Bence agyát kikezdte a lopás ténye. Valahol mélyen egyetértettem vele, bár a csempészet engem különösebben nem hatott meg. Amíg nem kellett megölni valakit, engem sem mobilizáltak, így ritka angol nyugalommal viseltettem az egész heroin lopás iránt. A főnököm persze őrjöngött- huszonévesként még híján volt a nirvánai nyugalomnak, de majd idővel lesz esélye begyűjteni. Az lepett meg egyedül az egészben, hogy miután embert állított rá az ügyre, hogy felkutassa a tolvajt, engem küldött a lány után behajtónak. Látni véltem az arcán az enyhe meglepődést az akta elolvasásakor, de ennél többet nem tudtam kihámozni egyelőre a meséből. Nos, minden adat a rendelkezésemre állt, pontosan tudtam, hol lakik a kisasszony és meglehetős ostobaságnak könyveltem el, hogy az incidens után nem próbált legalább eltűnni Vegasból. Nem, itt maradt és most szenvednie kell, ha nem tud fizetni. Zsebemben ott lapult a Walther P99-esem, mellette a felszerelhető hangtompító, de ebből az átlagember nem sokat látott az éjjeli forgatagban.
Ritka undorral viseltettem egy-egy embertípus iránt a vegas-i förtelemben: azok a patkányok, akik mindenhova bedugták a képük és végül eliszkoltak utánuk az özönvíz alapon, különösen bosszantották amúgy sem túl türelmes alaptermészetem. Elég volt ránézni arra a sikátorban ácsorgó stricire- várta a kurváját, hogy elvegye minden pénzét, aztán továbbmenjen elinni az összeget. Kedvem lett volna elsöpörni a hozzáhasonlókat a föld színéről, de voltam már annyira ignoráns, hogy egy szemöldökrántáson túl nem vittem a dolgot.
Hamar elértem a lány lakhelyét; a lehető leghétköznapibb arcomat vágva haladtam végig a hallon, majd be a liftbe, fel a keresett emeletre és végül keresztül a folyosón egyenesen a lakásajtóig. A zár felfeszítése szokásosan pár másodpercnyi munkát igényelt, a riasztó hatástalanítása is gyorsan véget ért, ezek után már csak helyet kellett foglalnom szemben az ajtóval... és várni stukkerrel a kezemben, hogy a kisasszony hazaérjen.

Abszolút türelmes ember hírében álltam, nem okozott volna nehézséget akár a huszonnégy órás egy helyben várakozás sem, de mertem remélni, hogy a kedves kisasszony nem akar napokig másfelé tanyázni, mint a saját törzshelye. Sejtésem beigazolódott, úgy fél óra után kattant a zár, felgyúlt a villany és pisztolyom csöve egyenesen egy szőke, alacsony, törékeny kislányféleségre irányult. Már tisztában voltam a küllemével az összeállított akta miatt, az is ismert volt, hogy Charlotte Halifaxről van szó, modell, pornózik is, függő, egyszóval kissé kicsúszott az a vágány. Nem az én dolgom volt megítélni, ki mit miért csinál, bár néha még engem is elkapott a meglepetés, hisz egyes emberekből ki sem nézne bizonyos dolgokat az ember, erre tessék, egy alig tizenhat-tizennyolcnak kinéző kiskölyök drogot lopott a munkaadómtól, függő és már elég alaposan belekóstolt az élet sötét oldalába.
Szám sarka megrándult a gyors lecsóba vágástól, de a fegyver csöve millimétert sem mozdult a célirányról. Éles volt a szemem, nem kerülte el az az apró változás, hogy alanyom megmerevedett feltételezhetően a félelemtől. Normális emberi reakció, ha a halál torkában érzik magukat az áldozatok.
- Ha megengedi, kisasszony, ezt én döntöm el, szükséges-e vagy sem, továbbá az egyezség szintén olyasmi, amit nem Ön kellene ajánlgasson. – Beszédemen érződhetett a brit akcentus, sosem vetkőztem le. Eltekintve ettől a részlettől, Charlotte csak a roppant kedves mosolyommal szembesülhetett, de az arcom nem engedett elárulni egyetlen részletet sem. Hüvelykujjam a kibiztosítóra csusszant, majd kattant a pisztolyom, egyelőre pihenőre tettem és felfelé irányítottam. Balommal egy másik ülőalkalmatosság felé intettem.
- Foglaljon helyet, mit szól? – Ez enyhe modortalanságnak számított, valakit a saját otthonában hellyel kínálni, de mivel én voltam a rosszfiú, ennyit megengedhettem magamnak. Egyik lábam átvetettem a másikon, közben a pisztolyt az ölembe fektettem: bármikor célozhattam vele és bumm, viszlát Charlotte.
