Reno, 1990. május 7. 24 Adatrögzítő Civilians Jakabos Zsuzsanna

Karakter személyisége

◆  Pozitív tulajdonságok: Teljesen elégedett a testalkatával; Hangos és csilingelően harsány kacaja van; Alapos, pontos és precíz; Kiképzésének köszönhetően jól bánik az amerikai hadseregben rendszeresített fegyverek legtöbbjével; Tisztában van önmagával és a korlátaival

◆  Negatív tulajdonságok: Néha bizonytalan; Gyakran érzi úgy, hogy túl sok neki az élet; Ritkán nyílik meg az embereknek, így nehezen is köt barátságokat; Már elveszítette a reményt, hogy valaha meggyógyul; Néha a múltban él és csak sodródik a jelennel

◆  Egyebek: Három évvel ezelőtt Irakban szolgált, de egy őrjárat során aknára futott a terepjárójuk, amitől anterográd amnéziája lett. Ez azt jelenti, hogy a hosszútávú memóriájába nem tárolódnak el a ma eseményei, melyek így elalvás után a feledés homályába vesznek.

Történet vagy szerepes példa

Az ébresztőóra kérlelhetetlenül vinnyogva jelezte a hajnalt, bár az ablakon még semmilyen fény nem szűrődött be, csak a város zaja jelezte, hogy odakint már éledezik Las Vegas. Zaklatott hangulat lett úrrá Anabellen, hiszen bármennyire megszokta már a tábori ágy kényelmetlen jelenét, a pihe-puha ruhaanyag, mely melegen tartotta a testét, ismeretlen volt neki. Villanyt kapcsolt az éjjeli szekrényen lévő lámpán, s hirtelen meglepődött a szobán, mely egyáltalán nem hasonlított a tábori sátorra, ahol múlt éjjel álomra hajtotta a fejét.

"Játssz le!"

