egvan az az érzés, amikor az ember hirtelen azt se tudja, hol van? Nah én jó ideje ezt érzem már, nem is tudom, mennyi ideje. Talán egy hete? Egy hónapja? Évek óta? Nem tudom, fogalmam sincsen. Ráadásul egy idő után már azon is elkezdtem agyalni, vajon vagyok e. Lehetséges, hogy már nem vagyok? Igazából tényleg nem tudom. Mindenhol sötét van, nem látok semmit sem. Próbálok emlékezni, mi is történt, de… Kezdjük az elején… A nevem Jeremy Matthew Howe! Van egy ikertestvérem, Jensen. Franciaországban születtem, huszonhárom éves vagyok. Vajon annyi vagyok még? Színésznek tanulok. Legjobb barátom neve Roscoe Rivaille… A tudatom még ép, rendben van. Mi ez az istenverte pittyegés, ami egyszerűen mindenhonnan jön? Mintha a fejem mélyéről jönne, s nem lehet kikapcsolni. Aztán van még ott valami más is, ami gépies zihálásnak hangzik. Hogy lehet, hogy egyszerre van fullasztó csönd és őrjítő zaj is? Mi a jó büdös franc folyik itt? Egy pillanatra elönti az egész világomat a fény, de csak egyetlen másodpercre, éppen csak annyira, hogy emlékek robbanjanak be a tudatomba.

”- Te kappanhangú faszfej, az utat nézd, ne engem! – próbáltam túlharsogni az üvöltő zenét és Roscoe alkoholtól bűzlő hangját. Vigyorogtam, mert egy idióta volt, mert a legjobb barátom a világon a legnagyobb barom, aki segg részegen repesztett és még így sem volt hajlandó kifelé bámulni az üvegen, hanem olyan bárgyú fejjel nézett rám, mint aki éppen a világ legjobb szerétől szállt el. Még hangosabban kezdett el vinnyogni, s egyik kezével elengedte a kormányt, hogy engem ölelgethessem. - Engedj el te homár! – röhögtem egyre hangosabban, miközben ő a refrént nyűgte a fülembe. Út a pokolba! Biztos voltam benne, hogy ha így folytatja, még a pokol lakói is fellesnek hozzánk, hogy megnézzék, ki ez a vadállat. Csücsörítve kezdett el cuppogni felém én meg csak játékosan állba bokszoltam, s arra gondoltam, hogy még jó, hogy nem jár már senki az utakon, mert az autókat kerülgetve nehezebb lett volna ezt a baromkodást lefojtatni. Csak azt hittem, hogy nem jár arra senki. Fékcsikorgás, dudaszó, félrekapott kormány és fény. A fény beterített mindent, ledermesztett, csak bámultam belé, mint aki képtelen mást tenni. Csapódás. Elviselhetetlen fájdalom. Semmi.”

