Denver, Colorado, USA 25 nyomozó, FBI Cops Anna Christine Speckhart

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: nyitott, humoros, maximalista, betörhetetlen, letörhetetlen, életvidám, bohókás, precíz, alkalmazkodó, megújuló, lelkiismeretes

◆ negatív tulajdonságok: nagy szájú, akarnok, türelmetlen, depresszióra hajlamos, érzékeny, képmutató, enyhén alkohol függő, dohányos, szorongó, lázongó, befordult

◆ egyebek: Gondoltam, ide vések le némi magyarázatot a tulajdonságaimmal kapcsolatban. Nos, mindennek két oldala van, tehát, amikor azt mondom, hogy lelkiismeretes, akkor nem csak arra gondolok, hogy a munkámat 100%-osan elvégzem, hanem arra is, hogy a dolog hátul ütőjét is átérzem. Anti depresszánsokkal tudok az év legtöbb eséjén elaludni már, ha egyáltalán el tudok aludni, mert egyébként szorongok és stresszelek. Hol a félelmeim rabjává válok, hol a lelkiismeretem illet csúnya szavakkal és ez a sok kavargó katyvasz nem hagy lenyugodni.
Az érzékeny jelző nem arra utal, hogy felfordul a gyomrom egy hulla láttán. Inkább arra, hogy bár a maszk a képemen virít munka közben, este azért minden elő tör belőlem, így aztán sokszor előfordul, hogy a dühömet sírással, töréssel-zúzással vagy edzéssel vezetem le. A dühöt, amit akkor érzek, mikor nem haladunk egyről a kettőre a kollégáimmal és meghal valaki miattunk vagy épp a dühöt akkor, mikor nem tudunk elég bizonyítékot szerezni egy köztudottan közveszélyes bűnöző ellen.
A szorongó? Nekem is vannak ellenségeim és mivel egyedül élek, még szép, hogy szorongok. A pisztoly a párnám alatt figyel, baseball ütő az ágy alatt pihen és egy éjszaka alatt legalább ötször felkelek, ha megrezdül a redőny vagy hallok valami zajt. Nem is tudom, mikor aludtam utoljára teljesen nyugodtan, anélkül, hogy minden idegszálam a zajokra figyelt volna.
Enyhén alkohol függő? Ez se úgy értendő, ahogy le van írva. Nem függök az alkoholtól, de tompító hatására néha szükségem van. Épp ezért lehet, hogy este, mikor hazaérek és te meglátogatsz véletlenül, már bennem van két pohár whisky. Szükségem van rá, hogy ne érezzek úgy és ne halljam a hangokat annyira, amelyek ostoroznak.
Befordult. Azaz, kifelé a kemény nőt mutatom, belül viszont ott dorombol egy kiscica. Kérdés, hogy létezik-e olyan állatidomár, aki képes lenne idomítani és elő csalogatni őt a barlangjából. Létezik-e olyan ember, aki mellett képes lennék nyugodt és bizakodó lenni, aki elhitetné velem egy röpke ideig, hogy a kint történt ocsmányságok nem is valódiak. Létezik-e olyan, aki mellett nyugodtan végig tudnék aludni egy éjszakát. Nos, kétlem, szóval marad a befordultság és a whisky.

És, ha már a bemutatkozásnál tartunk. Nem vagyok egy playboy cica, ami legfőképp a munkámnak köszönhető. Nem jelenhetek úgy egy nyomozás közepén, mint Dr Szöszi, de azért ügyelek rá, hogy ne keverjenek össze hím nemű kollégáimmal. A cípőm általában az, ami nőiesebb valamint a blúzom és ezen kívül talán még hosszú, sötét, hullámos hajam árulkodhat arról, mi vagyon a lábam között.
A sminkelést csak különleges alkalmakkor űzöm igen precízen és alaposan, egyébként elég nekem némi szemfesték, spirál és szemceruza. Ez bőven elég ahhoz, hogy hideg kék szemeimet rideggé és már-már ijesztővé tegyék.
Ezt a gúnyát egyedül akkor dobom le, ha pár kollégával -igen, mind pasik és nem, nem feküdtem le mindegyikkel- beülünk egy sörözőbe és kicsit kikapcsolódunk. Magam sem értem miért, de sokkal jobban érzem magam velük, mint női társaimmal. Nem a kollégákra gondolok, mert ők hasonló kaliberek, csak épp várja őket haza valaki. Azokra gondolok, akik cipőkről, frizurákról és ki tudja még milyen értelmetlen dolgokról cseverésznek. Akkor már inkább a pasik, akikkel könnyesre röhögöm magam egy-egy estén.

