Not so Dear Finley,

What the hell is wrong with you?

  Szirénázásra ébredve úgy pattanok fel az ágyból, mint aki friss, s üde. Ám valójában ijedtségemben ugrok ki, két ásítás, és pár pislogás közepette. Fél pillanat erejéig belenézek a tükörbe, és jó, hogy az nem törik apró kis szilánkokra. Nyúzott vagyok, hajam hatfelé áll, szörnyen aludtam, és máris rettenetesen indul a nap.
  Hirtelen eszembe jut a tegnap. Mi van, ha a rendőrök vannak itt a ház előtt, és értem jöttek?! Muszáj leszek megnézni mégis mi a franc folyik odakint. Talán nem lenne késő meglógnom.
Szép kis jelenet lenne, mit ne mondjak. Skótkockás pizsimben kiszöknék a hátsó ajtón, árkokat-bokrokat ugranék át, míg kikötnék valamelyik álmexikói haveromnál. Rosszabbik esetben elkapnának a zsaruk. Az talán még csodálatosabb lenne, minden értelemben. Mamuszban, és pizsiben vinnének be az őrsre. Talán még Finley-val is összefutnék, aki valószínűleg lőne egy közös képet, a későbbiekben pedig kitenné az asztalára.

  Nagy nehezen felvonszolom magam az emeletre, majd óvatosan kipillantva az előszoba egyik ablakán örömmel veszem, hogy a mentők bömböltetik a szirénát. Áll az autó, akkor mégis mi a francért kell szólaltatni azt a szart a tetején?!
De, ennyi bajom legyen most. Talán rosszabb is lehetett volna. Egy hatalmas kő esett le a szívemről.
  Következő utam, ha már így feljöttem ide, a konyhába vezet. A hűtő szinte üres, a spájzban egy rakat chips van, egy-két müzlis doboz, és pár üres polc. Tagadhatatlan, hogy ebben a házban pasik élnek.
Megragadva kedvenc kajámat - a mézes müzlit - megyek vissza a barlangomba, majd visszahuppanva az ágyamra, máris nyúlnék a párnám alá, hogy megnézzem a telefonomon az időt, de ugye valaki elkobozta azt, így aztán kutakodhatnék naphosszat a vánkosom alatt.
Kíváncsi lennék arra, hogy vajon mit kezdett a telefonommal az a kedves úriember, aki volt olyan drága, és nem adta vissza nekem.
- Vissza kell szereznem! - és hát erre mi is a legjobb megoldás? - Nem, nem az, hogy felhívom magam. Az túlságosan egyszerű lenne. Üzenetet kell írnom. Valami félreérthetőt, különben Finley a fenekét se mozdítaná meg, abban biztos vagyok.
  Felmorranok, eldobom a müzlis dobozt, majd átülök az asztalomhoz, hogy életre bírjam Sorát. Egy-két perc, mire észhez tér, s tátott szájjal látom, hogy dél is elmúlt.
- Hűűűű! - Gyorsan kell cselekednem, különben soha nem kapom vissza a telefonom. Nem mintha nem tudnék venni egy újat, de a tudat, hogy a régit talán visszakaphatom, máris egy fokkal jobb kedvre derít. Persze nem kizárt, hogy végleg lemondhatok róla, viszont nem akarom a falra festeni az ördögöt.

  Még jó, hogy az interneten szinte bármit megtalál az ember. Lehet SMS-t küldeni a gépről telefonra, szimplán csak egy név, telószám kell, na meg persze az üzenet - de ez nyilvánvaló. Nem kell ehhez nagy tudomány.
Meg is nyitok egy ilyen oldalt, majd pikk-pakk elküldök magamnak egy SMS-t, amit remélhetőleg Finley megnéz (végül is miért ne nézné meg? Csodás csengőhangom csak úgy vonzza az embert.), és máris gyanakodni kezd.

---

1 új üzenet
Feladó - James
6-ra gyere a lepukkadt kaszinóhoz...