jra sötétség zárt körbe, de már emlékeztem a balesetre. Roscoe vezetett. Ittunk. Nagyon sokat. Roscoe? Újabb hangokat hallottam, s mintha ő lett volna. Valami érintés a kezemen, egy pillanatra melegséget éreztem, s megtaláltam a kezem. Az ott, amit melegség fog, az ott a kezem. Fura volt. Rájöttem, hogy nem tudok mozogni, ami kicsit pánikkal töltött el, de legalább a kezem már éreztem, az legalább már biztosan megvolt. Nah jó Jeremy, most akkor kezdj el kapaszkodni valamibe, ami, biztos. Érintés az arcomon. Van arcom! Tehát a fejem sem mehetett teljesen tönkre, ez azért egészen bíztató! Menni fog! Beszélj még Roscoe, kérlek, egyre jobban hallom a hangod. Legszívesebben könyörögtem volna, de nyilvánvalóan ha a szemem sem tudom megmozdítani, akkor… Várj, a szemem! Az előbb felnyitottam a szemem, a fény! Próbálkozz újra! Persze, hogy a te hibád… Ebben igazad van Roscoe a te hibád, de akkor fogok rád marhára haragudni, ha most csöndben maradsz! Egyre tisztábban érzem a kezét az arcomon, s erősen próbálkozom magamhoz térni. Kibaszott Csipkerózsika vagyok. Akarlak látni, Roscoe! Látni akarok! Ki akarom nyitni a szemem és látni azt a tenyérbe mászó képed. Kiabálhatok is akár, bár nyelni sem tudok és mintha a levegőt sem magam venném. Miért hallgattál el? Érzem, amint egyik ujjam megrezzen, érzem, hogy fázok, érzem a takarót, érzem a fájdalmat, érzem a… nem érzem a lábam. Nem érzem a lábam? Miért nem érzem a… ”Szeretlek”

assan rezzen meg a szempillám, majd zavartan próbálom felnyitni a szemem. Az eddig egyenletesen pittyegő gép némi ritmusváltozást hallat, a szemem visszacsukódik, majd újra próbálkozom. Eszméletlenül vakít a fény, fáj a szemem, de ami még ennél is rosszabb az a szúró, feszítő, fullasztó érzés, ami akkor fog el, mikor nyelnék egyet. Mi a szar van a számban? Mi ez a cső? Fuldokolni kezdek, ahogy elkap a pánik. Egy kibaszott cső lóg ki a számból és lóg le egészen a tüdőmig, vagy a gyomromig, de az is lehet, hogy a végbelemig! Ahogy körbenézek, mindenhol csövek vannak, s azoknak az egyik fele belém lóg, vagy… belőlem… Tompa vagyok, fáj mindenem, távoli a világ, de mégis minden annyira… Fáradt vagyok. Fázok. Rémült vagyok. Roscoera nézek. Mit mondott? Mit mondott mielőtt felébredtem volna? Megfulladok! Szedje már ki valaki azt a rohadék csövet a torkomból!

ürgés, forgás, nővérek hada! Annyian vannak, hogy beléjük szédülök. Beszélnek, tevékenykednek, az egyik a monitorokat lesi, a másik a kartonomat, a harmadik felkészít rá, hogy ki fogják venni ezt a szart a torkomból, mert úgy néz ki, magamtól is tudok levegőt venni. Hát, legalább is remélik, hogy így van. Azt mondja nagyon szar lesz, de gyorsan túl leszünk rajta. Állítólag a másik irányba szarabb, no de arra nem emlékszem. Vizsgálják a szemem, a reflexeimet, de a lábammal valahogy senki nem törődik. Pedig az ujjamat megszúrják, amit érzek is, meg is mozgatom, s mintha a lábamhoz is indult volna valaki, de végül nem történt semmi. Mi van itt? Semmi alaposság? Azt mondják, hogy foglaljam el valamivel magam, ameddig kihúzzák azt a szart. Elkezdek hát nézelődni, bár nem látok sokat. Valaki hozott be virágot, friss, nemrégen hozhatták. Magánklinikán vagyok, mert nem fehérek a falak. Roscoe az ablaknál van, s... Mit is mondott az előbb? Azt a jó büdös kurva faszomat a picsába! Kint van! Kiszedték azt a csövet, de majd behugyoztam, annyira fájt, le is kellett fogniuk, mert megbucskázott tőle a testem... része. Na jó, kezd nagyon idegesíteni az, hogy miért nem érzem az alsó felem! Köhögök, fuldoklok, próbálok magamtól lélegezni, de mintha nem menne rendesen, aztán egyszer csak megérzem, amint a levegő fantasztikus sebességgel végigáramlik a légcsövemen, s feltölti a tüdőmet. Teljesen magától. Vagy magamtól, vagy mi. Visszahanyatlok a párnámra, s mindenem fáj a mozgolódástól. Mindenem, egy darabig, mert alatta semmi... Még mindig nem akarok én ebbe belegondolni, hogy miért is van ez így... Kérdezgetni kezdenek. Fáj a torkom, sőt! Az egész nyelőcsövem fáj. Fáj a szám, ki van száradva. Fáj mindenem. Fáradt vagyok.
