Ez egy olyan hely, ami... Lehangol.
Nem csak azért, mert ez egy szimpla kórház, nem, ennek semmi köze hozzá. Egy kórház váróterme magában lehangoló dolog.
De főleg úgy, hogy ha tudod, hogy csupa halálraítélt ül körülötted. CSupa időzített bomba, akiknek ketyeg az órájuk, de senki nem tudja, mikor áll meg az a kis szerkezet odabent végleg. Senki.
Gyógyíthatatlan betegek. Rosszkedvű, szürkés arcok, férfiak, nők, öreg emberek, és kisgyerekek, kamaszok, és fiatal karcsú táncoslány, modellfiúk, és kövérkés kockafejű programozók. A kór nem válogat. A rák. Az AIDS. Előtte minden ember egyenlő. Emancipáció! mindenki erre vágyott. Nem igaz?
Mindegy, hogy de Winter vagyok, és Oxfordban végeztem, vagy, hogy az a lány ott a másik sorban nehéz munkával keresi a mindennapi betevőre valót. Rajta is látszik. A haja kihullott, kendő alá rejti kopasz fejét. Szomorúan villan össze a tekintetünk. De már nincs benne semmi szánakozás. Mind tudjuk, hogy mi történik, és az ember túlságosan belefárad ahhoz, hogy még a másik sorsán is rágódjon.
A nyomornak van az a fokozata, mikor az ember közömbössé válik.
A fiatal srác mellettem nagyon beteg lehet, figyelem beesett arcát, vörös szemeit, van benne valami nagyon fájdalmas, valami nagyon súlyos.
Vigyázzon vele, motyogja a fülembe bizalmasan egy idősebb férfi , HIV pozitiv, mondja, és sietve arrébb ül. Bizonyára régi vendége a rendelőnek.
Keservesen elmosolyodok. Világi hiúság, mintha nekem egy percig is számítana már, hogy akár egy leprás beteggel ülök egy légtérben. Már nem mindegy? Mit tud nekem ártani? Nem félek már semmitől, mert tudom, hogy közel a vég.
Sebezhetetlen vagyok, hát nem fantasztikus?
Beszólít az orvos, hát, nem olyan nagy élmény. Megnézi mi a helyzet, úgy érzem, őt is lelombozza, hogy semmi esély a javulásra, bár maga is megdöbben, hogy mennyire jó kondiban vagyok ahhoz képest. Örvendezik velem egy sort hamis mosollyal, hogy nincs szükség sugárkezelésre, de mindketten pontosan tudjuk, miért: egyszerűen nem érné meg.
Gyógyszert ír. Köszön. Én kimegyek.
A váró lassan kiürült, de a srác még mindig ott ül, kifejezéstelen arccal mered maga elé, és olyan, mintha nyitott szemmel aludna. Bizonytalanul méregetem, majd neveltetésem nem bír magával, megszólítom.
- Elnézést... - kezdem tétován - Mondja, jól... jól van? Hozzak egy... egy pohár vizet?