---

  Ha nem is nézi meg Finley az egész üzenetet, akkor csak ennyit láthat. Azonban ha elolvassa az egészet:

---

6-ra gyere a lepukkadt kaszinóhoz, van valamim számodra, aminek örülni fogsz. Mindenképp egyedül gyere!

---

  Remélem elég jó volt ez ahhoz, hogy Finley gyanút fogjon majd a későbbiekben.
Én oda fogok menni a megbeszélt helyre, ha eljön, ha nem.
  Kikapcsolom a gépemet, és a fiókomból előkotrok egy őskövületi ébresztőórát, s beállítom, hogy ötkor ébresszen. Visszafekszem aludni, mert érzem, hogy egyáltalán nem vagyok kipihent. Fel se tűnt, hogy a mentők rég nem bömböltetik a szirénát.
Hallelujah! Legalább kuss lesz.
  Bebújok a takaróm alá, majd behunyom szemem, s pár perc után elalszom.

---

---

  Ötkor hatalmas hangzavar tölti be a kis szobámat, szívem kétszázzal ver mikor felébredek. Ezt a hirtelen felkelést nem nekem találták ki. Felülök, s egy óriásit sóhajtok, tíz percet még csak ásítással töltök, majd hatalmas kínok közepette átöltözöm egy melegítőbe. Hajam megborzolom, és ugyan ez nem változtat a képemen, mégis útnak indulok. Gyalog. A lerobbant, s elhagyatott kaszinóhoz vezető út nem túl alkalmas ahhoz, hogy deszkával menjek. Semmit nem viszek magammal, csak az óriási számat. Fel vagyok arra készülve, hogyha Finley ott lesz, szájkaratézni fogunk.

  Fogalmam nincs, hogy mennyi az idő, de egyáltalán nem sietek. Lassú léptekkel közeledem a régi épület fele, ahol pár hajléktalan támasztja a falakat. Egy fikarcnyit sem törődöm velük, sokkal inkább Finley-t keresem. Vagy valami rendőr fazont.
  Pár perc jobbra-balra nézelődés után, az egyik oldalon levő kitört ablakon át megpillantom azt, akit idehívtam. Nagyon bíztam benne, hogy el fog jönni, és hát imám meghallgatásra talált, Finley itt. Viszont valami nem kóser. Mi a francot csinál?!
  A falhoz simulva, az ablakoknál lebukva próbálok észrevétlen maradni, s közelebb kerülni a rendőrbácsihoz. Látni akarom mivel babrál. Egy másik ablakból közelebbről látom, hogy bizony tekerget valamit, majd meggyújtja azt.
- Csak nem vicces spanglit tekert?! - nem akarok fikciózni, de annyi tuti biztos, hogy nem sima cigit szív. Azt nem szoktak csak így tekergetni. Vagy igen?

  Lábujjhegyen odatipegek mögé. Ha nem vesz észre, mögé érve halkan krákogok kettőt, majd kissé ijesztően fülébe súgok, ám ha észrevesz, akkor is én köszönök előbb.
- Szervusz, Finley. - köszöntöm egy halovány, ördögi mosollyal, majd karba fonom kezeim. A kezében levő füstölő kis bigyóra nézek, majd az Ő tekintete után kutatok.
- Hát ez? - kérdezem mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna az, hogy valaki füstöl. Nincs nálam fényképező, amivel le tudnám kapni ezt a pillanatot, ami nagyon nagy kár.

Not so Dear Finley,

What the hell is wrong with you?

  Mikor megírtam azt az SMS-t, valójában nem gondoltam volna, hogy el fog jönni. Egyedül, külső segítség nélkül. Bár hogy mi lapul megint az ingje alatt, arról sejtelmem nincs. Biztos mindig elő tudna rukkolni valami újjal. - Egy fél pizzáért ölni tudnék most, de azzal hétszentség, hogy nem tud szolgálni. -
Valószínűleg most is hozott magával medvecukrot, felkészülve rám, vagy az állandóan korgó-morgó hasamra.
Nem mintha valami hírhedt bűnöző, vagy éppenséggel szökevény lennék, de sosem lehet tudni mikor mivel jönnek elő a hekusok.
  Amint megpillantom a hatalmas szívvel rendelekző Finleyt, nem sok választ el attól, hogy összeessek. Telefonom nincs, pedig igazán megérné lekapni ezt a pillanatot. Később simán vissza tudtam volna élni ezzel, de így lemondhatok erről az örömről. Sebaj. Ma furcsamód jó kedvem van, s igyekszem bevetni a bennem rejlő parányi kedvességet azért, hogy életem harmadik szerelmét visszaszerezzem. Két szép szemem úgyse fogja Őt meghatni.
  Odalopakodva mögé üdvözlöm, s reakciójára halkan felnevetek. Zsaru lelke van, nem kéne egy köszönéstől így betojnia.