- Jeremy... - válaszoltam végül nagyon nehezen és borzasztóan elhaló hangon, amikor azt kérdezték, tudom e a nevem. Nem zápult meg az agyam, persze, hogy tudom. - 2014... - válaszolom újra, aminek nagyon örültek, látszólag, bár a hónapot, napot nem tudtam, nem tudtam meddig lehettem eszméletlen, bár az előbb Roscoe is még eléggé leharcoltnak tűnt, szóval túl sokáig talán nem. - Autóbalesetünk volt... - mondom még, de nagyon nyögvenyelős, nagyokat nyelek, de mégsem tudok mit, nincsen nyálam, a nyelvem lényegében porzik. A hangom is alig hallható, de nagyon bólogatnak, vizsgálgatnak és azt mondják, az orvos majd mindent el fog mondani, s még mielőtt megkérdezném, megnyugtatnak róla, ihatok is, majd ha lefolyt az infúzióm. Oda pillantok és fájdalmasan sok van még benne. Mi ez, kínzás? Nem kell nekem az a szar! Víz kell, de kva sok... - A lábam... nem érzem... - nyögöm ki nagyon nehezen, de erre csak zavartan összepillantanak és azt válaszolja az egyik, hogy majd mindent megbeszélhetek az orvosommal, aki nemsokára bejön. Elmondják még, hogy egy nagyon komoly műtéten estem túl és hogy mennyire örülnek, hogy ilyen jól vagyok. Jól? Mihez képest? Mozgolódnak még egy adagot körülöttem, majd azt mondják pihenjek, amennyire csak tudok. Nyilván a látogatómra gondolnak. Roscoe, tényleg, ő hogy van? Végre, nagy nehezen elmennek, illetve majdnem mind. Roscoet nézem. Szerencsére egy nagyon kicsit felemelték az ágyam. Azt mondták, ennyi belefér, így nem vagyok teljesen vízszintesben. Mint egy koporsóban... Csak nézem, s eldöntöm, nem hallottam semmit. Amit hallottam, képzelgés volt csupán, egy hülyeség, nem úgy értette, vagy bármi. Lehet, csak fel akart ébreszteni. Nem érdekel, csak jöjjön ide, mert beszélni akarok vele.
- Egyben? Ez biztos? - kérdezek vissza, mikor végre ketten maradtunk. Hangomat nem sikerül megerősítenem. Nem tudok se hangosabban se erőteljesebben beszélni. Fáj a tüdőm, a mellkasom, ahogy lélegzek. - Te... - megpróbálok nyelni egyet, de mint akinek homok van a torkában. - jól vagy? - kérdezem, s kissé megemelem a kezem, hogy intsek neki, jöjjön ide, hogy jobban lássam, meg hogy ő is hallhasson engem. Kicseszettül gyengének érzem magam, de azért még egy kérdés. - Indítottak... eljárást? Meg... meghalt... bárki? - kérdezem nehezen, s kicseszettül idegesít, hogy ennyire gyenge vagyok. Mindenhonnan csövek, befelé is, kifelé is, gépek, meg minden szar. Én ebbe már most kezdek bedilizni. Én nem tudok a seggemen maradni, pláne nem... egy életen át. NEM! Nem fogok ebbe belegondolni, mert akkor biztosan kiakadok! Gondoljunk minden másra, például arra, hogy a vérvizsgálatok biztosan kimutatták a vérrel hígított alkoholt, ami az ereinkben volt, ráadásul nem is emlékszem. Szívtunk valamit? Vagy tablettáztunk? Olyat csak ritkán szoktam, de most volt? Nem tudom, nem emlékszem. Az este sok helyen foltos... Majdnem meghaltunk. Majdnem... meghaltam...