Több emelet magasan álltam, legalább is nekem nagyon úgy tűnt. Több méter volt alattam, úgy gondoltam, hogy ha véletlenül lepottyantam volna a koponyám dinnyeként repedt volna szét a földön. A hangok azt suttogták, hogy tegyem meg, de én nem akartam megtenni, inkább megpróbáltam ellenkezni, de hiába való volt. Hirtelen megfordult körülöttem a világ, amint lepillantottam, mert már fél méter magasan is olyan tériszonyom volt, mintha csak az Empire State Building tetején ácsorogtam volna. Életemben mindössze csak egyszer láttam, amikor felpillantottam rá, azt hittem kitörik a nyakam, olyan magas volt! Akkor eltöprengtem azon, hogy miként építhet az ember ilyeneket, holott mi ezekhez képest aprónyi hangyák voltunk. Elméláztam, hogy vajon Isten hangyaként vagy a saját maga több ezer fajta képmásaként tekint le ránk, de nem volt sok időm ezen morfondírozni, mert meghallottam a kivágódó ajtó hangját és a hangos kiabálást. A vállam felett pillantottam hátra, majd pedig lenéztem a sötét mélységbe. Gonosznak látszott, mintha csak a pokol kapuja tárult volna fel előttem, viszont a mögöttem lévő emberek sem voltak sokkal szimpatikusabbak. Le kellett jutnom. Újra megszédültem.
– Szálljon le a korlátról! Emelje fel a kezét! Ne tegyen semmilyen meggondolatlan dolgot! – Ezek a fenyegető mondatok hagyták el a két férfi száját, ezzel félbeszakítva a gondolatmenetemet, minek következtében arcomon dühös fintor suhant át. Már csak azért is! Közelebb léptem a perem széléhez. Éreztem a szél magával ragadó fújását. Lassan nyújtottam ki az egyik lábamat, hallottam a fegyver kattanását. Nagy levegő vétel közepette rugaszkodtam el a korláttól, mintha madár lettem volna, úgy repültem, holott úgy zuhantam, mint egy balta, engedve a gravitáció törvényének. Perceknek tűntek a másodpercek, végül pedig földet értem, s kis híján múlt, hogy diadalom ittasan fel nem nevettem. Túléltem! A földön ülve néztem fel a két dühösen kiabáló rendőrre, akik mindketten dühtől fröcsögve ordibáltak, de nem hagytam időt arra, hogy elkapjanak, hanem gyorsan feltápászkodtam és újra rohanásba kezdtem, mert nem akartam az éjszakát a börtönben tölteni. Nem kedveltem a helyet, egyáltalán nem. Állandóan morcos tekintetekkel találtam szembe magamat, ráadásul a börtöntársaim is elviselhetetlen némberek voltak. Idegesítettek, én pedig nem tudtam semmit tenni az ellen, hogy befogják a szájukat.
Nem számolgattam, hogy hány utcán futottam át, kezemben az ellopott holmival, s csak akkor álltam meg, amikor már a tüdőm olyan mértékben kezdett el szúrni, hogy valóban azt hittem, hogy ki fog lyukadni. Az egyik falnak támaszkodva emeltem magam elé az ékszert. Igazi arany volt, a szépsége le kellett volna, hogy nyűgözzön – vagy legalább is a súlya –, de ez a valami számomra nem jelentett túlságosan sok mindent, nem tudtam értékelni, de annyit tudtam, hogy sokat fizetnek érte. Zsebre vágtam, amint furcsa hangokra lettem figyelmes. Feszülten pillantottam körbe, ujjaim rögtön a cipőmben elrejtett bicskáért nyúltak, majd pedig szorosan tartva indultam el a zaj irányába. Sértette a fülemet az alattomos röhögés moraja és a gúnyos hangvételek hangja. Halkan közelítettem meg a három férfit és a furcsa kinézetű személyt. Elhúztam a számat. Nem tartottam igazságosnak ezt a játékot. Többen egy ellen. Hirtelen ugrottam rá az egyik hátára, mert mindeddig egyikük sem figyelt. A kés hegyét a nyakába mélyesztettem. Éreztem, hogy a hajamba tépett és a fal felé hátrálva nekitaszított, de nem eresztettem el csak még inkább belemélyesztettem a penge végét. Lassan mélyesztettem a végét a vaskos nyakba, minek hatására már hörögni kezdett.
