'Ne vádaskodj azok ellen, akik nem felelősek a dolgokért, mert mióta az orvos bűne a betegség?'

Ebédidő volt, de ettem én? Dehogy, sőt... Feküdtem a redelőmben, szememen egy kendővel, lábammal az íróasztalomon, a telefonom Tchaikovsky-t nyomott a fülembe, a vad dallamok megnyugtattak, egyik kezem lelógott, és nem kellett egy perc sem, hogy mélyre rántson az álom. Igen... hamar bealszom ennyi munka mellett. Egyébként egészen felháborítóan hálátlan munka az orvosi, komolyan. Azt hiszik, hogy nekem kötelességem meggyógyítani őket, sőt, akkor és ott, mikor ők akarják, egy perccel sem később, és személyes sértésnek veszik, ha eltolódnak az időpontok, na de álljon már meg a menet! Nem én tehetek róla, hogy az egyikük náthás, a másiknak meg egy kötőtű áll ki a kezéből, a kettő nem ugyanaz a kategória, nyilvánvaló, hogy többet kell foglalkoznom a másikkal. Azt az esetet még mindig nem dolgoztam fel. Főleg azt, hogy miért kezdte el rángatni, ha fájt neki, és miért sikítozott, mikor ő húzkodta?! Néha nem értem az embereket, nagyon sötétek tudnak lenni, és aztán rám mutogatnak. Őszintén sajnálom a gondjukat, de tudtommal én próbálom is megoldani, de ha üvöltöznek velem, akkor elég nehezen tudok higgadtan gondolkodni, helyettük nem tudom bevenni a gyógyszereket, és nem tudom nem vakarni azt, amihez tilos lenne hozzányúlni! Tudom, hogy néhány kezelés fájdalmas, és együttérzek velük, de néha nem lehet kikerülni a dolgot. Akármit is gondolnak, nekem nem okoz örömet, ha ők szenvednek. Akkor nem orvosnak mentem volna, hanem pszichopatának és kész. Úgyis sokkal egyszerűbb megölni valakit, mint meggyógyítani.
Szóval a zsörtölődés után elaludtam, szépségeseket álmodtam, avagy nem, semmit sem, olyan mélyen elsüllyedtem a béke országában... életem talán legyszebb hat órája volt, a délutánt nem én vittem, de az este az enyém volt, szóval ez most jól jött. Hatkor viszont a drága asszisztensem kellemetlenül felkeltett. Úgy kezdte, hogy istenesen becsapta az ajtót, mire halálosan komolyan, leesett a kép a falról, a telefonom meg az ágyról, emiatt megszűnt a kellemes zene, és felriadtam.
- Carlisle, azonnal be kell menned a műtőbe!! - Nagy szemeket meresztettem rá, zsibbadt az egész karom, mivel rajta feküdtem. Valószínűleg nagyon bután nézhettem rá, mert folytatta magától.
- Egy nő... szóval... lövöldözés volt a bankban, sokakat eltaláltak, már minden orvos foglalt, őt meg most hozták be, szóval vagy a magáé, vagy behívunk valakit, ha szeretné - Hunyorogva fogtam fel a szavakat, majd fejet ingattam. Nem, senki sem várhat, főleg nem egy lövés, szerencsétlen nő..
- Megyek, addig adjanak neki érzéstelenítőt! - Osztottam ki a feladatot, élénkkék szemem pedig máris a köpenyem kereste. A lány elment, én felkaptam, belebújtam, és át is vágtam az egész kórházon, míg be nem értem a szobába. Ajjaj. De legalább már fájni nem fáj neki, ez is valami!
- Dr. Carlisle Watworth vagyok, elnézést, én voltam az utolsó erreténfergő, ne aggódjon, kiszedjük magából a golyót, csak ha lehet, ne nagyon mozogjon - Hangom nyugodt volt, hogy ő is érezze, semmi gond nincs. A vállán találta el, így nem is lesz, csak ki kell szednem. Felhúztam a kesztyűt.
- bármilyen gyógyszerérzékenység? Komolyabb műtét a közelmúltban? - Tettem fel a kérdést, míg közelebb mentem. A ruha beleragadt a sebbe, úgyhogy előbb körbevágtam, azt lehúzták róla, és csak a sebben maradt, az, hogy félmeztelen volt éppen a legkevésbé sem érdekelt, csak apró mozdulatokkal elkeztdem felszedni az anyagdarabot.
- Ugye már semmit nem érez? - Kérdeztem azért biztosításképp.

'Ne vádaskodj azok ellen, akik nem felelősek a dolgokért, mert mióta az orvos bűne a betegség?'

