Kentucky állam, 1991.12.26 23 fegyverkereskedő Addicts AARON TVEIT

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
- jóképű vagyok - ha ez annak számít?
- humoros vagyok, és igazán kedves fiúcska. (Egészen egy bizonyos pontig)
- Tudok viselkedni. Ez már bazinagy dolog a mai világban szerintem, a mai selyemfiúcskák nem épp isten ajándékai a jólneveltségnek.
- Hűséges vagyok. (BAHH. Lehet hazudtam.)
- Ha hazudok.. Nos, azt úgy teszem, hogy szemernyi kétséged se legyen afelől, hogy igazat mondtam.

◆ negatív tulajdonságok:
- függő vagyok. A marihuána rabja. Bár nem hinném, hogy ezzel a problémával egyedül vagyok.
- hirtelen haragú vagoyk, és hamar eljár a kezem (de nőt nem ütök meg soha.)
- iszonyatosan féltékeny típus vagyok. Szeretem mutogatni barátnőimet, de utálom, ha egy ujjal is hozzájuk nyúlnak.
- cinizmusom határtalan.
- Hamar elvesztem az érdeklődésem bizonyos dolgok iránt.

◆ egyebek: Egy fegyverkereskedésben dolgozom. Az ügyfélkörünk a helyi maffia embereiből tevődik ki, nem teljesen legális. Valamint, mióta elment a csajom, azóta... Vannak kis problémáim a gatyámban lakó jószággal.

Történet vagy szerepes példa

- És most húzz el. - morgom a csajnak, miközben felhúzom a nadrágom. Az övcsatom fémesen csörren, ahogy a cipzárhoz ér, ügyetlenül küszködök a sliccemmel, és azon gondolkodok, hol az istenben basztam el már megint.
- Tessék? - a lány kerekre tágult szemmel nézi vajúdó gyötrődésem, majd finom ujjacskáival ismét lankadó férfiasságomnál matat. - Jaj nem kell úgy bedurcázni, csak mert nem szófogadó a kis katona, majd én...
- Mondom HÚZZ EL. - mordulok rá most már sokkal hangosabban, elfordulok, hogy véletlen se érhessen a szégyenemhez, és nem érdekel, mit csivitel, megvárom, míg kívül van az ajtón.
Picsába.
Úgy ahogy vagyok, egy szál gatyában, félmeztelenül már ülök a kis "munkaasztalomhoz", és megcsinálom magamnak a kis jointomat. Hogy jutottam el idáig, hogy bírtam eljutni idáig...? Ez nagyon bosszantó.
Mélyen letüdőzöm, ha tehetném, ki se fújnám, minden lehelletét megtartanám, hogy egy fuvallat se vesszen kárba belőle, de azt még nem tudom, hogyan kell. De egyszer eljutunk oda is, végülis.. Halhatatlan vagyok.

*két órával később*

Angyalom, szőkeségem, gyönyörűségem, úgy repültél ki az életemből, ahogy nem szégyelltél, és talán én adtam ehhez a kezdőlökést, perpillanat nem is emlékszem, csak azt tudom, hogy mélyen megbántam a dolgot. Tizenhétéves kis ártatlanság voltál, és azt hittem, csak az enyém. Imádtam benned, hogy egy szöszke tündért lát, aki csak rád néz, és azt hiszik, a kishúgom vagy, holott csak én tudom igazán, hogy micsoda párductestő vadmacska bújkál a fehér muszlinruhácska alatt, aki pontosan tudja, mire is van szükségem.
Fekszem hanyatt az ágyon, és úgy meredek a plafonra a füstfelhőben, mintha oda szállt volna előlem a kis szőkeség, holott legalább fél éve színét sem láttam.
Hogy is volt? Ja tudom. Jött a pornófilm.
Őrjöngtem. Még a gondolat is szörnyűnek tetszett, hogy ő ilyesmire vetemedett, holot csak az álszent beszélt belőlem, mert pontosan tudtam, mit tud, és büszke is voltam rá, csak éppen nem volt ínyemre való, hogy ország-világnak megmutassa karcsú, kecses idomait, és mindenki lássa gyönyörű, bájos arcocskáját, ahogy lehunyt szemmel jut el a gyönyörökig.
Ez csak az ÉN jussom.
Kába tekintettel keresem a DVDlemezt a polcon, egyelőre csak a tekintetemmel, az idegpályáimon nehezen jut el a rohanó parancsolat, hogy keljek fel, hogy forduljak oda, hogy nyúljak érte. Hosszú percekbe telik, míg sikerül.
Nem tudom, hogy kerül bele a lejátszóba a DVD, de végül mégis ott van felcsendül az unásig hallott szignó, és máris látom imádatom tárgyát, ahogy megjelenik a képernyőn, hosszú, hófehér, karcsú lábacskáit ezer közül felismerném, még így, hanyatt fekve, fejjel lefelé, csorgó nyállal is.
És megint elgyengülök, hogy milyen gyönyörű volt.
De hisz most is az. Csak már nem az enyém. Már mindenki másé, de nem nekem tartogatta magát, már látom is, ahogy ajka a férfiéra tapad ott a filmben, és percek múlva már legendás hófehér, gyerek-karcsú combjai a férfi dereka köré kulcsolódnak, és pontosan úgy vonaglik meg, ahogy az én karjaim között tette még tavaly ilyenkor.
Mar a féltékenység. Ezt nem értheted, hacsak nem voltál magad is féltékeny már. A maró düh valahonnan a szívem tájékáról indul, végigmérgezi az ereimet, felkúszik a torkomon, és már a nyelvemen érzem keserű ízét.
De akkor is, olyan gyönyörű.
Emlékszem, mikor még engem csókoltál így. Engem öleltél így. Hozzám tapadtál így, és az én nevemet suttogtad merő kábulatban.
Lehunyom a szemem, és a nadrágomba csúszik a kezem, úgy ahogy vagyok, távirányító a másik kezemben, kiterülve az ágyon. A "kiskatona" nem vár egyéb noszogatásra, a szőkeség látványától máris teszi a dolgát, kemény, mint a kő, és igazán nem kell sok hozzá, hogy eláztassam magam, pár rántás csak, és készen vagyok, és talán mondanom sem kell, hogy végig a gyönyörű szöszke angyalom arca lebeg a szemem előtt, mintha nem az idegen férfit karolná át, hanem engem, egyedül engem.
Zihálva meredek a képernyőre, ahol a férfi épp most megy el, a tündérem kecses kis dombocskái között, ő ártatlanul meregeti a szempilláit, mint egy szűzlány, és olyan féltékeny leszek, hogy artikulátlan üvöltés hagyja el a torkom, és a távirányítót izomból vágom a televízió képernyőjéhez.
Füstöl.
Le kell... le kell zuhanyoznom.

Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

/Pilinszky János/