Apró parancs volt a tablet kijelzőjén, mely szintén ismeretlen volt számára, csak annyit tudott, hogy meg kell nyomnia a gombot, ami erre utasítja. Mintha belé lett volna kódolva, hogy megtegye ezt az kicsiny mozdulatot, s amint ujja érintette a képernyő hideg felületét, önmagát látta a kijelzőn, amint egy mosoly kíséretében kezdett el beszélni.
- Szia Anabelle! Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, de a legfontosabbra már most válaszolok. - apró szünet, s a mosoly újra szélesedett a lány arcán. - Minden rendben van, biztonságban vagy.
Csak most engedte ki a levegőt a lány, aki csak most vetette le magáról a takarót, majd felült az ágyán, hogy lábait maga alá húzva forduljon ismét önmaga felé. Hatalmasat nyelt, majd sóhaj kísérte az előbbit, hogy kicsit megnyugtassa magát, mert bármennyire is ő volt a képernyőn látható nő, nem emlékezett arra, hogy elkészítette volna a felvételt.
- Te úgy hiszed, hogy tegnap kétezertizenegy március hetedike volt és az iraki Basrah-ban vagy, pedig annak már három éve... Itt most megállok egy kicsit. - mosolyodott el újra az olyannyira ismert arc, majd megtörölte álmos szemeit. Ásítással frissítette a tudatát, majd várt, pontosan annyit, amennyit mindig várt, amikor a felvételeket készíteni szokta, hiszen tudta mennyi idő kellett ahhoz, hogy az imént hallottakat feldolgozza.
S valóban, a hajnali Anabellenek kellett a szünet, kellett neki az a pár pillanat, hogy helyére tegye a dolgokat, s bár még mindig tele volt kérdésekkel és alig tudta elhinni, amit a felvétel mondott, valamilyen oknál fogva tudta, hogy hinnie kell a másiknak.
- A betegséget úgy hívják, anterográd amnézia. - egy pillanatnyi szünetet tartott, elnevette magát, majd folytatta. - Igen, én is néztem, amikor tegnapelőtti Anabelle elmesélte a helyzetet, s a holnapi Anabelle is ugyanígy fog nézni... Röviden annyit jelent az egész, hogy egy bizonyos trauma után az agy nem képes eltárolni a hosszútávú memóriába az emlékeket. Nálunk ez a trauma egy akna volt, ami felrobbant a kocsink alatt Irakban.
Újra rövid szünetet tartott, majd a képernyőn beszélő lány levette az ingjét, hogy fedetlen felsőtestét mutassa a másiknak. - Ne ijedj meg, ezek a sebek abból a robbanásból származnak... Tudom, most azt hiszed, hogy teljesen hülyének nézlek, mert én is ezt gondoltam, amikor ma reggel láttam a felvételt, de hidd el, az igazat mondom.
Lassan visszavette az felsőjét a kijelzőn lévő lány, majd hatalmas sóhajjal folytatta a mondandóját.
- Tudom, hogy mennyire szar ez az egész és mennyire hihetetlen, és most legszívesebben a kamerát keresnéd, hogy valaki valami szörnyű tréfát űz veled, de bármennyire is szeretnéd, hogy ez csak egy félresikerült poén legyen, sajnos ez a valóság. És még mielőtt azt hinnéd, hogy teljesen kimaradt neked az elmúlt időszak, nézz a bal válladra... Igen, egy tetoválás!
Anabelle megnyalta jobb mutatóujját, majd megpróbálta letörölni a fekete-fehér motívumot, de az csak nem engedett a kezelésnek.
- Ne próbáld meg letörölni, nekem sem ment. - egy újabb komoly szünet következett a videóban, hiszen tegnap Anabelle pontosan tudta, hogy milyen hatást váltott ki belőle is a videó, amit tegnapelőtt Anabelle vett fel.
- Először is: teljes életet élsz! Tudom, nehéz elhinned, de vannak barátaid, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagy; van egy munkahelyed, ahol nem érdekel senkit, hogy nem emlékszel rájuk; jársz kezelésekre, sportolni, szórakozni és a legjobb az egészben, hogy bármikor elmehetsz egy moziba, minden film új lesz... - felnevetett a lány a képernyőről és Anabelle is megengedett magának egy apró félmosolyt, de az öröm csak rövid ideig tartott, hiszen belegondolt abba, hogy mégis miről próbálja meggyőzni a másik.
- Másodszor: vannak dolgok, amiket mindig tarts magadnál. Csak ezekkel tudod átvészelni a napot, a szabályok pedáns betartásával fogod túlélni ezt a dzsungelt. - a lány három dolgot vett maga elé, majd folytatta. - Az egyik legfontosabb dolog ez a tablet, ebben van a határidőnaplód, képek, címek, telefonszámok, nevek és apró leírások egyes emberekről, hogy ki kicsoda. Ha végeztél a videóval, mindenképpen nyisd meg a "Remember" nevű fájlt és nap közben frissítsd, ha szükséges.
