Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Dühösen csapok rá a kormányra, amiért keresztbe állt egy kamion a Maine Street-en és nem halad a sor. Apámtól elutánzott mozdulattal vágom ki oldalra az autó ajtaját és szállok ki, hogy ízeset káromkodva álljak lábujjhegyre... ugyanis nem látok el messzire az előttem lévőtől, nekem, pedig sürgősen szükségem van egy kerülőre. - Hol tanult maga vezetni?! - kiáltom mérgesen, hihetetlenkedő arckifejezéssel és megrázom a fejem. - Márha tanult egyáltalán... - jegyzem meg csendesen magamnak, mielőtt ő is elhagyja a Volvo belsejét és még egy okot szolgáltatok a várakozásra. Tíz perc múlva azonban javulni látszik a helyzet és az kifogásaim is elég szépen csiszolódtak, mit is mondjak Carternek miért nem értem be időben... megint. Kezdhetném azzal, hogy `bocsi, de kedvezőtlenül álltak ma a csillagok és a Szaturnusz negatív energiát sugároz a rákoknak...`, mégsem mondhatom azt, hogy `dugómágnes vagyok...`, hiába ez az igazság. Az elmúlt három késés alkalmával is ugyanaz volt a bajforrás: dugóba keveredtem.
Félve nézek a telefonom kijelzőjére a pirosnál állva, vajon mennyi lehet az idő, de pont jókor vált narancssárgára... elmarad a stresszfokozó informálódás. A következő kanyaromat az indulást követően élesen veszem be, nem a legszabályosabb módon, de nem is veszélyezettem a környéken senki testi épségét ezáltal. Kihalt az utcaszakasz. Szusszanásnyi időt hagyok magamnak az örsre érve, mielőtt hátranyúlnék a sporttáskáért, amiben a ruháim vannak. Az autót elhagyva nem marad más választásom, mint a futás, hacsak nem akarom kivívni magam ellen a C betűvel kezdődő sorsot a maga szigorúan zsémbes tekintetével. A lépcsőfokoknál azonban kelletlenül húzódik az izom a lábamban... megrezzen a szám sarka és a fordulónál kénytelen leszek megállni, hogy kirázzam belőle a szúró érzést. Pár másodperc, ami elég időre rángatott ki a lendületemből ahhoz, hogy az átöltözés követően majd` húsz percnyi késést tudhassak magaménak. A kezemet az ajtófélfának támasztva állok meg, hogy mély lélegzetvételekkel térhessek vissza a gondolkodók világába és mégse úgy nézzek ki, mint egy lihegő négylábú... mondjuk egy spániel. - Bocsi a késésért... a szomszédom... - pillantok fel és a megbeszélt helyen nem Carter fizimiskájába ütközök, hanem Orsonéba. Upsz...- Nem láttad Cartert egész véletlenül...? - titkon reméltem, hogy `nem`-mel fog felelni... de sajnos tisztában volt a helyzetével. Óvatosan, halkan közelítem meg, egyetlen torokköszörüléssel jelezve itt létemet, hacsak nem vett észre előbb és szembesülök a lesújtó pillantásával, mielőtt magyarázattal szolgálhatnék.
✔ please.. somebody, save me.. ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
Az újonc késik. Persze ez nem újdonság, már háromszor játszotta el velem ezt. Esküszöm, még egy ilyen, és Monica elé cibálom, hogy vegyünk már neki közös pénzből egy ébresztőórát. Az talán megtanítaná arra, hogy normális időben ideérjen. Bár tény az is, hogy nem reggel van, még csak nem is hajnal, így aztán végképp nincs ötletem, hol lehet. Talán beleesett az egyik kanálisba… Nem, nincs nekem akkora szerencsém. Várakozás közben a kormányon dobolok. Orson ott ücsörög mellettem, amikor leváltottam őt meg a társát, ő hátramaradt, hogy bevárja velem az újoncot. Jó figura, kedvelem. Amit sokkal kevésbé tetszik, az a szemében van. A sajnálat… Kurva életbe, ezt látom mindegyiküknek a szemében, ha csak körbenézek. Talán csak Újonc nem tudja teljes egészében mi a fene történt ott, de itt, a SÁF-nak ebben a csoportjában, ahol dolgozok én és dolgozott a bátyám is, mindenki pontosan ismeri a rohadt sztorit. – Aludnod kellene, Flynn – jegyzi meg Orson. – Alszok majd a sírban – mormolom. nem mondom, hogy még akkor sem az igazi az alvókám, ha fölbérelek egy éjszakai pillangót magamnak. Na, ez az, amiről ők sem tudnak. Pedig én már mindent megpróbáltam, hogy tisztességgel végigaludjam az éjszakát. de akárhányszor lehunyom a szemem, négyen merednek rám, vádlón, dühösen, elhagyatottan… Fene sem akarja ezt látni. Aztán meghallom a lépteket és a hangját. Halk sóhajt hallatok, és amíg megkerüli az autó, fölveszem a direkt neki fönntartott arcomat. Kedves, a Pokol mind a hét bugyrának kínjait ígéri vigyor, szememben egy adag lenézés. Orson megrázza a fejét. Szerinte enyhébbnek kellene lennem az újonccal. Szerintem meg Monicának hagynia kellene, hogy megkeressem azt a szarházit, aki megölette a testvérem. Orson kiszáll, és szabadon hagyja az anyósülést. – Elkéstél – nézek rá. – Hányadik alkalom már ez, újonc? Segíts, nem emlékszem pontosan… Harmadik, vagy negyedik? Közben intek neki, hogy üljön be. Dolgunk van. Szolgálunk és védünk, vagy mi a fene. Vagy ha rajta múlik, akkor végiglébecoljuk az utat, és majd holnap estére megérkezünk oda, ahol lennünk kellene.
Aprót nyelek, amikor megpillantom Orson együttérzését a fekete szembogaraiban... megint nincs jó kedve, mikor van? Válaszként egy erőltetett mosolyfélét próbálok kicsikarni magamból, amit egy kínos vállemelkedés kísér. Odébb állok meg, hogy ne legyek útban, amikor kiszáll a férfi és legalább addig sem látom a tipikus arckifejezést, melyet álmomból felkeltve is le tudnék írni a fantomképrajzolónak... Egyszerűen beleég az ember retinájába. Épp köszönnék a páros kedvesebbik tagjának, amikor várakozást már nem tűrően tudhatom magaménak a kedves szavakat. A szemforgatást megállom, pusztán a vállamra helyezett váll biztatásának köszönhetően. Neked is szia... Mély levegőt veszek és gyérnek minősül a palástolási szándékom, mi szerint ne szűrődjön ki a hangomból a szarkazmus. - A sokadik. - csapom le a szó legvégét és eresztem ki a tüdőmben rekedt széndioxidot, ahogy az ajtót támasztom a karommal. Nem sok ingerenciám van beszállni, de fejemet szegik, ha nem teszem meg.
- És tudom... tudod, hogy most mondom el sokadjára, de: bocsánat. - hangsúlyozom ki a rövid elnézést kérést, ami visszásan hangzik a textus és a hangsúly ellenére, ám pont emiatt mégsem feleslegesen kilehelt pára. Miért? Az elnyomott morgolódásom miatt. Az ablakfelé fordulok, amikor bekötöm magam és kérlelő, kiskutya szemeket meresztek Orsonra... `ments meg, kérlek... bármit megteszek...` tátogom a számmal annak reményében, hogy mindezt nem látja Carter, de ha mégis: örüljön, kiváló a látása. - Hova vagyunk ma kirendelve? - szedem össze magam visszanézve a Mr.-re és naivan próbálok beszélgetést kezdeményezni... vagy valami ahhoz hasonlót, már amennyiben kettőnk között ilyen anomália felléphet egyáltalán.
✔ still the same
A hozzászólást Charliegh S. Forshaw összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jún. 13, 2014 10:46 pm-kor.
