Hihetetlen, de néha már én magam is kezdem soknak érezni azt, hogy egész áldott nap csak dolgozom. Igazából nincs különösebb bajom vele, de egy-két éjszakázás után már kezdem érezni a hatását. Konkrétan itt helyben el tudnék aludni. De még nem lehet, ugyanis a rossz tulajdonságaim közé tartozik az is, hogy ha valamit a fejembe veszek, akkor azt onnan ki nem lehet verni. Én pedig a fejembe vettem, hogy megcsinálom ezt a munkát, hiszen ki tudja mikor lesz rá ismét alkalmam. Egy szörnyen jó cikket össze tudnék hozni abból, amit itt találok. Imádnának érte, főleg a rajongók, de talán még a főnököm is... Bár az már így is imád, és ezt nem egoizmusból gondolom, tényleg így van. Mondjuk, a metál nem teljesen az én műfajom, na nem mintha nekem egyáltalán lenne bármilyen műfajom is, de az olvasóim mindenképpen örülni fognak, és persze én is szívesen bekukkantanék már egy ilyen banda kulisszafalai mögé. Nem túl sok ilyen élményben volt eddig részem, éppen ezért vagyok kíváncsi arra, hogy a nagy csillogás és zenélés mögött mi is van. No, nem arra számítok, hogy kapni fogok bármiféle interjút is, mivel úgy hallottam a banda tagjai nincsenek oda a firkászokért. Ezért pedig igazán nem hibáztatom őket, egyáltalán nem csodálkozom. Viszont én kíváncsi vagyok, és ha ők nem adnak interjút nekem, akkor majd keresek magamnak valami érdekességet, míg ők dalolásznak odakint a színpadon. Nem mellesleg a fellépésük nem sokára kezdődik is. Most jön el az én időm. A biztonság nem éppen a legjobban van megrendezve, ugyanis igencsak könnyen beslisszolok a színpad mögé, egy őrtől nem is olyan messze. Valószínűleg ők most mással vannak elfoglalva... Elég baj ez. Ezzel az erővel bárki be tudna ide jönni, akár sokkal rosszabb szándékkal is, mint amivel én lógtam be. Szerencse, hogy én nem egy merényletre készülök. Pedig simán összejönne még az is.
Mindenesetre, csak lassan haladok, elvégre pár ember még szédeleg itt, kapkodnak, rohangálnak. Nem tudom pontosan, hogy hová is tartok most. Azt hiszem egyenlőre csak meg akarom húzni magam valahol, ahol nem vesz észre senki, majd mikor a koncert elkezdődik, és mindenki azzal is lesz elfoglalva, felfedezésre indulok. Próbálok a lehető leggyanútlanabbul viselkedni, kisebb nagyobb sikerrel járva, aztán a következő pillanatban már a földön találom magam. Felnyüsszenek, részben ijedtségtől, hiszen nem számítottam arra, hogy valaki majd rám veti magát, részben pedig a hirtelen jövő fájdalomtól az oldalamban. Hát mit ne mondjak? Nem esett túl jól... Bár erről is csak én tehetek. Mikor a "támadómra" pillantok, elég hamar rájövök, hogy kivel is van dolgom. Baszki! Hát ez pech! Valószínűleg nem tévedek túl nagyot, ha azt gondolom, hamarosan ki leszek vágva a fenébe, vagy rosszabbik esetben az őrsön végzem. Tulajdonképpen egyik sem vonz túlzottan, de ez egészen biztosan nem lep meg senkit. Mikor megszólal, kérdésére rögtön beindulnak a kerekek, valami jó frappáns válasz után kutatva. Csak nem mondhatom, hogy újságíró vagyok, és utánad jöttem szaglászni.
- Én? Én csak egy... Eltévedtem! - Ó, ez baromi frappáns, és hihető válasz a kérdésére, mit ne mondjak! Gondolatban máris elásnám magam, de jó mélyre, ahol senki nem talál rám. - Csak egy rajongó vagyok. Reméltem, hogy ha idejövök, kaphatok egy aláírást, vagy valamit... - Próbálom még menteni a menthetőt, bár tény és való, hogy az eltévedéssel, szépen felsültem nála. Fogalmam sincs, mégis mi a fene volt ez! Mindig jól ki tudom magyarázni magam mindenből, erre most... Eltévedtem!!! Véletlenül be találtam tévedni ide, ahová maximum egy profi tudna elvileg bejönni, az már másik kérdés, hogy az őrök nem éppen a legmegbízhatóbb emberek itt. Na és ezt valószínűleg a társaságom sem tudja.

