Amint kiléptem a fülledt levegőjű helyiségből, amelyet emberek vidám kacagása és eleven beszélgetése töltötte meg élettel, szinte megkönnyebbülten sóhajtottam fel, s szívtam tüdőmbe a kellemes éjszakai levegőt, amely a szmog bűzével elegyedve fürdőzött az éjszaka homályában, még is könnyedebbnek éreztem a légzést idekint, sem mint odabent, ahol olyan volt, mintha percről percre egyre kevesebb lett volna az életet adó oxigénből – talán így is volt. A város, mint ahogyan mindig, most is elevenen lüktetett a létezéstől; a limuzinok hangos dudálása, a távolban felhangzó sziréna hangja, valamint az emberek hangos kiabálása és randalírozása – ezek közül most egyik sem zavart, mi több, én magam is igyekeztem minél többet magamba szívni ebből a nyughatatlanságból, mert évek elteltével végre kezdtem úgy érezni, hogy az életem végre a sajátom és most ismételten csak én irányíthatok benne, s nem úgy ugrálok, mint ahogyan Julian akarta, aki minden alkalmat megragadott, hogy húzza a száját és a maga gúnyos hangsúlyával, gyomorforgató vigyorral az arcán, kijelentse: ez így nem lesz jó, bébi. Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem hallottam most a hangját, s nem éreztem közelségét, amely lassan fojtott el, s bár fel nem szabadított, mert mindannak ellenére, hogy igyekeztem kizárni gondolataimból az este folyamán a képeimet elnézegetve minden alkalommal aljasan belopózva furakodott elő, nem hagyott békén, mert túlságosan sok fájdalmas emlék kötött némelyik alkotásomhoz, s ilyenkor kemény, bíráló szavait mindig hallottam a fülemben, mint egyfajta rosszaságra csábító gonosz suttogást, amely miatt nem éreztem többnek magamat, egy agyonhasznált rongynál, amelyet még az utcán élő hontalan sem szívesen használt volna. Ma este azonban azon dolgoztam, hogy évek óta újra vissza zökkenjek egykoron élt életembe, s úgy tűnt, hogy az első este kifejezetten eredményesen sikerült. Régi barátok vettek körül, akárhányszor észrevették, hogy mélabús gondolatok telepednek meg elmémben, s ezek arcomra is kiülnek, azon nyomban igyekeztek elterelni figyelmemet.
Most jöttem csak rá arra, hogy mennyire hiányoztak. Az elmúlt két és fél évemet önkéntes börtönben töltöttem, kezdetben ugyan meglátogattak, de egy idő után már én magam nem voltam hajlandó kitárni előttem az ajtót, s egy idő után megritkultak a látogatások, aztán pedig megszűntek, mindezt azért, mert féltem, hogy Julian esetleg kifogásolja. Olykor kaptam tőlük egy-egy kósza levelet, amelyekre nem válaszoltam. Egytől egyig kidobtam őket, mert így tűnt a legjobbnak. Nem volt az. Mindez azonban nem számított, mert semmi olyat nem akartam tenni, amivel esetleg felbosszanthattam volna egykoron szeretett volt férjemet. Persze, hiába igyekeztem.

Mivel egyelőre nem akartam taxit fogni, úgy döntöttem, hogy egy darabon sétálok, s megpróbálom rendezni még mindig a beszédtől hangos gondolataimat. Először is eldöntöttem magamban, hogy visszataláljak régi önmagamhoz, társasági életre van szükségem, anélkül hogy bármi olyanra is gondolnék, amely gyötörte a lelkemet, s bár tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű feladat, elhatároztam magamat, hiszen rengeteg tervem volt a jövőre nézve, úgy éreztem rengeteg mindent kell bepótolnom. Hiányzott ez az élet, ez a pezsgés.  Gyűlöltem otthon ülni és attól rettegni, hogy ha Julian hazatér mit talál majd, ami nincs rendben esetleg túl sós lett az étel – amiért nem egyszer pofon lett a jutalmam – vagy esetleg az ágy nem úgy volt megcsinálva, ahogyan neki tetszett – jobb napjain, inkább úgy döntött, hogy elmegy otthonról, s más társaság után néz – az én nagy szerencsémre – azonban, amikor rossz napja volt nem úsztam meg mindössze ennyivel, olyankor durva volt és fájdalmat okozott, testit. Sokszor el sem tudtam dönteni, hogy melyik a rosszabb. Elviselni a szeretett férfi által okozott ütéseket vagy a sebeket amelyeket szavai okoztak. Szerettem. S talán még ma is szeretem…