- Először is fogyasszunk el egy csésze teát. Mellette mindent megbeszélhetünk. Gondolom, sejti, miért vagyok itt. A munkáltatóm ég a vágytól, hogy visszakapja valahogyan az ellopott szállítmányát és nem az árra van szüksége. Elég nehéz beszerezni a narkotikumokat, Charlotte. Tudja, ha nem lennének az olyanok, mint a főnököm, Ön nem tudna fogyasztói jogaival élni. Remélem, megérti, mekkora kavarodást okozott a társaságunkban. Nos, jöhet az a tea? – Joviális mosollyal az arcomon csaptam össze a tenyereim, miután ténylegesen eltettem a pisztolyom. Biztos voltam benne, bármivel is próbálkozna a kislány, végzek vele, mielőtt komoly előnyhöz juthatna. Amennyiben kaptam tőle visszajelzést a teaigényét illetően, intettem neki, hogy vonuljunk át a konyhába, ahol módszeresen, mint aki otthon érzi magát, nekiláttam teát főzni és az esetleges kérdéseit bevárni, vagy épp az ajánlatait, ha még akadnak.

Úgy tűnt, a falnak beszéltem folyamatosan. Hiába próbáltam szép szóval lerendezni csöppnyi fenyegetés nélkül ezt az elég pitiáner, de annál költségesebb esetet, az egérke olyan mértékű pánikon ment keresztül, hogy képtelen volt tisztán gondolkodni- számomra ez vált nyilvánvalóvá a magából kilökött “Kifizetem.” Egyszavas mondat után. Egy perce sem volt, hogy megemlítettem, nem pénz kell, hanem a narkotikum. Bosszúsan sóhajtottam fel, majd csóváltam meg a fejem, mint egy aggódó apa, akit épp szembesítettek a lánya kilengéseivel. Röpke tíz év korkülönbség volt közöttünk, nem illettem az apa szerepbe szerencsére.
Kisétáltunk a konyhába, ott előkerestem a teafőző kannát, megtöltöttem vízzel és feltettem a tűzhelyre alágyűjtva. A teafüvet előhalásztam az egyik szekrényből (csodálom, hogy tartott itthon, pedig egész másféle füveket csatoltak a nevéhez), majd félretettem, hogy rotyogáskor belehullajtsam őket a vízbe. A prima donnánk hangja időközben visszatalált a torkába és rögtön nekiállt peregni a nyelve ezzel jelentős szemöldök emelkedést előidézve nálam.
- Eric vagyok… kisasszony. – Jól érezhetően megnyomtam a legutolsó szót, hogy rájöjjön, nem vagyunk olyan bizalmas viszonyban, hogy tegeződjünk, valamint jobbnak láttam a használt nevemmel megajándékozni. A Nathanielt összvissz három ember ismeri, plusz a brit illetékesek, nem többen. De nem, ő csak folytatta, és megvallom, csöppet sem tetszett a pattogása. Egyáltalán nem volt oka hisztériás görcsöt kapni (erős túlzással éltem persze, ez messze állt azért a görcstől). Az ötletei vadabbnál vadabbak voltak és mire a végére ért, sikerült elérnie, hogy teljesen elkomorodjak.
- Egy ujjal sem fogok Önhöz érni. Megmondtam, a drogot kell visszaadnia, illetve, ami maradt belőle, azt mindenképp, a maradékot pedig pótolja. Ha semmi nincs már, vállalni fogja az ugyanakkora adag eljuttatását a főnökömhöz. Világos voltam? – A fütyülő teáskanna teteje lekerült, a füvet beleszórtam, majd ismét lefedtem és elzártam a tűzhelyet, had ázzon az ízesítő a vízben.
- Ne kezelje ilyen tragikusan a történetet. Csak dolgozza le az adósságát és, ha szerencséje van, megússza élve. Ilyen egyszerű. – Magam is éreztem, hogy a szavaim inkább nevetésként hangzottak és előre kárörvendtek Charlotte esetleges halálán. Közben kitöltöttem két csészébe a forró léből, a magamét pedig fújni kezdtem.
- Ne próbáljon elszökni; bárhol megtalálom és eltüntetem a fold színéről, kisasszony. Ezért fizetnek. Figyelni fogjuk, job, ha semmi gyanúsat nem tesz. – Előre le kellett szögeznem a játékszabályokat vele, mert eléggé a neurotikus típusnak tűnt, aki valami hülyeséget csinál az első tiszta, “emberi” percében.