Testünk úgy forrt össze, akár a puzzle darabkái, mikor eltaláljuk helyüket. Élveztem, és nem csak azért, mert fel voltam pörgetve az általa kapott droggal, hanem mert értett ahhoz, amit csinál. Mégis, kihasználtam. Nem is én lennék... megvártam, amíg elalszik, majd kutatni kezdtem, loptam egy csomag extasy-t, és úgy egy óra keresgélés utána találtam egy névjegy szerűséget. A megadott cím alapján, megkeresve a térképen a helyet, szinte biztos voltam benne, hogy az adott fél dílere. Nem is volt más dolgom, mint felkeresni másnap, így nyugodtan öltöztem fel, és indultam haza, hogy kialudjam magam a nagy kaland előtt...
Délután három volt, mikor a külváros putrisabb, porosabb részén haladtam végig. Nyilván a márkás ruha feltűnést keltett ezen a  környéken, kocsim pedig még nincs, egyelőre nem futotta rá, hiszen mindig másra költöm a pénzemet. Majd legközelebb. Nem tudom, mennyire lesz elegendő az, ami jelenleg nálam van, az se biztos, hogy két napnyi adagra, sőt, az sem, hogy kapok, de álljunk hozzá pozitívan. Az éjszaka lopott extasy kábé két használatra elég, és az egyiket már így is hasznosítottam reggel, mikor felkeltem, így sokkal egyszerűbb volt elindulni otthonról. Sietősen haladtam át a nyomornegyednek nevezhető valamin, majd egy fokkal normálisabb környékre értem. A GPS-t nézve, egy dohosnak tűnő raktárépület szerűséghez érkeztem. Megálltam az ajtónál, minden olyan kihalt volt, hogy nem tudtam eldönteni, jó helyen járok e, így nem tétováztam, beléptem az épületbe. Elindultam befelé, és egy elég nagy helyiségben találtam magam, azonban még mindig nem láttam senkit.
- Előjönne végre valaki? Üzletelni jöttem. - nem biztos, hogy átgondoltam én ezt, hogy jó ötlet volt idejönni, de nem fogom bírni, és ezt nagyon jól tudom. Nyugodtan álltam hát, távolságtartóan, összefont karokkal, és figyeltem az ajtót, hogy jön e végre valaki. Ideje lenne.

Nem vagyok buta. Vagyis nem annyira, mint általában gondolják. Lehet, hogy az nem éppen egy okos dolog, hogy eldrogozom az eszemet, de ettől függetlenül egyáltalán nem vagyok buta. Hiába vagyok most is kicsit.. khhm  tudatmódosított állapotba, még nekem is feltűnik, hogy nem túl biztató sem a főnök, sem a  két targonca mögötte. A hangsúly, és az egész helyzet egy pillanatra meghökkent, habár, számíthattam volna erre, nem is tudom mit gondoltam, csak úgy besétálni egy raktárépületbe? Bátor dolog, valljuk be.
- Heroin. - egy szó, ami mindent elárul. Magabiztosan próbáltam mutatkozni, de a félelem biztosan megcsillant a szememben. Utálok üzletelni az ilyen emberekkel, sosem túl fényes a múltjuk, de narkotikumhoz jutni manapság nem könnyű dolog, szóval az ember vagy túl ad saját elvárásain, és szerez magának azt, amit akar, vagy  elvonási tünetek tömkelege fog jelentkezni rajta.
- Azzal fizetek, amit csak akarsz, és amit csak meg tudok adni. - próbáltam határozottságot csempészni hangomba, hogy látsszon, elszánt vagyok. Merthogy az volt. Szám sarkában egy szinte észrevehetetlen mosoly bújt meg, amit tényleg csak akkor vesz észre az ember, ha nagyon szemfüles. Nem mertem önelégültté válni ebben a helyzetben. A következő pillanatban azonban megcsörrent a telefonom a kezemben, és megfagyott bennem a vér is a hirtelen támadt hangzavartól. Mégsem mutattam kifelé jelét semmiféle változásnak, egy egyszerű gombnyomással nem fogadtam a hívást, és egy láthatatlan mozdulttal lenémítottam a készüléket. Továbbra sem mozdultam, csak vártam a választ, hogy kapok e amit kérek, vagy sem, mert ha ez utóbbi nem fogom elfecsérelni az időmet. Feleslegesen nem.