Nem zavar különösebben a szarkasztikus hangnem. Már csak azért sem, mert számítottam rá, és azért sem, mert eléggé megismertem az újoncot ahhoz, hogy ne számítsak tőle másra. Átfut az agyamon, hogy mondjuk egy fokkal lehetnék kedvesebb is vele? Áh, ugyan. Ő az, aki miatt ide dobtak, ő az, aki miatt nem eredhetek annak a szarházinak a nyomába. Talán nem szánt szándékkal tette, sőt, biztos vagyok benne, de ez nem enyhítő körülmény az esetünkben. – A bocsánatkéréssel nem sokra megyünk az elvesztegetett időért – felelem egyszerűen. Nem, nem vagyok elnéző hangulatomban. Monica tőlem is kegyetlenül megkövetelte, hogy tegyek le valamit az asztalra, mielőtt hajlandó lett volna egyáltalán a nevemen szólítani. Én is megteszem ugyanezt. Nem, nem fog engem kedvelni. De, mint már kifejtettem, nem a szeretetére játszok. Letudom ezt a kis mellékes kínszenvedést minél előbb, aztán folytathatom a fontosabb feladataimat. Csak nehogy azok, akiket el akarok kapni már árkon-bokron túl legyenek addigra. Egy szóra sem méltatom azt, hogy Orsonnak könyörög. Igen, észrevettem, a szemem sarkából, de a másik nem tud segíteni neki, és jobban tudja annál, minthogy belém kössön ő is. Újonccal még egészen visszafogott vagyok, mert mégiscsak az én gondjaimra van bízva, és azon felül, hogy egy nagy, fájó púp a hátamon, tudom, mi a kötelességem vele kapcsolatban. Amikor viszont fölteszi a kérdést, talán a meglepetésére, egészen normálisan válaszolok. – A Whitney Ranchra – felelem. Majd gonosz kis vigyorra húzódnak ajkaim. – De egy egészen értelmes kérdést tettél föl, Újonc. Gratulálok hozzá. A végén talán mégiscsak rendőr lesz belőled. Majd rátaposok a gázra, és már indulunk is. Persze szépen betartva a sebességhatárt, mert fene sem akarja, hogy lefüleljék a sajátjai gyorshajtásért. Bár egészen biztos, hogy a mellettem ülő újonc jól szórakozna a dolgon. Az viszont már végképp nem a célom, hogy őt szórakoztassam…
Szeretek mindig mindenre reagálni, az apró részletektől kezdve a legnagyobbakig, de komolyan... mi értelme lenne erre? Legszívesebben kiszállnék és tudom, az utolsó lehetőségem erre a jelentkezésem napján volt, része a munkaköri leírásomnak ennek a seggfejnek az elviselése is. - Hogyne, igazad van. - hagyom rá a hangomban mindennemű sértettséget mellőzve, nem adom meg neki azt az örömöt... mert mire fel csinálja azt amit? Egyszemélyes kivégzőosztag. Keserű ízzel a számban, reménytelenül remélve vetek búcsúpillantást a kint álló férfira és emelem a kezem szerény intés gyanánt. Ő sem menthet meg tőle, egyetlen lehetőségem maradt: önnönmagam megsegítése. A szemem sarkából figyelem kemény vonásait és erőt véve saját hősömön érdeklődök a legnyilvánvalóbb felől, amiről lemaradtam a késésem jóvoltából. Meglepetten tágulnának ki a pupilláim, emelkedne meg egy hajszálnyit a szemöldököm a megütött hangnem furcsaságán... mintha... hiányozna belőle valami, ami egy cipőtalpra emlékeztet, miközben én vagyok a kicsiny kitinpáncélos rovar. Persze, a csalódásom sosem lehet kellemes. Szavatolja a levakarhatatlan vigyor a képéről. Bár tudnád mennyire nem tűnsz intelligensnek ilyenkor... Nem vágok grimaszt vagy élezem a nyelvem a válaszra. A kesztyűtartóhoz hajolok, hogy kivegyem belőle a rádiót és betehessem később a helyére.
- Remekül inspirálod a bennem élő sorozatgyilkost... - morgom halkan, míg előre dőlök és a hajam is szigetel valamennyire. Hátraesve csak egy `minden rendben` mosolyt villantok, nem az ő harminckét fogasa van jelen a kocsiban, jobb, ha ezt nem feledi el. - Nagyszerű, valószínűleg a tücskök is aludni fognak a környéken. - zárom le ennyivel a témát és illesztem helyére a ketyerét, amiből máris recsegve előtörnek az első, finomítatlan hangok. Az adás nem helyi, régi, country szól... amit felvált egy rádiós beszélgető műsor egy ismeretlen csatornán. Régi vacak, ideje lesz újat beszerezni, különben rövid időn belül meg fogok makkanni Carterrel egy légtérben, ahol menet közben menekülésre sincs lehetőségem...
Sosem voltam a járőrözés legnagyobb híve. Túlságosan céltalannak érzem, túlságosan kijátszhatónak a bűnözők részéről, egyszerűen ritkán hozza meg azt a sikert, amit egyesek hozzá fűznek. Mióta viszont megkaptam az újoncot a nyakamba, ez nem is egyszerűen időpocsékolás, hanem… Nos, azt nem mondom, hogy egy rémálom, mert abból éppen elég jutott ki az elmúlt időszakban. Maradjunk annyiban, hogy minden, amit tehetnék és minden, amit elérhetnék teljesen veszendőbe megy. Egy percig sem álltatom magam azzal, hogy esetleg tényleg egyetértene velem. Ilyenek az újoncot, azt hiszik, hogy az övék az egyetlen igazság. Könyörgöm, melyik másik munkahely nézné el, hogy folyamatosan késnek a melóból? Na, ugye… Az egyetlen szerencse, hogy ez a mai műszak nem ígérkezik hosszúnak. Bár tény, hogy bármi idő, amit ezzel a nővel egy apró, zárt térben kell eltöltenem, az idegőrlően hosszúnak tűnik. Hozzászoktam a professzionizmushoz, és embertelenül zavar, hogy nem kapom meg a társamtól. Látom, hogy nem tetszik neki, amit mondok. Ha ki is mondaná, talán csak megvonnám a vállam. nem célom kielégíteni a különböző igényeit, elhihetik. Mind a ketten a túlélésre játszunk ebben a kocsiban, ő engem próbál elviselni, én meg azt, hogy amíg gyerekfelügyelő vagyok, addig semmit sem tudok művelni, ami számítana. – Ez az életcélom – felelem sötét vigyor kíséretében. Látom, hogy megpróbálta elrejteni előlem a szavait, de ha így tett, csalódnia kellett. – És igen, Újonc meglehetősen jó a hallásom. Arra, hogy a tücskök is aludni fognak, megeresztek egy apró, halovány, gyorsan tovatűnő vigyort. Hiába, a humort mindig is tudtam értékelni, viszont nem akarom, hogy ezt lássa. A végén még bátorításnak érezné, és egész éjszaka hasonlóakkal traktálna. Na, akkor ugranék ki az ablakon. Ahogy tesz-vesz, én az útra figyelek, de erősen meglepődök, amikor a rádió szólni kezd. – Mi a fészkes fene ez, Újonc? – kérdezem. Nem tudom, melyik adó (nem vagyok nagy rádióhallgató), a számot sem ismerem, de valami azt súgja, nem él már az, aki énekelte. Beállok az egyik piros előtt várakozó sorba, és várom a választ.
Ismét az a vadalma vigyor jelenik meg arcán, amitől a sajátomat kezdeném el kaparni vagy legszívesebben az övét ütni... mégis hogyan tanulhatnék bármit egy olyan embertől, akitől a gyerekes viselkedésén kívül többet nem láttam? A nagy bölcs és az ő életcéljai, ahogy a fél szememet rajta tartom óhatatlanul Yoda jut az eszembe... már látom is lelki szemeim előtt egymás mellett kettejüket. Elismerően görbül a szám és bólogatok mellé aprókat, márcsak a római szokás hiányzik, mi szerint életben maradhat az aréna harcosa. - Nagyon komoly életcélokkal rendelkezel, nem tudom mondták-e már, viszont kifejezetten érdekelne milyen fültisztítót használsz. Pamutvégű botocskát vagy fülgyertyát? - másfajta eszmecserére nem számíthatok, ezzel kell beérnem, míg a rádió nem pattan be a neki kialakított helyére. Alapesetben megbírkóznék a csenddel, de fülsüketítő az autó zötykölődését és a lélegzését hallani azzal a tudattal, hogy az éjszaka rettentően fiatal és hosszú az én idegrendszeremnek... de nyugalom Charlie, a beszédet még nem rakta tiltólistára Carter, van remény. A hangerővel és a csatorna finomításával egyszerre játszadozom, hogy összhangba hozhassam őket, mikor a kérdés érkezik és én gondolkodás nélkül adom meg a kívánt feleletet.