– Tűnés – csak ennyit mondtam tőlem szokatlanul rideg hangon. Kezem nem remegett meg egy pillanatra sem, ahogyan a férfi mellkasa felé közelítettem, miután mindegyikükön végig mutattam – vagy igazán szívesen kipreparálom a barátotokat, aztán titeket is. – Oldalra döntöttem a fejemet, arcomra mosoly gördült. A fejemben élősködő hangok azt mondták, hogy már rég meg kellett volna tennem mindegyikkel, nem pedig hezitálni.

593 | remélem fel tudod használni

Kíváncsian döntöttem oldalra a fejemet, s szinte lélegzetvisszafojtva vártam a mondat befejezését, azonban ez nem történt meg, így számomra teljesen rejtély maradt, hogy mit hitt. Összevont szemöldökkel próbáltam meg rájönni, mit akart volna mondani, de pontosan nem volt fogalmam arról. Láttam nőket és férfiakat is sikátorokban. Sohasem tudtam megmondani, hogy mit csinálnak. Egyszer közbeléptem egy ilyen esetben, mindketten elkezdtek velem hangosan ordibálni. A nő azért, mert miattam nem fogja keresni ez a pénzes ügyfél, a férfi pedig azért, mert a bicskámat szorítottam a lába között megbúvó akármihez. Tudtam, hogy férfi és nő között hatalmas különbségek vannak, de az ilyen terű tudásom megegyezett egy óvodáséval, csak azon dolgokból tudtam következtetni, amelyeket az ismeretterjesztő csatornákon láttam, az állatok sok mindenben hasonlítottak az emberhez, ezt ott párzásnak nevezték, emberek között pedig szexnek vagy szeretkezésnek. Nem törtem tovább ezen a fejemet, mert fejfájást okoztak az ilyen gondolatok. Halántékomat masszírozva hanyag vállvonással adtam mindössze a tudtára, hogy a részemről ez semmiség volt. Keveset tudtam a világról, de úgy éreztem, hogy most tényleg közbe kellett lépnem, s úgy tűnt helyesen. Az a három fickó egyáltalán nem tűnt barátságosnak, engem pedig csak egy hajszál választott el attól, hogy a bicskámat ne mélyesszem bele a szívébe. Csúnya dolog volt másokat bántani. Őt bántani akarták, ezért segítettem. Ennek kellett volna a normálisnak lennie emberek között, azonban ilyenkor akaratlanul is, de mindig felidéződnek bennem egy híres író szavai, amely szerint csak az ember olyan kegyetlen az állatok között, hogy mások szenvedése örömöt okozzon számára. ez igaz volt. Az ember kegyetlen fajta volt.
– Ez esetben azt hiszem, hogy azok a mások lelketlen démonok. – Nem ítélkeztem, az nem az én feladatom volt, mindenki lelkét majd egy nagyobb hatalom fogja elbírálni végül, hogy a pokolba jusson a démonok közé vagy pedig a mennyek országába az angyalok közé. Én szerettem volna az utóbbiak közé tartozni. Nem akartam senkinek rosszat, nem ártottam senkinek, csak ha a hangok ezt suttogták. Mindig is úgy gondoltam, hogy ők irányt mutatnak nekem, hogy az angyalok így közlik velem az üzenetüket. Az ő hangjukat hallom a fejükben. Én csak eszköz voltam. A cél szentesíti az eszközt.
– Menekültem – feleltem könnyedén akaratlanul is hátra pillantva a vállam felett. Nem hallottam sem szirénák, sem pedig a rendőrök hangját, így biztonságban éreztem magamat. – A második kérdésre pedig egy kicsit már hosszabb a válasz. – Nem akartam jobban kifejteni, tartottam attól, hogy ellopja a zsebemben meglapuló méregdrága ékszert. Egy ideig elleszek az ebből kapott pénzből, s bár tudtam én is, hogy lopni nagy bűn volt, megtettem, de bántam, viszont éhen halni sem akartam.
Lepillantottam a kezemben tartott eszközre, amit csakhamar elsüllyesztettem a cipőmbe. Ott volt a helye. Hozzám tartozott. Nem mellesleg ez volt az egyetlen értékes holmim.
