Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Minden csak elhatározás kérdése. Elhatározás kellett ahhoz, hogy ma sokáig marajon fent az étterem étlapja miatt. Elhatározás volt, hogy késői időpontra állította be az ébresztőjét, hiszen nem akart túl korán felkelni. Elhatározás volt, hogy nem akart kikelni az ágyából, amikor hajnali negyed négykor már a negyedik csengőszólammal próbálták ébredésre bírni. Az elhatározás azonban szembeszegült az ajtó másik felén lévő kitartásával és mint olyan, győzedelmeskedett felette. Bármennyire akarta az ellenkezőjét, nem tehetett róla és hatalmas sóhajjal egyenesedett ki a puha takaró alól, hogy egyetlen bokszeralsóval felszerelkezve menjen ajtót nyitni. Kissé még kótyagos volt a feje, így egy hatalmas ordítás közepette rúgott bele a kanapéba, mely úgy tűnt, hogy elmozdult az évek óta megszokott helyéről, és hirtelen a lába elé osont, de amikor újra ellenőrizte a bútor helyét, az ott volt, ahol az este hagyta. Csak elméje játszott vele furcsa játékokat, olyanokat amiket a kialvatlanság szokott okozni és mostanában igen kevés jutott neki ebből a luxusból. - Jövök már... - mondta elnyújtott hangon, majd arra próbált fókuszálni, hogy a lakáskulcsot felvegye a bejárati ajtó melletti kicsiny szekrényről. A művelet nem sikerült olyan könnyen, mint gondolta hiszen vékonyra vágott szemeit alig tudta nyitva tartani és az a fránya csengő is folyamatosan lüktetett a fejében. Már ott volt szellemileg, hogy kirúgja az ajtót és leordítja a hívatlan vendég arcát, de sosem volt jó az ilyenben, főleg hogy még sosem próbálta. Inkább ujjaival megkereste a felső retesz kulcsát, majd az alsó zárét, hogy kidugja fejét a nyílászárón. - Zola, mi a francot keresel itt? - ébredt fel azonnal, amikor meglátta az ajtaja előtt ácsorgó lányt, akiről nem tudta eldönteni, hogy milyen állapotban volt, hiszen ezt magáról sem tudta volna megállapítani. Eltartott neki pár pillanatig, hogy ráérezzen, mondania kell valamit, és egy hirtelen fejrázástól meg is jött az ihlet. - Gyere, gyere csak be... - nyitotta szélesre az ajtót, majd csukta be a lány után a tömörfa ajtót. Pár másodpercig a fényes felületnek dőlt, élvezve az anyag hidegét, majd mély sóhajjal szólt újra. - Érezd magad otthon, mint mindig. Most meddig maradsz mielőtt szó nélkül eltűnsz?
Nem fogok sírni. Nem fogok sírni. Nem fogok sírni. Becsaptam magam mögött az ajtót. Sóhajtottam. Pár másodpercig csak álltam, majd elindultam a folyosón. Még nem értem el a lépcsőket, mikor kilépett ő is a házból. - Most meg hová a faszba mész? - ordított utánam. Röhögött. Megindult felém, vagyis inkább csak ténfergett. Nem feleltem. A földet bámultam, de megálltam. - Hé! - folytatta. - HÉ! Hozzád beszélek! - Végül utolért. Megragadta a karom. Próbáltam elrántani, gyenge, gyermeteg, erőtlen próbálkozás volt. Ha nem lettem volna már félig-meddig részeg, se biztos, hogy sikerült volna kihámoznom magam szorításából. - Én... Leszarom. Érted? - motyogtam. Fele olyan határozottan, mint akartam, de mérföldekkel magabiztosabb hangom volt, mint hittem. - Eressz el. - Zola... - ENGEDJ MÁR! - visítottam. Megijedt. Hátralépett. Ujjai lebomlottak a csuklómról, mint ahogy egy virág szirmai hullanak le, mikor az már elhervadt. Futni kezdtem, le a lépcsőkön, ki a házból, nem is tudom, hová.