Bolondos és kissé talán hiú ábrándokat szőttem azzal kapcsolatban, hogy hazajutásom sokkalta egyszerűbb lesz, mint bármelyik tündérmese vagy film főszereplője, akinek az útját minden alkalommal nem kívánt esemény keresztezte, s bár valahol a tudatom legmélyén én magam is éreztem, hogy ez az egyszerűnek tűnő feladat is komoly kihívást fog jelenteni, tekintettel arra, hogy alig néhány perccel később, miután hátra hagytam mögött az élettől elevenen lüktető rendezvényt, s gondolataimban elmerülve szinte észre sem vettem, hogy valaki a sikátorból farkasként leselkedve rám éppen lecsapni készül, hogy elorozza tőlem a szorosan magamhoz ölelt táskámat, amely mintha csak menedéket nyújtott volna, kapaszkodtam belé, mindhiába, hiszen támadóm a vállamat megragadva tépte ki ujjaim közül a finom bőrt, majd pedig gyorsan elszelelt.

Tudtam, hogy értelmetlen lett volna utána szaladnom, már csak magassarkúm jóvoltából sem értem volna utol semmiféleképpen, különben sem voltam egy atletikus alkat így több mint valószínű, hogy inkább a bokámat törtem volna. Szemeimet képtelen voltam levenni a fickó hátáról, aki úgy szaladt mintha én magam is utána rohantam volna, én azonban egyhelyben álltam, s úgy éreztem, hogy képtelen vagyok megmozdulni, hiszen abban a pillanatban amint megéreztem a durva szorítást képtelen voltam bármely porcikámat mozdulatra bírni, tartva attól, hogy jutalmam nem egy gyengéd simítás lesz, hanem egy kőkemény pofon, s elég volt szinte magam elé képzelni a jelenetet, ahhoz hogy érezzem, hogy ajkaim felreped, éreztem az éles fájdalmat mikor megmozdítottam a számat, hogy elmondjam Juliannak, hogy mennyi sajnálom és hogy egyáltalán nem így akartam, persze minden egyes szó, amelyet kipréseltem volna fájdalomtól sajgó ajkaimon felesleges lett volna.

Kénytelen voltam a kezemmel megkapaszkodni a falban, hogy némiképpen meg tudjam tartani egyensúlyomat, lábaimból kiszállt az élet, s egy pillanatra megroggyantam, azonban csak néhány lélegzetvételnyi szusszanásra volt időm, míg nem egy idegen karcos hangja nem visszahangzott a fülemben. Megborzongtam. Nem volt kellemes, de legkevésbé kedves a hangja, s éreztem benne, hogy szavaihoz hasonlóan, ellentétben velem, meglehetősen jól szórakozik.
– Öröm a tudat, hogy mások szerencsétlensége valaki számára ilyen örömöt jelent. – Igyekeztem könnyed hangon beszélni, habár jól láthatóan remegtem mint a nyárfalevél. Nem fordultam felé, még csak rá sem akartam nézni. Felpillantottam. A férfit már sehol sem láttam, eltűnt minden értékemmel együtt. A pénztárcám. A kulcsom. Az igazolványaim. Mindenem benne volt, amire csak szükségem lehetett, s még csak reménykedni sem mertem abban, hogy az éjszaka folyamán nem rabolnak ki.

Idegesen vontam össze a szemöldökömet, de tartottam magam ahhoz hogy egyetlen egy pillantást sem pazarolok erre a férfira, habár szavait hallva lélegzetvételeim kuszák lettek, s szívem erősebben kezdte pumpálni a vért. Féltem, mert rossz előérzetem volt szavai nyomán.
– Sajnos éppen elégszer a fejembe kellett már vésnem – s én még is olyan buta voltam, mint a korábbi alkalmakkor, mindössze csak azért mert reménykedtem abban, hogy talán szerencsém lesz, s kedvezően alakul a helyzetem, túlságosan is bíztam a sorsban, annak ellenére, hogy már hány alkalommal mért rám fájdalmas pofont.

– Ha megbocsájtasz nem áll szándékomban tovább rossz és csúnya alakok közelében tartózkodni – érthetően címeztem neki mondandómat, biztos voltam benne, tekintettel segítőkészségére, hogy nem baráti jobb kezet áll szándékában nyújtani, így sarkon fordultam, s elindultam visszafelé sietős léptekkel, miközben reménykedtem abban, hogy ez az alak nem fog követni.

