Hosszú ideje vagyok már a városban...de legalábbis hosszúnak tűnik, hisz minden másodperc, amíg annak a másiknak a kezei érintik az én gyönyörű szerelmem testét egy kész téboly, és pokoli kín, a tudat pedig, hogy egyenlőre nem tehetek semmit majdnem elég ahhoz, hogy begolyózzak tőle. Szerencsére, ha azt nem mondhatom, hogy látom már a végét, legalább haladunk valamerre. Nagy nap ez a mai, ugyanis ma fogok vele "véletlenül" összefutni.

Látom, ahogy közeledik, ő viszont nem láthat engem...vagyis éppen láthatna, de nem figyel rám. Jobb is ez így. Lehet ha számítana rá, elkerülné ezt a találkozást, és bevallom, valahol talán meg tudom érteni, de nem bírom tovább. Ahogy elmegy a kórház recepciója egyik oszlopa mellett, én lépek ki elé, és bár általában egy ilyen ütközéskor ő lenne az, aki padlóra kerül, most én hagyom magam kilökni az egyensúlyomból, a kezemben lévő dobozból a pilótakekszek pedig szanaszét repülnek, és tova gurulnak, míg én a padlón nyekkenek. Alig ért hozzám, de nem akartam felszakítani a sebét, úgyhogy így biztonságosabb.
-Áú... - nyögök fel, mint valami szerencsétlen, szánalmas alak - ne haragudjon, nem láttam, hogy...Claire?
Szemeim döbbenten kerekítem ki, mintha hatalmas meglepetés lenne itt látnom őt. Mondjuk valahol az. Megtudni, hogy kórházba került...nem volt kellemes. Szerencsére már jobban van...tud járni, és hasonlók. Kezdetnek ez is elég.

Kora reggelek, mikor Dylan mellett ébredhetek. Kell ennél több? Mellette álomra hajtani a fejem, valamint vele ébredni. Arcán végtelen mélységekbe burkolózó békesség és nyugalom virít, én pedig nem élek vissza jószívűségével. Nem fogom felébreszteni, nagylány vagyok már, eltudok menni egyedül a vizsgálatra.
Halkan csúszok ki az ágyból s szedem virgácsaimat nesztelenül, mégis gyorsan egészen a fürdőszobáig, hol ledobva magamról Dylan ingét, már állok is be a zuhany alá, hogy felfrissítsem magam. Hajamat magas kontyba fogom a fejem búbján, hogy azt ne érje víz, és már nyomom is a tenyerembe a kellemes kókusztej illatú tusfürdőt, hogy ezzel tisztára moshassam testemet tetőtől talpig, persze ügyelve arra, hogy a még mindig elég bizarrul festő sebemet ne nagyon bolygassam.
Amint ezzel megvagyok, gyorsan megszárítkozok majd egy alap, natúr sminket viszek fel az arcomra, hogy ne tűnjek túl fáradtnak. Hajamat egyszerűen kibontom és megfésülőm, így azok huncut hullámokban hullnak a vállamra így keretezve arcomat is.
Testemet egy egyszerű bordó nyári ruhába bújtatom amihez egy fehér blézert veszek. Nem akarok sokat szerencsétlenkedni az orvosnál a fel és levetkőzéssel. Sebemre persze mindvégig figyelek, így csak érzéssel hajlongok.
Fekete magassarkút húzok, összekapkodom a papírjaimat és vetve még egy utolsó pillantást a nekem háttal fekvő Dylanre, már itt se vagyok. Természetesen üzenetet hagytam neki, ha esetleg hamarabb felébredne.

Nagyjából húsz percet vesz igénybe, hogy elérjem a kórházat és amint ezt megteszem, már értesíti is a fiatal recepciós lány a Doktornak, hogy itt vagyok. Biccentve köszönöm meg neki, majd indulok el a lift felé, hogy az adott emeletre juthassak vele, mikor is valaki épp, hogy nekem ütközik de nem is látok mást csak a felrepülő, majd tovaguruló kekszeket.
Gondolkodás nélkül guggolok le hozzá, hogy segítsek neki még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy nem az én hibám volt, ám mikor meglátom a számomra kellemetlenségeket és fájdalmat okozó arcot, a vér is megfagy bennem.
- J...Jonathan - kerekednek el a szemeim, ahogy a folyosó fala felé kezdek el hátrálni. El is felejtek segíteni neki. Nem érdekel! Nem akarok hozzáérni... és... hogy lehettem ekkora hülye, hogy egyedül jöttem el? Picsába!
Szinte remegve a félelemtől nem tudom rávenni magam arra, hogy a táskámba nyúljak ezzel elővéve a telefont, hogy szóljak Dylannek, csak remegő térdekkel figyelem a másik férfi arcát.