- Egy a fénynél alacsonyabb frekvenciájú elektromágneses hullámok modulációjával működő, jeltovábbításra használt technológia. Mi újoncok és hétköznapi emberek csak rádiónak nevezzük, nem tudom a Hadnagy hogyan ismeri... - hangsúlyozom ki a rangját az éles ellentéttel együtt, ami kettőnk között várkastélyok árkaként húzódik. Tele húsra éhes krokodilokkal. Nem csordul túl gúnytól a kifejtésem, hidegvérrel közöltem a pontos meghatározást és nem több... najó, a második mondat félreérthetetlenül neki szól és a magas lovának. Ha ő ennyire büszke arra aki, én miért ne lehetnék arra, hogy újonc vagyok? Újkeletű sláger csendül fel a hangszórókból, ami egy fokkal jobb és irritálón fülbemászó... tipikusan az, amire másnap is emlékezni fog a hallgató - tökéletes! Keresztbe tett karokkal süppedek vissza az ülésbe és szuggerálom a piros lámpát, hogy váltson... míg vezet kénytelen az útra figyelni helyettem.
✔ i'm the face that you have to face.. ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egy ideig gondolkodom azon, rászóljak-e a tegeződés miatt, vagy se. nem a haverja vagyok, és ha rajtam múlna még csak a társa sem lennék – a felettese vagyok, akit odáig degradáltak, hogy itt kelljen dolgoznia, szívnia ezzel a nővel egy légtérben. Egy szó mint száz, kitöltöm rajta a haragom, a dühöm, az elkeseredettségem, és még csak rosszul sem érzem magam miatta. Valahol mélyen talán hálás is lehetnék neki – bár nem vagyok –, hogy nem maradok magamra a gondolataimmal. Mert ha van valami, amitől tartok mostanában, akkor azok a kis mocskok azok, akik az agyam hátterében garázdálkodnak, és akkor maradnak csöndben, ha a kormány mögött ülök, vagy a kötelességem végzem. Amikor nevelni próbálom Újoncot. – Nagyszájú újoncok szájalásával tisztítom a fülem, Újonc – felelem tettetett kedélyességgel. Ha ő így akarja, így játszunk. Pedig egy csöndes, nyugodt estében is benne lettem volna a minimálisra csökkentett kommunikációval. Az okoskodó válaszára viszont csak megforgatom a szemem. – Majdnem olyan elmés, mint elsőre gondoltam. Az érdekelt, Okostojás, hogy mi szól – gonosz kis vigyor. Semmi mást nem teszek, csak az ő szabályai szerint játszok. Rendben, ha kedvesen közelítene, talán akkor is odaszúrnék, csak azért, mert megtehetem, vagy mert olyan kedvem van. Pedig régebben sosem voltam egy hangulatember, mostanában viszont jó érzés levezetni a bennem felgyűlő feszültséget valakin. És tessék, kaptam hozzá egy tamagocsit az újonc képében. Hát nem csodálatos? – Tudja, zene. Hangok összessége, amik összeállnak az ember fejében, hogy aztán az Istennek sem menjenek el onnan? Biztos vagyok benne, hogy eddig nem egy barlangban élt, és ismeri mindezt… Gonosz vagyok? Az. Kicsit kegyetlen is, enyhén rosszindulatú… Mindez együtt. De még mindig nem tudtam megbocsátani, hogy ide lettem száműzve. Szóval jah, lehetnék kedves, megértő és segítőkész, de nem akarok az lenni. Ahogy a lámpa vált, elindulok, és ráfordulok az útra, amelyik egyenesen a célunkhoz kell, hogy vezessen bennünket. Ott majd cirkálunk fél éjszaka… Remek, már alig várom.
- Látja mekkora szerencséje van velem...? - enyhén megemelem az állam és már-már várakozón tekintek a volán mögött ülő férfira, akitől az elismerést várom elégedetten somolyogva magamban. Ő maga mondta, szívem se lenne belekötni, de az előbbre való kíváncsiság okán fojtanám el a késztetést. Nem várok semmit a tartásom ellenére, van, akitől nincs mit... ezt megtanultam rögtön az első napomon és a rákövetkező valamennyin. Kétkedve válik felemássá a szemöldökvonalam a felvilágosítást követőn... - Áhh, szóval ezt értette `fészkes fene` alatt... - jegyzem meg magamnak csodálkozón. Miért nem lehetett volna rögtön ezt a kérdést feltenni? Normálisan? Megrázom a fejem és szóra nyitnám a szám, ha nem előzne meg a tudósítással az olyan régóta nem hallott stílusában... kezdtem hiányolni két csend között. Megvonom a vállamat. - Johny Cash, talán. - szegezem az ablaküvegnek a szempáromat és megtámasztom az államat a jobb kézfejemen, ahogyan felkönyökölök végül. - Nem ismertem fel... Akárcsak azt, mire gondolt... persze, értem én, miért is fejezze ki magát érthetően, ha utána okot kap az életcéljának folytatására. - mellékes és egyértelműen felesleges kommentárt leheltem ki az imént. A kényelmetlen légkörnek hála újból fészkelődni kezdek és reménykedve benne, hogy gyorsabban nyúlok a hangerőszabályozóhoz, mintsem reflektálása elérhetné a hallójáratomat hangosítom fel az adást. Legyen akármilyen tuc-tuc jellegű vagy épp hátborzongató rap, de még a nyancat is szólhat, ha az el tudja terelni a figyelmemet.
Ezt szem előtt tartva húzom le az üveglapot, hogy az arcomba csapjon a levegő és jobban beszűrődjenek a város zajai... a légkondi úgysem működik ebben az oldschool négykerekűben és a kinti neszek a Ranchnál kapóra jöhetnek - csak ciripeljenek azok a tücskök, ne merjenek aludni szenvedésem óráiban... Idővel a zene ütemére kezdek el dobolni az ujjaimmal a karosszérián, tökéletes hallgatagságomban, hogy véletlen se zavarjam meg a kormányozásban a hadnagyot... itt se vagyok inkább, különben sincs benne a munkaköri leírásba, hogy járőrözés közben beszélgetni kellene.
– Illeszd oda a „bal” szócskát, és már meg is van a valós helyzet – mormolom el csöndesen, de ügyelve arra, hogy Újonc is hallhassa. Valahol sajnálom is őt. Egy normális helyzetben akár még jóban is lehettünk volna. Ez azonban minden csak nem normális helyzet, szóval itt ragadt, nem éppen kedves velem, és a gondolattal, hogy minél gyorsabban megnevelem, hogy aztán mondjuk csinálhassak valami értelmeset is, ami nem abból áll, hogy egy újonc fejébe próbálom beleverni mindazt, amit már meg kellett volna tanulnia. – Legközelebb hozok neked egy értelmező kéziszótárt – felelem a kérdésére. Utána már nincs lehetőségem tovább gyötörni, mivel felnyomja a hangerőt, és ahogy elérjük a Ranch térségét, még az ablakot is lehúzza. Na, és az ilyen manőverek miatt vagyok elkeseredve, amikor meglátom, és arra gondolok, hogy előbb-utóbb önmagától kell majd szolgálnia és védenie. és nem a zenei ízlése miatt, mert a rádióban az elviselhető country-t éppen fölváltotta egy radiátor acélbetétessel történő rugdosása. Előbb a kapcsolóért nyúlok, és lejjebb tekerem a hangerőt. Nem kapcsolom ki, de nehezebben kivehető, mint volt, és az utcán már egészen biztosan nem hallják. Csak ezután fordulok az Újonc felé, szememmel elkapni igyekszem az övét. Csak hogy lássa, mennyire nem vagyok jókedvemben. Úgy a szokásos alatt két szinttel. Ami azért már teljesítmény, lássuk be. – Újonc, magyarázza el nekem, hogyan kíván tetten érni valakit, vagy megakadályozni bármiféle bűncselekmény, ha a rádióba rejtett radiátor egy teljes utcányival előre figyelmeztet mindenkit arra, hogy valaki jön. – Főleg egy csendes környéken. Jézusom, Újoncnak még jó sok tanulnivalója van. A válaszára várok, és ismét elindulok az autóval. A környéken kell cirkálnunk, legalább egy órát, aztán fél óra szünetet közbe lehet iktatni. Valószínűleg nem azért, hogy ne rohadjunk bele az apró kocsiba, inkább azért, hogy ne fogyasszuk el az összes benzint reggel előtt. Mindenesetre, ha arra gondolok, hogy csöndesen haverkodjak Újonccal az út menti büfék egyikében, kiráz a hideg is. Köszönöm, de akkor inkább elhasználom a benzint, és pótlom saját költségen.