Könyörögtem magamban, hogy ez a férfi ne jöjjön utánam, azonban minden fohászom Isten felé teljességgel fölöslegesnek bizonyult, pedig olyan kétségbeesettem rimánkodtam, mint aki azért könyörgött volna, hogy menték meg az élettől, mert retteg a haláltól, bár tulajdonképpen ebben a pillanatban én is hasonlóképpen éreztem, legfőképpen akkor, amikor az idegen elém kerülve elzárta az eltervezett utamat, abban a pillanatban tettem hátrébb egy lépést. A félelem, amelyet éreztem szinte teljesen térdre kényszerített, úgy remegtem mint a nyárfalevél, s ezt még talán finoman is fogalmaztam meg. Habár mindeddig úgy véltem, hogy a legtöbb ember felé nyitott voltam – legalább is korábban, így volt –, de butának nem kifejezetten mondtam volna magamat, mert arra magamtól is rájöttem, hogy ez a férfi valószínűleg nem egy pohár vörösbor mellett szeretett volna velem bájcsevegni, hanem sokkal szívesebben rángatott volna be a sötét sikátorba, ahol minden pervert és beteges vágyát kiélhette volna, amelyeknek már a gondolatától is felfordult a gyomrom.
– Ilyet egyetlen szóval sem mondtam, én csak… Más dolgom van, más valakivel. – Feleltem kitérően megszeppenve. Nem egészen értettem, hogy ez most hogy jött ide vagy talán velem volt a baj, hogy a logikát kerestem egy ilyen kellemetlen helyzetben... S a helyzetet ez nem is jól jellemezte volna. Kétségbeesett voltam. Féltem. És még a táskámat is ellopták. Gyanakodni kezdtem, hogy ez a férfi talán összejátszott a másikkal, de ahogyan ránéztem nem igazán tűnt csapatjátékosnak... Vagy még is? Nem tudtam volna eldönteni, sohasem voltam jó emberismerő, s ez a jellemhibáim egyik legnagyobb szegénysége volt.

Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem egy ilyen helyzetben, mert egyszerűen megrémített a férfi, hiszen a tekintete olyan… eszelős volt, olyan… mintha valami nem lett volna rendben a fejével vagy én nem is tudom... De nem tetszett semmi, amit visszatükröződni láttam az íriszeiben. Ez nem az a fajta félelem volt, amitől az ember hangosan sikolt és megpróbál elmenekülni, hanem az a fajta, amely bekebelezi, s lassan emészti fel, pedig az elme egyre inkább azt diktálja, hogy meneküljön, azonban a teste képtelen volt cselekedni. Nem lehetett mozgásra bírni.

– Valóban sajnálom, de most tényleg mennem kell – megpróbáltam elnézően rámosolyogni. Szabadulni szerettem volna a közeléből. Futni. Elrohanni, mint a gepárd által űzött gazella. Élve akartam meg úszni, mert nem egy kukában szerettem volna holtan végezni. – Elkísérhet, ha gondolja. – Ujjaimat idegesen tördelve próbáltam meg elindulni, félve attól, hogy mit reagál erre. Őszintén reméltem, mi több még mindig bíztam abban, hogy hamar megszabadulhatok tőle, hogy közel sem vagyok olyan érdekes a szemében, mint bármelyik erre tévedő védtelen nőszemély, akiknek legalább megvolt az esélye arra, hogy a táskájukban lapuló paprika spray-jel védjék az életüket. Én most már ebben sem reménykedhettem, mindössze csak abban bíztam, hogy még az előtt elérem a rendezvény helyszínét, mielőtt...

– Nem, én… rosszul fogalmaztam. – ujjaimat idegesen tördeltem, hogy ha képes lettem volna megmozdulni minden bizonnyal tettem volna hátrébb egy bizonytalan lépést azonban testem képtelen volt engedelmeskedni az elmém által diktált parancsnak, mert egyszerűen ledermedtem. Azt akartam, hogy tűnjön el a közelemből vagy hogy legalább az utca másik oldalán legyen, lehetőleg egy túlzsúfolt tömegbe, mindezen képek azonban most puszta ábrándnak hatottak, mert a rettegés minden lélegzetvétellel egyre jobban kiteljesedett bensőmben. Próbáltam rájönni, hogy mit akar tenni velem ez a férfi, de ahogyan a szemeibe pillantottam, inkább félre fordítottam a fejemet. Őrület látszott benne. Elmegyógyintézetbe valónak tűnt. Tartottam tőle. – A társaságom, akikkel vagyok néhány utcányira vannak. A fejemet akartam egy kicsit kiszellőztetni. – Habár hazugság volt minden szavam, most még is nagyon szerettem volna visszamenni, hogy barátnőmékhez csatlakozva megszabaduljak az ő társaságától.