- Az örvendek nyilván nem való ebbe a helyzetbe - Mosolyodtam el finoman. És nem azért, mert ne örülnék a megismerkedésünknek, hanem mert nyilván ő kihagyta volna, ha ez a szép kis golyó az ára a vállába. Drogos?! Legyűrtem egy nagy vigyort, néha én is benyomok. Néha, de főleg speed, muszáj ébren maradnom. A többi csak nikotin és koffein, meg cigi. Ja, a nikotintapasz mellé, tudom, ez enyhén gázos, de soha nem érdekelt. Meg ott van az is, hogy szeretem bántalmazni magamat. Néha, sokszor ez inkább valami büntetés féle, ha elszúrok valamit, néha meg a vér varázsol el, vagy a fájdalom kisöpri az agyam. A kérdésére nem válaszoltam, semmi köze hozzá, mert ha a kórházi időmet mondom, halálra rémülne, hogy egy zöldfülű turkál a vállában, ha meg az illegális időmet, az megnyugtatná, de nem kell róla tudnia. Főleg, hogy újságíró, idefele megnéztem a lapját. Nem, nem fogom elmondani neki, nem akarok börtönbe kerülni.
- Elég annyit tudnia, hogy nem lesz baja miattam. - Váaszoltam finom mosollyal. Hang nélkül kezdtem el intézkedni, nagyon fel sem néztem, nem volt miért. Kiszedtem a sebből a ruhát, úgy, hogy nem maradtak utána szálak, utána lefertőtlenítettem a sebet, és kicsit elszorítottam a karját, hogy ne vérezzen el, ha kihúzoma  golyót majd elővettem egy nagy csipeszt. Ja, nem tűnhetett valami bíztatónak, de nem kérdeztem a hölgy véleményét. Benyúltam vele a sebbe, és kihúztam a golyót. Utána már rövidebb idő volt, míg az ellátás után bekötöztük, és lefektettük. Rákötötték jópár infúzióra, míg én kidobtam a kesztyűket, diktáltam az asszisztensnek, mit írjon, ellenőriztem Lindsay kötését, a gépeket, az infúziókat, de minden rendben volt, és a sebe is helyre fog jönni idővel.
- Ne aggódjon, a seb be fog gyógyulni, fontos területeket nem érintett, heg az lesz... pár napig kórházban kell maradnia, nem varrhattam még össze a sebet. Ha lehet, akkor a kapott gyógyszereket tényleg vegye be, mert nem az agyát akarjuk átmosni, hanem a testét rendbe hozni. ielőtt megkérdezné, nem, itt nem dolgozhat. Egészen biztos vagyok benne, hogy remek cikkeket ír, és nagyon remek a szakmájában, de higgye el nekem, ha nem hallgatrám, csúnya következményei lesznek. - Mondtam el neki egy sóhajtással a kötelező szöveget, de igazából egyet is értettem vele. Fáradtan mosolyodtam el, hihetetlen, megint álmos vagyok, hogy csapna belém a villám, kell nikotin tapasz.
- Ne álljon fel az ágyból, ha szüksége van valakire, csengessen és jön egy nővérke, én pedig majd valamikor holnap  megvizsgálom.- Elindultam kifelé, gondolataim a tapaszok körül forogtak már, de megálltam az ajtóban, és mosolyogva visszafordultam.
- Egyébként köszönöm, a kérdéséből úgy szűrtem le, elég fiatalnak nézek ki, ez jól esik -Heherésztem és a kilincs után nyúltam.

'Ne vádaskodj azok ellen, akik nem felelősek a dolgokért, mert mióta az orvos bűne a betegség?'

Megdermedtem az ajtóban, ujjaim elfehéredtek, annyira markoltam, az asszisztens pedig köhögésnek álcázott röhögést hallatott a hátam mögött, majd halkan megszólalt.
- Jaj, ezt nem kellett volna - Nyöszörögte, majd hamar letette a poharat, ami a kezében volt, és felém indult, a vállamhoz ért.
- Carlisle, nem úgy gondolta, hidd el... - felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam és egy határozott mozdulattal berántottam az ajtót, hogy az üveg megremegett a keretében. Megfordultam, és ugyan mosolyogtam, szemeimben mégis a düh vad tüze lobogott.
-Semmi gond, Marvin, ugyan miért is lennék mérges? Én itt gürcölök minden egyes nap, minden nap, még vasárnap is, esti műszakokban, ahogy hív egy beteg, és házhoz ugrom, mert miért is ne, ezért vagyok! Minek nekem barátnő, család, szórakozás, mikor nagyképű firkászokból is szedegethetek golyócskákat?! - A hangom egyre feljebb emelkedett, lépteim puhán gördültek a nő felé, remegtem a dühtől, az asszisztens a falhoz lapult.
- Míg ő emberek életét teszi tönkre a pletykákkal, hazugságokkal, más életekben áskálódik, én a csuklóikat kötözöm, amit esetleg felvágtak egy kedves cikk után. Vagy mondjuk az apámat ápolgatom, akiről olyan kedves hazugság jelent meg a Las Vegas Dailyben, hogy kirúgták, és utána én voltam az, aki felszedtem az üvegcserepek közül a fürdőszobám padlóján. - az ágya végénél a rácsba kapaszkodtam, így éreztem helyesnek, hogy legyen köztünk valami, ami meggátol abban, hogy egészen közel kerülve ordítsam le a fejét. Mély levegőket vettem.
- Szóval egy ilyen kis firkász idejön, elvárja, hogy segítsek, és utána... megmondja, hogy hogyan végezzem a munkám, mikor én takarítottam a mocskot utána. - Kifújtam a levegőt, az asszisztens közelebb merészkedett és megsimogatta a hátam, tudta, hogy az apám még most is szenved.
- Tehát kedves hölgyem. Tájékoztatom, hogy nem a Las Vegas Dailyben van, hanem a kórházban. Ahol éppen most én vagyok a főorvos. Tudom, hogy esetleg engem is bemocskolhat. De amíg itt van, az én szabályaim szerint játszunk. Ha óhajtja, az egyik barátom bíró, esetleg megkérhetem, hogy segítsen a benttartásában a saját érdekében. - Kérdőn vontam fel a szemöldökömet. Hevesen vettem a levegőt, szinte a nő fölé magasodtam, ugyan idősebb volt nálam, de az idegesség oroszlánná növelt.

'Ne vádaskodj azok ellen, akik nem felelősek a dolgokért, mert mióta az orvos bűne a betegség?'