Fáradt sóhajtással egybekötve forgatom meg a szemeimet és a fejemet is megrázom, bár az utóbbi elsősorban magamnak szól: miért is próbálkozok egy reménytelen esetnél...? Az érdeklődésemet a külvilágra terelem addig a kétes kérdésig, ahol naivan ismét teszek egy kísérletet, ahol lehetősége lenne egy icipici humor megcsillantatására, de ami nem megy neki... azt ma már nem erőltetem többször. - Rendben, kikeressük a `fészkes fenét`... - bólintok rá teljesen objektív hozzáállással és elhatározással. Rajtam ne múljon, ha ez szükséges a lelki békéjéhez és egyetlen humánusabb megszólalásához... magam fogom átnyálazni a kötetet. Betűről betűre, vállalva az ujjam megvágásának következményét az éles lapszéllel. Addig azonban rengeteg víz fog lefolyni... A perifériám széléről érzékelem csak a vizslatását és két másodpercnyi késéssel akasztom össze a bajszomat az övével... erőt kellett vennem hozzá. - Igaza van, elnézést... - dörgölöm meg kelletlen az orrnyergemet a vallomás közben. Nem esik nehezemre, hamar beismerem és még mielőtt eltévelyedne a tekintetem vagy megtoldhatná egy keserű megjegyzéssel oldalt fordulok irányába. Alkut ajánlok... vagy kérést taglalok, lényegtelen, úgyis bele fog kötni.
- Egyetlen pillanatra újból megállhatnánk Uram? - a megszólítás már talán felkelti az érdeklődését... - Csak míg kiszállok és hátul foglalok helyet. A kormány melletti ülés a társáé, nem az enyém. Ígérem, egy szót sem fogok szólni az éjszaka folyamán és így a rádióval sem lesz alkalmam babrálni - mindkettőnk számára nyereséges, hm...? - komolysággal csendül a hangom, nem viccelek és nem áll szándékomban mégcsak felhúzni sem kivételesen... - Ugyanolyan hamar ki tudok pattanni, ha szükséges és a látóviszonyok sem rosszabbak. - illetve tudomásom szerint ott van egy kéthetes újság, amire néha-néha leleshetek vagy épp magammal vihetek, ha elérkezik a pihenő ideje. Kellemes elfoglaltság lesz evés közben elavult híreket olvasni... fényévekkel megnyugtatóbb, mint a nyúzásra koncentrálni. Gyerünk, most az egyszer bólints rá, tudom, hogy egyet értesz... Nem szül semmi nemű hátrányt a helyváltoztatást, csak előnyt.
Tetszik, hogy csöndben tűri a dolgot. Már csak azért is, mert kifejezetten szeretek erőfölényben lenni – furcsa dolog ez, tudom, de egyfajta kontrollérzetet ad, amit már nagyon-nagyon régen nem éreztem –, és hát Újonc millió meg egy lehetőséget szolgáltat erre. Néha azt hiszem, Monica direkt rendelt ki ide, hogy kiélhessen magam egy kicsit, de aztán eszembe jut, hogy nem tenne ilyet. Legalábbis szerintem. Bár esküszöm, sosem tudom megmondani, mi jár annak a nőnek a fejében. A beismerése rajta kívül talán engem lep meg a legjobban. Mivel elfordul, megengedem magamnak a meglepett pillantást. Szájalásra, vitatkozásra számítottam, arra, hogy köti majd az ebet a karóhoz, és nem enged a józan észnek. A normális hozzáállásával, az értelmes beletörődéssel egészen meglepett. Nocsak, talán nem is annyira veszett fejsze nyele ez az Újonc, mint ahogy én azt elsőre gondoltam. Vagy másodikra. És rá kell cáfolnia minden jóra, amit gondoltam, igaz? Apró sóhajt hallatok, ahogy megrázom a fejem az ötlete hallatán. Furcsa lehet, de értékelem, ami mögötte húzódik meg, az ötletet. Legnagyobb sajnálatomra azonban mégsem egyezhetek bele. – Maga a társam, Újonc, bármennyire utáljuk is ezt a helyzetet – mondom. Bár lehet, hogy nem is enyhíteni akarja a dolgokat, hanem az újságra fáj a foga, amit még odadobtam annak idején. Végül is, azóta már tényleg elég sok minden történt, nem tudom, miért akarná bárki megkaparintani azt az újságot. hacsak nem kell kimennie a mosdóba. Ebben az esetben nagyon szívesen lefékezek az egyik bokor előtt. – De ha mindenképpen ezt akarja, akkor persze, átülhet hátra. Nem tetszik az ötlet, de ha ez a szíve vágya, ám legyen. De az biztos, hogy ezzel visszaesett az előbb kivívott tisztelet bennem. Ha problémája van – velem, a posztjával, a feladatával –, álljon a sarkára és vívja meg a saját csatáját. De ne fusson el, még csak a hátsó ülés távolságába se, mert azt nem tudom becsülni. Valahol mélyen remélem, hogy inkább marad, de visszafogni egészen biztosan nem fogom.
Az előbb ő rázta meg a fejét, most én ingatom meg üstökömet... - Bocsásson meg Uram, de téved... Ön utálja ezt a helyzetet. - hagyok egy szekundányi időt leülepedni a szavaimnak. - Mikor mesélték ki mellé kerülök, én örültem. `Azta, jó embertől tanulhatok...`, de amióta hivatalosan is a `társa` lettem mást sem csinál, mint próbálja velem is megutáltatni... talán, hogy feladjam. Nem tudom. - vonom meg a vállamat. - Nem vártam és nem kívántam, hogy könnyű dolgom legyen vagy csak egyszerű, de mindezt állandóan megnehezíti. Emberileg semmibe vesz és ez feldühít... - a rádióra mutatok. - ...ez sem fordult volna elő, mégis megtörtént. A társam, nem az ellenségem... - legalábbis annak kellene lennie. Itt megállok egy lélegzetvételnyi időre. Kettőre, hogy higgadtan folytathassam tovább. - Mielőtt bele kötne, nem az empátiájára utazom vagy, hogy pátyolgasson... egy társ azt jelenti, hogy együttműködő félként dolgozunk össze egy közös cél érdekében... Sajnálom, én nem vagyok profi, törődjön bele és éljen ezzel együtt. - nem értem a pontos okot, elismerem, nem én vagyok az ötös lottó főnyereménye, de ahogy egy kutyát sem lehet veréssel megnevelni, úgy engem sem lehet. Ő sem a jelenlegi tudásával került ide, nem rendőrként került az anyja kezei közé születésének pillanatában. A kezem eközben a kilincsre fonódik, nyomatékosítva a szándékomat... örülnék, ha rálépne a fékre.
- Ha ez sikerült és képes emberszámba venni szóljon, a közelben leszek, addig viszont a hátsó ülésen maradok. - az útra emelem szempáromat és várakozok. Csendes csalódottságomban, amiért ő a felelős és a továbbgondolás, amit a helyzet kényszerített ki akaratlanul is... kellett nekem megszólalni újra, hogy most már az újsághoz se akarjak hozzányúlni! A betolakodó légáramlat előszeretettel nyomja az arcomba a hajamat is a fülem mögül, márcsak egy a zebrán áthaladó néni hiányzik, akit nem vesz időben észre Carter és megvan a hetem fénypontja... A legegyszerűbb az lenne, ha szó nélkül megállna és átülhetnék, mintha mi sem történt volna az előbb, nem adtam volna hangot a véleményemnek, de ehhez még én sem vagyok elég naiv, hogy elhiggyem, valóban így lesz.