– Tessék? – Hangom meglepetten emelkedett szokatlanul magasba. Ujjai a karomat markolták, erősen, szorosan, nekem pedig eszem ágában sem volt tiltakozni, mert az elmém tudta, hogy akkor mi fog történni – pontosabban fogalmazva, a testem megtanulta, hogy ha megpróbáltam volna elrántani a karomat, akkor mi történne; egy csúnya pofon, ami után hiába próbálnám meg leápolni a számon felrepedt bőrt, esélytelen lenne, mert rám mordulna, hogy mit szerencsétlenkedem. Julian pontosan ezt tette minden alkalommal. Undorodtam az érintésétől, még is inkább hagytam, hogy testem az övének simuljon. Ez egy biztonságosabb útnak látszott.

– Van itt nem messze egy rendezvény – válaszoltam a kérdésre – művészeti kiállítás. – Egészítettem ki tétován. Nem tudtam, hogy mennyit akar hallani. Julian általában ilyenkor csak bólogatott, aztán leintett, hogy hallgassak már el végre mondván, hogy idegesíti az üres fecsegésem. – Egy-két festményem is ki van állítva. – Fecsegtem össze-vissza. Nevetségesnek éreztem magamat. Nem is értettem, hogy miért beszéltem. Nem is tudtam, hogy egyáltalán volt értelme bármit is mondanom. Mindenesetre egy kicsit megnyugtatott, hogy még nem tett semmi olyat, ami esetlegesen kellemetlenül érintett. Az, hogy csak magához ölelt lényegesen kellemesebb volt, mintha egy sötétebb sikátor felé irányított volna. Hadakozhattam volna abban az esetben, ámbár teljesen fölösleges lett volna, ezt még inkább tanúsította a nem sokkal későbbi jelenet.

Idegesen pillantottam az őrre, akit a férfi csakhamar félre állított az útjából, mégpedig némi pénzzel. Egyszerűen képtelen lettem volna elhinni, hogy ha ezt a saját szememmel nem látom. Ennyi lett volna? Háborodtam fel magamban. Azt hittem… Legalább a rendőrökben van némi tisztesség, de nagyon úgy tűnt, hogy ismételten csak nevetségesen gondolkodtam. A jelenet nem kicsit megbotránkoztatott. Egyszerűen… Ez tűnt jelen pillanatban az egyetlen reményemnek, ehhez képest… Meglehetősen hamar odaveszett. Mintha nem is létezett volna.

– A nevét esetleg megtudhatom? – Kérdeztem kissé bátortalanul, miközben egy pillanatra felnéztem rá. A cigi szagától ismételten elfintorodtam egy pillanatra. Gyűlöltem ezt az illatot, mi több hányingerem volt tőle. Egyszerűen, még ettől is a hideg rázott. Utáltam ezt a szagot. A rothadásra emlékeztetett.

– Igen, valami olyasmi – halk szavaimat egy szinte alig észrevehető biccentés követte. Művész. Ajkaimra még is egyfajta keserédes mosoly kúszott, mivel én sohasem tartottam magam igazán annak, mivel az alkotásaimat sohasem láttam igazán szépnek vagy eléggé szépnek ahhoz, hogy bármennyit is fizessenek érte, mert én még aprót sem adtam volna értük. Sohasem értettem igazán, hogy miért kerestek meg különféle ajánlatokkal és miért hagytak nálam alkalmanként annyi pénzt, amennyit. Nem tartottam különlegesnek a műveimet, nem éreztem, hogy bármi megkapó lett volna bennük. Szépek voltak, de közelébe sem ért volna egy da Vinci vagy egy Picasso alkotásnak, pedig mindkettő a két végletet tükrözte, míg ez előbbi a valóságot ábrázolta kitűnően addig az utóbbi a groteszk világban tárta elénk a saját valóságát.
Zavartan ráztam meg a fejemet.
– Ez miért is jobb? – Azt sem értettem már egészen pontosan, hogy mi történt az imént. Egyik pillanatban még az utcán sétáltunk, a következőben pedig már a lefizetett őr mellett elsétálva léptünk be a szórakozóhelyre. El akartam szabadulni a közeléből, amilyen hamar csak lehetett, így nem csoda hogy mindvégig kétségbeesett tekintettel próbáltam olyan arcot keresni, aki hajlandó lett volna segíteni rajtam.

