Jó életet élek. Nincs okom panaszra, az engem fenyegető maffia csoport lassan teljesen elvész, a feledés homályába merülnek, és azt hiszem... vagyis, szeretném azt hinni, hogy, ha végleg eltűnnek az életemből, akkor végre boldog lehetek. Ha eltűnnek az életünkből, boldogok lehetünk. Mert, bár magam is nehezen vallom be, vagy hiszem el, már nem vagyok egyedül. A férjemhez, Alessandróhoz már egy ideje szoros szálak fűznek. Először csak munka voltam a számára, egy nő, a tömegből, aki segítséget kért tőle, hogy védje meg az életét, és iktassa ki a másik maffiát. Ez a mondhatni ’munkatársi’ viszony hamar átcsapott szenvedélybe. És, hogy mi született ebből a lángból? Ami engem illet, egy gyönyörű, tűzben ragyogó jégszobor. Hogy Alessandróban mi változott, hogy milyen hatással voltam az életére, azt nem tudom. Ő is csak annyit tud, hogy szeretem. Mert elmondtam neki. Egyszer. Kimondtam, aztán úgy tettem, mintha meg sem történt volna. Mert én ilyen vagyok.
A fekete bentley-ben ülök még, amikor ő kiszáll. Még ellenőrzöm a sminkemet a visszapillantóban, elnézve a sofőr feje mellett. Ő egy pillantást sem vet rám, nem teheti. A főnöke nője vagyok, ha egy vágyódó pillantást küldene felém, élve kibelezné az egyik emberünk.
Alessandro nyitja az ajtót, kisegít, hogy az oldalán lépjek be a hatalmas, fényűző házunkba. Szinte egész nap gyűlésen voltunk. Minél kevesebben vannak az ellenségeim, annál nehezebb őket előkeríteni és megölni. Szétszaladtak, mint a patkányok, és ki tudja, hol rejtőzködnek. Ezen felül más problémák is felütötték a fejüket, amiket mihamarabb orvosolni kell.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy díszként ültem Alessandro mellett, a hatalmas, mahagóni asztal mellett, mert olyan csodálatos vagyok, és mert egyfajta felnőtt játékszere vagyok Alessandrónak. Nem. Nem állítom azt, hogy tipikus maffiafőnök vagyok, mert nem. Tudok egy, s mást erről a világról, de Fernando mellett, és hatására, hogy kinevezett főnökké. Nem vezettem sokáig a maffiát, de, ha másra nem is volt jó, megtanultam, hogy bárki, bármikor hátba szúrhat. Nem bízok én senkiben, Alessandrón kívül.
Nyílik a nagy, kétszárnyú ajtó, belépünk a tágas előcsarnokba, ahol körülölel minket a fény, ami a csillárból hullik alá.
- Végre itthon - fújom ki a levegőt, miközben leveszem a szövetkabátomat. Nem öltözök át, rögtön az étkezőbe megyek. A vacsora tálalva, így kértem, erre az időpontra. Egy maffia feleség nehogy már csak a bizniszben legyen jó feleség, hanem otthon is. Ezt anyámtól tanultam, aki hasonló cipőben járt, mint én. Lehet, hogy én nem főzök, nem sütök, nem varrok, és nem nevelek gyereket, de két lábbal állok a talajon, és biztos támasza vagyok Alessandrónak.
Ő az asztalfőn, én pedig mellette. Belekortyolok a vörösborba.
- Mit gondolsz, mennyien lehetnek még? - szólalok meg hirtelen, halkan, de hangom magabiztosan cseng. - Ki kellene találnunk, hogy hogyan tartják a kapcsolatot egymással... a rohadékok, nagyon tévednek, ha azt hiszik, túljárhatnak az eszünkön - ingatom meg a fejem. Elment az étvágyam, csak piszkálom az ételt a hófehér tányéron, az ezüst villával.

