Gabriel Hearth

Karakter személyisége

Én… most őszintén. Vedd a fáradtságot és ismerj meg ha tudni akarod milyen is vagyok igazából. Na jó, adok pár támpontot. Őszinteség. Kinek tetszik, kinek nem akkor is kimondom amit gondolok. Ha jó a véleményem, ha rossz. Annyi szerencséd van ha rossz véleménnyel vagyok rólad, hogy megfogalmazom mi nem tetszik, nem mondom nyersen a szemedbe. Van egy szabályrendszerem, de hívjuk inkább elveknek. azok szerint élek, azokhoz tartom magam még ha nehéz is néha. Csak egy korlát amit magam kovácsoltam. Nem vagyok az ösztöneim rabja, nem élek a mának, inkább egy álomvilág az aminek meg akarok felelni és nem a mai emberi normák. Ja hogy emiatt kitaszítasz? Tudod mit, hidegen hagy, csak boldogabb leszek hogy nem állok be mögéd a sorba, hanem a saját utamat járom. Én legalább megpróbálok úgy élni, hogy ne bánjak meg semmit. Te is elmondhatod majd ezt magadról? Én, nem titkolom, szeretek lázadni, minden a nagy többség által elfogadott dolog ellen. Mert nem tartom tisztának a társadalmat. Ez van. Reménykedem hogy nem én vagyok egyedül aki így gondolja, hogy nem halt még ki az emberség az emberekből.
Olyan vagyok aki segít ha tud. Ha te utána kérded, hogy mivel tartozol, akkor semmit nem értesz az egészből. Nem is koptatom tovább a számat, nincs miért. Ha olyan vagy, akkor tudod miről beszéltem eddig, ha nem akkor remélem egyszer rájössz majd, hogy rajtad kívül is vannak fontos, értékes dolgok, amiket meg kellene őrizni.    

Történet vagy szerepjátékos példa

2013.december
Három év telt el azóta, hogy zsebemben egy visszadobott jegygyűrűvel, kissé megtörve és teljesen tanácstalanul elhagytam Londont. Nem szégyellem, nem menekültem, csak szükségem volt egy kis egyedüllétre, és arra, hogy világot lássak. Arra viszont nem tudtam felkészülni, hogy az, amit hátrahagytam. Az vár mindenhol.
Társadalomtudományt tanultam, és egy kis pszichológiát. De most, csak egy író vagyok. Az emberiség sokat változott, és én az okokat keresem. Az okot arra, hogy miért próbál meg mindenki maszkot hordva élni és beilleszkedni egy olyan közösségbe, mely alapvetően hamis, csak elhitt normákon alapszik. Minden ami fontos volt az ma már csak haldoklik. Ez megy egész Európában, és talán mindenhol máshol is.
Az új kor adja a változás alapját. A technológia oly mértékben fejlődött az elmúlt 15-20 évben, amellyel az egyszerű emberi elme már nem tud megbírkózni. Le vagyunk maradva. De, van egy lehetőség arra hogy lépést tartsunk, és a legtöbb ember ezt az utat is választja. Mégpedig.. hogy lemond önmagáról, az értékrendről amit a generációk átadtak. Az érzések nagy részét levetkőzve az ember álarcot húz a világ felé és csatlakozik a hasonlóak tömegéhez. Ennek az eredménye a lassú, de teljes szociális leépülés. Nem marad más, csak a népszerűség hajszolása és a kirekesztés. Mert akinek ez nem megy. Aki nem adja fel önmagát csak azért, mert a tömeg agyatlan zombiként karjait kitárva várja, annak a sorsa legrosszabb esetben a magány, és a kérdések keresése, hogy ő miben más mint a többi. De, az igazi kérdés az: hogy a többiek miben mások mint ő…
Nem is a mai embereknek írom amit írok, általánosítani így sem lehet. Egy letűnt kor utolsó hírmondói még mindig köztünk élnek. Ők azok akik még én is normálisnak tartok. Akin nem adták fel, bármilyen nehéz is megmaradni olyannak amilyenek. Számukra talán van még remény, s így velük együtt az emberségnek is.
Van egy lakókocsim és egy macskám: Remény. Igen, ezt megtudva a legtöbben őrültnek bélyegeznek, de minimum különcnek. Ha számítana a véleményük talán már rég feladtam volna. De én csak utazgatok. Emlékeket, ichletet gyűjtök. Nincs szükségem másra. Azért adtam fel a teljes életet, mert még mindig hiszem hogy van remény, és vannak olyan emberek akikért érdemes élni. Igazi egyéniségek, igazi értékrenddel. És, nem bánom. Egy percét sem a magánynak mit magamra vállaltam. Mert, bár lelomboz, hogy mindenhol ugyanazt láttam és tapasztaltam, de a háttérben mindig ott voltak azok akikért ezt csinálom. Csak szóval, tettel és papírra vetett betűkkel tudok értük tenni. Ez kevés, most még nagyon kevés, de egyszer talán majd mindenki meglátja, hogy rossz úton járunk.
Viszont, nem. Nem az én könyvem indítja majd meg a változást. Kevés lesz ez ahhoz. Csak remélem hogy egyszer mindenki rájön. Legyen az tíz, húsz vagy akár ötven év múlva, míg nem késő és míg van aki felfogni képes, hogy a rendszernek való behódolás, mi tömeggé kovácsolva megöli az egyént, az megöli az emberiséget is, addig van remény.
Egyre közelebb a szülővárosom London. Kerülni próbáltam, és az otthonomnak is már évek óta csak egy lakókocsi nevezhető. A nagyváros közelsége mégis megtölt a régi emlékekkel. Az érzés feldob és felkavar is egyben, de tudom. Nincs miért visszamennem oda. Csak megyek tovább.

Újra esik. A cseppek egyhangú kopogása kellemes alaphangot ad az estének. Csak a laptop világít, s fölötte két borostyán macskaszem tükrözi vissza a halovány fényt. Elnyomva egy ásítást bezárom a dokumentumot. Csak egy üzenet akadályozott meg, magára vonva a figyelmem. Menti a Piszkozat dokumentum módosításait? Persze hogy… hosszú percekig csak a képernyőt néztem. Gondolataim elsodortak. Vajon érdemes folytatnom? Van miért?
Veszni hagytam mindent. Majd máskor, más megfogalmazásban. Ha újra lesz kedvem hozzá.. Most remény vonta el a figyelmem. Dorombolva ugrott az ölembe, majd kényelmesen elhelyezkedett. Nem állhattam mosolygás nélkül, megsimogattam, végül hátradőlve engem is elnyomott az álom.