Tristan & Hope ~ Help me

Vendég

Tristan && Hope

Please don't hurt me again!

[You must be registered and logged in to see this image.]

A szabadnapok, csak úgy elsuhannak mellettem, és fogalmam sincs, mikor jöttem haza, miután Yu-val találkoztam. Nem is érdekelt. Dolgom volt. Volt egy vendégem, aki igencsak szép összeget hagyott maga után, de ideje lenne felkelni. Az órára pillantok. Délután négy óra. Máris késésben lennék? Dehogy is, hiszen benn aludtam el. Nem volt erőm haza menni, és nem volt kedvem Dianna örökségeit hallgatni. A fejem hasogat, mikor rágyújtok. Fáradt vagyok, és azt sem tudom hol vagyok. Gyengének érzem magam, szinte mindig, mikor tiszta vagyok. Ma két pirulával kezdem, azt hiszem kell erő a mai naphoz. Eszembe jut, hogy az az idióta már megint jönni fog, és megint nem fog békén hagyni. De könyörgöm 19 éves? Mit akar tőlem? Megcsóválom a fejem, és elrendezem magam. Csak azt veszem észre, hogy Zita megérkezik. Ja igen, ma ketten leszünk. Valamikor éjfél körül megyek haza, mert már megint napok óta benn vagyok. Vajon kibírom addig? Kibotorkálok, és segítek neki elpakolni, majd kávét főzök, és alig tíz perc múlva már jobban érzem magam. Érzem, hogy egyre feldobottabb és könnyebb vagyok. MA lesz valami nagy buli, és ilyenkor a vendégek csak szórják a jattot, és az ingyen koktélokat, ami nekem csak jó. Szinte észre sem veszem, ahogy beesteledik. Végre az én napszakom van. Egyre többen vannak, fiatalok akiknek bejön a soványságom, és a hófehér bőröm. Én pedig teszek azért, hogy ingyen koktélokat kaphassak. Az egyik srác elkap, és táncra csábít, és egy pillanatra észre sem veszem, hogy ki is az illető. Alkoholmámoros lehelete a fülemhez ér, majd felnézek az arcra, amit nem akartam többé látni.
- Engedj el Ray - rántom ki magam a karjai közül, de erősebb nálam.
- Úgy is az enyém leszel - sziszegi megszállottan, és ellök. Neki esek Zitának, aki megfog. Undok módon lököm el őt is, de nem látom, hogy ő az, csak a mosdó felé veszem az irányt, ahol ismét bekapok két bogyót, majd ráiszok. Valami erős ital, ha jól érzem vodka, de ez most kell.
- Jól vagy? - jön utánam a nő, aki csak annyit látott, hogy megiszom a felest, majd kimegyek a pulthoz a táskámért.
- Haza megyek, elfáradtam - dobom a táskámba a vodkát, majd a vállamra kapom, és elindulok. Zita még mondana valamit, de már nem hallom a zene miatt. Próbálok minél előbb kikerülni ebből az elcseszett helyből, majd menet közben előveszem az italomat, és ismét iszom. Két pirula mellé a vodka nem jó párosítás, de ez most kell. Gyűlölöm Ray-t, aki mindenáron le akar fektetni. Valahol félek is tőle, ha iszik, és ezért jöttem el. El kellett szabadulnom. Az erdő felé indulok, és ki is ment a fejemből, hogy a kocsim napok óta a bár előtt áll. Csak nyugalmat akarok, és az erdőben senki nem talál rám. Legfőképpen nem Ray. A fülledt levegő és az alkohol jó barátok, érzem, ahogy eltompulok, és minden könnyebbé válik. Az erdő szebb, bár a lépteim tétovák, és nem egyenesek. Állítólag nem szép egy ittas nő, de ez most más. Ez nem olyan, mint a többi ivászat, mikor csak iszok, és részeg vagyok. Megtántorodom, és egy fának dőlök. azt sem veszem észre, hogy a hátam mögött reccsen egy ág, hogy követnek. Csak amikor már késő. Lefognak. A testem nem ellenkezik, de én próbálok. Rá sem kell néznem az arcra, hogy tudjam, ki az.
- Mondtam, hogy az enyém leszel... Vagy így... vagy úgy - és már tépi le rólam a felsőt. Részeg. Sokkal többet ivott mint én, mégis hiába kapálózok, a felső megadja magát. Sípcsonton rúgom és felsikítok, hátha meghallja valaki, de amint ellépnék tőle, mert kissé megtántorodik, érzem a kezét az arcomon. Fáj, és megtántorodom. a földre kerülök, és próbálok hátrálni, de ő rám telepszik, és a nadrágomat bontogatja.
- Szállj le rólam! Hagyj már békén, eressz - még egy pofont kapok tőle, és megérzem sós vérem ízét a számban. Azt hiszem itt lesz vége az életemnek. A testem nem engedelmeskedik, és világossá vált, hogy tett valamit az italomba, mikor nem figyeltem. Ezért érzem ezt a tompaságot. A testem elernyed, és képtelen vagyok tovább védekezni. Letépi rólam a melltartót, én pedig némán sírok alatta... Nem akarok mást, csak meghalni.