Utálom? Talán erős kifejezés, de nem kötöm az orrára. nem utálom sem őt, sem a helyzetet, csupán azt, hogy emellett nem csinálhatom azt, amit tennem kellene. Hogy nem rohanhatok azután a szarházi után, aki elrendelte a bátyám megölését. Semmi bajom sem lenne Újonccal, ha január előtt találkozunk, vagy – és valószínűleg most szakad le a kívánságoktól a Padlás – Monica nem baszott volna ki velem általa. Ő egy eszköz arra, hogy engem visszatartson, mert tudja, hogy egy zöldfülűvel a nyakamon nem fogok magánnyomozásba bonyolódni, mert nem viselném el, ha még egy halál száradna a lelkemen, ezúttal valaki olyané, akit én rángattam ebbe a cirkuszba. – Nem akarom azt, hogy föladja – mondom. Mert, hogy őszinte legyek, azzal, amit rólam gondolt, az elevenembe talált. Ó, basszus, érzékeny vagyok arra, ha a munkámat dicsérik. Mert ki nem? – Azt akarom, hogy küzdjön. Keményen, ahogy egy ügyön is küzdeni fog. A mi életünk nem játék, Újonc, és fel kell készülnie arra, mekkora pofonok várják majd, ahogy továbbmegy. Azt hiszi, én rossz vagyok? Innen már csak keményebb kritikával fog találkozni. Sóhajtanék, de nem akarom megtörni szavainak az áradatát. Valahol tetszik, hogy harcol. Hogy visszaüt. Hogy nem hagyja magát. Pontosan azt teszi, amit akartam. Márpedig ez jó dolog. Talán mégsem reménytelen eset, és előbb-utóbb jó rendőr lesz belőle. Sőt, piszok jó. – És maga szerint mi a közös célunk? – kérdezem, ezúttal direkt elhagyva a megnevezést. – Maga mondta, egyikünk sem akar itt lenni. Ez nem teljesen igaz, én ebben a kocsiban akarok lenni. Fene tudja, a maga jelenlétét sem bánnám, ha… Elhallgatok. Egy pillanatra, egyetlen pillanatra elveszítettem a kontrollt, és majdnem kicsúszott a számon a titok, amit talán csak ő nem tud az egész osztályon tisztán és világosan. Talán már ő is észrevette a lesajnáló pillantásokat, a szomorú tekinteteket, amiket kapok, amikor fölmegyek az osztályra… Talán ezért is küldöm be a jelentéseket elektronikusan. De nem akarom a sajnálatát, és azt meg végképp nem, hogy vagy ugyanúgy nézzen rám, mint a többiek, vagy éppen azt lássa, amit a doki láthat, amikor ott ülök vele szemben: egy időzített bombát, aki bármikor berobbanhat. – Rendben, ha ezt akarja – felelem, és lassítani kezdek. Hozzáfűznék valamit, talán azt, hogy én igenis emberszámba veszem, de annyira belemélyedtem a vitába, hogy nem is figyeltem az útra. Egyetlen pillanat, lassítás, aztán egy döccenés, és végül egy éles vonyítás. Ó, basszus. És ahogy ez a gondolat átfut az agyamon, nyomom a satuféket és már ugrok is ki az autóból.
Nem, nem... miért is vállalná a felelősséget? Miért ismerné el? Hova gondoltam én balga, kinek szavai siket fülekre lelnek, hiába is kapom rá a reakciót... mintha nem értené miről beszélek, elsomfordál a lényeg mellett. - Rossz? Nem Uram, ez nem arról szól... bárki ócsárolhat, ha úgy kívánja, de ne mondja nekem azt, hogy pont attól kell ezt kapnia, akivel együtt kell dolgozzon... akitől tanulnia kellene... akiben meg kellene bíznia... Másfelől a kritika építő jellegű, ez nem az... Se nem kritika, se nem segítség min változtassak, márha marad rá időm amellett, hogy állandóan szapul és védekezem ezzel szemben. - bukok ki őszintén. Miért mit hitt? Hozzá hasonlóan hóbortból próbálom kihozni a béke tűréséből vagy a határokat feszegetem, mert unatkozom...? Hihetetlen alak és tessék... mély lélegzetvétel és rezignált kifújás árán vagyok csak képes visszanyerni a nyugalmamat. ...ami fuccsal végződik. Megremegnek a vállaim és kínomban elfojtok egy feltörekvő nevetési ingert. Nem Charlie, nem fogod most elröhögni magad bármennyire is indokolt lenne egy kis felszabadulásért cserébe... - Most komolyan ezt kérdezi? Tényleg ezt kell kiragadnia a mondandómból? - kerekednek el a szemeim és fordítom be az ajkaim, hogy visszatartsam magam. Aprókat bólogatok elrévedve a műszerfalra, mielőtt újfent a szemébe nézek.
- ...hogy miért kellene kooperálnunk, miközben rendőrként az a feladatunk, hogy védelmezzük azokat, akik önmagukat képtelenek? Esküszöm nem értem magát... - szorítom meg a kilincset az ujjaim alatt és foglalkozok a félbehagyott mondattal, mit kívánt vele közölni. Ő gondolta meg magát vele kapcsolatban, nem én. Dactól feszült állkapoccsal fordítom el a fejem és most már türelmetlenül várom a megállás pillanatát, ami hamarabb jön el, mint az elképzelt... teljesen más októl vezetve. Ijedten rezzenek össze és hajolok ki az ablakon, hogy láthassam mi történt, miközben már nyitom is az ajtót... - Istenem... az én hibám... - hadarom el halkan a felismerés másodpercében, meglátva a lompos farkú jószágot a kerék előtt elterülve. Nyüszítése élesen vág a fülembe, elnyomja a hangosan becsapódó fémlemezt is. A kiszállást követően átrohanok a kocsi másik oldalára, hogy kinyissam a hátsó ajtót... kutyák miatt nem szoktak mentőt hívni. - Ráment a kerékkel? - sietek előre, fejben keresztbe tett ujjakkal, hogy nem esett annyira nagy baja a négylábú jószágnak, hogy ne oldhatnánk meg magunk az autó belsejébe tételét ahonnan egyenest az állatkórházba visszük... mert oda visszük.
– Mondja meg, mit dicsérjek – felelem, és még mindig nem vagyok különösebben ingerült. Ezen a beszélgetésen előbb-utóbb át kellett esnünk. Amennyire örülök annak, hogy a sarkára áll, annyira nem tetszik a tény, hogy csak úgy megköveteli magának, hogy jó fej, kedves és tisztelettudó legyek vele. Szívem szerint megforgatnám a szemem, de már Monica alatt, ennek a beszélgetésnek a másik oldalán megtanultam, hogy nem szabad több lőszert szolgáltatni az ellenfélnek. Túl fogunk esni ezen… előbb vagy utóbb. De ma éjjel biztosan. – Ma is elkésett. Nem is először a héten. Arról nem is beszélve, hogy meggondolatlan, felelőtlen – utalok a rádiós esetre –, és eddig sokat nem tett le az asztalra. Az én dolgom pontosan az, hogy ezt kineveljem magából. És ezt nem attól fogja megtanulni, hogy jutalmazom minden marhaságát… – Igen ezt – felelem, és nem veszek tudomást a visszafojtott nevetésről vagy zokogásról. Nem érdekel, miért remeg a válla. Sok olyan pillanat lesz még az életében, amikor zokogni fog, ebben a városban ezzel jár a munkánk. Sok szart látunk, sok szaron megyünk keresztül, és sok szart teszünk. Üdv a való világban… – És ne kezdje ezt nekem. Pontosan ezért ülök itt én is. De úgy tűnik ez kevés ahhoz, hogy magát meg engem kibékítsen. Szóval, megkérdezem újra: Mi a közös cél? Az ütközés után már az állat mellett térdelek, amikor ő még az ajtót nyitja. A kutya ködös tekintettel néz rám, jobb mellső és hátsó lába is olyan szögben áll, amilyenben nem kellene. A fájdalmas szűkölésnek egyetlen pillanatra sem szakad vége, és a szőrén még vért is látok. Ó, basszus, ez nagyon nem jó így. És nem pusztán azért, mert a vér felidézi bennem azt a pillanatot, amikor fölébredtem a házban, egyedül. érzem, hogy egy-két másodpercig még a kezemet sem tudom mozgatni, érzem, hogy képtelen vagyok tenni vagy szólni. Jézusom, csak most ne… csak most ne csússzak át oda, könyörgöm, csak most ne. Ha őrajtuk nem tudtam segíteni, akkor hagyd, Főnök, hogy legalább ezt a nyamvadt kutyát megpróbáljam megmenteni. – Gyere ide és segíts! – kiáltok rá Újoncra. Legalább már nem vitatkozunk. És tessék, ennél jobb éles helyzetet nem is remélhettem volna, bármennyire furcsán hangzik. Legalább senki sem lövöldözik ránk. – Nem tudom megfogni egyedül úgy, hogy ne legyen több baja… Ha jön, akkor ketten be tudjuk manőverezni a kutyát a hátsó ülésre, ha nem, akkor megoldom egyedül, de egészen biztos, hogy nagyobb károkat okozok. Ahogy bekerül a kutya a helyére, az Újonc felé fordulok. – Te vezetsz. Kétutcányira, északi irányba van egy állatorvos, de nem emlékszem a pontos címre – mondom, és már vágom is be magam az anyósülésbe, készen arra, hogy a kutya vonyítását akár a szirénával nyomjuk el. és én még azt hittem, unalmas lesz ez az este. nem merek a volán mögé ülni azután, ami a kutya fölött örtént velem. Még mindig remeg a kezem. Bassza meg.