  Kezdek kételkedni afelől, hogy megismer. Nem tudom mióta álldogálhat itt, de ha arra vetemedett, amire gondolok, akkor egész biztos, hogy a fél délutánját itt töltötte már, és rájött az unatkozhatnék.
Kérdésére természetesen a tőlem megszokott módon reagálok. - Visszakérdezek.
- Honnan szerezted? - nem mintha valójában érdekelnem, vagy nekem is kellene...nem élek ilyesmikkel.
  Az egyik vállamon a láthatatlan kisangyal énem - igen, létezik ilyen úgy tűnik -, másik vállamon a kisördögöm üldögél. Nem, még mindig nem szívtam semmit.
Az angyal azt súgja, hogy vegyem ki a kezéből a méregrudacskát, s segítsek neki, míg az ördög azt, hogy pár perc erejéig használjam ki, hogy Finley nem ezen a bolygón van most.
- Mi van akkor, ha ez az egész csak egy csapda, egy színjáték, hogy megtörjön? - gondolatban hunyorogva pillantok Finleyra, a valóságban pedig megdöbbentem figyelem, ahogy kezd átmenni egy másik dimenzióba.
Vagy nagyon jó színész, vagy valóban vicces spanglit szív teljes odaadással.
- Minden rendben van? - teszem fel kissé aggódva a kérdést, s akaratlanul is elhúzom kétszer-háromszor a tenyerem arca előtt, hogy legalább azt lássam, tisztában van-e még a külvilággal.
  Újabb kérdés merül fel bennem, mikor az egyik álnevemen szólít. Honnan emlékszik a Noel névre? Oké, tény, hogy egyszer felmerült tegnap, na de hogy pont azt jegyezte meg?!
- Nyomozott? Lebuktam? Elvisz most?! - nem, nem szabad kimutatnom, hogy kicsit parázom. Abban se vagyok biztos, hogy ő ezt most érzékelné.
  Nem tudom mitévő legyek. Ha igent mondok, baj lesz, ha nemet mondok, akkor meg úgyse jön vissza neki a tegnap elhangzott bugyuta koreai nevek egyike. Ha meg mégis...áh, tudom már!
- Látom nem megy a koreai nevek megjegyzése. - lassan csóválva fejem veregetem meg barátian a vállát, miközben széles vigyor jelenik meg arcomon.
- Ha te Noelnek könyveltél el, legyen úgy! - teszem hozzá félig-meddig nevetve. Válláról leveszem mancsom, s karba fonom kezeim, úgy figyelve minden mozzanatát.
- Gondolom kaptál egy üzit, és te azért vagy itt. Hármat találhatsz ki küldte. - kivételesen kijelentő mondattal válaszolok neki, nem kérdővel.
- Hova akarsz te bevinni? - pimasz módon muszáj voltam ezt megkérdezni tőle. Kíváncsi vagyok mennyire van még észnél.
- Ártatlan vagyok, mondtam már. Csak szeretném visszakapni a telefonom, aztán felejtsük el egymást örökre. - felé nyújtom egyik kezem, hogy tenyerembe tegye a készüléket, s alig várom azt a pillanatot, hogy sarkon forduljak, és soha ne lássam többé.
Talán még egy óriási cuppanós búcsú puszit is kap.

Not so Dear Finley,

What the hell is wrong with you?