a hozzászólás Tristannak készült, 673 szót tartalmaz, és írás közben a [You must be registered and logged in to see this link.] című számot hallgattam. Remélem tetszik

[You must be registered and logged in to see this link.]

Vendég

/Egy 12 személyes asztalnál üldögélt, az asztalfőn foglalt helyet, de egyedül volt az asztalnál. Előtte, ezüstös berakású, egyenlőre üres tányér hevert, jobb és bal oldalán annak rendje, s módja szerint helyezkedtek el a szükséges evő eszközök. A pohár borhoz hozzá sem nyúlt…. nem azért mert nem kívánta volna, sokkal inkább azért mert étkezés előtt nem esik jól neki. Silas, az inasa hozta ki az ételt. Magas, szimpatikus arcú fiú volt, hátra fésült tejföl-szőke hajjal, és acél szürke szemekkel. A menü őz hús volt szeder mártással, és valami féle olasz töltött tészta, aminek sosem bírta megjegyezni a nevét. Miután letette az ételt aggódva nézett Tristanra./
-Mintha valami nyomasztaná uram. Megint nem találja a helyét a világban? Vagy általános unalom nyomja a lelkét?
-Ezerszer mondtam már Silas, hogy ne hívj uramnak…. ez nem rabszolgatartó társadalom.
/Silas, szolidan elmosolyodott. A mosolyában benne volt a becsület, tisztesség, és gazdája felé tanúsított tisztelete./
-Én pedig ezerszer megmondtam már önnek uram, hogy az, aki tiszteletet érdemel, az meg is kapja. Ha másként nem ad rá lehetőséget hogy ezt kimutassam, legalább a megszólításban engedje meg hogy kifejezzem magam.
/Silas maga jólelkű, és több tekintetben is sokoldalú személyiség. Svédországból emigrált az Egyesült Államokba, de a munkáltató akihez jelentkezett nem tartotta magát a szerződésben leírt feltételekhez. A szállását nem biztosította, ételt sem kapott a leírtak szerint, valamit az ígért nyolc órás munkaidő, gyakran tizenkét órássá duzzadt, fizetett túlóra nélkül, és természetesen az alap bér sem volt az ígértnek megfelelő.
Silas belebetegedett a munkába, orvosi ellátást nem kapott, mivel nem voltak megfelelő papírjai, haza menni nem tudott, ugyanis nem volt annyi pénze hogy fenntarthassa ideiglenes szállását, a saját szükségletei mellett, arról nem is beszélve hogy a repülő jegy szintén drága volt. Tipikus szerencsétlen sorsú fiú volt, aki az Amerikai Álmot kereste. Tristan egy padon találta meg, ahogy segítséget kért az emberektől. Kiszáradt, és legyengült…. koszos volt, és nehezen beszélte az angolt. Tristan a szemben lévő étteremben üzleti ebéden volt, de már jó ideje nem a megbeszélésre figyelt, hanem a szemben lévő fiú mozdulataira.
Hihetetlen volt számára hogy annyi ember elhalad mellette, de senki nem áll meg segíteni, inkább menekülnek, mintha leprás lenne…. pedig csak egy ember, aki ugyan arra vágyik mint ők, mindannyian. Életre.
Tristan félbeszakította a megbeszélést, és kiment, hogy segítsen a bajba jutott férfin. Fizette az ellátását, és felajánlotta hogy haza viteti a férfit, de Silas nem engedte. Ragaszkodott hozzá hogy ledolgozza az árát annak, amit Tristan rá költött, így a fiú szolgálatába fogadta. De a szolgálat nem szakadt meg a megbeszélt határidőn túl. Azóta Silas állampolgár lett, tökéletesen beszél három nyelven, és hűséges inasa a Stark családnak.