Úgy szeretném elmagyarázni ezt az egészet. Imádnám, ha menne, de sajnos nem vagyok meggyőződve arról, hogy csakugyan léteznek olyan szavak, melyek jelenlegi helyzetemet képesek lennének kellőképpen körülírni. Oké, nos... összekaptunk. Hogy is mondjam? Kurvára összekaptunk, valami baromságon, de éppen elég durva volt ahhoz, hogy ma este már ne akarjam látni. Vagy két órán át sétáltam. Bőgtem is, vettem is valami szemérmetlenül olcsó piát, amit pár korty után leraktam az első csöves mellé. Elloptam fél doboz cigit egy parkban két sráctól, akik épp hánytatták egymást, a cuccuk pedig a padon pihent. Észre se vették, hogy valaki mászkál ott, és kifosztja őket. De ne, ne, ne nézz így rám, pénzt és telefont nem vittem el, pedig azt is elől hagyták. Becsületes gazfickó vagyok. Úgy, ahogy. Végül nem tudom, hogy kötöttem ki pont annál a háznál. Késő is volt, és korán is. Már halványodtak a csillagok... Szóval kevésbé poétikusan szólva baromi fáradt voltam addigra, már csak az időpontból kiindulva is. Rajtam volt az a farmerkabát, amit apámtól csórtam, nagyjából... öt mérettel nagyobb nálam, azon túl csak short és póló, meg a tornacipőm; nem mintha érdekelne téged, mit viselek, csak pusztán az a helyzet, hogy a Nevadai, sivatagi éjszakák meglepően hidegek tudnak lenni, néha lemegy tizenöt-tíz fok köré a hőmérséklet, ami - ismerjük csak el - nem az a rövidnadrágos idő. Átfagytam, hulla voltam, nem elég részeg, de a szemeim a sírástól bedagadtak. Ki akar így csöngetni és hosszú percekig az ajtó előtt állni? Le kellett volna lépnem az első válasz-nélküli csengő után. De barom vagyok. És vártam. És vártam. Majd egyszer csak végre kinyílt az ajtó. Próbáltam mosolyogni; kevés sikerrel. - Neked is szia. Még néhány másodperc és végül beengedett. Keresztbe fontam a mellkasom előtt a karjaim. Melegebb volt benn, sokkal melegebb, de még nem terveztem megválni a kabáttól. Tudod, nagy előnye, hogy jól el lehet bújni benne. - Nem akarok sokáig zavarni. Csak... pár percre ugrottam be. - feleltem kissé talán zavarodottan kérdésére. Persze, persze, mindig így kezdem... Csodálom, hogy nem dobott ki egyből a házból. Nem néztem rá, csak a földet bámultam. Nem akartam, hogy észrevegye, hogy sírtam, vagy ilyesmi. - Rágyújthatok itt bent?
- Tudod, hogy sosem zavarsz... Bár időzíthetnél jobban is, de lassan már megszoktam, hogy néha hajnalban kell kelnem. - sóhajtott egy aprót, majd ellökte magát az ajtótól, hogy elinduljon a konyhába. - Minden egyes alkalommal megkérdezed, és minden egyes alkalommal azt válaszolom, hogy nem dohányozhatsz idebent. Pontosan tudod, hogy a terasz végében ott egy hamutál, és ha szénné akarod füstölni a tüdődet, akkor ott megteheted... Miközben a konyha felé igyekezett, pár nyújtó mozdulattal lazított gerincének és derekának fájdalmán, apró recsegéseket hallatva hátának csontjaitól. Eléggé rendszertelenül aludt mostanában, ennek tudta be, hogy néha úgy ébred fel, mint akit agyonvertek, s most hogy Zola ennek a kellős közepén verte fel az álmából, még hozzátett kicsit a dologhoz. - Na gyere, főzök egy teát, kérsz te is? - ásított bele az éjszakába, majd kapcsolta fel a világítást a konyhában. Vizet tett fel a forralóba, előkészített a lány válaszától függően bögrét és filtert, majd cukrot és citromot tett a konyhapultra. Sóhajjal nézett Zolara, majd leült az egyik székre, miközben végig a másikat figyelte. - Elmondod, hogy micsodán kaptatok össze apáddal vagy ne kérdezősködjek? A forraló rendkívül jól dolgozott, hiszen már végzett is a kevéske adag folyadékkal, amit Kintaro egy vagy éppenséggel kettő bögrébe töltött ki. A kancsó formájú szerkezet visszakerült a helyére, majd a férfi is a székére. A filtert mártogatta a forró vízbe, majd Zolara fordította tekintetét. - Addig úgysem mehetsz ki dohányozni, amíg meg nem ittam ezt a teát, úgyhogy nyugodtan ülj le és beszélj... Vagy ne beszélj, de akkor engem kell hallgatnod, amint elmesélem egy napomat az étteremben. A mai különösen izgalmas volt! Egy légy került a levesbe... Mosollyal próbálta oldani kicsit a lány hangulatát, ami talán bejött, talán nem. Bár amióta meghalt a lány anyja, azóta már megtanulhatta volna hogyan is kell őt kezelni, de Zola minden egyes alkalommal más volt, minden egyes alkalommal másként reagált. Csak remélte, hogy most az arcát díszítő grimaszt nem a támadás eszközének fogja vélni.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Zola / Kintaro