  Valójában nem sok választ el attól, hogy jól kiröhögjem az állítólag komoly rendőrbácsit. Ám a lelkem mélyén valahol kezdem őt sajnálni. Biztos naponta meggyűlik a baja hozzám hasonló hülyékkel, esetleg rosszabbakkal - ha létezik ilyen -. Én meg ahelyett hogy javítanék a helyzeten, vagy éppenséggel elvenném tőle a füstölgőjét, sokkal inkább rontok mindezen. Állítólag beszívott emberekkel nem jó vitatkozni. - Szokták mondani a bölcsek, így hát megfogadom tanácsukat, és ráhagyom Finleyre amit csinál.
Ugye elég kíváncsi ember vagyok, így hát érdekel honnan is szerezte magának a boldogsághormonját - mert ugye valaki így nevezi.
- A helyi közértből, a csemegepultból van, igaz? - kérdezek vissza ismételten arra, hogy honnan szerezte a cuccot. Tulajdonképpen lövésem nincs honnan szedte. Lenyúlta a bizonyítékot valakitől meló közben? Itt találta a földön? Jóban van pár dílerrel?
- Nagyon rossz ez a Finley, nagyon rossz. - magamban csóválom a fejem, ám pár röpke másodpercben már a valóságban is ezt teszem, mikor Finley teljesen átadja magát....az élvezetnek, vagy minek.
- Jóóóól van Fifi, jóóól van. - lassan bólogatni kezdek, mikor kiselőadását befejezi. Össze meg vissza beszél, de ez most érthető, nem?
  LeFifiztem, hoppá! Jelen pillanatban ez lehet szemet, vagyis fület sem szúr neki. Mostanra már teljesen kikelt magából, és hippiföldön van. Már csak az hiányozna, hogy mindenét ledobja magáról, és azt képzelje el, hogy egy réten szaladgál az előbb emlegetett láthatatlan madarak közt.
  Azon viszont meglepődöm, hogy egy értelmes megjegyzést tett (ál)nevem kapcsán. Van egy sanda gyanúm, hogy mindez az egész egy színjáték még mindig, és hamarosan kezd kijönni a szerepéből. Na, azt a pillanatot kéne megvárnom, mikor végre hibázni fog...
- Mindegy, hagyjuk ezt. - legyintek, majd miután megpaskolta kezem, elveszem azt válláról.
Nem akarok én itt kiselőadást tartani arról, hogy valójában hány nevem is van, úgy szólít, ahogy akar. Lassan már én se fogom tudni, hogy melyik pillanatban ki vagyok.
És még csak nem is szívtam semmit!!! - Ez igazán dicséretre méltó.
- James. - javítom ki, mikor elkezd pár J betűvel kezdődő nevet felsorolni. Azt viszont nem értem, hogy az én nevem hogy került a lista végére, de annak örülök, hogy még felfogta - én, én vagyok.
- Egyik haverom kértem meg arra, hogy írjon magamnak. Akármilyen hülyén hangzik ezt, más választást nemigen hagytál nekem. - valahogy ide kellett csalogatnom Őt, még ha ezt sem valami tisztességes módon tettem. És látvány, amit itt kaptam, mondhatni kárpótol mindenért.
Igaz, hogy nem tudom megörökíteni ezt a pillanatot, de ezen változtatok nemsokára.
Hogy hogyan? - Azt egyelőre még nem tudom.