Életemben először hallom ennek a bizonyos, Warrennek a nevét, de nem okoz túl nagy fejtörést, hogy kitaláljam kiről is van szó. Úgy tűnik az én kis magánakcióm, valaki más munkájába is kerül. Normál esetben talán sajnálnám az illetőt, vagy esetleg bűntudatom lenne, de itt és most, nem ez a legnagyobb gondom. Sokkal inkább az, hogy hogyan jutok ki innen anélkül, hogy lebuknék, és persze nem ártana azt is valahogy végrehajtani, amiért eredetileg idejöttem. Ráadásul az a bizonyos Warren, nagy valószínűséggel megérdemelné azt, hogy kivágják a fenébe, elvégre az lenne a dolga, hogy ne engedjen be ide illetékteleneket, viszont én mégis itt vagyok. Még csak nem is volt nehéz bejutni, az a biztonsági őr, magasról tett arra, hogy ki merre megy. Szóval azt hiszem később sem fogom sajnálni. Majd ha rendesen végzi a munkáját, akkor esetleg. Bár ha rendesen végezte volna, nem biztos, hogy be tudtam volna ide szökni... Talán jobb is lett volna, ha kint ragadok. Mert most aztán tényleg nagy bajban vagyok. Valószínűleg a társaságomnak is már rég leesett, hogy egyáltalán nem egy rajongó vagyok. Még csak nem is úgy nézek ki.
- A nyakast remélem nem úgy érted, hogy mindjárt leakasztasz nekem egyet?! - Ártatlanul pislogok rá, miközben próbálom elterelni a témát. Nem igazán szeretnék többet mondani annál, hogy a rajongója vagyok, hiszen még csak a számait sem ismerem. Igencsak bebuknék, ha kérdezne valamit róluk. Így inkább eljátszom a buta kislányt, akinek fogalma sincs arról, hogy miről is van szó. Pedig nagyon is tudom. Sokszor kaptam már én is nyakast... Ahogy ő mondja. Hiszen újságíróként néha-néha előfordul, hogy interjút készíthetünk híresebb személyekkel.
Következő mondata hallatán, szinte azonnal kutatni kezdek táskámban egy toll után, csakhogy mielőbb menekülhessek. Az első kezem ügyébe kerülő tollat kiveszem és felé nyújtom. Ez a gyors reagálás szerencsére betudható annak, hogy rajongó vagyok, és bezsongtam az aláírás hallatán, viszont a nagy lelkesedés kissé lelappad, mikor észbe kapok, hogy milyen tollat is nyújtok neki éppen. Szép nyomtatott betűkkel a "Las Vegas Review Journal" felirat virít rajta, és ha észreveszi, nekem végem. Egészen biztos, hogy akkor rájön mi is folyik itt, és valójában mire készültem, hiszen a Review Journal, az egyik legjobban menő újság a városban. Viszont az is béna lenne, ha visszadugnám a táskámba, és bejelenteném, hogy nincs tollam. Tehát kockáztatnom kell, és ha szerencsém van, nem veszi észre. - Ha megkapom, én már itt sem vagyok! - És ezt azt hiszem most az egyszer komolyan is gondolom. Szeretem túlfeszíteni azokat a bizonyos határokat, de azt hiszem ez már bőven megtörtént, nem szeretnék komolyabb bajt a fejemre. Már ha ez nem történik meg másodperceken belül...

Ha nem épp egy szorult helyzetben lennék, most igencsak jót nevetnék a megfogalmazásán. Viszont így nem túl sok kedvem van nevetgéléshez, nem tagadom, tényleg kezdek kissé ideges lenni. Valahogy egyre jobban szorul az a bizonyos hurok, a nyakam körül. Legszívesebben megfordulnék és elfutnék. De nem tehetem, hiszen ha nem Mickey kap el, akkor valamelyik őr, és csak azt érem el, hogy ki leszek dobva, át leszek kutatva, hogy esetleg van-e nálam valami, ami nem kellene, és így tovább. Jobb szeretnék a saját lábaimon kisétálni innen, megszégyenülés nélkül, na meg rendőrség nélkül. No, de az egyetlen megnyugtató, hogy a kis monológban, az is benne van, hogy nem üt meg nőt, amíg azt az illető meg nem érdemli. Bár ha jobban el kezdek agyalni, akkor rá kell jönnöm, hogy én igenis megérdemlem, hiszen belógtam ide, hogy összeszedjek róla mindenféle érdekességet. De az is lehet, hogy ez nem számít nyomós indoknak nála... Remélem! Nem vagyok kíváncsi arra, hogy milyen lehet egy Mickey Vallejo-féle öklös. No, meg nagy valószínűséggel az arcom is bánná. Így sincstúl szép arcom, de ha még foltok is díszítenék, hát az már egyenesen csodás lenne. Végül nem bírom ki, és mégiscsak elengedek egy halvány mosolyt. Hát hogy is bírnám ki?