- Nem... még mindig nem erről beszélek. - ingatom meg a fejemet. Kifújom magam. - Különbség van aközött, hogy rávilágít a hibákra vagy állandóan gúnyolódik és egy kérdést sem tud már normálisan feltenni... például `milyen zene szól...` - ki beszélt itt arról, hogy buksipaskolásra vágyom? A legelején leszögeztem... ennél részletesebben, könnyebben érthetően nem áll szándékomban kifejteni. Csak azért vagyok felelős, amit mondok, nem azért amit megért belőle. Kisebb-nagyobb sikerrel, de elűzöm a nevethetnékem, mire újból elhangzik a kérdés, amely egészen meglep... Carter szájából. A baj ott gyökeredzik, ahogyan velem kommunikál... én csupán azt adom, amit kapok. Feszült légkört minimálisra csökkentve kibírni egy órát az autóban? Nem töröm a fejem sokáig a válaszon, az elsőt mondanám, mi az eszembe jutott... járni is kis léptekben kell megtanulni, nem lehet átugrani a fázisokat, hogy rögtön nyargalhassunk... de a hidegorrú bugris megakasztja az utunkat. Előre intézkedem az elhelyezését illetően és nyitom az ajtót. Murphy rútuk bemutatott nekem azzal, hogy kiolvasta a gondolataim közül mire vágytam a legkevésbé grátiszként az este folyamán.
- Itt vagyok... - toppanok mellé abban a szent minutumban, hogy megemeli a hangját és guggolok le a kutya hátához, hogy a medencecsontja alatt foghassam meg s kínosan ügyelhessek a lábtartására. Látom a vérét a bundacsomók között... hallom a gyötrelmes hangját, ami egyre visszhangzik a fejemben és maradéktalanul elfeledteti velem az előbbi kellemetlen percek szájízét. Blöki áll a figyelem középpontjában. Az utasítást zokszó nélkül teljesítem, csak egy időtöredékre dereng fel a furcsállást miért nem ő vezet, csakúgy, ahogy eddig is tette. A motor búg, nincs más teendőm, mint rálépni a gázra és figyelni az utcát... a kezén lévő vérre siklik a fekete szembogár, sarokból kémlelve. - A kesztyűtartóban láttam zsebkendőt. - az enyém nem lett karmazsinpettyes, a mellső lábát érhette komolyabban az ütközés... az én aggodalmam az övével összehasonlítva egészen másnak hat, nem keveredik ingerültséggel, aminek jelei ott vannak az arcán. Megjegyzem magamnak, de nem hozom fel kelletlenül. A következő utcánál lefordulok jobbra, hacsak előtte nem ugrik be Carternek a cím. A kerítés mentén kell lennie a jelzésnek, ami alapján azonosíthatjuk az állatorvos házát... - Megvan. - világlik halványan távolabb a fehér tábla, rajta egy piros kereszt, mellette állatrajzokkal. Finoman gyorsítok, de nem lépem át továbbra sem a sebességkorlátot és fokozatosan fogok lelassítani is, hogy ne okozzon fájdalmat a tappancsosnak az esetleges rázkódás.
Éppen felkészülök a visszavágásra – még magam sem tudom igazán, hogy keményre, durvára, kegyetlenre, vagy békülő hangvételűre, bár az első valószínűbb –, amikor a kutya a kerék és az aszfalt közé kerül. Ekkor már mindketten elfeledkezünk még arról is, hogy miért kezdtünk veszekedni, mint a rossz házasok vagy összeszokatlan párosok – na, ezek vagyunk mi –, és egész komoly összhangban ugrunk a kutyához. Amikor már ismét a kocsiban ülök, elismeréssel adózok Újoncnak azért, hogy ennyire meg tudta őrizni a hidegvérét. Én az útra figyelek, és közben érzem a vért a kezemen, ahogy éppen rászárad a bőrre, kemény burkot alkotva. – Köszönöm – mondom, és elveszem a zsebkendőt, hogy megpróbáljam levakarni a vért a kezemről. Minden idegszálam keményen küzd a jelenben maradásért. Bassza meg, doki, adhatott volna valamiféle gyógyszert erre is… Most még Újonc előtt is hajlandó lennék bevenni, mint valami tic-tacot, csak hogy ne omoljak össze. És mégis, érzem, ahogy kizuhanok a valóságból. A reggeli illatok nem olyanok, mint amiket megszoktam a házban. A reggeli kávé illatába vegyülő samponillat helyett most valami egészen más lengi be a házat, valami édeskés, valami szúrós, valami, amitől fölfordul a gyomrom. Fájó fejjel föltápászkodom, az éles fény bántja a szemem, az utcán elhúzó autó motorja pedig egyenesen az elmémbe tép. Túl sokat ittam tegnap este… Soha többé. De már párszor letettem ezt a fogadalmat. Elindulok a lépcső felé. Ilyenkor valaki már ébren szokott lenni. Sarah, igen, mindig a kislány kel a legkorábban, húzogatná a fülem, hogy Flynn bácsi, ébredj fel… De senki sehol. Ekkor ébred a lelkemben a balsejtelem. Valami nincs rendjén ebben a házban, valami nagyon nincs rendjén. A fékezés, Újonc hangja, ezek rángatnak vissza a valóságba. Fölpillantok, ránézek, egyetlen pillantás elég, hogy tudatosítsam magamban, hol vagyok, és mi a helyzet. És akkor már nyitom is a kocsiajtót, nyalábolom föl a kutyát, és adom a parancsot. Nem késlekedünk, még egy halált, még egy kutyáét sem vagyok hajlandó a lelkiismeretemre akasztani. Nem zavar már, hogy nem kényelmes teljesen nekem sem, és az állatnak sem a helyzet, ez már rövid táv. – Nyisd ki az ajtót! – adom a parancsot Újoncnak, és már ott is vagyok, készen arra, hogy odaadjam az állatot az illetékeseknek. Azért lássuk be, erre ma nem számítottam. Ha nincs az adrenalin roham, ha nincs, ami kiűzze a fejemből azokat a borzalmas képeket, talán még mindig a kocsiban ücsörögnék. Újonc vajon észrevette? Hacsak nem figyelt minden idegszálával az útra, akkor egészen biztosan.