Nem vesznek komolyan. Utálom az idióta testem, a génjeimet, minden egyes sejtet, ami felépít, hogy ennyire gyermekien kerek, édes arcom van, hogy nem néznek többnek 15-nél, sőt, olykor még annyinak sem. Azok az idióta gének, amelyeknek köszönhetően még majdnem 20 évesen is úgy nézek ki, mint egy gyerek. Undorító. Mások perverzióinak talán megfelelő, számomra sokkal inkább taszító. A tükrök mind hamis képeket adnak vissza, hiszen én nem ilyen vagyok, nem vagyok bájos, vagy aranyos, cseppet sem. És megint itt tartunk, hogy mit akarhat egy kislány egy bő huszon, de inkább harmincéves embertől, mit neki heroin, mert mindenki csak egy kis csitrinek tart. Kell személyi? De komolyan.
- Képes vagy a szemembe hazudni? Most komolyan? Hol itt a jól neveltség? - fintorgok egy hatalmasat. Nem hat meg sem a rendőrség hívós duma, sem a két targonca állása, legalább is az állítólagos, aztán ki tudja, lehet valóban az a munkájuk, és ez csak másodállás, de nekem erre nincs szükségem. Drogra viszont annál inkább, ugyanis kifogytam, és ha ez így halad tovább, megint lopnom kell valahonnan, és ugyanúgy megfogom szívni, mint a múlt héten. Imádok üzletelni ilyen ügyben, adrenalinbomba, csak kicsit másképp.
Nem mozdulok továbbra sem, a telefon csörög, és itt a végítéletem, azt hiszem. Baromira nem erre számítottam, és most már tudom, hogy okosabb lett volna, ha attól a tagtól veszem meg az anyagot, vagy ha elhozom magammal, akkor előfordulhat, hogy kapnék is valamit, nem csak azt, hogy vámhivatal. Meg egy nagy.. áh. A hátam mögé lestem óvatosan, és már tudtam, hogy az ajtó bezárult. Ki volt ez az idióta, én meg miért nem tudom lenémítani, ezt a szart?
- Nem fogom visszahívni, amíg nem adsz abból a rohadt drogból! Nem tudsz átvágni, hát nem érted? - igen, ez a tipikus függők féle szöveg, és mégis, nem tudom visszafogni magam, tudom, hogy nem szabadna, tudom, hogy most saját magamnak intézem el, hogy ismét bajba kerüljek, mégis maguktól jönnek a szavak, teljesen szabadon, indulatosan, szinte kiabálok, és ez meglepő. Nem szokásom ennyire kiakadni, ennyire kívánni, akarni valamit, de most érzem, egyre inkább azt érzem, hogy ez az ürge nem fog adni semmit az ég világon, és kezdek kétségbeesni, mert nem ismerem a várost, nincsenek még konkrét forrásaim, dílereim, pedig kell. Csak néhány csempészett áru, vagy másoktól elcsent egy-egy éjszaka után, más nem jutott ebben a néhány hétben, nekem azonban kell! És ezt kell megértenie, de ha nem is megértenie, legalább felfognia. Csupán ennyi kéne, meg a nyamvadt hazugságait elfelejtenie.