– Én... Igen, egy kicsit igen. – Nyöszörögtem elhalóan és megpróbáltam elhúzódni tőle amennyire csak lehet. Megborzongtam. Nem az örömtől vagy a vágytól, hanem a félelemtől. Az undor kitöltötte az elmémet, mint ahogyan a félelem is. – Engedjen, el akarok menni! – Hangom a legkevésbé sem árulkodott határozottságról, mi több még én magam is nevetségesen kétségbeesettnek éreztem. A félelem lassacskán ténylegesen eluralkodott rajtam, azonban ez nem az a fajta volt, amit Julian esetében éreztem, hiszen egy idő után már tudtam, hogy ő mit tervez velem. Tisztában voltam azzal, hogy mi dühíti, éppen ezért próbáltam úgy tenni, hogy neki megfelelő legyen – még ha nekem nem is volt az jó. Egyszerűen csak kevesebb konfliktust akartam vele, most azonban fogalmam sem volt, hogy miként is kerülhetném el ezt. Nem ismertem ezt a férfit. A szándékáról sem volt fogalmam. – Nem akarok problémát. – Nem állt szándékomban sikoltozni, mert ismervén az embereket tudtam hogy nagyon kevesen segítettek volna vagy talán senki sem, mivel talán nem akartak beleavatkozni valami olyanba, ami egyáltalán nem rájuk tartozik vagy pedig egyszerűbb volt szemet hunyni a dolgok felett mintsem egy segítő kezet nyújtani a másik felé, ha a szükség úgy hozta.

Könyörögni viszont nem akartam. Megtanultam, hogy az ezekben az esetekben fölösleges, mindössze csak az ábrándos képzelet szülte a pozitív hozzáállást, hogy aki fogva tart minket, annak megesik a szíve szánalmas könyörgésünkön. Nem ez a valóságban egyáltalán nem így volt, a fogvatartó élvezte a fogvatartott kétségbeesettségét, félelmét, lemondását ami rajtam tökéletesen kiütközött minden alkalommal.

A torkomat a sírás keserves érzése fojtogatta. Számat dacosan összeszorítottam, hogy még csak véletlenül se engedjek a kísértésnek, hogy könyörögjek azért, hogy hagyjon végre békén, pedig annyira szerettem volna megtenni, azonban mivel nem láttam értelmét, fölöslegesnek éreztem. Könnyeimet alig bírtam visszatartani, sűrűn pislogtam és arcomat elfordítottam, hogy ne vegye észre ezt. Gyenge voltam, lelkileg és fizikailag egyaránt. Igyekeztem gátat szabni kétségbeesésemnek, ami ennek ellenére is minden bizonnyal jól láthatóan Ült ki orcámra, noha leplezni akartam félelmeimet, azok még is eluralkodtak rajtam és azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon ő is olyan kegyetlen lesz-e hozzám, mint a volt férjem vagy pedig még rosszabb, de tulajdonképpen erről sem akartam tudni, gondolataim azonban minduntalan erre irányultak. Az érzés gúzsba kötötte minden tagomat, hiába akartam mindent megtenni annak érdekében, hogy elszaladhassak, szinte meg sem mertem mozdulni, nehogy kéretlen mozdulatot tegyek, amivel esetlegesen felbőszítem és ezzel kihívom magam ellen az amúgy is kegyetlen sorsot, amely amúgy sem kecsegtetett túlságosan sok kellemes dologgal egész életem során. Békére vágytam. Ez volt minden, amit szerettem volna, s még is továbbra is rettegnem kellett. Nem értettem, mi rosszat tettem, hogy ezt érdemeltem, mindig igyekeztem jó lenni és azt tenni, amit elvártak tőlem. Segítettem másoknak, nem vártam cserébe semmit és mégis… Minduntalan felmerült bennem a kérdés, hogy mit tettem, hogy mindig ilyen sötét alakokkal találkozom szembe?