  Úgy tűnik félig-meddig még itt van, hiszen tudja hova akarna bevinni tegnap óta. Ráadásul még szinonimákat is tud...eszméletlen ez a srác!
Izgatottan, csillogó szemekkel figyelem amikor kotorni kezd zsebében, és nagyon reménykedem abban, hogy a telefonom kapom végre meg, és aztán  örökre eltakarodhatok innen.
- Ó, cseszd meg! - dörmögöm magam elé, mikor meglátom mit is vakart elő zsebe mélyéről.
  Finley körülbelül annyira használható, mint a zsebkendője. Magyarán semennyire. Mikor tenyerembe vágja a pézsét, finnyáskodva két ujjam közé fogom azt, s meglobogtatva Finley arca előtt dobom le a földre.
- A telefonomat akarom. A T-E-L-E-F-O-N-O-M-A-T! - ismétlem lassan, elbetűzve neki a lényeget. Mintha csak egy hülyével társalognék.
Mindez után enyhén ledöbbenek, mikor szóba hozza a drogokat. Nem értem az összefüggést a heroin meg a telefonom között, de hát ő biztos érti miről vakerál. Ám el kell keserítenem, drogokkal nem foglalkozom. Sőt, igyekszem a lehető legmesszebbről elkerülni azokat.
- Sajnálom, de én nem élek ilyenekkel. - nagy bánatára. Nem vagyok én rossz, csak ő akar engem annak elkönyvelni. Egy ujjal nem érek emberekhez, csak megfosztom őket pár dollártól. Meg se mukkan ez nekik.
  Az viszont érdekel, hogy ő miért is cuccozik itt, ezen az elhagyatott helyen.
Éppen ezért törökülésben leülök a földre, jobb tenyeremmel megütögetve azt, jelezve Finleynak, hogy üljön le, még mielőtt magától esne össze.
Félő, hogy focilabdának fog nézni, és hármat belém rúg, de én addig nem mozdulok el ma innen, míg a telefonom nem kapom vissza.
- Nekem kéne inkább téged bevinni, de nincs hozzá se kedvem, se erőm. Inkább áruld el azt, hogy mégis mi a fene ütött beléd, amiért ilyesmire vetemedtél. - arra vagyok kíváncsi mi vette őt rá arra, hogy a semmi kellős közepén füvezzen.
Bármit is mond, érzem, hogy valami halandzsa lesz megint. És ekkor jön majd el az én időm, mikor majd kikaphatom a szájából, vagy kezéből cigijét, és a telefonomért könyörögjek.
Valamit, valamiért!
  Ám egyelőre csendben, figyelmesen várom milyen sztorival fog előállni, hacsak nem itt fog elaludni, mondjuk a vállamon. Őszintén szólva, akkor már kicsit kezdenék pánikolni, viszont ha behorkantana, megszerezhetném a kincsem!
Nem is tudom mi lenne most a legjobb...

Not so Dear Finley,

What the hell is wrong with you?

  - De. Biztos vagyok benne, hogy ott leltél a cuccra. - lassan bólogatva, meggyőzően mondom mindezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy a szalámik közt spanglit találhasson az ember. Ki tudja, valahol biztos így működik a dolog.
  Míg egyik pillanatban eltudnám magam nevetni, a másikban döbbenten hallgatom végig, hogy mi jut eszébe neki a Fifi névről. Egy puli. Ez lenne a legtitkosabb vágya? Egy PELYHES állat?
- Mik ki nem derülnek rólad, barátom! - nem bírom ki nevetés nélkül, s egy kisebbfajta kuncogás tör ki belőlem. Először álmai kutyáját, aztán a macskáit hozza szóba. Ez eszméletlen!  
- Ha ilyen állapotban állítanál be oda, még egy döglött kutyát se vágnának hozzád, nemhogy bolyhosat. - muszáj vagyok elrontani a jókedvét.
- Egyébként a Fifi inkább illene egy macskára. Nem akarnál még egyet az eddigiek mellé? - egy fél pillanat erejéig félrepillantok a földre, ajkaimat összeharapom, majd úgy pislantok ismét rá.
- Jelen pillanatban csak két dolog érdekel. Az, hogy ne itt ess össze előttem, plusz a kis kütyü, amit tegnap elvettél tőlem. - vontam meg vállam, s miután tenyeremmel jeleztem, hogy oda tegye a telefonom, egy félig használt zsepivel akarja kibökni a szemem. Persze ennek a sorsa az volt, mint a medvecukornak tegnap; a földön landolt.