Nem merek visszaszólni. Most tényleg tudom, hogy az a pillanat jött el, amikor be kell fogni, és csendben, jó gyerekként végighallgatni, amit mondani szeretnének. Mint amikor otthon elloptam anya rohadt drága borát, és utána csak pisloghattam a maratoni leszidáson. Hasonló a helyzet, kicsit nagyobb a tét. Mondjuk az életem. Nem mozdulok, így hangosan csattan arcomon a pofon, nem kis bizsergést hagyva maga után, emlékeztetőként, hogy igenis kaphatok még ilyet. Rezzenéstelen arccal figyelem minden egyes mozdulatát a főnöknek, csendben, meg kell vallani, nem zavar annyira, hogy megütött, mint arra számítani lehet ilyenkor. Meglepett, ez tény, és nem mondom azt sem, hogy kellemes volt, de nem törtem rá még jobban. Tulajdonképpen arra, amire kellett, jó volt, lehiggadtam, és befogtam. Szinten rezzenéstelen arccal, bár kissé hátrahőkölve hallgattam az arcomba érkező, nevezhetjük kioktatásnak, szóval kioktatást.
- Nem köpött senki. Tegnap éjszaka valami Nick, vagy Rick, vagy tudja az Isten hogy hívjákkal voltam... tőle loptam a címet.. jó anyaga volt. Ennyi. - z előző vérmérséklethez képest sokkal nyugodtabban, csendesebben beszélek, ugyanis hiába az érzés, a védekezőmechanizmusom még mindig erős, és nem akarja, hogy megint pofon csapjanak, így egyszerűbb, ha türelmesen, csendesen válaszolok a kérdésre. Most nem kockáztatom meg a nincs szükség pisztolyra dumát sem, azonban szememmel mindvégig követem, egy tízed másodperc nincs, amikor ne figyelném a mozdulatokat. Valószínűleg felesleges, ha lőni akarnak, úgyis gyorsabban ide ér a töltény, minthogy elhajolhatnék. Aztán mégis megzavarja valami a figyelmem. A két targonca jelenléte az elmúlt percekben fel sem tűnt, azt hittem már rég elmentek, de a nagyobbik darab lelökött valami dobozt, ami hatalmas zajt keltve ért földet, teljesen megzavarva az imént beállt jelenetet. Most aztán végképp megfeszültem, nem tudtam mire számítsak, egyáltalán figyelembe veszi e a hangos, nyálas főnök.. dehát csak másodpercek kérdése és minden kiderül.

A várakozás, főleg ilyen helyzetben, nem kellemes. Mire elhangzik a tegnapi név, ami tegyük hozzá valóban ismerően cseng, legalább két perce ácsorgok egy helyben, türelmesen. Én nem vagyok ennyire türelmes típus, sosem voltam, de egyelőre csak egy hisztis libával tudnának azonosítani az itteniek, és mivel semmit nem ér nekik az én életem, nem lenne lelkiismeret furdalásuk, ha el kéne venni.
Figyelem a jelenetet, mi lezajlik, a puffanást, a reakciót, amíg oda nem jutunk, hogy hozzám szól a főnök, akinek azóta sem tudom becses nevét, bár ez a maffiánál valahogy egyáltalán nem meglepő.
- Remek, mivel ő az... - suttogtam olyan halkan, hogy legfeljebb egy sóhajtásnak volt hallható, majd lassú léptekkel elindultam a mutatott irányba. Már tudom, mit rontottam el. Az első, és legfontosabb pont talán az, hogy nem kellett volna idejönnöm. Akkor nem kerülök semmiféle helyzetbe, inkább csak keresnem kellett volna valakit, aki ad, konkrétan elad, és nem a nagy tételeket szórja. Második, meg kéne tanulnom követelőzés helyett befogni, türelmesen, és szépen kérni, vagy csak felvázolni, mit akarok. Sajnos ez sosem ment igazán jól, eddig is tudtam, hogy van még mit fejlődnöm, de Las Vegas merőben más, mint szülővárosom, az itteni rendet pedig meg kell szokni, amennyire észlelem saját magam kárán.
