Csendes egy este. Ilyenkor a külváros már alszik, csak a belvárosban tombol az élet, hiszen ez Las Vegas, itt mindig van élet. De valahogy ez a belvárosi nagy életkedv a külvárosi lakóterületekre nem igazán hat ki. Ezért is szeretek itt sétálgatni egy kicsit, még ha nem is éppen ez a legbiztonságosabb környék. Egy kuncsafttól hazafelé tartva a kissé borongós időben nézegetem az árnyékok játékát, és egészen el is gondolkozom közben. Várom, hogy talán egy emlékkép előbukkan, de nem. Semmi. Már egész feladtam azt, hogy valaha is visszatérjen a memóriám.
Az utcának csendjét azonban nagy elgondolkozásom közepette nem csak az én lépteimnek hangja töri már meg, hiszen az eső halkan kopogva kezd el lassan áztatni a földet. Feltekintek az égre, hogy megállapítsam, mire is kell számítanom, hiszen csak egy szövetkabát van rajtam, ami nem sokat véd az eső ellen, mely csillapodás helyett, egyre inkább rázendít.
Tekintetem menedéket keresve körüljártatom a házakon, mielőtt még megfáznék, hiszen a kabát alatt csak egy méregzöld rövid ruha rejtőzik, nem vagyok éppen túl vastagon öltözve. A gyors keresésben egy elhagyatottnak tűnő, bozótos kerttel rendelkező házon állapodnak meg végül szemeim. Sietős léptekkel indulok meg a ház bejárata felé. Amíg az eső el nem áll jó lesz ez menedék gyanánt.
A verandára fellépve szólok bele a vaksötétbe. Hiszen, ha lakik itt valaki, akkor igazán nem szeretném őt zavarni.
- Hahó! Van itt valaki? - Szemeimmel pásztázva hallgatózom, hogy jön-e válasz odabentről.