Történet

Denverben nőttem fel két idősebb fiú testvér mellett. Azt hiszem, ez már önmagában elég magyarázat arra, miért bírom jobban a pasik társaságát és miért nőttem fel úgy, hogy barbik helyett kocsikkal játszottam, bunkert építettem, kardokat és pisztolyokat kreáltam apánk műhelyében és fociztam. A velem egy korú lányokkal se jöttem ki túl jól. Féltek tőlem, mert fiús voltam és simán bevertem valaki képét, ha megbántott. Nem voltam egy szívbajos leányzó már akkor sem. Nem fogócskáztam az oviban és nem a konyhácskában játszottam. Azért se rendeztem balhét, hogy a menyasszonyi fátyollal nem én játszottam. Nem igazán érdekeltek az ilyesmik és ez a fiús dolog a gimiig meg is maradt.
Ott aztán fordult kicsit a dolog, rájöttem, hogy valójában nőnek születtem és, hogy nem feltétlenül kell olyannak lennem, mint amilyenek a bátyáim. Jött a divatolás, a sminkelés és a csacsogás a lányokkal, de jó pár vita és kavarás után rájöttem, hogy a nők kétszínű dögök. Tisztelet a kivételnek persze, de a pasik fele olyan aljasok sincsenek, mint amilyen egy féltékeny vagy épp irigy nő tud lenni.
Volt ekkoriban egy igazán jó haverom. Tudod, az a kis szerencsétlen srác típus, aki titkon beléd van zúgva, de mivel nem akar csalódni, inkább csak a legjobb barát státuszban marad. Reggelente együtt mentünk suliba, délután megvárt vagy én vártam meg őt és mindenfélékről dumáltunk. Mindez persze már akkor volt, amikor kiléptem a menő csaj szerepből és visszatértem önmagamhoz. Josh volt a legjobb barátom, de arról nem igazán tudtam még én se, hogy pár srác rendszeresen bántalmazza. Egyszer láttam egy durva zúzódást az oldalán, azt is véletlenül, de arra azt mondta, hogy gördeszkázott és elesett.
Egy nap nem jött suliba, így rögtön tanítás után elsétáltam hozzájuk. Kiderült, hogy kórházban van és ezt is a szomszéd asszonytól tudtam meg. Szóval, vonultam a kórházba, mint egy igazi legjobb barát, aki a másik mellett akar lenni a bajban, de Josh eszméletlen volt. Leírhatatlan a kép, ami elém tárult. Szegény srác úgy össze volt verve, hogy az arca kék-lila színekben játszott és legalább a kétszeresére volt dagadva. Koponya törés, váll törés, két borda megrepedve, sérült belső szervek és rengeteg zúzódás. Hiába derült ki végül,  hogy két kis rohadék verte agyon előző este, Josh meghalt én pedig teljesen összezuhantam. Ekkortájt kezdtem el cigizni és kicsit rosszabb útra is tértem. Némiképp megváltozott a baráti társaságom összetétele, piáltam és olykor különböző szereket is használtam, de mindez, csupán két-három hónapig tartott. Egyrészt, a szüleim vették a lapot és oltári ugatást kaptam, másrészt a bátyáim is adtak némi fejmosást, harmadrészt pedig Josh apukája áthozta egykori legjobb barátom naplóját. Nem szép dolog, ezt ő is tudta, de úgy látta jónak, ha látom, hogyan vélekedett rólam Josh.
Végig bőgtem azt a pár oldalt, amit elolvastam és ráébredtem, mennyire nem az vagyok, aki voltam. Josh több oldalon át ecsetelte, milyen sokat jelent neki, hogy a barátjának tudhat még akkor is, ha valójában fülig szerelmes belém és, hogy én vagyok a legjobb, ami történt vele stb. A lényeg, hogy a régi énemet mindenképp vissza akartam hozni. Azt, akire Josh büszke lehetett volna, így aztán összekapartam magam, leginkább a tanulásra adtam a fejem és a rendőr akadémiáig meg se álltam, onnan pedig az FBI-hoz mentem tovább. Mindez miért? Mert egyrészt testhez álló szakmának éreztem a bűn üldözését és, mert csak az járt a fejemben, hogy jó pár Josh-hoz hasonló srácot menthetek meg, ha ilyen kis suttyókat időben lekapcsolok.
Ezért van hát, hogy immár két éve ügynökösködök és, bár nem utcai suhancokat kell elkapnom, hanem veszélyes bűnözőket, élvezem a dolgot. Kivéve a piát, a cigit és a gyógyszereket. Az az, amiről tudom jól, hogy semmi jóhoz nem vezet, mégse tudok lemondani róluk.