Egy este a gondolataimmal. A sokadik este azóta, hogy új albérletbe költöztem és a sokadik azóta, hogy legtöbbször a könyveimmel, meg a laptopommal töltöm a hétvégéket. Van amikor csak simán rákeresek a nevemre a neten és mindig mosolygom, hogy mindent találok ott csak éppen a saját mosolygós arcomat nem. Nem lep meg, nem vagyok egy központi figurája az életnek, ahogyan szinte csak akkor tűnök fel bárkinek, ha az élénksárga kardigánomba megyek be a könyvtárba. Akkor is szinte csak azért, mert az első mozdulattal orra bukom a nem létező küszöbben, ölemben a tengernyi könyv és jegyzet száz felé repül. Ha a sárga passzol a piroshoz, akkor a kardigánom, meg én remek párost alkotunk.
Délután vásárolni megyek, a közeli kis delikatesz, amelynek vezetőjével, Mr Locknerrel azóta vagyok jóban, mióta a szépen felépített narancstornyát sikeresen összeborítottam.
Nem akartam én semmit csak egy fürt szőlőt. De a táskám beleakadt az egyik narancsba,ami lepottyant, utánakaptam, de azzal a lendülettel már dőlt is a torony. Segítettem összeszedni, aztán ott maradtam az idős úrral beszélgetni. Kiderült, hogy a feleségét egy éve vitte el a méhnyakrák, azóta lelkes támogatója egy alapítványnak. Mr Lockner óta én is. Ennek már fél éve, ekkor költöztem a jelenlegi apró lakásomba, természetesen nem egyedül. Heather-el a lakótársammal egy újsághirdetés útján ismerkedtünk meg, és annyira ellentétes volt az életvitelünk és az időbeosztásunk, hogy úgy döntöttünk, ez tökéletes alap, hogy a lakást együtt béreljük. Ő éjszakai bagoly, én nem. Ő szőke, magas gyönyörű lány, állítólag fehérnemű modellkedik, amit nem csodálnék egy komplett szekrény van tele
a bugyikkal és egyéb olyan dolgokkal amelyekről én még nem nagyon tudom melyik végén kell egyáltalán felvenni.Néha nekem is hoz ajándékot, de ezeket legtöbbször a szekrényem legmélyére süllyesztem, mert nincs kiért hordanom őket, és amúgy sem nagyon illene hozzám. Én nem vagyok szőke, igazából valamilyen megállapíthatatlan színű a hajam, amit én legtöbbször se-barnának hívok, ami átmenet a barna és a semmitmondó szín között.
Heather szerint festenem kellene, szerintem meg inkább nem kellene beleszólnia. Jót akar amúgy, és ezt értékelem is, de a se-barna hajam meg én köszönjük szépen így jól megvagyunk.
Szóval itt ez az este, aminek a felét végigasszisztáltam Heathernek aki lelkesen készült valami remekbe szabott szórakozó helyre, engem is cibálva, hogy végre mozduljak ki, mert a végén pókhálót növesztek a lábam közé. Kedvem lett volna felvilágosítani, hogy ott már komplett pókfészek van, ugyanis eddig még senki nem járt ott, de valahogyan... amennyire magam előtt büszke vagyok a dologra, mások előtt ugyanannyira szégyenlem is. Azt hiszem a fejemben táncoló kis manó, amelyik időnként odakoppint és megsértődik jobbnak látja ha ez a dolog köztem meg közte marad, és nem kürtölöm világgá, hogy tizenkilenc évesen még szűz vagyok. Nem azért mert ne lett volna alkalom, egyszerűen azért, mert túlságosan magasra tettem a mércét, és eddig egyetlen egy férfi sem tudta megugrani. A manóm szerint a Csomolungma az én igényeimhez képest kutyafüle, de nem törődöm vele, szeretem
odébb hessegetni, amikor a legalkalmatlanabb pillanatban furakodik a gondolataimba.
Ilyenek ezek a manók.
Heather egyébként gyönyörű volt mint mindig, félig már spicces az üveg Merciertől mint mindig, én meg fél percenként hangoztattam mennyire gyönyörű és elragadó, és hogy a tüdőszín tangája tökéletesen passzol a barack miniruhához.

Igaz,megjegyeztem, hogy nem tudom eldönteni, hogy a tanga túl hosszú vagy a ruha túl rövid, amin nagyot nevetett, pedig én komolyan gondoltam. Meg fog fázni, az istenért.
Arra gondoltam, hogy elfogyasztom a maradék Merciert, amit ott  hagyott az asztalon, aztán valamiért ellenálltam a kísértésnek. Utolsó évem az egyetemen, ha minden igaz és az égiek is úgy akarják agrármérnök lesz belőlem, és ha anya is úgy akarja, meg a férje Martin, akkor megveszik nekem Floridában azt a narancsligetet, amire azóta áhítozom, hogy tizenhárom éves koromban ott láttam felkelni a napot. Igaz, ezt sem magamtól, hanem mert anya akkoriban festőművésznek gondolva magát mindenféle tájképeket pingált és cipelt magával, mint kritikust. Piszkosul és kíméletlenül őszinte tudok lenni, előbb jár a szám mint az agyam. Még szerencse, hogy az olyanok mint Heather többnyire tréfának gondolják azt amit mondok, mert ha olyanok lennének mint én azt hiszem nem ápolnék szinte senkivel jó viszonyt.