  - Ezt te sem gondoltad komolyan, hogy én foglak meglátogatni. - bármennyire is szeretett volna látni, s bennfogni, nem hagyhattam meg neki ezt az örömöt.
Valami azt súgja, hogy fel kell készülnöm arra, hogy Fifikém bármelyik pillanatban eldőlhet. Egyelőre a beszédével, gondolkodásával van egy aprócska kis gubanc...a következő lépés a megrogyás lesz, ez tuti. Azt viszont nem tudom felfogni, hogy arra bezzeg van esze, hogy ne adja vissza szerelmemet. Ennél jobb már csak az, mikor reagál a drogtémára. Ijesztő, ahogy rám néz. Akármennyire is azt szeretné, hogy valami illegálisat találjon nálam, el kell keserítenem megint.
  Fejem csóválom, közben rövideket hümmögök. Mindenki magából indul ki ez köztudott. S tényleg, a drogok rettentő távol állnak tőlem, nem úgy mint a nyomozó úrfitól. Ez azért szégyen, nem?
- Még mindig nem élek ilyesmikkel. Ebbe beletartozik az is, hogy nem birtoklok. - ismétlem önmagam, okoskodóan kiegészítve válaszom, majd lassan leülök a földre, s örömmel veszem, hogy ő is így tesz. Már egy kisebb darab kő esett le a szívemről...ha így dől el, kisebbet esik.
Amikor megveregeti a vállam, a kezére pillantok, majd fejemet nem mozdítva, felé pillantok.
- Máshogy is lehet unatkozni. Anélkül, hogy kárt okoznál magadban. Például... - folytatnám a mondanivalóm, ám mégis meggondolom magam. Elmondjam neki, hogy én hogyan unatkozom? Ha már ezt a szót használta...
  Nem, egyelőre még nem fedem fel titkomat. Várok még ezzel, mindaddig míg teljesen ki nem üti magát. Akkor aztán bármit mondhatnék neki, biztosan nem fog emlékezni másnap. Maximum emlékfoszlányok maradnak meg neki, de hát kombinálni olyasmikből nem éri meg, mert elég cifra történeteket lehetne összehozni.
- ...például ehelyett a szar helyett szívhatnád a hegyi levegőt. - mégis befejezem mondatom, ámbár nem így akartam, de így talán nem tud belém kötni, hogy én biztosan bűnözök.

  Amikor tapsol egyet, bevallom megijedek, mert váratlanul ér. Ahogy a vigyora is. Ha ki lenne mázolva egy bohóchoz hasonlóan, biztos rettegnék tőle. De így?! Így csak jókat derülök magamban.
Nagyon csípem, ahogy Finley a ,,mai kölykökről” vélekedik. Szörnyűek vagyunk, tisztában vagyok vele. Viszont kissé fura, hogy ő gyerekez le. Lemerem fogadni, hogy nem sok a korkülönbség köztünk.
- És mégis ki, vagy mi vett rá arra, hogy így üsd el az időd? - teszem fel érdeklődve a kérdést, míg ő továbbra is vigyorog rám. Kezd frusztrálni a dolog, éppen ezért is csusszanok arrébb pár centit, szinte észrevétlenül.

  - Nosztalgia. Nosztalgia. - ízlelgetem a szót, míg Finleyt utánozva én is az égre nézek. Nem, nincs odaírva a válasz, de igaza van.
- Kivételesen egyetértek veled. - tényleg idióta egy szó ez, ám ez most teljesen lényegtelen, ellenben az ő kérdésével.
- Tudod, én írtam az üzenetet. A haverom telefonjáról. Máshogy nem tudtalak volna elérni, nem? És ne, ne mondd ,hogy bemehettem volna hozzád! - színt vallva, még ha kicsit füllentve is, de elmondom neki a lényeget. Vajon felfogja?
  Hirtelen felé fordulok, mikor helyes kölyöknek titulál. Tudom, hogy nem ÚGY érti, de ez azért meglepett. Azt hittem eddig ki nem állja a pofámat. De a cigije használ, és ez szuper.
- Nem bűnözök. Csupán segítek magamnak, hogy egyszerűbb legyen az életem. - vonom meg a vállam, majd a földről felkapva egy-két követ, dobálom el azokat magam elé - amolyan pótcselekvés gyanánt.
- Megmutassam, hogy csinálom? - felé fordulva tenyerem mutatom ismét, így hát bízom bene eljut a tudatáig mit szeretnék. Szerintem már kezd kiütődni...
Merész dolog, amit most csinálni akarnék, de rettenetesen furdal a kíváncsiság.
  Ha most sem adja oda a telefonom, akkor hamar-gyorsan megszabadítva őt az utolsó két-három slukk örömétől, kikapom kezéből, vagy éppenséggel a szájából cigijét. Ha utána kapna, elhúzódom tőle, és akkor az sem érdekelne, ha teljesen felettem lenne. Akármilyen buzisan is néznénk ki. Célom még mindig a drágám visszaszerzése.
  És hogy elfutnék-e? Nem, egyáltalán nem.

