Kicsit sincs hideg, mégis fázom. Összehúzom magam az idegen, túl steril ágyon. Kuporgok rajta és szinte reszketek, de tudom, hogy ez nem a hideg miatt van. Inkább a félelemtől meg az izgatottságtól. Igen, biztosan attól. Ülök az ágyon és egészen kicsire összehúzom magam. A felhúzott lábaimat átölelem, az állam a térdemen pihen. Csend van és ez nagyon idegesít. A gondolataim nem hagynak nyugodni. Most végre megtörténik. Alszok egy kicsit és mire felébredek, már a külsőm is nő lesz, végre nem csak belül leszek az. Abban a testben élhetek, amilyenben mindig is akartam. Egy egyszerű, szűk póló és egy rövidnadrág van rajtam. Pink hajam összefogva, smink most nincs, hiszen nem randira készülök. Ujjaimmal dobolni kezdek a lábamon, a velem szemben levő falról meg csak akkor veszem le a tekintetem, amikor az ajtó felé pillantok. Hol van már TJ? Hiszen megígérte, hogy velem lesz… és mindig be is tartja az ígéretét. Nem is attól félek, hogy nem jön el, egyszerűen csak egyedül sokkal lassabban telnek a percek. Én meg egy tűtől is félek, ha csak egy szurit akarnak adni, attól is rosszul vagyok és kifutnék a világból, de ez most… ennél sokkal durvább lesz. Vágások, szúrások, minden, amit nem bírok. Fájni fog, már most tudom és a doki sem szépítette a dolgot. Ha pedig ő mondja, hogy nem lesz kellemes, akkor az valóban nem lesz az. Általában szépítenek a valóságon, de ő most nem tette, a képembe vágta, hogy esetemben a nővé válás folyamata nem lesz fájdalommentes. Érzem, ahogy a hiszti újra feltörni készül, de nem hagyhatom. Nem akarom kiakasztani TJ-t, tudom mennyire nem bírja és nem is vagyok hisztis, de azért… ez most más. Végre nyílik az ajtó, én meg odakapom a tekintetem. Remélem nem egy nővér, doki vagy bárki, aki nem TJ. Szükségem van rá. Nem akarok most megtorpanni, ha már idáig eljutottam. Amikor megígérte, hogy végig mellettem lesz, még abban sem voltam biztos, hogy meg merem ezt lépni. Mégis, most itt vagyok és már alig választ el valami a célomtól.