Benyelem a megjegyzést, miszerint ezek szerint elég szarul végzi a munkáját, és éppen bevallotta, hogy faszságokat ír az emberekről, de mikor végre nem nyakaskodik tovább, megnyugszom, vagy inkább kordában tudom tartani a többi kirohanásomat, szépen visszanyelem, és csak kiegyenesedek.
- Köszönöm az ön nevében is - Attól még, hogy egy lórugásnyi fájdalomcsillapító van benne, és most fittnek érzi magát, pár óra múlva sikítva rohanna vissza a fájdalomtól. Akármit is gondol, tényleg van bíró barátom, a helyzet állása szerint nem is egy, hanem három, de mindegy is, egy is elég lenne ahhoz, hogy a seggét ide ragasszam. Nem igaz, hogy nem képes felfogni; egy lőtt seb van a vállán. Inkább már nem mondok semmit, csak kirántom a fiókot, előhúzok egy nagy nikotin tapaszt, és felrakom magamnak, mielőtt még letépem a szép kis fejét a nyakáról. Oké, oké, minden rendben lesz.  Nekem már nem kell többet a nő mellett lennem, egyébként is már irritál az egész ember. Sajnálatára pontosan észreveszem a jeleit a hisztériájának, a kezét, a szemeit, ne higgye, hogy át tud verni, ilyenről szó nincs, csak most éppen a legapróbb gondom is nagyobb, mint ő. Így csak otthagyom, szerintem mind a kettőnknek ez most a leghelyesebb. De azért megmondom a biztonságiaknak, hogy ne engedjék ki a vöröskét, mert egyrészt szinte közveszélyes, másik oldalról, mert még össze se foltoztam.

Szinte hányok a gondolattól, hogy ma is bemenjek a banyához.  Az este sem volt elég, hogy kipihenjem őt, de rendben. Az én kezembe nyomták a reggelijét, ami külön idegesített, nem tudom, mi fog megakadályozni benne, hogy az irritáló fejecskéjére borítsam, de mindent meg fogok tenni az ügy érdekében, ha másért nem is, a jóhíremért. Kicsit kipihentebb, és nikotinnal ellátott mosollyal nyitottam be hozzá.
- Jó reggelt Lindsay, hogy van? - Érdeklődöm, mikor látom, hogy fent van. A lábammal elé lökök egy kisasztalt, ami benyúl az ágyhoz, és leteszem ré a tálcáját. Jóindulat van bennem, ha jobban van, és össze is varrom, és még nem ájult el, akkor igen, esetleg kap egy laptopot, netet nem, de írhat. Komolyan nem kibaszni akarok vele, ahogy mondjuk ő az emberekkel.
- Itt a reggelije, a gyógyszerei, ha végzett, és jól érzi magát, összevarrom a sebét. - Tájékoztatom barátságosnak szánt mosollyal és leülök egy gurulós székre, egy fekete garbós pulóver van rajtam, sötétkék farmerrel, rajta a fehér köpeny, sikerült aludnom öt órát, ami nálam már rengetegnek számít.

'Ne vádaskodj azok ellen, akik nem felelősek a dolgokért, mert mióta az orvos bűne a betegség?'

Istenem, teljesen ki fogok nyúlni hamarosan. Mit hamarosan... alig érzem a testrészeimet, de sokáig kellett, hogy dolgozzak, és még karácsonyra is muszáj volt vennem valamiket, de csak online, soha nem végzek olyankor, hogy még nyitva találjak valamit. Nem vagyok teljesen komplett, de boldoggá tesz, ha az emberek jól vannak. Még azok is, akikkel nem szimpatizálok. Ők az áramot adják nekem, az ebédemet, a fűtést... én az egészségüket. Mindenki megérdemli, hogy jól érezze magát a bőrében. De ezért is dühít ami az apámmal történt, mert tőle ezt vették el igazságtalanul.
Felsóhajtottam az ellenállásra és letettem a jegyzettömböt, kócos tincseimbe túrtam, majd őszinte, de fáradt, elcsigzott pillantással néztem a szemébe.
- Lindsay, nézd... Tudom, hogy fájdalmaid vannak, nagyon gyerekes, ha azért nem mondod meg, hogy ne legyen igazam. Orvos vagyok, segíteni akarok, de ahhoz tudnom kell, ha rosszul vagy - Ki akartam békülni vele, nem megy, ha ellenem dolgozik. Felálltam, és elővettem egy kis üvegcsét, majd tűt, fecskendőt, felszívtam az anyagot, és az infúzióba nyomtam, ami így azzal együtt folyt belé, nem kellett külön megszúrnom érte.
- Sajnálom a tegnapi kirohanásomat, de nem érem be azzal, hogy az emberek pillanatnyilag jól érezzék magukat, helyettük gondolok hosszútávra. Például a fájdalomcsillapító hatása utáni órákra. - Sóhajtva dobtam ki a fecskendőt, majd miután bevette a gyógyszert, eltoltam az asztalt. Feladtam az ész érvekkel való meggyőzését, amúgy is túl elnyűtt voltam hozzá, így csak lehangoltan közöltem vele a programot.
- Kikötlek, összevarrlak, aztán... eszel valamit, utána alszol, ha csak pár órát is... ezzel a programmal körülbelül háromra kéne, hogy végezz. És akkor... nálam van a laptopod, és megkapod. Netet nem kapsz mellé, de írhatsz, viszont elveszem hétkor, ez így négy óra. Sajnálom, de ennyi. Ma még. De ahogy látom, hogy javul az állapotod, lesz ez több is és máshogy is. Csak adj magadnak időt... és nekem is - Kértem finoman, majd halk sóhajjal nyúltam felé, és lehúztam a válláról a ruhát, letoltam róla teljesen, és kezdtem is kikötni az egészet, a felénél tartottam, mikor megszólalt a telefonom. Fél kézzel kikotortam a zsebemből és felvettem, de azonnal ki is hangosítottam.
- Apa, most nem jókor, éppen... éppen varrok. - Finoman fertőtlenítettem le a sebet, míg apa megint nekiállt a pánikszerű hadarásnak, hogy érzi a szorítást a mellkasában, és muszáj csinálnia valamit, mert rossz itthon, szürke minden, stb. Tipikus depressziós dolog. Nyeltem egyet, még a gézdarab is megállt a kezemben.
- Apa, kérlek ne csináld ezt, ne most, mert...
- Már megint este is dolgoztál?
- Nem ezért, hanem, mert most tényleg dolgozom. Ne aggódj, komolyan, nem lesz semmi baj, legyél anyával, sokat, vásároljatok együtt karácsonyra és megyek... már csak pár nap.
- Komolyan eljössz az ünnepekre?
- Igen, apa. Most megígérem. - Megköszönte, remegett a hangja örömében. Összeugrott a gyomrom. Letette, és én is kinyomtam, pár pillanatig csak néztem magam elé, majd kidobtam a gézt, és tűt kerestem, kicsit talán szétszórtan.
- Elnézést, mikor végzek, már alszik, nem sokszor tudunk beszélni, de többször nem veszem fel. - Megtöröltem a homlokom, majd gumikesztűt húztam és összehúztam a bőrt.
- Ha szeretnéd, kapaszkodj a vállamba, ha fáj, nyugodtan, izomból, csak kérlek, ne harapd el a nyelved, mert... azzal nagyobb gondjaink lennének.- Mosolyogtam rá, és el is kezdtem a munkát.