Not so Dear Finley,

What the hell is wrong with you?

  - Ha most azt mondanám neki, hogy realista vagyok, akkor vajon megértné? Bár biztosan nem, mert jelen pillanatban ő meg a realitás az három külön dolog. Vagy négy.
- Ígérem, hogy miután kijózanodsz, elmegyünk egy menhelyre, és annyi bolyhost dögönyözöl meg, és viszel haza, amennyit csak akarsz. - persze nem mondtam hogy vele maradok...na meg az se biztos, hogy ezt a mondatomat elraktározza abban a nagy kobakjában.
  Hirtelen kitör belőlem a nevetés, mikor meghallom a macskák világuralomra törését. Még csak az kéne, hogy mindenhol cirmosok legyenek. Fúj. Én amúgy sem rajongok értünk. Egész nap nyávognak, alszanak, meg esznek. Semmi hasznuk.
- Hopp, deja vu! Majdnem macska vagyok. Nyáuuuu.
- Nézd, Fifi. Ellenben a macskáddal, én tudom, hogy a lelked mélyén valahol te egy remek fickó vagy. Csupáááán... - mondom mindezt vigyorogva, hátha sikerül egy icipicit növelnem a máját, de ugye minden mondatot befejezek, így hát jöhet most az elszomorító rész.
- ...egy orbitális probléma van Veled. Rendőr vagy. - egy olyasmi arckifejezés varázsolódik arcomra, mint mikor az orvos sajnálattal közli a betegével, hogy nem gyógyítható a problémája. Meg is veregetném Finley vállát, sajnálatból, de bőven kapott ma már tőlem szeretetet.
  Nem hiszek abban, hogy nem fog elesni. Egyébként is, ami az enyém, annak nálam kéne lennie, nem igaz? Biztonságban csak, és kizárólag nálam lehet(ne). Hiába akart volna találkozni velem az őrsön, ülhetett volna a székében egy ideig, mert hogy még a közelébe se merészkedtem volna az épületnek, az biztos.
Telefont venni meg egyszerű, de minek pazaroljam a pénzt, ha nincs semmi baj a régivel, csupán átmeneti gazdája van?!
- Tudod, félek a nagy, gonosz, csúnya bácsiktól. Ha ekkora pupillákkal rendelkeznek, akkor meg pláne.- szinte észrevétlenül, de egy fél centit arrébb csusszanok mellőle. Ameddig nem produkál komolyabb tüneteket, addig szinte nyugodtan - ám lelkem legmélyebb bugyrában kissé aggódva - figyelem miként kezd el szervezetében feldolgozódni a cucc.
- Nem kéne megdolgoztatni az egyébként is haldokló félben levő agytekervényeid. A megoldás ott van a zsebedben. - próbálnám neki elmondani neki mi a helyzet, s míg vállam veregeti, addig mutatóujjammal a zsebe fele bökök, ami egy állonpöccentéssel végződik.

  Lám-lám, a fiatalabb akarja kioktatni az idősebbet. Nem vagyok egy angyal, talán tizennégy éves korom előtt az voltam, de annyi eszem van, hogy soha ne nyúljak drogokhoz. Nem lesz jobb az életem, fölöslegesen nem mérgezem magam.
- A sima cigi miért nem jó?! Az nem tesz ennyire boldoggá? Vagy ettől nagyobb embernek hiszed magad? Egy okot mondj, amiért ebben leled örömöd... - újból kavicsokat kezdek dobálgatni, és várom a komolytalan válaszait. Lehet ha másnap faggatnám erről, már normális, és elfogadható választ kapnék.
  Ha kirúgják, felmond, esetleg nyugdíjba megy, akkor nagyon szívesen elmegyek vele valami fánkoldába, esetleg mekibe, hogy elárulhassa a nagy titkot, amire most nem igazán akar fényt deríteni.