Tristan most is, mint mindig, csak mosolygott a válaszon, majd miután elfogyasztotta ebédjét, lassan felállt, és felvette megszokott utcai öltönyét./
-Ha megkérhetlek, a szokásos módon járj el az étel maradékkal. Annyit főztök hogy a hadsereget jól lakathatnám vele. Lakjatok jól ti is, és ha marad, adjátok oda az első hajléktalannak aki szembe jön veled az utcán. Én megyek sétálok kicsit az erdőben.
/Felöltözött, majd az eget elnézve a biztonság kedvéért egy esernyőt is magával vitt, biztos ami biztos alapon. A Stark ház a várostól messzebb helyezkedett el, túl a nyüzsgő világon. De hajléktalanokból itt sem volt hiány. Akinek nem volt hely a városban, az az erdőbe kényszerült, hogy legalább ne a pusztába kelljen kutyagolnia.
Az ég borús volt, de csendes az éjszaka. A csillagok fénye csak itt-ott tört át a felhők közt tátongó kicsiny réseken. A szél egyre erősebben fújt, eső ígéretét hozta magával és valami egészen mást is. Egy lány sikolyát… de amilyen hirtelen feltört, olyan hirtelen hallgatott el. Sok furcsa dolog történt már ezekben az erdőkben. Szinte minden nap össze lehet találkozni betépett drogosokkal, akik ide bújtak a törvény szeme elől. Hajléktalanokkal, akik hevenyészett fekhelyükön próbálták megtalálni az álmok kapuját, de gyilkosságok, és egyéb más esetek is történtek már erre felé. Ahogy a hang irányában haladt, azon gondolkodott hogy ez melyik lesz a sok közül. Nem törődött az öltönybe akadó ágakkal, sem a poros, mocskos földel, ezek mind elhanyagolható fizetségek voltak egy lány épségéért cserébe. Egy bokor tövében megtalálta amit keresett, a srác jóval nagyobb és erősebb volt mint amit egy törékeny nő le tudna gyűrni. Mire rá talált, a nadrágja már a cipőjénél járt, és olyan alkohol szag terjengett körülötte amit egy szeszfőzde is megirigyelhetne. Tekintve hogy ebből a pózból nem akar, és nem is nagyon tudna felállni, és hozzá számítva a tényt hogy részeg… nos gyerek játék lesz elbánni vele. Már épp szakította volna le a lány alsó ruházatát is, hogy az is a fa tövében lévő melltartóhoz kerüljön, mikor Tristan egyetlen határozott suhintással a heréi közé vágta az esernyő kampós végét. A fájdalom üvöltése visszhangzott az erdőn, felverve az éjjeli madarakat. A fickó magzatpózba görnyedve gurult le a lányról, saját heréinek maradékát szorongatva. Tristan hozzá lépett, és a képébe taposott a fickónak, aki az intenzívebb fájdalom hatására elengedte fájó nemi-szervét ami ezt követően még egy határozott lendítést kapott az említett célszerszámmal, majd ezt követően a fájdalomtól elájult. Tristan pedig a lányhoz sietett, kinyitotta az esernyőt, és a végére akasztotta a lány melltartóját, úgy nyújtotta át neki, hogy az esernyő takarásától ne láthasson semmit. És valóban nem kukucskált./
-Mondanám hogy szép estét, de attól félek ez jelen esetben kissé morbid megszólítás lenne. Tessék, öltözz fel, és takard el magad. A biztonság kedvéért elfordulok. Egy perverz, elég egy életre.