Csak egy apró, jelzésértékű bólintással nyugtázom a köszönetet, aminek kimondására igazán nincs szükség, bár hazudnék, ha azt mondanám nem lepett meg ezen szó a hadnagy szájából kibukva. Más esetben talán visszakérdeznék jól hallottam-e az imént elhangzottat, de a hátsó ülésen utazó bajtárs jelenléte elvonja a figyelmem. Az útra éppen csak figyelek... szemből nem érkezik fényszóró, mi elvakíthatna, a visszapillantóban sem tükröződik fénypászma, a kanyarban sem oldalról... szemem sarkából láthatom csupán Blökit vagy az idegesnek tetsző próbálkozást a kézhez tapadt vér eltávolítását. Nem tulajdonítok neki nagy jelentősséget... az este előzményeinek tudom be, mindenkivel megeső rossz passznak, hiába hasonlít jobban egy robothoz az esetek többségében a férfi; hiba? Csak az újoncszótárban létezik... Fülemig húzódik ismét a váratlan vendégünk szűkölése. Jobb lett volna, ha hátul marad vele Carter, könnyebben ki tudná emelni az autó belteréből, mint újra fájdalmat okozni a sajgó csontok alá nyúlva... Az érintés különben is csökkenti a kínérzetet. Elhagyatottan, kidobva... hamar kiszúrom az állatorvost és jelzem is szóval, oldalt sandítva kíváncsiskodom egy kósza reakció után, ám ennek híján maradok a következetes lassításig... utána is. Behúzom a kéziféket, bevágom az ajtót és... segítek, ahol épp nem vagyok útban, a fehérre mázolt kerítésajtó kitárásánál. A csengőt kétszer is megnyomom, nem átallok kopogni is vagy háromszor, vissza-visszanézve a jámbor kutyaszemekbe türelmetlenségemben s amint nyílik az a fránya falap...
- Nemrég baleset érte, vérzik, a mellső- és hátsólába valószínűsíthetően eltört. - hadarom gyorsan a tájékoztatást, miután az ajtó mögül előbújik az ügyeletes alakja. Félreállok, hogy hamarabb bejuthasson és elférjen mellettem a szóban forgó állatot tartó hadnagy. Én addig is hátramaradok az adminisztrációs munka segítésében, ha nem kell minden kéz Blökihez és akad egy titkárkisasszony, ki ezekről gondoskodik... különben ott állnék egy ideig még a terem előtt, hová viszik; üvegablakára tapasztva tekintetemet. Mancsaimmal a felkaromba kapaszkodok, most már szusszanhatok... szusszanhatnék, bízva bízok az orvos képességeiben. - Azt hiszem beszólok az örsre... - intézem a férfi felé fordulva álljék vagy üljék valamerre a közelben. A mondatvég a levegőben marad, kérdés ízét sejtetve - hacsak nincs ellenvetése, megteszem.
Furcsa módon jobban érzem magam, ahogy a kapu felé rohanok, karjaimban a folyamatosan, megállás nélkül nyüszítő kutyával. Kiszabadultam elmém pillanatnyi börtönéből, olyasmi történt, amit eddig nem tudtam magamtól elérni. Ez a rohanás, ez a pillanatnyi adrenalin-löket azt az érzetet kelti bennem, hogy élek, és ezért rohadtul hálás is vagyok neki. Mert az elmúlt hetekben úgy éreztem magam, mint egy élőhalott, mintha egy részem ott pusztult volna azon a reggelen. Most azonban… Most már tudom, hogy nem így történt. Újonc előadja a problémáinkat, a kutyát elveszik tőlem, én pedig hagyom, hogy a nő visszamenjen a kocsihoz és bejelentsen. Én a mosdóba megyek, szabályosan és elég agresszívan levakarom a kezemről a vért, ami már az erőszakosságtól lesz csak vörös és nedves amikor visszaülök a váróba, és egészen addig a kezembe temetve tartom az arcom, amíg meg nem hallom az ajtót újonnan csapódni. Akkor azonban fölállok és Újoncra nézek. Nem kérdezem meg, hogy ment a dolog, mit mondott a központnak, és végképp nem kérdezem meg, hogy észrevette-e a kisebb összeomlásom a kocsiban. Ez utóbbit nem is akarom tudni. – Figyelj… – kezdem. Érzem, hogy ez nem lesz egyszerű, de úgy határoztam, hogy lenyelem a büszkeségem. Nélküle most lenne egy halott kutya az orrom előtt, és ezt sikerült elkerülnünk. Szóval megüthetek egy fokkal békülékenyebb hangnemet is. – Nem lehetek a legjobb barátod. Nem lehetek az, aki mindent elmagyaráz nyugodtan és türelmesen… Engem sem így tanítottak. Talán képes sem vagyok rá. Kisebb szünet következik, mi közben akár közbe is vághat. Keresem a szavakat, valamit, ami után nem vethetek keresztet a méltóságomra. Mégis, az egyikünknek kell tennie egy lépést hátra, és úgy döntöttem, én leszek az. Majdnem elvigyorodok, ahogy arra gondolok, hogy Monica ezt soha a büdös életben nem tette volna meg. – Amit megígérek, az, hogy ki foglak tanítani ennek a dolognak a trükkjeire, ha belepusztulok is. Mert egy dologban igazad volt, a társaknak van egy közös feladata, és én azt szem elől tévesztettem. – Tessék, itt a beismerés, ossza be huzamosan, mert nem lesz túl gyakori. nem tervezek minden nap érzelmessé lenni vele. – Szóval, csak azt akarom mondani, hogy szép munka volt, Charlie. Azt hiszem, a keresztnevet már kiérdemelte. Persze csak ha nincsen ellentmondása. Most várom a válaszát, és valahol mélyen reménykedek, hogy nem bátorítottam föl további szemtelenkedésekre.
Nehezen szakítom el a tekintetemet a terem ajtajától... de nem érkezik visszatartó erő Carter részéről, így a kocsihoz kell mennem, hogy jelentést tegyek a történtekről, amik megakasztják a járőrözést. Orson volt a vonal másik végén, mérhetetlen megkönnyebbülésül szolgált számomra az ő hangját hallani. Azt mondta elsimítja a dolgokat, ha valaki érdeklődni kezd felőlünk és nem kell aggodalmaskodni két irányba is... ennek a mosolynak a töredéke ott tanyázik még az arcomon, amikor visszatérek az épületbe. Nem nevezném biztatónak a határozott megindulást az irányomba, két lépéssel előtte torpanok meg; biztos távolságban. Kifújom a tüdőmben rekedt, megfáradt levegőt és szembe nézek a nálam majd' egy fejjel magasabb alakkal... az első szava, pedig felkelti a figyelmemet. Fokozottan. Eltűnik minden nyoma az elnyűtt arckifejezésemnek, tökéletes hallgatósággá avanzsálódom... ennyit mindenki megérdemel és talán meglepődést váltok ki belőle, mikor egyetlen szóval sem zavarom meg a lélegzetvételnyi szünetet. Tisztában vagyok vele, hogy nem kerek a mondandója, a mögötte meghúzódó szándék ellenben ennél is jobban érdekel... nem szívesen zökkenteném ki a ritmusából. Váó... Képedek el magamban jól hallottam-e vagy se, de biztos vagyok benne, hogy kristálytisztán jutottak el a hangok a fülemig... illetve nem álmodtam; egy ilyen napról senki sem fantáziálgat vagy lesz részese az álmok mezején. Nehezen állhatom meg a kiszélesedő mosolyt, éppen ezért szerényen ívelődik felfelé a szájam. El kell ismernem, nem néztem volna ki belőle ezt a vallomást...
- Azért nem kell belepusztulni... - kihallatszódik a hangomból, hogy megenyhültem... nem vagyok az a haragtartó típus, főként egy ilyen lépést követően válik illékonnyá a mérgem. Ökölbe szorított mancsomat emelem, hogy alig súrolva a felkarját boxoljak bele. Tekinthető teljes értékű megbocsájtásomnak is a gesztus, a tény mellett, mi szerint sehol nem kötöttem bele, csipkelődés szintjén sem. Értékelem, komolyan. Nem volt könnyű dolga, se velem, se önmagával... - ...de ne essünk át a ló túloldalára, bárki ugyanígy megtett volna mindent, ha a helyemben lett volna. - hárítom a dicséretet. Segítettem betenni az autóba a vakkancsot, ajtót nyitogattam, helyzetet jelentettem... nem nevezném említésre méltónak, mindez magától értetődik az én véleményem szerint. A feszültség morzsolódik, vállaimat lazábban tartom és újfent eltekintek a terem irányába. - Mondták mi lesz vele? - kérdem, hátha közöltek valamilyen információt, míg odakint voltam és mielőtt csírájában halna el az adott szekundumban kivirágozni készülő ötletem... - Megtartjuk? Kemény bundásnak tűnik. Hm? - mondom már-már büszkén, mintha a válasz nem is lehetne más, csak egy `igen` és szülőnek nyilváníthatnám magam...