– Nem? – Kérdeztem bizonytalanul magas hangon. Kételkedtem az állításában. A félelem és az undor kellemetlen érzése uralta a testemet, amikor gátlástalanul mindenki szeme láttára kezd el… nem is tudom mit csinálni. Céltáblának éreztem magam, mintha mindenki minket bámult volna, holott az ég egy adta világon valószínűleg senki ránk sem hederített. – Akkor akár el is engedhetne – vetettem fel az ötletet, mint egy harmatgyenge próbálkozásként. Naiv módon reménykedtem abban, hogy helyesen dönt és elenged anélkül, hogy bármit is tenne velem, hogy hozzám érne, de valójában nagyon is tisztában voltam, hogy ennek a játéknak nem ezek a szabályai.

A gondolataim szinte teljesen porrá égtek, hiába morfondíroztam azon, hogy mit mondhattam volna neki annak érdekében, hogy épségben, de legfőképpen sértetlenül engedjen el.
– Miért éppen engem talált meg szórakozás céljából? – Kérdeztem remegő hangon, habár nem tudtam volna eldönteni, hogy a kérdést neki szántam vagy pedig magamnak tettem fel, mint egy megválaszolatlan kérdést. – Rengeteg szép lány van itt… – mondtam kissé határozottabban, hangosabban, azonban nem fejeztem be a mondatot, merthogy úgy éreztem, hogy ha befejeztem volna, akkor úgy reagált volna, ahogyan én azt nem szerettem volna. Nem akartam hergelni, én csak el akartam menekülni a közelségéből. Nem állt szándékomban jelentet rendezni sem, mindössze csak csöndesen szerettem volna elsunnyogni és elfelejteni az estének ezt a részét. Otthon szerettem volna lenni, ahol elkényelmesedve a fürdőkádban szerettem volna olvasni egy nyálas romantikus regényt, amelyben a legkevesebb erőszak sem volt fellelhető.

Az egész épületen ráncigált végig, akár egy élettelen rongybabát. Húzott és vonszolt maga után, hiába botlottam meg, megrántott majd töretlenül folytatta útját a kijárat felé, velem együtt.
Még lelki jelenlét híján is szerettem volna hinni abban, hogy valaki az emberek közül – bárki, aki csak egy hajszálnyival is jobb volt ennél – majd a segítségemre siet, mint egyfajta megmentő, talán hős lovag, aki önzetlenül segítene a bajba esettnek, azonban egyre inkább meggyőződtem arról látván az emberek hátát, hogy magamat leszámítva senki sem fog segíteni, én pedig magam számára sem voltam a legjobb segítő kéz. Nem hibáztattam az embereket, ha ilyet láttak inkább elfordultak. Megértettem. Egyszerűen nem szerettek volna belekeveredni egy olyan dologba, ami nem az ő gondjuk volt, könnyebb volt hátat fordítani és szemet hunyni egy ilyen probléma felett, mintsem törődni vele. Ez így működött.

Mindvégig hiába próbáltam kiráncigálni a kezemet a vasmarok szorításából, szinte semmit sem értem el vele, hacsak nem azt, hogy még durvábban szorított. Gyenge voltam, képtelen voltam kicsavarni a kezemet az övéből, harmatgyenge próbálkozásaimat talán meg sem érezte…
Kedvem lett volna kétségbeesetten felnevetni.
Tekintetemet szüntelenül járattam ide-oda. Reméltem, hogy meglátok valamit, ami a segítségemre lehet… egy ütőt vagy bármilyen más használható tárgyat, ám nem volt ilyen szerencsém, s mire észbe kaptam már furcsa szag cirógatta az orromat, ami leginkább undorító volt. Összerezzentem, amint az ajtó a maga csöndes, ámde elegáns módjával becsukódott mögöttünk. A már jól megismert félelemérzése cikázott át minden porcikámon.  A sírás kerülgetett. Éreztem, hogy könnycsatornáimban felgyülemlenek a sós gyöngycseppek. Áldozat, visszhangozta tudatom egyre erősebben. Mindig csak ezt harsogta ilyenkor, ám azt nem búgta, hogy mit kellene tennem. Ösztöneim már régen fogták a nyúlcipőt, így hát végképp semmi sem tudott rajtam segíteni. Legszívesebben újszülött csecsemőként sírtam volna fel, amint a férfi teste a korábbiaknál is jobban az enyémnek feszült.