Vendég

Tristan && Hope

Please don't hurt me again!

[You must be registered and logged in to see this image.]

Érzem, ahogy rám nehezedik, és tiltakozni akarok. Ha nem tesz bele valamit az italomba, akkor el tudnék vele bánni. De így, hogy mozdulni sem bírok csak folyik a könnyem, és a vérem még mindig sósan marja a torkom, és csak nyöszörgök. Én nem akarom ezt. Nem akarom, és rettegek, hogy megkap, és utána itt hagy. Bár inkább halnék meg. Csak legyen vége, csak nyeljen el a jótékony sötétség, mert már látom a fekete foltokat bekúszni a szemeim elé. Már majdnem magával ránt az ájulás kellemes tudatlansága, mikor a támadóm felordít. Résnyire nyílik a szemem. Ma nem így terveztem. A földön fekszem, magatehetetlenül, a hangok is tompán jutnak el hozzám, és egy pillanatra már nem is akarok meghalni. Valahonnan annyi erőt tudok gyűjteni, hogy legalább ülő helyzetbe helyezkedhessek, de hiába nyújtja a melltartót, ha egyszer nem sok értelme lenne felvennem. Itt ülök egy szál bugyiban egy idegen előtt, aki megmentett. Zavarba jövök, legalábbis szégyellem magam.
- A táskám... - nyöszörgöm tompán, talán nem is hallja. Elfordítom a fejem, és pontosan mellettem van. Nem tudok többet mondani, vagy öltözöm, vagy beszélek, a kettő együtt nem megy. Még szerencse, hogy a tegnapi combközépig érő fehér felsőm és a harisnyám még a táskában van. A fejem kóvályog, de legalább a felső már rajtam van. Megtámaszkodom a térdemen, majd felnézek, de csak egy esernyővel találom szembe magam.
- Köszönöm... - itt elakadok. Felhúzom az egyik lábamra a harisnyát, majd ismét erőteljes émelygés tör rám. Azt hiszem hányni fogok. Légvételem szaporább, mint ilyenkor, de talán az előbbi trauma okozta stressz teszi, talán az, amit az italomba tett. Még a harisnyát képes vagyok felhúzni, de felállni amúgy sem lennék képes még, ha tudnék sem, de érzem, hogy ami ki akar jönni, az ki is fog. - Ha nem akarsz megundorodni tőlem így ismeretlenül, akkor a füledet is fogd be - szólalok meg elhaló hangon, akadozva, hiszen a következő pillanatban kijön, aminek ki kell jönnie. Nem szépítem, ez cseppet sem nőies. De nem tudok mit tenni. Ha elmúlt az érzés, előveszem a vizem, hogy kiöblítsem a szám, majd arrébb húzódok a fának vetve a hátam.
- Sajnálom. Kinek köszönhetem a megmentést? - nézek fel, hátha megláthatom végre az arcát. Rágóért nyúlok, még szerencse, hogy van, amit nem csak bedobálok a táskámba. A fába kapaszkodva próbálok felállni, hogy ne csak egy ittas bedrogozott lányt lásson.
- Hope vagyok - erőltetek egy mosolyt az arcomra.

a hozzászólás Tristannak készült, 673 szót tartalmaz, és írás közben a [You must be registered and logged in to see this link.] című számot hallgattam. Remélem tetszik

[You must be registered and logged in to see this link.]