Idegesen, izgulva ácsorgtam, tengernyi, orkán erejű pillangóhad marcangolta a hasamat amiatt, hogy az ismeretlennel néztem farkasszemet. Na nem maga az épület volt számomra az idegen, aminek a homlokzatára újra s újra visszatért pillantásom, a múzeum nevét is már szerettem. Számomra kedves volt minden, ami a természet része volt, s habár nem kedveltem az állatpreparátorok munkáját, nagyon is elismertem tevékenységüket. S az épület, amely otthon adott nekik, nem csupán egy kőhalom volt, hanem minden egyes hajlat, minden egyes egyenes és lankás része a különböző színekbe és mintákba burkolva egy újabb történetet mondott el nekem.
S ilyen volt a restaurátorok munkája is. Minden egyes réteggel egy maszktól szabadítottuk meg a kiemelten kezelendő munkákat, hogy azok önnön szépségükben tündököljenek a közönség előtt egy olyan kort megidézve, amely a múlt méltóságával, gráciával rendelkezhessen. Szerettem.. minden egyes másodpercét annak, ami a legkedvesebb időtöltésem volt olyan tárgyakkal a kezeim alatt, amik a színek hatására bűbájosakká és élővé váltak. A gondolatra sikerült egy mosolyt varázsolnom arcomra, s újult erővel merengtem el egy egészen hosszú pillanatra csak a múzeum nevének betűit látva, végül egy mély lélegzetet vettem, belevetve magam a várakozás izgalmába, s minél előbb akartam volna megtudni, milyen kihívásokkal is fognak járni a továbbképzésem pillanatai.
A biztonsági őr készséges volt, valószínűleg érezhette rajtam az enyhe bizonytalanságot, s egy darabon még el is kísért, mindenféle feledhető témát felemlítve, hogy eloszlassa a feszültségem, amitől csak még jobban zavarba jöttem, és amikor éreztem, hogy inkább hasonlítok egy süllyedő hajóra, kértem, hadd folytathassam az utam egyedül a raktárig. Az volt a kedvenc részem. Hihetetlenül meg tudott nyugtatni, már csak az is, hogy az eredeti, felbecsülhetetlen értékű műtárgyak közt lehettem. Szerencsés voltam, hogy láthattam mindazt a csodás gráciát és egyediséget, amelyet kölcsönöztek már csak a látványukkal is. A beléptető kártyával jeleztem jöttömet, s egészen ránehezedve az ajtóra toltam csak azt be, hogy odabentről pedig már erőlködve tartsam meg azt, elkerülve a becsapódástól. Természetes reakció volt csak, hiszen az ajtókeretnél függeszkedő kar megakadályozta volna a hangos zajt.
Tanácstalanul ácsorogva vártam valamit. Valakit.. de odabent már sokkal több volt a motoszkálás, a csomagolás és a vitatkozás zajai, ezért megindultam annak irányába lassan, csak egészen meggondolva minden egyes léptemet, azon gondolkodva, hogy vajon tényleg ott akarok-e lenni. Mivel egy ideig senki nem vette észre a jelenlétem, csak megkövülten hallgattam azt, ahogy a leletek korán vitatkoztak a férfiak.. mutogatva a még pufis csomagolásba öltöztetett dobozok halmaza felett, ezért óvatosan leengedtem a földre a táskámat, és hogy elvonjam a figyelmük, balerinacipőmben óvakodtam közéjük belelesve az egyik nyitott doboz tartalmára kíváncsian, félénken a szivacsot megsimítva ujjaimmal a csontoktól nem messze.
- Csodás leletek.. - csúszott ki ajkaim közül csupán ez a két szó, és amikor észbe kaptam, nem csak hogy zavarba jöttem, de arcomat mély pír lepte el. - Elnézést, nem akartam megzavarni Önöket, de... - hallgattam el hirtelen, beharapva alsó ajkaimat is, jelezve, hogy egyáltalán nem voltam magabiztos. Sem egyáltalán biztos abba, hogy nem zaklattam fel őket a jelenlétemmel.
- Melissa Hobbs a nevem, úgy tudom, restaurátort keresnek - pillantottam egyik férfiről a másikra, összekulcsolva magam előtt az ujjaimat is a csípőcsontomnál, mintha el akartam volna bújni előlük. Ami egy kicsit talán igaz is volt. És hogy nem csak kerestek restaurátort, hanem a főnökömmel le is beszélték a részleteket.