- Öreg vagyok már az ilyen helyekhez.
Ezt jelzi például az is, hogy saját magamban beszélek egy szórakozóhely mögötti kis utcában, közvetlenül egy konténer és az ajtó melletti lámpa között nyomva a földet a súlyommal. Bentről dallamtalan elektronikus zene moraja szűrődik ki és az emberek kiáltozásának, beszédének, nevetésének összeolvadó alaphangja. Nem jönnék ide magamtól, de az egyik leendő és egyébként gyakorta visszajáró, régi kliensünknek új lányt mutattam, aztán útjukra engedtem – és ha már erre tévedtem, feltételeztem van néhány ismerős errefelé akinek elszórhatom az ehavi eresztés egy részét. Vagy ha nem ismerős, hát olyan szemfüles kölyök, aki érti a testbeszéd tolvajnyelvét.
Megpöckölöm a cigarettásdoboz alját és a soron következő szál végét a számba véve húzom ki a helyéről, muszáj valamivel elfoglalni magam, míg ideér a megbeszélt találkozóm. Nem mintha a dohányzás olyan megnyugtatóan produktív tevékenység lenne, hogy érdemlegesen lefoglalja a gondolataimat, de a semminél még mindig jobb.
Niko a város egy másik negyedében csinálja ugyanezt, mint én. Szokták mondani, hogy ezek a Dánok –„Dánok” vagy „Dán Testvérek”, csak így hívnak minket, azok, akik ismernek és szakmabeliek,  valahogy ugye be kell azonosítani minket. Ha engem kérdezel, olyan, mint egy 2011-es indie pop banda neve: Danish Brothers, eh – szóval hogy ezek A Dánok mindig egymás nyakában lógnak, mintha ikrek lennének. Hát egyrészt kurvára megtalálhatnak minket külön-külön is, másrészt ikrek sem vagyunk, ikrezzen minket az, akinek hat anyja van. Sőt, ő már nagy valószínűség szerint több vevőt felhajtott, mint én, fene, már megint én fogok veszteni. Ha olyan napom van, akkor strigulázom, hogy ki nyert, ki vesztett. Elbaszott egy verseny, de hát ez a szegény ember, pardon a las vegas-i dealer ki nevet a végénje. A falnak támaszkodom, megropogtatom a nyakam és elnézek az utca irányába, sose tudni mikor jár erre egy hőskomplexusos járőr, aki azt hiszi, hogy ő fogja megmenteni a világot és megfékezni a városi bűnözést. Rohadt idegesítő és persze egy dealeren semmi sem múlik, de azért annak a dealernek –ez aktuálisan én lennék, ha feltételes módban beszélünk– elég szar estéje lenne a sitten.

Kilazítom a zakó alatt az ing gallérját és felső két-három és most először gondolok ma arra, hogy talán melegebb időhöz is öltözhettem volna. Bár ehhez a hőséghez még az ádámkosztüm is túlöltözött szerelésnek számít – meg aztán inkább vágjanak hűvösre terítésért, mint azért, mert pucér seggel flangáltam a városban. A megélhetési bűnözőknek is van büszkesége. Talán már csak a származásomból kifolyólag is, és persze azért, mert Nikoval sokáig éltünk a földteke északabbra eső területein, az itteni nyáreste nekem kész szenvedés.
A karórámra pillantok, csekkolom az időt; egészig még maradok a tervek szerint, de tovább nem szeretném húzni az időt, szétrobban a fejem ettől a tuctuctól. Egyáltalán hogy lehet erre táncolni? Az én időmben bezzeg.. Az én időmben ugyanúgy nem törődtünk a zenével, engem speciel mindig az foglalt le, hogyan csempésszek partidrogot az aktuális lány italába, érdekelt is engem akkoriban, hogy mi szól a háttérben. Úgy látszik, hogy van, ami nem változik az egyes generációknál – csak az ember változik, ahogy öregszik. Pontosabban az a lista bővül, hogy mi idegesíti, a habitus viszont olyan kőbe vésett, hogy én már csak ilyen elcseszettül szállok majd a sírba is. Ennek az eseménynek a dátumát nem is datálnám olyan későre, az életmódunkat elnézve. Például, ha valaha sittre kerülünk vagy kerülök, csak egyetlen fokkal lesz jobb dolgom a pedofiloknál.
Mások is ki-kiszállingóznak dohányozni, ám ezúttal ismerős(ebb, fogjuk rá, rossz az arcmemóriám) arc oldalaz ki a rozsdás vasajtó mögül. Elég fiatal, de hát a fiatal korosztályból kerül ki a legtöbb vevőnk; na meg üzletemberekből és kartelles mitugrászokból, hajléktalanokból. A kokó előtt mindenki egyenlő, tök mindegy, hogy a társadalmi ranglétra mely fokán jár. Az ilyen kiscsajok például nagyon lelkesen fizetnek, bár huzamosabb ideig nehezen viselem el a nyafogást: miért nem nagyobb adag, biztosan annyi gramm, mennyire tiszta, honnan van, miért ennyibe kerül? Blah blah blah. Nem mintha értenének hozzá, de valamiért presztízskérdést csinálnak abból, hogy én meg legyek győződve a kompetenciájukról. Hirtelen nem ugrik be, hogy ez az őzikeszemű ilyen-e, de úgy is mindjárt kiderül, legrosszabb esetben majd arra hivatkozom, hogy dolgom van – és egyébként tényleg – és lépek.