Kicsit meglep a reszkető hangja, szegény Claire, tőled igazán többet vártam volna, de semmi baj. Tudom, hogy nem volt könnyű, de hamarosan a karjaimban vigaszt lelhetsz, és akkor végre letörölhetem a könnyeid. Egyenlőre azonban...
-Tényleg te vagy az...én...
Na jó, az, hogy a falig hátrál, meglep. Nem is tudom ezt leplezni, csodálkozva nézek utána, de aztán folytatom, reszkető hangon a beszédet.
-Kérlek ne...ne hívd a rendőrséget én...úgy sajnálom én...
Reszkető kézzel nyúlok a tárcámért, aztán azt kihúzva, egy fénykép kerül a kezembe, egy apró, kövérkés szőke fiúról, aki fél üklével a szájában alszik épp egy kiságyban. Egy "kolléga" kölyke, aranyos kis mitugrász. Állítólag, ha van egy ilyenről egy fotód, több esélyed van rá, hogy visszakapd a bukszád, ha elhagyod. Remélem ezt a kis cselt is könnyebbé teszi majd.
-Ő Ben! - Hadarom, aztán kiejtem a kezemből a fotót, és mint valami született pancser, úgy kapok utána, beverve a kezem az oszlopba, aztán ahogy utána mászok négykézláb,a fejemet is. Ha ehhez hozzávesszük az enyhén beesett arcom, amit az éjszakázásnak köszönhetek...hát, szánalmasan festek na.
-Én ...úgy sajnálok mindent, de...kérlek higgy nekem, nem akarlak bántani.
A hangom szinte már cincogó. Próbálom azt a ebnyomást kelteni, hogy még egy kölyökmacska is lenyomna szkanderban, nemhogy ő. Fájdalmas, de érte megteszem.

Épp elég nagy sokk volt nekem az valamelyik nap, hogy volt szerencsém ezt a címeres ökröt látni. Erre most mint aki tudta volna, hogy ma egyedül leszek itt, meg is jelenik és egy olyan bravúros műesést mutat be, mint amilyen soha senki még. Talán még a pantomimesek is megirigyelnék. Viszont bennem annál nagyobb a kétségbeesés így már távolodok is el tőle, hogy mihamarabb a fal támogatását élvezhessem.
Szívverésem pillanatokon belül ugrik a maximumra, lábaim remegnek főként akkor, mikor megközelít. Mi a jó eget csinál ez a szerencsétlen?
Értetlenül bámulok a pasasra, ki egy kis képet mutogat nekem azon egy gyerekkel.
- Jonathan, nem most jöttem le a falvédőről! Akkora hülye még én se vagyok, hogy higgyek neked elhiszed? - hangom a kelleténél is rekedtebb, bár inkább mondanám fenyegetőnek. Kiabálhatnék... szólhatnék bárkinek, de felesleges lenne amíg nem tesz olyat ami nekem ne tetszene. Egyelőre csak szánalmasnak és idegesítőnek találom, no persze ott van bennem a végtelen kétségbeesés is, mivel itt van. És nem csak rám, de Dylanre is veszélyt jelent.
- Nem hiszek neked. Hányszor kértél már erre? Számtalanszor! Mindig adtam újabb és újabb esélyt, de te visszaéltél a jóhiszeműségemmel. Ezek után ne várj tőlem semmit - szinte villognak a szemeim az idegességtől és az undortól.
- Miért jöttél ide? Miért vagy itt? - vonom kérdőre, miközben végignézek rajta. Mindig is jó színész volt, talán ennek köszönhető az is, hogy nem hiszek neki.
Nem messze tőlünk a folyosó végéről két beszélgető nővérke siet ki friss törülközőkkel és lepedőkkel. Nyilván a raktár lehet ott. Ez időre, míg elmennek mellettünk befogom a szám, s próbálok lazítani kétségbeesett tartásomon. Cirka két hét alatt egyik trauma követi a másikat. Kórházba be, most meg itt van Jonathan. Hihetetlen. Ez már tényleg csak az én szerencsém lehet.