Fejemet előrebillentettem, nem csak azért, hogy ne lássam elégedett vigyorát, ami az arcán ülhetett, hanem mert nem akartam látni az arcát. Nem akartam, hogy a képe beleégjen a tudatomba, hogy életem hátralévő részében szellemként kísértsen. Nem akartam több lidércet magam köré, azaz egyetlen is éppen eléggé leterhelte életemet. Kínozta a lelkemet nap, mint nap, noha már több hónapja nem is hallottam felőle.

Testem ellenállóan feszült meg, amint éreztem mocskos ujjait magamon. Mindenhol. Nem tudom, hogy hol érintett… úgy éreztem mindenhol, egyszerűen képtelen voltam teljes mértékben érzékelni bármit is.
– Könyörgöm, hagyjon békén! – Kértem kétségbeesett, elfúló hangon, naivan. Tudtam, hogy kérésem az eddigiekhez hasonlóan süket fülekre fog találni.
Mostanra tudatosult bennem, hogy egyáltalán nincs remény, azt fogja tenni, amihez éppen kedve szottyan, s a legcsekélyebb mértékben sem fogja érdekelni, hogy én mit szerettem volna, különben már elengedett volna. Kezdtem elfogadni, hogy egy jótevő járókel sem fog térdig gázolni a bűzben. A rendőröknek meg akadt jobb dolga is, minthogy minden utcát figyeljenek, hogy mi történik ott.

456 | tagged: keith | wear| huh... bocsi, sokkal korábban szerettem volna, de nem úgy alakult sajnos   thanks!

– Élvezni, mit? – Szakadt ki belőlem a kérdés kétségbeesetten. Képtelen voltam nyelvemre csomót kötni. – Hogy megerőszakolsz? – Nem tudtam más szavakkal illetni, hogy mi történik, elvégre… Nem ez történik? Hogy lehetett volna ezt másként nevezni? Én nem akartam, hogy hozzám érjen, könyörögtem azért, hogy elengedjen, de nem tette meg, pedig bármit megtettem volna, hogy kiszabaduljak a mancsai közül… Bár persze, elsősorban legszívesebben feljelentettem volna…
Megpróbáltam kiszabadítani magamat, azonban nem értem el vele semmit sem. Teste úgy szorult rám, mintha ragasztó lett volna.
Hányingerem lett a reszelős, élveteg hangtól, melyből ki lehetett hallani, hogy mennyire élvezte a helyzetet. hogy lehet egy ember ilyen? Hogy okozhat másnak fájdalmat és szenvedést? Miért? Legszívesebben elsírtam volna magamat, így is éppen csak egy hajszál választott el attól, hogy ne csorduljanak ki szemeimből az első sós gyöngycseppek. Nem értettem, hogy miért én voltam az, akit a sors minduntalan arra ítéltetett, hogy olyan férfiakkal találkozzam össze, akik erőszakosak és durvák a másik nemmel, akik jól láthatóan örömüket lelik abban, hogy egy náluk gyengébbeket kínozhatnak. Mivel ártottam másoknak, hogy ezt érdemlem? Sohasem kívántam ilyet senkinek. Mindig arra törekedtem, hogy mindenki elvárásának megfeleljek, sohasem beszéltem vissza és kerültem a konfliktusokat. Azt tettem, amit elvártak tőlem – nem beszéltem vissza, nem kerestem az ellenségeket, igyekeztem mindenkivel jóban lenni és segíteni másokat. Ezt kapom cserébe, minden igyekezetem ellenére? Hogy az éjszaka sötétjében egy bűzös sikátorban megerőszakoljanak, megint?

Az anyag szakadása olyan hang volt, mintha csak a homokóra utolsó szemei hullottak volna alább. Végzetes hangként csengett a fülemben… Hogy szakadhatott el ilyen könnyen az anyag?

Szabadulni akartam. Nem akartam, hogy újra ez történjen. Hirtelen jött ötlet volt az, hogy felemeljem a lábamat, hogy térdem találkozzon a másik lába közével, kihasználva az alkalmat, hogy megpróbáljak kiszabadulni. Sikerült, de örömöm múló volt csupán. A lépcsőn megbicsaklott a lábam és leestem. Térdem hasogatott a fájdalomtól, megmozdítani sem tudtam. Négykézláb előrefelé haladva próbáltam előbbre kúszni, hogy árnyékba húzódjak. Úgy éreztem magamat, mint egy mocsokban hempergő gyermek. Miközben magamban azért imádkoztam, hogy ne találjon rám… Persze… Úgy éreztem hiábavaló volt minden könyörgésem, hiszen ha eddig sem ért semmit… Most mit számított volna? Térdeimet felhúzva húzódtam be két büdös kuka közé. Nem érdekelt a szag… Csak azt akartam, hogy ne vegyen észre. Ujjaimat a számra tapasztottam, hogy lélegzetvételeim még csak véletlenül se legyenek hallhatóak.