Ujjaim közé fogom a cigarettát és végigmérem, valami hiányzik vagy nem stimmel, de nem igazán tudom, hogy mi az – hasonló érzés, mint amikor otthonról elindulva az embernek az a meggyőződése támad, hogy valamit elfelejtett. És egészen biztos benne, hogy elfelejtette azt a valamit, amiről fogalma sincs, hogy mi. Aztán valamikor nap közben derül ki, abban a pillanatban, amikor ösztönösen nyúlna érte a keze és nem találja.
- Szevasz. – A köszönéssel egy időben ismét az órámra lesek és nemet intek a fejemmel. – Pont időre érkeztél. – Ez üdítő jelenség az amcsiknál, náluk csak a spanyolok ráérősebbek. Azok, baszki, mintha övék lenne a világ összes ideje. Csak a fejemmel fordulok arra, hagyom, hogy ő csapódjon oda hozzám, ha annyira kell neki az anyag. Szabad kezemet a zsebembe süllyesztem ráérősen.
- Van nálam abból az eresztésből, amit legutóbb is hozattunk, egyenesen Amszterdamból. Az kell, vagy a szarabb nyugati parti?

Az ember azt gondolná, hogy az ilyen kiscsajokban azért van kraft, főleg, ha az anyagról van szó, és majd magabiztos fenékbillegetéssel szambázik el odáig, ahol én állok. Nem, ez nem amolyan vénemberes képzelgés, ez a bevett szokás kérem. Meg hadd ne mondjam, mihez csaphatnám még hozzá ilyenkor a „bevett” jelzőt. Na, hát ahhoz képest az aktuális vevő elég vérszegényen közeledik, egyik lépés a másik után, látszik, hogy már nagyon oda van az anyagért, mégis olyan kis nebántsvirág, hogy majdnem megsajnálom. Mármint, ha képes lennék rá, nyilván. Meg aztán gyorsan is, meg lendületesek, mint a nyilvánosházba járó, köztiszteletben álló buzik, akik nem fiziológiai adottság miatt olyan fürgék és mozgékonyak, hanem mert egyszerűen hozzászoktak ahhoz, hogy gyorsan surranjanak be valahová, aztán ugyanolyan észrevétlenül és tempósan hagyják el a helyszínt. Ez már nem is darwin-i evolúció, hanem nem is tudom.. vegas-i. Mindegy is.
A lány viszont nagyon körülményeskedő és lassú, mit kell ezzel ilyen sokáig szórakozni? Nem szükséges nekem elismételni, amit mondok. Virítsa a bankókat, odaadom a csomagot, aztán jól van. Jelezvén, hogy tempósabb is lehetnek, ismét a karórámra nézek.
Egy-kettő kicsi lány, egy kettő, értem én, hogy hajcsavargatásra is van időd, nagyon jó neked, nekem sajnos kevésbé kellenek az elvesztegetett percek a bakancslistám teljesítéséhez már ebben a korban.
Pont úgy toporog, mint aki valami rosszban sántikál, de igazán veszem komolyan, egyetlen elég erős pofon elég lenne, hogy falnak kenjem – egyrészt mert annyira erős vagyok, másrészt pedig ő annyira gyenge. Nem súlycsoport, mindenesetre remélem nem feltételezi, hogy a magamfajtában dolgoznak az olyan gentleman gének, melyek szerint „nőt megütni bűn”. De már ezzel a töketlenkedéssel kezdi elérni a türelmem határát. (Most mi van? Sosem voltam valami türelmes alkat.) Összeszűkített szemekkel fürkészem, keresve a tekintetét. Elnéztem volna és már be van állva? Nem, annyira rossz megfigyelő azért nem vagyok.
- Igen? Te? – A cigarettát tartó kezemmel körkörösen gesztikulálok, hátha a levegőben kerekezés majd az időt, illetve a gyorsaságát is meghajtja kicsit, de csak nem akar ez összejönni.
- Beverted a fejed és elvesztetted az agyad felét vagy mi? Tempósan, csibe, tempósan.
Ne menjünk bele a részletekbe, hogy ez az előbbi kérdés hány sebből is vérzik élettani szempontból, az biztos, hogy a kiscsaj nemsokára többől is fog, ha nem szedi össze magát. Vagy egyszerűen itt hagyom, fenének van ehhez kedve, hát komolyan. Frusztráltan beleszívok a nikotinrúdba, súlypontomat egyik oldalról a másikra helyezem és némán fohászkodom az istenhez, hogy adjon nekem türelmet, de kurvára sürgősen. Ahogy befut a kérdés levegőt veszek és örömtelen mosollyal egy nagyot bólintok beszéd közben. Amint van valami „akció”, rendkívüli hirtelenséggel kelnek életre az izmaim, kiegyenesedek, nem támaszkodok már úgy teljes súllyal a hátam mögött lévő falhoz.
- Attól függ, hány gramm kell. A nyugati partiból 20 gramm 1400-at kóstál, a jobb minőséget viszont meg kell fizetni, az 1800-ba fáj. De lehet többet vagy kevesebbet, van sima 10 grammos kiszerelés is. Mondanom sem kell, ugye, hogy előbb a készpénz.