Szeretem Alessandrot. Ezért várja meleg vacsora, amikor hazaér, vagy találja a tiszta ingeit, zakóit és minden mást tisztán, a szekrénybe akasztva. Persze, vannak fontosabb dolgok is ennél. Például ezért vagyok hű hozzá és ezért tisztelem. Ha nem szeretném, nem lennék lojális sem, ahogy a tiszteletet sem adnám meg neki. Alessandro néha egy pokróc, olykor eléggé morcos és néha kiállhatatlan. De én sem vagyok tökéletes, és hibátlan. Még, ha annak is tűnök, akkor sem. Vagy pont az tesz bosszantóan irritálóvá, hogy tökéletesnek tűnök...
Tudom, hogy Alessandro mostanában nincs túl jó hangulatban, ezért a kedvenc ételét kértem, és testes, olasz vörösbort. Én is a legjobb formámban akarok lenni, az egyik kedvenc, fekete ruhámat vettem fel, még reggel, ami kiemeli szép alakomat. Azt a parfümöt fújtam magamra, amelyiket tőle kaptam, és amelyről tudom, hogy megveszik érte. De még így is feszült, kihallom a hangjából.
Megjegyzésére nem ragálok. Bennem vegyes érzelmek maradtak meg, ami Olaszországot érinti. Vannak kellemes emlékeim is a gyerekkoromból, amikre örömmel gondolok vissza, de mégis... Firenzében láttam, vagy ezerszer, ahogy apám öl. Gyilkolt, vér tapadt a kezéhez. Míg, egy nap, őt meg nem ölték. Igen, ez-, és a menekülés, a félelem emléke is Firenzéhez kötődik. Nekem nincs kifejezetten otthonom. Most itt lakom, ide térek haza minden nap.
Tömören válaszol a kérdésemre. Tudom, hogy neki is épp annyira van elege a rohadékokból, mint nekem. Én másra sem tudok gondolni. Már nem sokan - ismétlem magamban a szavait, de valahogy nem nyugtat meg. Mert még mindig vannak. Ez is egy, rossz tulajdonságaim közül: a pohár mindig félig üres. Szavaira azonban csak bólintok, és tovább piszkálom a húst a villámmal. Nincs étvágyam, tényleg...
- Nem nyavalygok - viszonzom a szúrós pillantást, letéve a villát. Nincs kedvem enni, tehát nem fogok. Néha igen csökönyös tudok lenni. Máris nem vagyok olyan tökéletes, ugye? - Örülök neki, hogy te ilyen eszméletlenül nyugodt vagy - mondom, bár hangomból nem lehet érezni, hogy én mennyire nem. Hanghordozásom tiszta, hűvös és kimért. Belül tombolok. Kívül azonban olyan vagyok, mint egy megtörhetetlen királynő. Szeretem fenntartani ezt a látszatot, nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengének tűnjek. Így tehát egyenes gerinccel ülök a széken, kezeimet ölembe ejtem. Tekintetem néha Alessandrora téved, néha elkapja a pillantásomat, miközben én türelmesen várok, hogy végezzen.
Néha úgy érzem, hogy ő könnyen beszél. Mögötte tucatnyi ember áll, mögöttem egy. Ő. És, ha ő nem lenne, az ő tucatnyi embere sem állna mögöttem. Tehát igen, van okom arra, hogy nyugtalan legyek. Különben is... én cselekvő vagyok. Hozzászoktam, hogy mindent magamnak intézek el - esetleg más emberek által. Tipikusan 'itt és most' alkatú ember vagyok, aki ugyan tud várni, de csak akkor, ha biztos benne, hogy minden a saját medrében folyik. Ha a munka lassan zajlik, én meghajtom az embereimet. Tudom, hogy Alessandro is, de neki van fontosabb dolga most. Most, hogy azok, akik rám vadásznak, megfogyatkoztak, kicsit lazított az emberei gyeplőjén, akik ezzel az üggyel foglalkoznak. Legalábbis, én így érzem, de tévedhetek.