Nem hisz nekem, azok után, amit érte tettem! Jó, mondjuk kicsit büszke vagyok rá, amiért már nem az a naiv, buta kislány, amilyennek megismertem vagy 20 éve, és gondolom nem véletlenül lett zsaru sem, de akkor is.
-Nem akarok tőled másik esélyt... - hazudom szomorúan, a hangom pedig olyan fájdalmas, hogy ezt még én sem hinném el, de a lényeg, hogy kimondtam. Nehéz volt kimondani, még akkor is, ha nem igaz. Remélem legalább ezt értékeli.
-Ellenőrzésre jöttem...csak azzal a feltétellel engedtek ki az elvonóról, ha minden héten leveszi a vérem egy orvos, és igazolja, hogy tiszta vagyok.
Felhúzom az ingem ujját, és láthatja, hogy karom hajlatához közel ott van egy vattapamacs, a bőrömhöz ragasztva. Várok, amíg elmennek a nővérek, és közben próbálom kiolvasnia tekintetéből, hogy mit gondol. Ha azt látom, hogy nem hisz nekem, csalódottan hajtom le a fejem, majd egy hirtelen rántással letépem a tapaszt, fájdalmas grimasszal az arcomon. Nem kell megjátszanom magam, ez a sz@r annyi szőröm tépi ki, hogy tényleg rohadtul fáj, és persze az alatta lévő seb sem rest azonnal úgy évezni, mintha muszáj lenne neki. Tényleg vért vettek tőlem. Más kérdés, hogy aztán kicseréltem a mintát egy másikra, mert ha valaki valóban megvizsgálná, az elég gáz lenne, de a lényeg, hogy tényleg véreztem érte, úgyhogy remélem legalább egy kicsit hisz nekem.
-Ó baaaaaa.....rokk festmény, ez átázott...nincs nálad egy zsepi?

Vajon merre tudnék a legkönnyebben lelépni?
Tekintetem már rég a menekülőutakat keresi, fejemben pedig ezer meg ezer lehetőség megfordult már. Mit csináljak? Legszívesebben jól tökönrúgnám, hogy vegye már észre magát, de inkább a falnak nyomom a hátam, hogy érezzem annak kellemes támogatását. Ha nincs Dylan akkor megteszi a fal is. Mondjuk ezzel a fallal Jonathan sokkal jobban járt, mivel a párom már rég beverte volna a képét mindenki szeme láttára.
- Nem is kapnál, szóval a javadra váljon, hogy nem gondolkodtál rajta - mondjuk aligha hiszem el a nemleges választ.
- Ó, elvonó? Azt hittem már nincs lejjebb, Jonathan - nézek rá elkomorodva, mégis valamiféle undor az ami folyik a hangomból. Nem tudom milyen nemű, de rettenetesen undorodok magától a jelenségétől. A tapasz tényleg ott van és tényleg vérvételről árulkodik, de ki tudja mi mindent tett meg azért, hogy ezt a szentbeszédet megtarthassa nekem?
Lesütött szemekkel állok pár pillanatig, míg elmennek a nővérek, de már egyenesedek is ki oldalamra simítva a kezem.
- Van - ezzel már húzom is szét a táskám cipzárját, hogy egy zsebkendőt kikaphassak belőle, miközben a telefonom is kicsusszan vele együtt. Fürgén, okosan próbálom a hátam mögé rejteni szabad kezemmel együtt, s már oldanám is fel a zárat, hogy tárcsázzam Dylant. Már fejből tudom a számát, annyiszor nyomom be egy nap, mint ahogy azt is, hogy hogy jutok minél közelebb ahhoz a gombhoz ami rögtön őt kapcsolja. No igen, vészhelyzetek esetére jók a gyors gombok.
Őszintén remélem, hogy nem vette észre a telefont, így már fordulok is, hogy a másik kezemmel adjam át a zsebkendőt miközben a másik megállás nélkül ügyködik.
- Remélem nem fogunk többet összefutni - kezdek el beszélni, hogy tereljem a figyelmét. Nem akarok itt lenni! Normális az, ha egy FBI ügynököt a sírás kerülget?

Áú, ez azért fájt. Értem én, hogy szegény nem tudja mit beszél, de akkor is, nem esnek jól ezek a kemény szavak. Tartok tőle, ez még mindkettőnknek fájni fog idővel, egyenlőre azonban leplezem a kínom, és tovább adoma szenvedőt a külvilág felé. Mikor megemlíti, hogy ennél már nincs lejjebb, úgy süllyed a fejem, és az állam már szinte a mellkasomat érinti szégyenemben. A zsebkendőt is szinte vaktában kapom ki a kezéből, és szorítom rá a sebemre.
-Én, sajnálom... - vágom rá, hadarva, mint akit a sírás kerülget, aztán ott hagyva csapot papot, Claire-t, és pilótakekszet elszaladok onnan, magam mögött hagyva a kórházat, és a rémült lányt is. Úgyis tudom, hogy nem tudja majd megállni, hogy nyomozzon utánam. Szép kis baleset lesz.
Egyenlőre viszont kénytelen vagyok felszívódni innen, ilyen nyilvános helyen ugyanis sajnos nem lehetek önmagam, és őt sem igazán vonszolhatom el valami...meghittebb helyre, szóval egyenlőre marad a csel, és a színjáték.

Ezek után jobbára a hotelszobámban maradok, és mivel tudom, hogy Claire úgyis figyel, többnyire csak online intézem minden dolgom a városban, és várok. Ha rám akar találni, ez a hely a legjobb, ahol megteheti. Mindig a szobámba hozatom a kajámat, ha netán ebéd közben akarna letámadni egy nyilvános helyen. Ó nem. Olyat nem játszunk.