'Ne vádaskodj azok ellen, akik nem felelősek a dolgokért, mert mióta az orvos bűne a betegség?'

Szerettem volna, ha már most, az elején vége lenne köztünk a marakodásnak, mert nehezebb lenne úgy gyógyítani, hogy ő ellenem áskálódik, és szánt szándékkal nem mondja meg, hogy mi van vele. meg amúgyis, nem vagyok haragtartó, és nem szeretem, ha valaki az ellenségem, igen, elég hamar ki lehet borítani néhány dologgal, de hamar meg is nyugszom, egyszerűen ez így logikus, észérvek, semmi teteje nem lenne a kakaskodásnak, hisztériának kettőnk közt. Elmosolyodtam a szavaira, jól esett, hogy sajnálja ő is, ezt fehér zászlónak vehetem mindkettőnk részéről azt hiszem, le is zárhatjuk az ügyet, és már tudunk koncentrálni a lényegre, vagyis a gyógyításra, az ő meggyógyítására.
- Tudod, hogy te vagy az első, aki ennyiszer mondta, hogy jó orvos vagyok? - Mosolygok rá szélesen, aranyos tőle, őszintén jól esik, mert fontos a véleménye, végül is őt is én gyógyítgatom, vagyis próbálom.
- Remélem, azért te szebb leszel, mint Franki - Kacsintottam rá, majd inkább a kellékekkel foglalkoztam, mint a döbbenetével, részemről ebben nem volt semmi meglepő.
- Igen... elhozattattam neked a laptopot tegnap, de csak akkor írhatsz, ha az én szabályaim szerint csinálod. Négy óra bőven elég lesz mára. - Igen, kicsit zavarba jöttem a kedves szavaktól, ez nekem nagyon közvetlen volt, és furcsa emiatt. Nem volt túl sok barátom, a munka miatt, így nem is jutott időm az ilyen dolgokra, ezért a köszönöm, kedves vagy, nagyon... megérintett talán.
- Komolyan nem ellened vagyok, de ettől még a gyógyulásod mindig előrébb lesz nekem, ahhoz viszonyítva adok neked laptopot... és a telefon töltőd is itt van, de meg kell, hogy ígérd, hogy azon nem dolgozni fogsz. Kérlek - Teszem még hozzá kiegészítésnek.  Aztán jött a hívás, utána kicsit szétesettebb lettem, apának ezeket anyával kéne megbeszélnie, sokminden vagyok, de pszichológus nem. Tényleg az orvosláson belül majdnem mindenhez értek, tényleg, kivéve a fogakhoz, fogorvos abszolút nem vagyok, szemész sem, és pszichológus szintén. Sajnos ilyen téren kudarcot vallok. Erről jut eszembe.
- Megkértek, hogy kérdezzem meg, kérsz-e pszichológust a történtek miatt... ha valakivel szeretnél beszélni róla. Velem is beszélhetsz, rengeteg időt fogunk együtt tölteni, de... lélekturkász sajnos még nem vagyok. - Mosolyodtam el halványan, kérdésére pedig összevontam szemöldökömet és nyeltem egyet.
- Igen, mindig velük vagyok Karácsonykor, és most apának is szüksége van rám, állást is kell neki találnom, már csak egy éve van a nyugdíjig, szóval... csak valami lightosat, papírrendezgetés, ilyesmi. - Megvárom, míg vállamba kapaszkodik, és örülök a választásának, mivel a másik oldalamon tiszta zúzódás és véraláfutás vagyok egy másik betegtől. Elkezdem, ahoy ő is a nyomorgatásomat, zsibbadni kezd a kezem, de most éppen nem törődök vele, csak folytatom gyors mozdulatokkal, hogy ne kelljen sokáig elviselnie a fájdalmat, szerencséjére nem olyan nagy a seb, minden figyelmemet rá összpontosítom, majd nyúlok az olló után és elvágom a cérnát, elhajolok.
- Készen van, jól csináltad, hamarosan hat a fájdalomcsillapító is - nyugtatom meg, és egy zsebkendőt adok, hogy megtörölhesse a szemét. Kidobom a kesztyűket, és letapasztom a sebét, megigazítva a kórházi ruhát rajta, és visszahúzom a kisasztalt elé.
- Egyél kérlek - Leülök a gurulós székbe, nem tudom miért, csak ha rájönne a beszélgethetnék.
- Kiírtak a mai napra, mit szeretnél, szerezzek neked egy ápolót, aki veled van, vagy jobb szeretnél inkább engem nézni? Valamelyikőnknek veled kell, hogy legyen - Kicsit viccesre vettem, de a lényeg megmaradt, kell mellé valaki, sajnos ez nem választható.