Tegnap Anabelle egy könyvecskét emelt fel, majd belelapozott. - Azt már régen megtanultuk, hogy nem szabad bízni az elektronikában, ezért ami tényleg fontos, azt ebbe a naplóba is jegyezd fel. Minden napod írd le, mit tettél, állítólag segíthet, hogy visszaforduljon a folyamat. Nem tettek le rólunk az orvosok, de nem kecsegtettek semmivel. Ha van pár szabad perced, akkor mindenképpen olvass bele...
- A következő tárgy ez a telefon. Okos, legalábbis nálunk okosabb, hiszen képes elmenteni mindenféle telefonszámokat, diktafonként is használhatod, fényképező funkciója is van és még ki tudja micsoda... Erről jut eszembe, hogy van egy "Taxi" nevű bejegyzés. Ha valahová el kell jutnod, ne használd a tömegközlekedést, megpróbáltuk már, káosz lett a vége. Saját kocsira meg nem futja, így marad a taxi. Ők tudják, hogy mi a helyzet velünk, kedvezményt is kapunk, ha őket használjuk. Szóval rajta, fedezd fel a várost újra és újra...
Anabelle vizsgálgatta a tárgyakat, amik az ágy melletti szekrénykén vártak rá, és a szeme megakadt egy kicsiny tárcán, amiről eddig még nem volt szó. - És most a legfontosabb. A tárca... Felcímkézett kulcsok vannak benne, a bilétákon a hely rendeltetése és pontos címe, kinyomtatott térképek, ha mégis eltévednél valahol és nincs térerőd, fényképek az életed legfontosabb személyeiről, a hátoldalon leírással, hogy miért is fontos ő nekünk... Mondtam, hogy nem bízunk az elektronikában, szóval ezt a tárcát és annak tartalmát vedd úgy, mint egy utolsó mentsvár. Szóval jó mélyen rejtsd el a táskádba és soha ne veszítsd el.
A lány ellenőrizte a tárca tartalmát, végignézte a képeket és a kulcsokat, majd bólintott egyet és hallgatta a képernyőn keresztül hozzá beszélő önmagát. - Most nézd meg a határidőnaplót, jól jegyezd meg minden egyes pontját és vedd fel a ruhát, amit kikészítettem neked. Nemsokára megérkezik Seymour, vele a pszichológusodnál találkoztatok. Neki is sérült a memóriája, csak ő nem emlékszik semmire az balesete óta... Beleszaladt a kocsijával egy betonelválasztóba, szörnyű eset.
Anabelle szétnézett a szobában és tekintete az előkészített ruhákat kereste, majd találta meg. Még mindig kicsit hitetlenül állt fel az ágyból, lazította elgémberedett végtagjait, majd elkezdett felöltözni.
- Seymour egyébként meleg, megnyugodhatsz, nem fog nálad bepróbálkozni. Találkoztatok, kiderült, hogy itt lakik a környéken, ezért minden reggel együtt mentek úszni. Ha kérdéseid vannak, és tudom, hogy vannak, akkor neki nyugodtan felteheted őket, már megedződött rajtunk. És a legfontosabb, amit minden Anabelle elmond a másnapi Anabellenek: Carpe diem! Használd ki a pillanatot, mert egy bizonyos szempontból ez a huszonnégy óra olyan lesz neked, mintha az első lenne és egyben az utolsó. Szóval élj úgy, mintha nem lenne holnap...
Mire Anabelle végzett az öltözködéssel, a videó megállt, a képernyőn pedig önmagát látta egy széles mosollyal. Ebben a pillanatban csörrent meg lakásának csengője, amire egy hangos "Jövök!"-kel válaszolt. Elpakolta a fontos cuccokat, majd hatalmas levegőt vett és kinyitotta az ajtót. Egy szőkésbarna férfi állt előtte, aki szélesre tárt mosollyal üdvözölte.
- Szia Anabelle, mehetünk?
- Szia ... Seymour. Persze, csak...
- Ne félj semmit. Minden reggel benne van a gombóc a torkodban és én minden reggel megnyugtatlak, hogy minden rendben lesz. És mire ezt az almát megeszed, addigra belátod, hogy semmitől nem kell félned.
- Honnan tudod, hogy...?
- Két éve ismerlek és a barátodnak tartom magam. Tudok rólad egyet s mást.
- És nem zavar, hogy nem emlékszem rád?
- Attól, hogy nem tudod, mikor van a születésnapom vagy melyik egyetemre jártam, te még ugyanaz az Anabelle vagy, az a vicces, erős, érzékeny nő, akit rettentően megkedveltem. Na gyere, már vár minket a medence!
- Rendben... Menjünk. - válaszolt a lány csendesen, majd lassan majszolni kezdte az almát és követte a tárcájában tartott képek egyikéről felismert férfi. S miközben fogyott a gyümölcs, úgy csitult a benne lévő kételycunami, s amikorra elfogyott az alma, hangosan kacagott fel Seymour egyik esetlen poénján.