456 | tagged: keith | wear| szokásos: bocsánat a késésért  thanks!

Ujjaim továbbra is feszesen tapadtak összeszorított ajkaimra.
Szívem szabálytalanul vert mellkasomban, melynek hangja olyan volt, mintha megannyi csatamén vágtázott volna a keményre száradt talajon, mintha közvetlenül mellettem vágtáztak volna el. Féltem attól, hogy üldözőm meghallja. Hogy saját testem hangjai árulnak majd el.

A másodpercek hosszú percekké formálódtak, mégsem történt semmi, azonban nem mertem megmozdulni, még csak gondolni sem merészeltem rá. Várakoztam, habár egyáltalán nem tudtam, hogy mire. Hogy elhaladjon mellettem? Hogy megtaláljon? Fogalmam sem volt. A remény és a segítség… egyikre sem számíthattam már, mert ha mindeddig nem érkezett meg, most már nem fog…

Szabad kezem, mellyel nem a számat szorítottam, letöröltem a szemembe felgyülemlő könnycseppeket. Nem akartam itt lenni, nem akartam egy büdös, rothadó kuka mellett tölteni az estémet egy olyan ember társaságában, aki… akinek minden vágya azt volt, hogy megerőszakoljon. Kedvem lett volna felnevetni a sors iróniáján. Az este folyamán ugyanis a nyomomba szegődött egy férfi, még a rendezvényen. Magas, egészen jóképű volt, éppen az a fajta, aki alapvetően le tudott venni a lábamról, mi több még valamelyest le is nyűgözött, azonban túlságosan is emlékeztetett a voltférjemre, így képtelen voltam neki bármilyen esélyt is adni, annak ellenére, hogy kedves barátnőm váltig állította, hogy még egyetlen egy rossz szót nem hallott róla, pedig ismerte már néhány éve, ugyanis együtt jártak gimnáziumba. Elmenekültem tőle. Szinte egy másik férfi karjaiba, aki inkább hasonlított a férjemre, leszámítva azt, hogy míg Ő titkolta a valódi énjét megannyi ember előtt, ez az ember tudomást sem vett másokról, mert egyszerűen ilyen volt… Hogy ilyennek született-e, azt nem tudom, de akárhogy is lett belőle ilyen férfi, sajnáltam.

A levegő is a tüdőmben akad abban a pillanatban, amint meghallottam, hogy szólítgat. Minden porcikám egyszerre merevedett meg és húztam magam össze még inkább rejtekhelyemen. Hangjában nem hallottam könyörületre utaló jeleket… de muszáj volt… meg kellett tennem, különben… Megborzongtam, hogy ha csak eszembe jut az, hogy újra megerőszakolnak. Nem akartam ezt többé eltűrni egyetlen férfitől sem. Nem volt a homlokomra írva…
Mégis majdhogynem sírva fakadtam, ahogy a hang egyre közelebb ért. Hallottam minden egyes lépését, mintha csak közvetlenül mellettem sétálgatott volna. Fogalmam sem volt, hogy milyen messze van… milyen gyorsan jön… mennyire figyel a környezetére… Ki akartam pillantani rejtekhelyemből, de tartottam attól, hogy a tompa fényben meglát.
Hátamat a falnak feszítettem.

Egyik kezemmel tapogatózva kerestem valamit, amit használni tudtam volna, hogy ha arra kerül a sor, hogy megtalál, azonban mielőtt valamire rálelhettem volna a kuka tetejéről lebillent valami nehéz és hangos csörömpöléssel ért földet.

A vad rettegés, úgy ült ki arcomra, mint eddig még sohasem.
Megragadtam az első kezem ügyébe akadó fémszerű vékony tárgyat, majd amennyire tudtam rohanni kezdtem, miközben továbbra is azért rimánkodtam, hogy elérjem a sikátor végét, ahol talán vannak emberek, esetleg elgurul az úton egy jármű… Azt sem bántam, ha elüt, csak tőle szabaduljak meg.

459 | tagged: keith |   végre korábban, mint eddig | wear| thanks!