'Ne vádaskodj azok ellen, akik nem felelősek a dolgokért, mert mióta az orvos bűne a betegség?'

Soha nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért lettem orvos, az apám soha nem eröltette egy pillanatra sem, és anya sem, nem a pénz miatt, sokat dolgoztam már akkor is, kávézóban, na meg elég pénzes a családom, de ezt nem voltam hajlandó kihasználni, nagyon nem lett volna szép, ha a szüleim hátán kapaszkodok fel, így legalább időben megtanultam gürcölni, de aztán jöttek a szemét stricik, és mást kellett csinálnom, lefoglalt a külön dokiskodást, olyanokat láttam, amiket a többiek soha, és így előbb értetten egy-egy betegséghez, mint bárki más. Senki sem értette, hogy hogyan és miért, hogy tudtam ennyit előre tanulni, pedig... csak előző este vállig tocsogtam a vérban és a gennyben, félig nőgyógyás is lehetnék, az istenért... gyűlölöm őket egytől egyig. És még mindig nincs vége, a kórházban kivett szabadnapjaim nem esnek egybe a kis éjjelipillangók ép perceivel, így nekem semmi nem jut.
- Hálás vagyok, az agyturkászokat nehezen bírom - Sóhajtok fel, mert tényleg, idegesítő, hogy ahogy megszólalok, azonnal elkezd elemezni, ami nekem csak rossz, megvan a képem magamról a kis fejemben, nem kell szétszedni, megzavarna, és azon agyalnék, ismerem magam ennyire.
- Értem, noss, nem kérdezted a véleményem, de azért elmondom. A Karácsony a szeretet ünnepe. Én ki nem állhatom a szomszédunkat, mert azt mondta nekem, hogy soha nem lesz barátnőm, ha nem vágatom le a hajam, és nem leszek izmos, az anyám pedig olyan, mint egy aszaltszilva. Zsigerből gyűlöl minket és mi is őt, de karácsonykor... ez mind nem fontos, mindig kap tőlünk ajándékot, mi pedig az isteni gyümölcskenyeréből. Nem vagyok hívő, én a Karácsonyban csak a szeretetet ünneplem. Talán... próbáld azt szem előtt tartani te is, és akkor igazi ünneped lesz neked is - Befejezm a varrást, majd nevetve kiegyenesedek, lecsúsztatom vállamról a köpenyt, felakasztom a háttámlára, majd kíméletlenül megnyújtom a garbó anyagát, hogy lássa a másik vállamon a vörös-lila-kék ujjnyomokat.
- Látod, tegnap valakinek helyre kellett rántanom a vállát - Nem kell aggódnia, nem csak ő helyezett el rajtam nyomot. Örömmel veszem, hogy enni kezd, megnyugszom, így minden gyorsabban kezd majd hatni, és tényleg elmúlnak a fájdalmai, ami őszintén megnyugtat, nem szeretném, hogy szenvedjen. Az ajánlatára elmosolyodok.
- Hát, van kávézó a kórhézban... velem kiosonhatsz oda, az épületen kívülre viszont még nem mehetsz, de... oda igen, amikor szeretnél, még ma. Nem tudom, laptopozás után? - Kérdezem meg, mert számításba veszem, hogy az ébredés után azonnal a gépet szeretné, és nem kávézni.
- Persze, szívesen maradok veled - Nyújtózom meg kicsit, majd egy újabb nikotin tapaszt teszek fel, de most más helyre, az előzőnél még viszketek a ragasztó miatt.
- Elmondod, hogy hogy történt? Tudod én éppen aludtam a rendelőmben, szégyenletes - Vallottam meg bűnömet visszaülve, kivéve a köpenyem zsebéből egy tábla csokit, muszáj valami cukrt bevinnem.

'Ne vádaskodj azok ellen, akik nem felelősek a dolgokért, mert mióta az orvos bűne a betegség?'

