Nem vittem magammal semmit, mikor elmentem, nem mondhatja, hogy elloptam valamit. Elvittem azt, ami eredetileg is az enyém volt, és a fizetésemet. Még kaját se vittem, és a régi, szakadtabb gönceimben csaptam be  magam után az ajtót, csak egy cetlit hagytam "sajnálom" felirattal, hogy tudja, magamtól mentem el, senki nem kényszerített, vagy rabolt el. Egyszerűen csak ez már túl sok volt nekem, nem bírom, se testileg, se lelkileg. Az azt megelőző nap estéjén nagyon feszült volt, és rajtam vezette le az ágyban. Hajnalig ápoltam a sebeimet, míg viselhető állapotba nem jöttek, majd leléptem. Arcom, egész testem foltos volt a véraláfutásoktól, szám felszakadt, összességében nyomorult látványt nyújthattam, de ez érdekelt a legkevésbé. A kevés pénzből, ami nálam volt, kibéreltem egy apró zugot, ahol meghúzhattam magam ideiglenesen, és aztán munkát is kerestem. Semmiben nem reménykedtem, de végül találtam egy boltot, ahol felvettek dobozokat pakolászni és felmosófiúnak. Sokat kellett dolgoznom, nagyon, de tudom, hogy örülhetek, hogy találtam egyáltalán munkát bárhol is. Főleg úgy, hogy úgy festek, mint akit jól megvertek. Munka után csak arra volt időm, hogy bekapjak valamit, aztán otthon lezuhanyozzak, és bedőljek az ágyba hullaként. Ezt az életet már pontosan egy hete élem, de cseppet sem bánom, csak tűnnének már el a sebek, a fő gond az, hogy mintha nem is halványodnának, és bordáimnál a szúrás egyre erősödik. Lehet, majd el kéne mennem orvoshoz. Majd, egyszer. De egyelőre este kilenc van, és én még bőszen dolgozok, még van egy órám. Már csak én vagyok a kis boltban, tudom, le kéne húzni a spalettákat, de még felmosok előtte. Nem sietek el semmit, nagyon fontos nekem ez az átkozott munka, nem rúghatnak ki. Fáj mindenem, és ez Nate-re emlékeztet és a nagybátyámra, pedig rettenetesen igyekszem elfelejteni őket, de úgy látszik, ez nem olyan könnyű feladat. Csüggedten csavarom ki a felmosót, most jön az ablak előtti rész, remélem, senki se lát meg, mert nem akarom, hogy bejöjjenek, bár már a táblácska "zárva" feliratot mutat, az ajtó mégsincs becsukva.

Hátrálok egyre jobban, míg elkínzott fenekem neki nem ütközik a polcoknak. Akkor megrezzenek és hátrafordulok. Istenem, olyan fáradt vagyok! Nyögve nekidőlök egy pár pillanatra az állványnak támasztom a fejemet. Aztán jön az a hang, amire felpattannak a szemeim. Azonnal meglátom Őt, és menekülnöm kéne, de csak felnevetek. Hangosan, hosszan, még a hasam is belefájdul, és mellé minden kis sebesült részem. Tudtam, hogy elöbb-utobb megtalál, de komolyan mondom, ennél jobb helyet nem is találhatott volna. Tele van kamerázva, jobban védett, mint Nate háza. Az ajtó nincsen zárva és nem vagyok akkora állat, hogy a közelébe menjek, hogy bezárjam. Még a végén kiránt, vagy ilyesmi. Hátrálok a pultig és nekidőlök. Széttárom a kezem, jelezve, hogy ha akar, illetve mer, jöjjön be, de ne várja, hogy én kimegyek. Nem akarok visszamenni, és nem is fogom hagyni magam, azt hiába is várja. Remélem, képben van ezzel a kis aprósággal.
- Teljesen biztos, hogy nem megyek ki, gyere be, ha akarsz valamit - Szólok ki neki vállat rántva. Azért jó, ha tisztázzuk, hogy felnőtt férfi vagyok, azt teszek, amit csak szeretnék, tőle független vagyok. Nem írtam alá semmit, szóval lekophat szépen a rossebbe. Illetve tőlem maradhat, de nem megyek vele. Viszont nem kezdem így ezt a beszélgetést, heveskedéssel. Egyrészt mert pokolian belefáradtam, másrészt mert nem érek el semmit kapkodással. Okosan kell játszanom, és most megteszem. Csak lassan, megfontoltan. Az például csak jó lehet, ha a kamerák vesznek mindent. Másodszorra, csak mert ilyen kedves vagyok, a telefonomon pötyögök egy sort a hangrögzítővel. Szeretném magam biztonsgban érezni, kicsit felnőttem. Nem nagyon, nem vagyok teljesen szilárd talajon, de igyekszem, komolyan.
- Idegesnek tűnsz - Jegyzem meg félrebillentett fejjel, mintha csak az időjérésról bezsélnénk, de ha még kint van, elég hangosan, hogy tuti, hogy hallja az üvegen át is.