- Kösz. - elvettem a felém tartott dobozból egy szál cigarettát, és követve a nagyfőnök példáját, rágyújtottam. Jóleső érzés volt, amint szétáradt bennem a nikotin, megnyugtató.. édes. Amikor az irodába értünk, nem gondolkoztam valami sokat,  lehuppantam az egyik üres székre, és félig felvont szemöldökkel néztem a jelenleg toronymagas tagra.
- És most mi lesz..? Legalább egy óra, mire ezt az utat megjárják... - lehet nem vagyok olyan helyzetbe, hogy ezt megengedhessem, és mégis, a kérdést jogosnak érzem. Ketten, egy raktárban ülni, úgy, hogy nem éppen barátságos a hangulat, nem valami jó program. Akkor már inkább menjünk el addig moziba, vagy együnk egy fagyit. Az egyedüli dolog ami itt tart, csupán az az ígéret, miszerint kapok anyagot, ha ez volt az a barom. Még jó, hogy így ez volt, amennyire lejött elég sok hasonló nevű ember van, de az Isaac egyből beugrott, az arca, a teste, amit adott. Arról nem is beszélve, hogy nem egy mindennapi névről van szó.
Jelenlegi helyzetemben nem tervezek pattogni, sem ellenkezni, sem hisztizni, csak tenni, amit tenni kell, várni, lehiggadni, vagy ha úgy adódik beszélgetni, vágyakat kielégíteni, vagy tudja az isten. Sosem értettem, miért nem adott képesség a gondolatolvasás, mindenki élete sokkal egyszerűbb lenne, mégis ez van. Végtére is választ várni nem nehéz. Csak ki tudja melyik lap lesz a következő, amit eléd osztanak.

Az irodában egy fokkal nyugodtabbá vált a légkör, ha lehet ezt így nevezni. Ráadásul én is végre leülhettem, tökéletesen elvoltam, a tévé, mint háttérzaj pedig tökéletes volt. A box hangjai ugyan nem a legkellemesebbek, a csattanások, és nyögések, de egyáltalán nem zavart, valamelyest megszokott.
Hallatszott a kérés, és még csak reagálni sem volt időm, amikor jött a következő noszogatás, hogy ugyan menjek már el egy sörért. Tipikus pasi, erre nem nagyon tudok mit mondani.
- Kéne... - motyogtam nagyon, nagyon halkan az orrom alá, majd szemforgatva felálltam, és a  lepukkant hűtőhöz léptem, hogy kiszedjek belőle egy doboz sört. Nem mintha nagyon tele lett volna pakolva, megadták a raktárépület feelingjét az itteniek, amikor már azt hinné az ember, nem lehet még rosszabb a dolog, mindig meglepik azzal, hogy mégis. A kivett dobozt egy kattanás szerű hanggal kinyitottam, és a kanapén ülő alakhoz vittem. Azonban mielőtt átadtam volna a kinyitott, elrendezett hűtött italt, megbillent a kezemben a doboz, és tartalmának egy kisebbik része a nagyfőnök ölében kötött ki.
- Upsz... bocs. Véletlen volt... - húztam el a számat, mintha valóban sajnálnám, magamban azonban mosolyogtam egy jót. Kiindulva az eddigi stílusból, nem sokáig élvezhetem ezt a látványt, mert vagy ütni fog, vagy ordítani, és őszintén megfontolandó, melyikkel járok jobban jelenleg. A helyzet az, hogy nem terveztem nyakon önteni egy pofa sörrel, valóban csak megcsúszott a kezemben, de hát mindegy, megváltoztatni már úgysem tudom a történteket. - Segítsek letörölni, esetleg? - közben már kutattam, hogy hol lelhetek valamiféle rongyot, amikor a hűtő mellett egy szakadtabb darabot találtam, felkaptam, és rányomtam a drogosztag vezetőjének combjára, hogy valamennyi nedvességet felszívjon, kezemmel kissé erősebben megnyomva az anyagot. Amikor éreztem, hogy felszívott valamennyi nedvességet, arrébb igazítottam, hogy máshonnan is leszedjem a kiömlött löttyöt, aztán mikor rájöttem, ki is ül előttem, hirtelen elengedtem a rongyot, és kerestem a tekintetét, hogy lássam a düh mértékét benne. Szörnyű vagyok, meg azt hiszem bátor, a sorssal packázok.