Én senkire nem eröltetek semmit, ha lelki dolgokról van szó, ahhoz nem értek, magammal is nagyon nehezen tudok elszámolni sokszor újra meg újra nekikezdek, és a vége csak egy csalódott, fájdalmas sóhaj lesz, és csak hagyom a dolgot. Az, hogy Lindsay hogyan élte meg a bankos akciót, nem az én dolgom, az viszont már igen, hogy a seb hogyan fog helyre jönni, én erről kezeskedhetek, a többi már nem az én asztalom, ott én csak remélhetem, hogy képes jó döntéseket hozni.
- Igen... én attól is félek sokszor, hogy szétszedik a magamról kialakított kis képet, amiben végre biztos vagyok - Vonok vállat egy halovány sóhajjal, majd mosolyogva néztem szép arcát, huh... figyel rám, mármint tényleg, és nem bólogat olyan parttalanul, őt... érdekli, amit mondok. Nekem ezek az apró dolgok jelentik a boldogságot, a kis szeretet morzsák, nem is vágyom többre, mert tudom, hogy mindenki nagyon elfoglalt, dolgozik másokért, nem mindig jut idő és energia a másik ember szeretetére, pedig az szükséges, de vannak ilyen kis... hópihék, amik megállnak az emberben, belészivárognak, és megmosolyogtatják. Nyeltem egyet, és  szórakozottan játszottam egy spatulával.
- Figyelsz rám... tényleg, ez...  jól esik, köszönöm - Hát igen, sokan azt hiszik, csak szőrözök az emberekkel, csak dumálok túl sokat, feleslegesen, és nem szeretnek, mert mikor lehurrognak, igazam van, így leginkább csak csendben  foglalkozom a saját betegeimmel, akik majd visszajönnek. Sokszor nem is a kórházba, nem orvoshoz, hanem hozzám, mint emberhez, ez pedig sokszor megdöbbent, minden nap egy apró karácsony ilyenkor, még esetlenül kezelem a helyzeteket, de igyekszem, barátként viszont csak azt tudom adni, aki én vagyok, nem verem át az embereket. Én én vagyok, köpenyben, vagy anélkül, mindenhogy ilyen. Téved, aki azt hiszi, le tudom venni a jellemem a fehér anyaggal együtt.
- Az embereket az ünnepen kívül is el kéne fogadni olyannak, amilyenek, nem mondom, idegek kellenek hozzá, rengeteg fura fazon járkál itt - Vigyorodok, majd megmutatom neki a zúzódásokat, a véleményére pedig felnevetek.
- Hát igen, ezt előre gondoltam, nem is értem, miért kellettek oda rendőrök, mikor te szabad kézzel földre küldtél volna mindenkit - Kacsintok rá, jaj de jó, örülök, hogy ilyen lett a hangulat, legalább már nem szenved, biztos nem fáj már neki annyira, hat a csillapító, aludni is tud majd. Hátradőlve kezdtem csokit nyammogni, hogy valami legyen bennem id, bár egy jó adag éberség talán jobb lenne, viszont először rákézdezek, ami eddig foglalkoztat. Hogy történt? Miért és kik? Soha nem bírtam megérteni ezt az egészet, hogy miért ölik egymást, a pénzért, hát akkor dolgozzanak többet, én is azt csinálom, mondjuk azzal sem értek egyet, amit én csinálok, nyilván az sem helyes és egészséges. Na mindegy, most ő jön!
Kicsit talán félek, hogy sírni fog, és kiborul mégis, de aztán... igazam lett, Lindsay nem olyan, ő tényleg erős, határozott, megcsinál mindent, amit kitűz maga elé, és nem ér rá mással foglalkozni. Elszomorodom a sok halott hallatára, egy ideig magam elé nézek.
- Szörnyű, mire képesek az emberek a pénzért... - Összevonom a szemöldökömet, majd erőt veszek magamon, na nem. Nem szabad most ezzel törődni, nemsokára karácsony. Így szelíd mosoly költözik ajkaimra, és felnézek rá.
- De te legalább jól vagy, téged nem is hagyunk veszni, az olvasóid megfeszítenének amúgyis. - Hát igen, ők biztosan nem örülnének nekem.
- Igen, ez eléggé rád vall, biztos, megdöbbentek szegény emberek - Nevettem fel halkan. Eltoltam előle az asztalt, mikor befejezi a reggelit, jól van, most már a kellő ételmennyiség is benne van, nagy baj nem lehet.
- Most pedig alvás, eddigre biztos, hogy a fájdalom is csillapodott... legalábbis remélem - Visszadöntöm az ágyát, hogy kényelmesebben tudjon aludni, és én átülök a fotelba, nézem, ahogy elalszik, és utána csuklik a fejem. Kérésemre háromkor felébresztett egy ápoló, remekül esett ez a pár óra alvás. Behoztam a laptopot és a töltőt, finoman felébresztettem.
- Parancsolj, Lindsay, és... akkor indul az óra - Kacsintottam rá, nekem pedig hoztak valamit enni, így az ablakon kifelé pislogás közben elnyammogtam.

'Ne vádaskodj azok ellen, akik nem felelősek a dolgokért, mert mióta az orvos bűne a betegség?'