– Ha megtámadnak hasznát tudom venni. – Mondtam végül könnyedén. Hamar megtanultam, hogy ha meg akarom védeni magamat, használnom kell szenttelen dolgokat, de csak akkor öltem embert, hogy ha a hangok is azt mondták, más különben nem. – Neked is tudok ajánlani valami hasonlót. – Tettem még hozzá. – Ha ettől irtózol, egy paprika spray is hatásos tud lenni. – És nagyon kellemetlen, tapasztalat. Egyszer sikerült belefutnom egy öreg hölgybe teljesen véletlenül, aki azt hitte ki akarom rabolni –, de nem akartam – mindenesetre a doboz egész tartalmát belefújta a szemembe, ezt követően jó ideig azt hittem tényleg megvakultam. – Ha ilyen védtelen vagy, mit keresel ilyenkor az utcán? Miért nem használod a sárga járműt... a taxit?
Közben segédkezet nyújtottam neki, hogy segítek felállni.

– Vehetjük úgy is, hogy menekültem. – Bár pontosabb kifejezés talán a részemről az lett volna, hogy az életemért futottam, mivel minden bizonnyal a rendőrségen amúgy is hamar rájöttek volna arra, hogy tulajdonképpen én egy szökött személy vagyok a pszichiátriáról. Semmi kedvem nem volt oda visszamenni. Az étel hányingert keltő volt, voltaképpen nem sokban ütött el az utcaitól. A fekhely kényelmetlen volt, nem véletlenül feküdtem inkább a földön –, amivel még inkább csak rontottam a helyzetemen, mert ezzel még inkább rám nyomták azt a bélyeget, hogy dilinyós vagyok – legalább is én ezt fogtam fel az orvosaim mondataiból, amelyeket amúgy latin szavakkal tarkítottak, hogy a nehezen követhetőt, még komplikáltabbá tegyék. Én hiába magyaráztam, hogy nem vagyok őrült. Nem hittek nekem. A hangokat sem a fejemben. Bosszantott, de már ezzel sem akartam foglalkozni. Fölöslegesnek éreztem, én pedig nem szerettem csipkésre koptatni a számat, tekintettel arra hogy nem voltam túlságosan beszédes, amivel még inkább azt támasztották alá, hogy egyfajta szociopata vagyok. Fogalmam sem volt arról, hogy mit jelentett a szó, de arra rájöttem, hogy nem jót, hogy ha ezért bezártak.
– Egy ideig követtek és kiabáltak, de most nincsenek itt – Ami nem jelentette azt, hogy sokáig kellene itt időznöm. Tisztában voltam azzal, hogy helytelenül cselekedtem, s ezért majd meg kell büntetnem magam még annak ellenére is, hogy a hangok is támogatták az ötletemet. Az éhség mindenesetre nagy úr volt. Lopásra kényszerítette még a fejemben élő angyalokat is, illetve, hogy egyet értsenek velem. Az angyaloknak ez nem volt szokása.
– Ez egy rossz nap számodra. – Jelentettem ki kissé sajnálkozva. Valóban sajnáltam, hiszen tényleg úgy tűnt, hogy nagyon rossz napja lehetett. – Nem sokára vége. – Habár még alig múlhatott el éjfél, de a következő nap szinte rohamléptekkel közeledett. Majd ha felkel, talán egy szebb holnapra ébred. – A következő nap talán jobb lesz. – Nem voltam mindig ilyen optimista, de neki a legjobbakat reméltem, legfőképpen azért mert nem tűnt olyannak, aki ne érdemelte volna meg – furcsa szerzete ellenére is. Isten mindenkit elfogad, olyannak amilyen. Az ő keze munkái vagyunk egytől egyig. Miért ne fogadna hát el? Éppen ezért nem értettem a legtöbb embert sem. Akik ujjal mutogatnak a más színű emberekre és a többi.
Meglepetten vontam össze a szemöldökömet. Akárhányszor befogadott valaki jobbára mindig ugyan ott kötöttem ki; valahol az utcán. Teljesen egyedül. Ja, persze nem mintha gyakran fogadott volna be valaki az elmúlt évek során. Még a testvérem is előzött az otthonunkból, mondván hogy nem vagyok normális és a föld alatt lenne a helyem a sátánista barátaimmal. Ezt sosem értettem. Katolikus keresztény voltam és nem voltam ilyen rendnek a tagja, éppen ezért nem volt véletlen, hogy egy este megfenyegettem őt. De ez most mellékes.
