixet a döntéséért. Megvan az előnye annak az útnak, amit ő jár.
Közben megérkezik a pincér a két croissanttal. Leteszi elénk. Hálásan mosolygom fel rá, miközben megköszönöm. Felix mintha kicsit máshol járna, vagy legalábbis úgy belemerült a beszélgetésbe.
- Igen, tetszik. – bólintok még mindig mosolyogva. - Ne hallgass a rossz nyelvekre. A legegyszerűbb formula, hogy légy önmagad. Ha idiot savant, akkor idiot savant. Így nem történhet semmi baj. A lényeg, hogy boldog légy. – vonom meg a vállam.

Egyetértően bólogattam, közben a képemen már akaratlanul is letörölhetetlen vigyor ült a képemen.
- Na igen. De annyi biztos, hogy ilyen jó fej emberekkel nem mostanság akadt dolgom. Bár néha a régi bandát is hiányolom, ám máig viszonylag jóban vagyok a tagokkal.
Ja bár Ulf azóta se bocsátotta meg, hogy tönkre vágtam a fő koncertet, mikor sikeresen nos...belehánytam a hangfalba és tönkre vágtam az egészet úgy ahogy van.
- Ezzel a gondolat menettel teljesen egyetértek. Piszok jó példa rá egy indiai ürge. Elvégezte a nyolc általánost aztán elkezdett dolgozni és láss csodát, ma már az egyik legbefolyásosabb ember ma már egész Indiában. Vagy ott van a következő történet amit egy turné alkalmával volt szerencsém hallani: volt egyszer egy srác, akinek szintén az általánoson kívül, semmi iskola végzettsége nem volt. Elment egy étterembe dolgozni mosogató fiúnak és csak az által, hogy néha bement segédkezni a konyhára, néhány év múlva már a szakácsok között volt. Ki tudja, hogy például...
Rámutattam a magam előtt elterpeszkedő croissantra.
-...ezt milyen tanultságú ember csinálta.-majd vigyorogva hozzátettem.-Bár az biztos, hogy nagyot alkotott.
A sors hullámain a jó részt nehéz elcsípni, de valakinek sikerülhet. Ez már csak így megy.
- Én amondó vagyok, hogy igazából a legfontosabb dolgokat, bármilyen furcsának is hangzik, az iskolán kívül és az általánosban tanulod meg. Példaként megint csak magamat tudom mondani, hisz vegyük figyelembe, hogy a gitár mellett éneklek is, bár a hangom ritkábban lehet hallani, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy nem iskolában tanultam meg, se gitározni se énekelni. Az egész zenei ízlésem onnan követhető, hogy apámat kértem meg, hogy tanítson meg gitározni, az éneklés pedig a ritka családi karaoke partikból ered. Az iskolában csak azt tanultam meg, hogy kell olvasni, számolni, írni. Pont. Sokkal inkább értékelem azt, hogy mit tanultam az iskolán kívül. Mondjuk ha lesz gyerekem akkor tuti, hogy az ilyen gondolataim gyorsan elrejtem előle.
Lehet, hogy apámék engem nem basztak le, mikor eldöntöttem, hogy nem járok suliba, de ha a kölyköm nem fog iskolába menni, akkor letépem a fejét annyi száz.
A szavaira csupán nyitott szájjal bámultam és igen döbbenten figyeltem, majd nagy nehezen megszólaltam.
- Baaaszki...ilyen király lelki támaszos szöveget ritkán hallottam még.
Bár a saját szavaimtól hamar egy emberes nevetés tört fel belőlem. Sosem voltam az emberek szava...akarom mondani a szavak embere.

Felix a régi bandáját emlegeti. Ez bennem is felidéz jó néhány emléket, amiket sosem fogok elfelejteni. Hiányoznak a srácok a baromságaikkal együtt. De mindegy már. Kezdek beleszokni a Slaves of Hell-be. Ha a fiúk közül nem is mindegyikük, de van aki nagyon sokat jelent.
Felnevetek, ahogy a croissant felé int.
- Na igen. Az eredettörténete valóban ismeretlen. Nem tudhatjuk mikor ki és hol találta ki ezt a csodát. Állítólag a török leverését ünnepelték meg vele Bécsben, és akkor készítettek először croissant-t. – vonom meg a vállam.
Felixnek jó beszélőkéje van, de ki a fene bánja. Kellemes társaság. A szemeibe mosolyogva hallgatom, aztán fogom a mogyorókrémmel töltött kiflit és beleharapok.
Teli szájjal bólogatok a szavaira.
- Jaja. Egyetértek. A tanulás fontos, de nem mindenben értek egyet az oktatással. – hirtelen felkacagok. - Aha, a gyerekem előtt én is kussolnék a nézeteimről. Menjen csak szépen a suliba. Ha nem is lesz belőle diplomás orvos, írni, olvasni tudjon, és legyen tisztában azzal, aki. A döntést ráhagyom, mihez kezd. Tapasztalja csak meg, amit akar, bontakozzon ki és… fedezze fel az életet saját belátása szerint. Persze ott lennék mögötte, ha beletenyerel a szarba. – magyarázom röhögcsélve. Azt hiszem, borzasztóan, már-már törvénybeütközően laza szülő lennék. Mázli; nincsenek olyan irányú ambícióim, hogy anya legyek. Még a férfiakat sem engedem közel, így aztán kizárólag önmegtermékenyítés jöhet szóba. A kósza gondolatra gunyoros somolygás suhan át az arcomon.
Arra az erőteljes „Baszki!” felkiáltásra, ami elhagyja Felix száját, a kávézóban tartózkodók egy emberként kapják felénk a tekintetüket. Én csak vihogok az egészen a sütemény fölött. Hadd bámuljanak.
- Ugye? – kacsintok Felixre egy széles vigyor kíséretében. - Van pár ilyen a tarsolyomban.
Naná! Kurva okos vagyok mások dolgában, de a saját fóbiáimmal képtelen vagyok megbirkózni. Ilyen ez.