  A cigaretta a kezemben, Finley félig rajtam. Csodásan nézhetünk ki, mit ne mondjak. Kész szerencse, hogy nem a város központjában kértem Tőle ,,randit”! Oké, nem tagadom, hogy nagyon is élvezem a helyzetet, mert roppant mókás így látni Őt. Arra már inkább nem reagálok, hogy milyen remek ötletnek hiszi azt, hogy elég lett volna a bemenetel hozzá. Komolyan, ez már kezd feldühíteni! Nem tudom hány szinonimát kell majd felsorolnom neki, hogy felfogja mennyire szar ötlet volt az, amit ő csodásnak képzel el.
- Épp ezaz! Az én bűnöm elfogadhatóbb, mint a tied. - elszóltam volna magam? Nem. Erre megy ki a kis játékom. Kíváncsi vagyok mikor tér végre észhez. Hányan mondták volna el neki szinte önként, hogy miben sántikálnak?!
- Hajjj Finley, nagyon kis butuska vagy. - visszanyalhat a fagyi, tudom. De valami azt súgja, hogy holnapra semmire nem fog emlékezni, csupán iszonyatos fejfájása lesz.
- A cigi utolsó slukkja csak Rád vár, úgyhogy kérem szépen a telefonom. - mondom mindezt úgy, mint a hipnotizőrök szokták a TV-ben. Szabad tenyeremmel, nyújtott ujjakkal szemei előtt körözök egyszer-kétszer, mintha elbűvölném, és csettintek is, hátha működik a varázslatom.
- Előbb én kérem szépen. - csettintek, és reménykedem abban, hogy a humbugszerű bűvölésem beválik.
Felvonom szemöldögöm, majd halkan felkacagok kijelentésére. Bevisz, hát hogyne!
- Állj fel, had lám menni fog-e! - fejemmel biccentek egyet, jelezve, hogy mehet a menet. Nem fog neki menni, ebben egészen biztos vagyok. Még az se kizárt, hogy kézen fog itt állni. Akkor majd megtapsolom.
  Megvárom, hogy megpróbálkozik-e a nagy kihívással, vagy szimplán marad-e mellettem. Ha az utóbbi, akkor megpróbálom Őt vállammal ülőhelyzetbe hozni. Ha visszadől rám, akárcsak egy keljfeljancsi, akkor ismét megpróbálkozom őt egyenesbe hozni. Végül, ha a harmadik alkalomig kéne csinálnom, feladnám, hogy hátam az övének támasztanám.
- Illusztrálnom kell hozzá dolgokat. És ez nem megy úgy, hogy ide a földre rajzolom. - ujjammal az előttünk levő poros betonra próbálok valami absztrakt figurát rajzolni, de szinte nyoma sem marad.
- Látod, be is bizonyítottam. És azt ne merd nekem itt mondani, hogy nem érdekel mi rejtőzik abban a kütyüben. Szinte a fél életem benne van... - egy sejtelmes vigyort villantok felé, és harmadjára (!) is jelzem neki tenyeremmel, hogy oda tegye már VÉGRE.
- Ne aggódjá’, nem pirospacsizni akarok Veled. - szokásos sóhajom elmaradhatlan, amit szemforgatás követ. Sokszor hallom másoktól, hogy nem ártana már más reakciót kitalálnom, mert ez kezd már egy kissé unalmassá válni. De ki mondta, hogy én izgalmas vagyok?
  Ha a telefon a kezemben, akkor visszakapja kis füstölgő társát, ám ha most is üres marad tenyerem, a csikk ,,véletlenül” kipöckölődik ujjaim közül.
Olyat mutatnék neki, hogy az eddig tágra nyílt pupillái még nagyobbá válnak…
És Ő ezt kihagyná! Elképesztő!