– Általában nem tűrnek meg túlságosan sokáig. – Mondtam bizonytalanul. Meg aztán nem is voltam nagyon hozzászokva ahhoz, hogy lakásban legyek. Nem tudtam magammal mit kezdeni, kivétel ha rengeteg könyv volt ott. A könyvtárban például szívesen aludtam volna, de ezt nem tehettem meg. – Különben is felelőtlenség lenne idegent felhívnod, az este fényében. – Én magam segítettem az embereknek. Legalább is mindig így hittem. Azonban azzal már nem boldogultam, hogy ha valaki rajtam akart segíteni, legfőképpen mert sokszor hátsószándékot véltem felfedezni.
– Row – ráztam meg a kezét tőlem meglepően félszegen.

– A rendőrség elől, mert nagyon rossz dolgot tettem. – Feleltem nevetségesen egykedvűen és mivel úgy éreztem, hogy ez még magyarázatra szorul a következővel bővítettem ki: – Elloptam egy valaki számára fontos valamit, ami ahhoz szükséges, hogy ételhez jussak. – Nagyon jól tudtam, hogy ez egyáltalán nem volt mentség, s hogy lopni bűn, éppen ezért, amint haza megyek vezekelni fogok a bűneimért, azonban mindeddig együtt kell élnem a tudattal és bízni abban, hogy az Istenem lesz olyan kegyes hozzám és megbocsájt. Nem akartam a pokolba kerülni, ahol az ördögök táncot járva körülöttem vasvillával a kezükben főznek meg elevenen. Megrettentem a gondolatra. A gyomrom összeugrott a félelemtől, miközben hevesen ráztam a fejemet, hogy a képek eltűnjenek a fejemből. Egyesek azt állították, hogy a Föld is egyfajta pokol. Ezt nem értettem, mit akar jelenteni. A bolygónkon minden van, ami az életben maradáshoz szükséges; víz és levegő, talán ezek voltak a legfontosabbak. Ezek istenadta dolgok voltak. Ételt is lehetett találni, habár néha napján kissé nehezebb volt mint máskor, de sok romlottnak látszó ételt dobtak ki az emberek, amiknek csak a papírra volt ráírva, hogy lejár. A sok ember kidobja ezt, mindössze emiatt. Valóban nem volt elég minden itt? Egyesek talán nem voltak tisztában a pokol fogalmával. A pokol egy kegyetlen, bűzös, levegőtlen hely, ahol a halottak lelkeit és rothadó testét állandóan kínozzák. Ez volt a pokol.
– Lehet, hogy ilyen módszeresen ölök embert. – Vetettem fel szinte összecsukott szájjal. Nehezemre esett számra venni ezeket a szavakat. Csak akkor öltem, amikor a fejemben az angyalok is azt mondták, hogy tegyem meg. Akkor megtettem, mert szerintük megérdemelte az illető a halált. Ok nélkül nem bántottam senkit sem.
– Nincs pénzem. – Ez sok esetben komoly gondot jelentett. – És túl sok a heknim... Így szokták mondani, azt hiszem. – Én sokakat nem is értettem még sem ítéltem el őket. Nem értettem, hogy mi bajuk volt. Nekem csak annyit mondtak, hogy ha valaki felkel éjszaka és átkutatja az egész lakást, az ijesztő. Nem találtam arra magyarázatot, hogy ez miért kelt félelmet másokban. Nem értettem. Mint ahogyan azt sem, hogy miért küldtek olyan betegotthonba, ahol mindenki a levegőbe beszélt valakinek, aki nem is volt ott. – Nem vagyok társasági ember sem. – Nem szerettem emberek között lenni, túlságosan sok olyan benyomás ért, ami kellemetlenül érintett és kínosan éreztem magam tőle. Sokaknak nem tetszett a modorom. Azt is mondták, hogy furcsán beszélek.
Megszeppenve követtem. Még senki sem rángatott maga után, hogy szállást adjon nekem éjszakára. Bizonytalannak éreztem a helyzetet, határozottan ijesztőnek.