Széles vigyor telepedett arcomra a bókra, és óvatosan megsimogattam a karját, jól van, még nem kéne felkelnie, látom, hogy fáradt, de... megígértem, és nem lenne igazságos, ha hatkor felkelne, és egy óra lenne az idejéből hátra. Én tisztán játszom, cserébe csak ezt várom el a másiktól is, ezesetben Lindytől. Csendben ettem az estebédemet, kifelé néztem, hullott a hó, kellemes fehér takaróval fedve be a mocskos várost. Eltakarja a bűnöket, mindent ami rossz. Engem is eltakarhatna, valami hideg, ami megnyugtatja azt a sűrű magányt bennem. Mindegy, lehet, nekem ezt kell csinálnom. Egyedül lennem, és adni adni és adni az embereknek, míg bírom, míg van bennem bármi, amit adhatok. Sokszor azt se bánnám, ha összecsuklanék, teljesen kifacsartan, erőtlenül... mert nem maradna bennem már semmi, csak a szívem monoton dobbanásai pumpálnák a vért, kényszerítenék, de végül már nem menne sehova, csak beállna, mintha egy krém lenne. Nem érezném az egyedüllétet és a szeretetéhséget. A vágyat, hogy közel legyek másokhoz. Nekem nem az ágyékomban van a vér, hanem a mellkasomban, a szívemet működteti, nem tudom, nagyon kilógok a sorból, nekem másfajta éhségem van, és ezt sokan nem tudják befogadni, kezdeni vele valamit.
A kaja közepén megálltam, és a kis kapszulára néztem, amiben a por le-fel csúszkált. Felsóhajtottam, egy pohár vizet se kaptam a kajámhoz, így hátrafordultam.
- A te kancsódból ihatnék? Be kell venem a gyógyszerem - Kértem engedélyt a biztonság kedvéért, és egy műanyag pohárba töltöttem, majd a gyógyszert a kezembe véve bekaptam, és  ledöntöttem. A depresszió ellen van, túl sokszor dönt le. Van egy barátom, akinek elmondtam, hogy mit érzek, nem kértem a véleményét, csak, hogy írjon nekem fel valamit, ami kiüti, és ezt kaptam. Kidobtam a poharat, és visszaülve az ablakpárkányba, befejeztem az ebédet. De valami nem stimmelt. Bizsergett az ujjaim vége, és egy egyre feljebb kúszott, mindenembe elterjedt, közben... megmozdultak körülöttem a dolgok, a falak mintha folytak volna, minden ragacsos, mintha méz lenne, csepeg. Észre se veszem, mikor kicsúszik az ölemből a tálca, és csörömpölve ér földet, a fejem lüktet, mintha kiszakadnának belőle képek, a legkellemetlenebbek, az a rengeteg eset, mikor megaláztak, belémrúgtak, megvertek. Izzadni kezd a kezem, a pupilláim óriásivá tágulnak, a szívem a fülembe dobog, és vele lüktet az egész szoba.
- Lindsay... - Mondom a nevét, a lánynak, aki az ágyban van, de... nem hallom a saját hangom, csak az övéket, a volt osztálytársaimét, a szomszédét, mindenkiét, aki foltot hagyott a lelkemen, a képmásomon. Vért látok csöpögni az ujjaimon, a kapart sebekből a karomon, dehát én nem is... egy hónappal ezelőtt volt az utolsó, odanyúlok, az ujjaim tiszták maradnak. Megpróbálok felállni, ki kell jutnom, nem maradhatok itt, ez a sok hang, és... De ahogy lépek egyet, mintha kést döftek volna a combomba, az agyam a ködön át is kidobja a választ; izomgörcs. Az ágy előtt csuklik ki alólam a lábam, megpróbálok megkapaszkodni a támlában, de a mellkasomba nyillaló fájdalomra képtelen vagyok megmozdulni, az üvöltést fogom vissza, a föld véres lesz, nem tudom, igazi-e... odanyúlok, ujjaim olyanok lesznek, de honnan jön? A forróság egész testemben megvan, minden mozog, hideg kell, a padlóhoz szorítom a homlokom, az izzadtság szinte csorog rólam, hajam arcomba ragasztja. A vér az orromból jön, és mindenem remeg, minden mozog, mindent hallok, a szívem megőrül.
- Heroin - Suttogom elhalón, igen, ezt már láttam, nagyon enyhe adag volt, a testem azt sem bírta, de ez most sok volt... honnan?! Ki tette ezt, ki adta oda?! Az ápoló, meg akar ölni? Ez még csak nem is volt tiszta. Az izomgörcsök folytatódnak, mindenembe, de nem üvölthetek, nem szabad, azt hiszik, szándékos volt, lecsuknak. Csak tátogok, testem meg-megfeszül a padlón, ujjaim a márványba próbálnak vájni, és mintha sikerülne, de sejtem, hogy ez hamis érzés. Aztán pedig megjön az arca. Lindsay... Utána kapok, megfogom a karját, alig vagyok magamnál, még muszáj... elevenen fogok szétszakadni, és még a falak is rámfolynak. Csak halnék már meg, nem lehet úgy szenvedni, hogy közben nem üvölthetek.
- Fáj... Én... - Nem bírtam többet mondani, a légzésem lelassult, néhol kihagyott, ez pedig nem tett jót az öntudatomnak, szabálytalanul rántott be a sötét, és világosodott ki az olvadozó, forgó-mozgó szoba képe, ahogy hörögve levegő után kaptam.

'Ne vádaskodj azok ellen, akik nem felelősek a dolgokért, mert mióta az orvos bűne a betegség?'