A sör, na meg, hogy nem ott kötött ki, ahol kellett volna, mondhatni megtette a hatását. A pofon olyan visszhangot és zsibbadást hagyott maga után, ami szinte hihetetlennek mondható. Nem reagáltam semmit, csupán ökölbe szorult a kezem, és igencsak megfeszítettem magam, hogy ne üssek élből vissza. Esélyem sem lenne egy ekkora darab emberhez képest, csupán az adrenalin érte el bennem a bosszúvágyat, úgy hiszem.
Egy rettentő ideges szempárral találtam szembe magam, és egy olyan helyzettel, hogy egérutat nyertem. A családom annyira nem érdekelt, tekintve, hogy Ariana felkutathatatlan, még nekem is, legfeljebb elvezet hozzá ez a töki, így nagyon rövid fontolgatás után a fürdőajtóhoz léptem, hallgatóztam két másodpercig, majd iszonyat gyorsan indultam meg kifelé. Eléggé széteső futással haladtam a raktárépület kijáratához, és már a telek kapujánál jártam, amikor megláttam két kedves benga állat barátomat.
- Hogy a jó büdös franc egye meg! - mormogtam magamnak megint csak, majd amilyen sebesen csak tudtam vágtam egy hátraarcot, és elindultam valamiféle búvóhely után kutatva. Eddig nem vett észre a két szerencsétlen, hátha nem most fognak, visszaiszkoltam az épületbe, vissza a szoba felé, ahonnan kijöttem, ott azonban megálltam az ajtó előtt, és bámészkodni kezdtem. Egy gond volt; lihegtem. Még a hülyének is leesne, hogy most próbáltam meg lefutni a maratont, így mindenféle légzéslassító gyakorlaton gondolkoztam, de a sors furcsa fintorának köszönhetően egy sem jutott eszembe, hát nekitámaszkodtam egy stabilnak tűnő doboznak, hogy ne essek majd' össze a megtett úttól. Kiszűrődött bentről némi hang, az agyam kattogott, hogy mi a francot mondjak, ha megtalálnak itt, mit kerestem, mit akartam, mit csináltam. Közben nyílt az ajtó, és kétajtós szekrény 1, illetve 2 beléptek maguk mellett hozva nem túl kedvesen tegnap esti partneromat. Azt a gyilkos tekintetet, azt hiszem leírni sem lehetne, jól mondván, halvány gőze sincs, mibe keveredett, hiszen nem ő adta a címet, én loptam, de az arckifejezését megfigyelve nem hoztam túl jó helyzetbe. Szokták mondani, hogy az ember eldrogozza az agyát. Ez annyira igaz, hogy igazabb szinte már nem is lehetne. Rajta is láttam az este megviselő nyomait, szeme olyan karikás volt, mint akit csak most rángattak ki az ágyból -, ki tudja, lehetséges -, és a tekintetéből áradt a düh. Kihúztam magam nagy nehezen, majd a kedvenceimre néztem.
- Ott van bent a főnökötök... izéé... bent. - nem tudtam mit mondjak hirtelen, így csupán az ajtó felé mutogattam, kissé összevissza hebegtem habogtam, de megértette a két embörke, és harmadik énjükkel beléptek a továbbra sem túl otthonos irodahelyiségbe. Követtem őket, és megálltam az ajtóban, onnan nyomon követve az eseményeket, abban reménykedve, hogy a mogorva maffiatagnak nem tűnt fel az eltűnésem.