Látom, hogy meglepődik azon, amit mondok, de elhihetik nekem, nem jobban, mint én magam az elhatározáson, ami idáig vezetett. Próbálom a megjelenő vigyorát nem győzelmi vigyornak elkönyvelni, mert akkor lehet, csinálnék egy nagyobb hátraarcot. Ezt azonban rendezni akarom, és azt hiszem, mind a ma este további részére, mind a továbbiakra megkönnyítem a saját dolgomat is, az övét is azzal, ha teszek egy lépést hátra. Monica mellett már hozzászoktam, hogy alkalmasint behúzom a fülem-farkam. Most csak a fülem. Még az a szerencse. Viszont lehet, nem a kutyás hasonlat volt a legideillőbb. Ó, ha tudná, mennyire nem igaz, amit mondd. Még mindig közel állok az elsápadáshoz, ha csak belegondolok, mi történik, ha egyedül vagyok. Nem kellene ilyesmit kiváltania belőlem a vérnek, de akárhányszor látom, főleg nagyobb mennyiségben, az a pillanat jut eszembe, amikor benyitottam abba a tetves szobába. Ha a dokinak igaza van, és előbb-utóbb túl leszek az egészen, már ami az éles, pszichológiai reakciókat illeti, akkor rohadtul jó lenne előbb, mint utóbb. Mert különben megőrülök ebbe. – A kipróbált rendőrök, talán – vonom meg a vállam. Még egy kevés, és azzal lezártnak tekintem a dolgot, nem akarok átesni a ló másik oldalára, aztán fejjel előre a lepényben landolni ennyi dicsérettel. A végén még elbízza magát, az sem jó… – De egy újonctól senki sem várja el, hogy jól reagáljon amikor először lát vért. Legyen az emberé, a társáé, vagy egy kutyáé. Aztán persze a kutyára terelődik a szó. Egy pillanatig gondolkodnom kell a dolgon, de aztán ismét egy vállvonás következik. Végül is, miért ne? Már persze, ha teljesülnek a feltételek… – Nem mondták, azóta is bent van. És… Nem tudom. Nem emlékszem, volt-e rajta nyakörv – felelem, és elképzelem, hogy mi történne, ha vissza kellene adnunk a kutyát a gazdájának. „Helló, a rendőrségtől jöttünk, és elütöttük a kutyáját!” Istenem, mennyit csámcsoghatnának rajta… És már csak ez is megakadályozná, hogy előrébb lépjek a saját ügyemben. Monicának lenne valami kézzelfoghatója is, hogy visszatartson. – Ha nincs gazdája, szerintem meg kellene tartanunk. De azt ne várd, hogy én nevezzem el...
„A kipróbált rendőrök..” - visszhangzik a fejemben a mondat, de nem értek vele egyet. Nem kell ehhez rendőrnek lenni, egyáltalán nem. - Nem először láttam vért... elütött kutyát. - nem kell elmélyednünk a részletekben, sejtheti, hogy hasonló esetről van szó. Ugyan Washingtonban születtem, de nyolc éves koromban Texasba költöztünk, ahol egyes kutyákat, akik az út szélén lehelték ki a lelküket, szerencsésnek lehet nevezni más társaikkal ellentétben. A környék kóbor kutyái, a kutyaviadalokról megszökött, megtépett ebek... más látvány. Tekintetemmel a padlót seprem, benedvesítem a számat és végül megvonom a vállamat egy gyér mosolytöredék kíséretében. Éppen annyira nevezhető hétköznapinak a dolog, ha a megfelelő környéken nő fel az ember lánya, mint nem mindennapi eseménynek olyan számára, aki a városi nyüzsgésben nevelkedett. Élénkebb hangszínen szólalok meg, feledésre ítélve az előző témát... látható, hogy egyikünk sem csüngene soká rajta. Lerágott csont. Összefonom a karjaimat a mellkasom előtt és a pozitív végkimenetelű válasz hallatán szélesbedik a mosolyom. Ez jó hír - nem? A hozzáállása számomra mindenképp az. Az elnevezését nem találom tehernek, mindig izgalmas a névadás... de nem akarnám elkapkodni.
- Nem volt rajta. - ingatom meg a fejemet. - Lehet van chip a nyakába ültetve, de ha mégsem: pár hirdetést mindenképp ki kell raknunk. A gazdája biztosan keresni fogja, amennyiben van. Addig is... szívesen befogadom. Nem is olyan messze a lakástól akad egy nagy park, neki való lenne, míg lábadozik. - nem harapott, nem morgott veszett négylábú módjára... a szemei is inkább szomorúan csillogtak, mintsem bosszúra szomjazón szuggerálták volna Cartert vagy akár engem. Szelídnek látszott... barátságos bundásnak. A recepciós pultnak kialakított rész felé pislogok és hüvelykujjammal abba az irányba bökök. - Megkérdezem érdemes-e maradnunk a műtét végéig vagy jöjjünk vissza holnap meglátogatni... - csendesen érdeklődöm a nyitottan hagyott mondatvéggel egyetért-e velem vagy érdemesebbnek látja, hogy maradjunk. Feleslegesen nem tenném, nem, mert nem törődök igazán a blöki sorsával... a kínjaival küzd, mi pedig a saját démonainkkal, amik nem kívánatos feszültséget generálnak.
Nem kommentálom, hogy nem először látott sem vért, sem kutyát az aszfalton. Én láttam már rosszabbat – a rohadt eget, az már biztos –, úgy is, hogy nem a munka része volt az egész. Szerencse talán, abból is a hatalmas fajta, hogy ő maga sem akarja tovább forszírozni a témát, én pedig kifejezetten örülök a váltásnak. Inkább beszélgetek egy kutyáról, mint az érzéseimről, a múltamról meg erről a kissé kényszeredett, de mégis időszerű megbékélésről. – Persze – bólintok. – Holnap visszajövök, körbejárok, kiakasztok párat. Majd készítek egy képet telefonnal, aztán kitalálom, hogyan is kell onnan nyomtatni… – Nem vagyok a technika ördöge. Elboldogulok a telefonokkal, a számítógépekkel és minden egyébbel, de ne kérjék tőlem, hogy bármi komolyabb manővert hajtsak végre, vagy mondjuk, rakjak is össze egyet. Azonban most nem ez a fontos, így gondolataim gyorsan visszakanyarodnak a köztem és az elektronika között húzódó aprócska ellentétről a várószobába. – Rendben. Örülök is, nekem amúgy sem lenne a legegyszerűbb most befogadni egy kutyát… Nem vagyok benne biztos, hogy egy állat jelentene gondot a problémáimra, és amíg romokban az életem, addig nem akarok belevonni még valakit, hogy aztán ő is szenvedjen – legyen az ember, állat vagy éppen valaki fontosabb. Na jó, ezen az úton sem kellene éppenséggel elindulnom. Még csak jelöltem sincs, egyszerűen tudom, hogy nem tehetem meg, mert se etikus nem lenne, és összetartó erőnek sem jó éppen egy kellemes éjszakai nyugtató-szedés. – Tedd azt – bólintok. Személy szerint inkább a reggelre tippelek, de ezt nem mondom ki hangosan. A kutya nem tűnt annyira rossz állapotúnak, de elég sok vért veszíthetett, a lába sem nézett ki valami jól… Talán nem egy mozgó rendőrautó hátsó ülése a neki való hely, legalábbis ezen az estén. Ha Újonc visszajön, én már az ajtónál állok, és nyitva tartom neki. Szótlanul megyek le a kocsihoz. Igaz, megígértem, neki is, magamnak is, hogy barátságosabb leszek, de attól még nem kezdeményezek most beszélgetést. Viszont ahogy elnézem a hátsó ülésre lassan, de biztosan rászáradó vért, most nem érzek semmi mást, csak zsigeri félelmet, hogy ezt nekem el kell magyaráznom Monicának.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: @ Carter, Forshaw