St. Louis, Missouri, 1979. 04. 04. 35 pszichiáter civilians Hugh Dancy

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
segítőkészség,
fáradhatatlanság,
hűség,
türelmesség,
kitartás,
precizitás a munkában,
öntudatosság

◆ negatív tulajdonságok:
(a fentebbiek szétesése Rhys közvetlen közelében),
valamint kaotikus hozzáállás a magánéletben,
önzőség,
karrierizmus,
meggondolatlanság,
figyelmetlenség,
megbízhatatlanság.

◆ egyebek:
a munkáját gyakran hazaviszi,
St. Louis-t első bírósági tárgyalása után hagyta el, ahol kevés pszichiátriai tapasztalata miatt vallomását kizárták a per bizonyítékai közül, majd a a szodómiával vádolt általános iskolai tanár szabadon távozhatott,
három macskája van,
nem tud főzni, a felesége már nem akar, évek óta rendelt menükön él.  

Történet vagy szerepes példa

Keserűre marta gondolataimat a kávé. Valahol a távolban tévé zizeg, ismeretlen, idegen hangok csúsznak végig a padlón, és a fal valahogyan berezonál minden szétcsúszott sóhajomba. A nyomtatatott, tizenkettes betűmérettel gépelt jelentést pirosra satíroztam, alig maradt néhány fekete kanyarulat, fölöttük mélykék golyóstollal írt megjegyzéseim nyújtózkodnak. Semmi sem jó. Az értékelés szedett-vedett, felületes, helyenként túlzó, máshol idegen. Mintha nem ismernél, és nem tudnál, kiről szól. Legfelül a név és időpont, helyszín, irányítószámmal, iratszámok, iktatószámok. Másolat. Ízekre szedek egy másolatot. Mutatóujjam végigszalad a térdemen pihenő könyv egyik során, magamban szétmorzsolom a definíciót, aztán ismét a papírra pillantok. Legalul, az utolsó bekezdés utolsó előtti sorában ott úszik a szó, tekintetem végigszalad rajta, aztán a könyvbe vésett definíción, aztán lejjebb csúszik, végig a dőlt betűkkel szedett részeken.

Tölgyfahordóban érlelt bor, amikor kitöltötte, valamit mormogott hozzá az évjáratról. Mindannyian betegek vagyunk, gyűjtők, élvhajhászok, depressziósok, közönyös szociopaták. Az asztalnak támaszkodik, a mozgása valahogy lassú és rideg, egy hüllőre emlékeztet, ahogyan lustán rám emeli tekintetét, jéghideg, fagyos tekintetét. Valahol a mélyén aggodalom csillog benne. Fodrozódik körülöttünk a világ.
- Nem tudod kontrollálni.
- Közel egy évtizede a betegem, teljesen normális, hogy megbízik bennem. – Esetlen minden mozdulatom, a mímelt nyugalom, amivel megpróbálom magam a székbe ejteni reszketegre sikerül. Bal szemöldökét felvonja. A pohár lágyan súrolja az ajkát, ujjai végigcsúsznak az asztal szélén, míg végül megtalálja a felbontott csomagot. Aranyszínű szalag, bordó, csonkított csomagolópapír.
- Ajándékot vettél neki. Nem vehetsz ajándékot egy betegnek.
- A születésnapjára. Soha nem kap semmit senkitől. Ez egy könyv. – Rezzenéstelenül meredünk egymásra néhány pillanatig. Mielőtt bármit mondanék, a számhoz emelem a poharat, és aprót kortyolok a borból. Undorító íze van. A kifinomult dolgoknak eleve van valami fura mellékízük, valami kesernyés, kaparó, nyálkás hártya, ami rátapad a torokra.
- Tudod, mi fog a jelentésben állni. Nem kell elmondanom, te is tudod. De a diagnózisod teljesen más. Bipoláris zavar? Borderline-személyiségzavar? Kit akarsz megtéveszteni?
- Nem ismered.
- Manipulatív, hiányzik belőle az empátia, én-központú.
- Egyszer, egyetlen egyszer beszéltél vele. Három évembe telt, hogy egyáltalán elkezdjen igazat mondani. Nem engedem, hogy ezt tönkretedd.
- Manipulatív, a promiszkuitásról nem is beszélve. Te is tudod, mit kell odaírnom, és tudod, hogy igazam van. Ez nem teoretikus vita, ha félrekezeled, annak következményei lesznek. Arról nem is beszélve, hogy rámegy a házasságod. Rámegy az életed arra, hogy hazudsz neki és magadnak is.
A padlóillesztések közötti résekre fordítom pillantásomat. Ilyen, amikor az emberek észreveszik a fognyomokat. A letörölhetetlen harapásnyomokat. Vérző rózsákat fakaszt rajtam, foltos a nyakam, a kezem, nincs ruha, ami eltakarhatná. Fogaival egészen a mellkasomig mar, darabok hiányoznak belőlem, tátongó űr szorul a tüdőmbe. Minden távoli, minden olyan, mintha egy másik élet lenne. Mintha lenne a világ, valami tiszta, ezüstszínű szál, ami megfeszül a végtelen sötétségben, és lenne ez a szoba, a sötétségből kibontakozó élesség.
- Néha még hazudik. Elhord mindennek. Haragszik rám. Aztán sírni kezd, mint egy gyerek, mert az is. Ül, szipog, törölgeti a szemeit. Hatvan percből negyven arra megy el, hogy abbahagyja, és ne akarjon többször bocsánatot kérni érte. Nem szociopata, de nem tudom, mi a baja. Azért akadok meg a diagnosztizálásban, mert különböző tüneteket produkál, nincs benne linearitás, nincs összefüggés. Az emlékezete akadozó, de nem marad ki, ezért elsősorban kizártam a disszociatív személyiségzavart, viszont időnként hangokat hall, nem tud aludni, a skizofréniához azonban túlságosan egyben van. Mániás depressziós tüneteket produkál Borderline időközönként. Tudom, hogy vannak szociopata tünetei, de nem szociopata, és nincs bipoláris zavar, sem Borderline-ja. Nem tudom, mi a baja, de évekbe telt, hogy kicsikarjam a bizalmát, és nem engedem, hogy ezt elrontsd.
A szemüvege egy halom papíron landol, orrnyergét masszírozza erősen, kíméletlenül. Nem néz rám. Volt idő, még valamikor az egyetemen, amikor engem nézett, amikor az én segítségemet kérte, amikor bízott bennem. Most úgy ülünk itt, mint két idegen.
- Nem másítom meg a jelentést. Nem fogok hazudni. Még érted sem. Megvédheted a saját álláspontoddal, átküldöm neked a jelentés teljes másolatát. De ennél meggyőzőbbnek kell lenned, mert ezt még én sem veszem be.
A bor kesernyésre mossa torkomat.

Kitapogatom a testem mellé ejtett könyvet. Vastag, cikornyás, dombornyomott betűk. Oldalra csúszik minden gondolatom, a tekintetem megáll Salinger nevén. Majd jövőre. Ha ennek az egésznek vége. Majd akkor elküldöm. Egy puha mozdulattal a kanapé alá csúsztatom. Valahol a távolban tovább zizeg a tévé, és egy vastag ajtó mögött ott fekszik a hálószobában minden, amire valaha vágytam. Lapozok egyet. A hideg kávé kesernyésen szalad végig a torkomon.