Heather szerint túl sok időt töltök a könyveimmel, és szerinte keveset mozdulok ki. Még szerencse, hogy sosem kérdezett rá, hogy szoktam e pasizni, de már erre is megvan a kész válaszom, méghozzá egy átgondolt és frappáns: "Hát persze!" Mondjuk csak azért imádkozom, hogy ne kérdezzen vissza, mert a folytatást még nem tudom. Bár szerintem tudja. Nem kell mondanom neki semmit és tudja. Egy olyan tapasztalt lány mint ő ne venné észre, hogy egyetlen kedves bóktól úgy nézek ki mint a szürkületi égbolt, amely a viharos éjszaka ígéretét vonszolja bíbor palástjával maga után?
Két randimeghívásom volt a hétvégére, egy csoporttárs "Nemtudom milyen" Carl és egy "Füligvigyor" Stanley, akinek a nevetése olyan volt mint azoknak a mókás bohócoknak a játékboltban aminek ha megnyomják a hasát kacarászni kezd. Lehet, hogy valaki láthatatlanul nyomkodja Stan hasát is és azért ad ki ilyen hangokat? Jobbnak tartottam visszautasítani a meghívást. Carl meg...na róla fogalmam sincs kicsoda, egyszerűen odaperdült elém a folyosón és meghívott. Csak úgy. Mi van?! Természetesen nemet mondtam.Nem azért mert bunkó lettem volna, hanem mert a manó elmém mélyéről mutogatni kezdte a mércét, amit én fabrikáltam. Na igen, a fiú még csak a közelében sem volt.Kicsit lehangoltam kucorodtam össze az ágyon, és felhúztam a lábam. Anya által készített batikolt póló volt rajtam, merthogy mostanában a "Térjünk vissza kamaszkori énünkhöz"
szellemében telnek a napjai így aztán kétnaponta nagyjából öt garnitúra készül a mindenféle absztrakt alakot felvonultató pólókból, és én mint jókislány elteszem ezeket. Anya amúgy is gyakran küzd önértékelési problémákkal, azt hiszem nagyjából azóta, hogy apától elbúcsúzott, karján velem, és a Michigan anyahajó messzire vitte őt, olyan messzire, hogy soha többé nem láttuk. Már csak az amerikai zászlót, meg a hamvait rejtő urnát szállították haza a Közel-Keletről. Anya rá egy évre ment hozzá Martinhoz, akinek valahogyan sosem tudtam mondani azt, hogy apu, mégis annak tekintettem. Felnevelt engem és ezért örök életre hálás leszek neki, ahogyan azért is, hogy vannak olyan időszakaim amikor vele könnyebben meg tudom beszélni a problémáimat mint anyuval. Ő például tudja, hogy még nem feküdtem le senkivel, anya meg szerintem azt gondolja már ezen is túl vagyok, és időnként arcpirító nyíltsággal beszél a témáról, amivel engem zavarba hoz, Martin meg terelgeti szépen másfelé. Anya így működött. Másodpercek alatt le lehetett venni a lábáról, engem azért nem ilyen könnyen. Hálás vagyok nekik mindenért amit kaptam, és azért, hogy másokhoz képest normális családban nőhettem fel. Az már persze más kérdés, hogy jelenlegi életvitelem inkább hasonlít valami vénlányéhoz, semmint egy utolsó éves egyetemistáéhoz.
Heather tanácsát megfogadtam a kimozdulást illetően, bár szerintem nem éppen arra gondolt, hogy munkát vállaljak, valami ki tudja milyen "jóképű de nagyképű szarházi" cégénél, ahogyan azt tettem. Ugyanis ez volt a véleménye a munkaadómról, akinél hétfőn fogok kezdeni. A postát kell majd rendeznem, meg három szép nagy fekete könyvbe összegyűjteni a számlákat és az aláírásra váró iratokat, hogy Mr White mindennel tökéletesen meg legyen elégedve. Állítólag halálosan precíz, pontos és rettentően alapos. Tyű, azt hiszem jobb, hogy a könyvek mögött kell majd eltemetkeznem, mert egyetlen kérdést sem bírnék ki egy ilyen alaktól. Nagyjából élt a fejemben egy kép róla, bár csupán képeket láttam  a neten. Bevallom a kíváncsiságom hajtott igen erősen. Lehengerlően jóképű és ijesztő is egyben. Hogy én vele egy légtérben? Inkább akkor Heather pezsgője, meg a bulijai, és a pókhálóírtás. Na jó, ez utóbbin még azt hiszem finomítanom kell.
Közelebb húztam magamhoz a könyvet, amit életem során nagyjából negyedszer fogok elolvasni, és megunhatatlan. Tolsztoj Anna Karenina. Azt hiszem benne van minden ami egy nőt nővé tesz és mindaz amitől egy férfi elveszíti azt amitől férfi.