Hasogatott, mintha az egész testem egyszerre akarna millió darabra robbanni, és ezzel megölni mindörökké. Ha néha meg is akartam halni, nem így. Próbáltam ellenállni a teljes kábulásnak, de nehezen ment, Lindsayt néztem, szinte könyörögtem, tudom, hogy csak két napja ismerjük egymást, de ne kezdjen el kiabálni, nem szabad, hogy megtudják, nem rúghatnak ki, ne kiabáljon!!! Csendben maradt, és engem is erre kért, ezzel biztosan éreztem, hogy tudja, érzi ő is a ki nem mondott óhajomat, megteszi nekem, hogy nem ordít orvos után, így már nem ragaszkodok annyira a valósághoz, csak fájdalommal jár. Hagyom, hogy elragadjanak az emlékek, remélni tudom, hogy nem a legrosszabba visz, de az élet nem kegyes, sohasem az.
Látom magam, a gimnázium folyosóján állok, szembe egy vörös hajú szépséggel, ő Laurel, a legutolsó barátnőm. Tíz évvel ezelőtt volt, a képzelt én a kezét nyújtotta felé, hogy hozzáérhessen, megérintse az angyalnak tartott személyt, csodás testet. A szüleim éppen rosszban voltak, ő volt mindenem, a nyugalmam, a békém. De Laurel hátrált és fejet rázott. Értetlenül néztem rá, és akkor fordult be a sarkon Greg. A focicsapatban volt, mind tudtuk, hogy ösztöndíjjal megy tovább majd, a lányok olvadtak érte... és átölelte Laurelt, elment vele, én pedig ottmaradtam a hideg folyosón, magányosan. Azt mondta, nem törődtem vele testileg, nem értettem, aztán kiderült, hogy az volt a gond, hogy nem feküdtem le vele, Greg meg igen. Nem hittem, hogy ez probléma, mármint, csak tizenhat voltam, és két hónapja jártunk, ő tanított meg csókolózni, gyors volt nekem a tempó. Nem akartam füveni, de aznap kidobáltam mindent, ami az övé volt, ő pedig nálam hagyott egy rúzsfoltos szálat, és én elszívtam. Őrület, de elmentem, hogy bocsánatot kérjek tőle. És ekkor ütött el az autó, kórházba kerültem gerinctöréssel. Pont abban az ágyban feküdtem, és ahogy a képmásom lehunyta a szemét, én kinyitottam.
Óriási levegőt véve emelkedik fel a fejem öléből, de magamnál vagyok. Még... még zúg a fejem, zsibbadok, de a fejem tiszta
- Lindsay - Suttogom gyengén, kezem karjára csúszik, és megsimogatom, inkább teszt ez, és igen, tompán, de érzem a bőrét az enyémen. A nyelvem is éledezik a számba, összeáll minden.
- Sajnálom - Mondom halkan, és kényszerítem magam a fölülésre. Kínzó meggyötört izmaimnak minden apró mozdulat, de megteszem, hátam az ágynak döntöm, kézfejemmel letörlöm az alvadt vért az orromról. Hat óra... két órt votam kiütve?!
- Valaki kicserélte a depresszió elleni gyógyzerem - Hunyorgom, veszek pár nyugodt lélegzetet, gyűlölöm a heroint, soha nem használtam épp ezért, én egy kicsit sem bírom. Nyeltem, és csendben vártam, hogy kitisztuljon a fejem teljesen, a zúgás is elhallgatott.
- Köszönöm, hogy nem szóltál senkinek - Sütöm le a szemem szégyennel kevert zavaromba.
- Most nagyon jól jönne egy tea... még szeretnél kávézni? - Nézek fel rá bizonytalanul.

'Ne vádaskodj azok ellen, akik nem felelősek a dolgokért, mert mióta az orvos bűne a betegség?'

- Igen, igen, csak... kicsit még zsibbadok - Válaszolok el-el csukló hangon, basszus, hogy ez mennyire nem hiányzott, nem akartam én... hihetetlen, hogy még nem is szándékosan, de sikerül belőnöm magam.  Felnevetek, képtelen vagyok elnyomni a vigyort, őszintén kíváncsi rá?
- Akárki. Nem tudod, hány orvost rúgtak már ki miattam. Vagyis... nem én rúgattam ki őket, én csak visszahívtam a betegeiket. Rohantak, nem értek rá, le akarták tudni őket. Sietve nem lehet gyógyítani, akkor átsiklunk minden felett, például nem varrhattalak össze azonnal, tiltja a... nem lehet, a baktériumok miatt. De bárki más azonnal összevarrt vlna, csak menj már el. És akkor fájdalmaid lettek volna. Szóval... egy idő után a betegek az én rendeésemre jöttek, és erre felfigyeltek, körbekérdeztek, és rájöttek, hogy jópáran sietnek, jobban, mint kéne, és a legnagyobb csalókat kirúgták. Azok a fazonok amúgysem voltak éppen csillogó -villogóan tiszták. Nem egy drogos volt köztük, és olyan, akihez tinik jártak egy kis morfiumért, ez ugye nem épp illegális - Lehunytam a szemem. teljesen mindegy, túléltem, ez a lényeg, ugyan fogalmam sincs, hogy hogy csináltam, a teljesen illabilis immunrendszeremmel. Lindsayre néztem keserű mosollyal.
- az biztos, szégyen. A szüleim sosem akarták, hogy orvosnak menjek, meg is ölnének - Mosolyodtam el keserűen, majd felállva kihúztam az egyik kisszekrényt, és kivettem egy újabb kapszulát, ezt most szétroppantottam, és belenyaltam a porba, hát ez tuti, hogy nem heroin, úgyhogy újra összenyomtam és bevettem. Nem lehetek depressziós, nem, nincs rá időm, energiám, nem akarom, és apáéknak sem tudnék úgy segíteni. Belement a kávéba, így mosolyogva karolok belé, mintha azért támogatnám, mert a betegem lenne, közben pedig inkább én támaszkodom rá, még mindig gyenge lábakon állok. Kiérve ő kér egy kávét, én pedig egy teát, majd leülünk egy kis boxba.
- Kimondhatatlanul hálás vagyok, Lindsay, megmentettél... engem, a munkámat és..  - Nem tudtam szavakba önteni, mennyire hálás voltam, és mennyire imádtam azért, amit tett, az életem a munkám, a barátaim az életem, és nem... ha lesittelnek mindent elveszítenék, ez pedig kétségbe ejt.
- Tudom, nem volt túl orvoshoz méltó összecsuklás, és a bizalom is elég bizarr fogalom ezek után, de mégis, kérlek, könyörgöm, add meg nekem. Ha nem is, mint orvosnak... talán embernek ? - Úgy éreztem, hogy barátok lehetnénk, ha ő is szeretné, ha hajlandó lenne rá... ha nem utá még hihetetlenül. Remélem, nem fél, hogy valamit teszek vele a kezeléseken, és nem néz valami elmeháborodott drogfüggőnek, aki alig van magánál. Hirtelen fogtam meg a kezét. Emberként is szerettem őt, ahogy ma viselkedett, az közelebb hozta hozzám, szerettem volna, ha barátság fejlődne ki ebből.