- Ó, ha azzal jogosultságot kapok, Mickey bácsi seggének bámulásához, akkor mihamarabb be kell szereznem egy olyan himbilimbi lószart! - Önkéntelenül is elvigyorodom, de aztán letörlöm képemről az óriási vigyort, nem tudhatom, hogy a társaságom mennyire van vicces kedvében, talán nem értékeli annyira ezt a megjegyzést, mint amennyire én. Igazából vicces, hogy én itt beszélgetek vele, miközben még csak nem is ismerem, és hány ember szinte ölni tudna azért, hogy a helyemben legyen. Hát... Érdekes fintora az életnek, ezt nem tagadhatom. Viszont következő szavai hallatán, pár percre még a vér is kifut arcomból. Szinte érzem ahogy elfehéredek. Azonnal gondolkodni kezdek, valami újabb hazugság után, de hamar rájövök, hogy itt már nincs mit hazudni. Maximum szépíteni tudom a helyzetet, úgy, hogy az hihető is legyen. Próba szerencse! Így hát miután arcom visszanyeri eredeti színét, és megbizonyosodom róla, hogy nem estem össze, meg semmi hasonló, nekikezdek a kis mesének.
- Na jó! Tényleg nem egy rajongó vagyok. - Mondom, miközben teszek egy alig észrevehető lépést hátrafelé, csakhogy minél távolabb kerüljek tőle. - Újságíró vagyok. Eredetileg annak reményében jöttem ide, hogy hátha kaphatok valami interjút, de aztán mikor rám vetetted magad, kissé megijedtem, és nem volt merszem bejelenteni, hogy újságíró vagyok, főleg miután tudom, hogy nem szereted a firkászokat. - Szusszanok egy nagyot, még majdnem büszke is vagyok magamra. Így azt hiszem egészen hihető is lett a kis mesém. Bár az tény és való, hogy néhol ferdítettem egy kicsit a dolgokon, de ezt neki nem kell tudnia. Így talán van esélyem a túlélésre. Na, nem mintha másképp nem lenne... De na!

Valóban nem törekedtem arra, hogy szerezzek olyan lógós izét, de valószínűleg minden próbálkozásom hiábavaló is lett volna. Hiszen újságíró vagyok... Minket nem engednek ide be, hacsak nincs valaki az ismeretségi körömben, aki be tud hozni. Hát sajnos nekem nincs. Tehát nyugodtan sorba állhattam volna odakint a többi firkásszal, fotóssal, meg miegymással együtt, hátha sikerül valami érdekességet elkapnom. De ugyebár én nem vagyok a várakozás híve, szörnyen türelmetlen vagyok, és természetesen még csak meg sem fordul  a fejemben olyasmi, hogy sort álljak, egy csöppnyi remény miatt. Szinte teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy a helyszínen összegyűlt újságírók, üres kézzel mennek haza. Viszont úgy néz ki, engem megtalált a szerencse. Máris több esélyem van egy jó kis cikkre, mint  bárki másnak. - Lehet, hogy törekedtem rá, csak nem jártam sikerrel... - Mondom, feltételezésképpen, miközben felvonom egyik szemöldököm. Igazából fogalmam sincs mi van ma este velem. Egyszerűen nem tudok hazudni, pedig általában megy. Most meg olyan átlátható vagyok, mint az üveg. Bár lehet csak neki megy jó a hazugságok kiszúrása. Vagy mindkettő. Hiszen az "eltévedtem" még mindig nem túl hihető magyarázat egy ilyen esetben. Erre senki nem tud eltévedni, és erre bárki rájött volna, nem kell túl sok ész hozzá. Tehát azt hiszem ma nagyon nem vagyok formámban, és talán jobban is járok, ha az igazat mondom, aztán lelépek, mielőtt még tényleg bajt csinálok magamnak.
- Legközelebb lesz himbilimbim! - Vágom rá szinte azonnal, és még egy halvány mosolyt is megengedek magamnak. - Bár azért az szerencse, hogy a cica mindig talpra esik. - Jegyzem meg, talán kissé gúnyolódva a becézgetések miatt, de többet nem kívánok szólni, hiszen tényleg örülhetek, hogy még nem vágott ki.
Következő kérdései hallatán szitkozódom egy sort magamban, amiért mindig keresztbe tud tenni nekem. Miért nem tudja most az egyszer rám hagyni? Mindig csak jön a kérdéseivel, én pedig nem tudom eldönteni, hogy mi is lenne a helyes válasz. A végén tényleg sikerül kidobatnom magam, ha ezt nem hagyja abba.
- Hát... Igazából csak azt tudtam, hogy ide nehéz bejutni, és reméltem, hogy ha nekem sikerül, majd a kitartásomat díjazni fogja valaki. És hát, elég meggyőző is tudok lenni, ha arról van szó... - Alig észrevehetően megrántom a vállamat, és még pár ártatlan pillantással is jutalmazom, ezzel megmutatva, hogy részben mit is értek a meggyőzés alatt.
- Beszélgetni? - Ismét felvonom a szemöldököm. - Aztán pedig írjam meg azt a cikket, és írjam bele, hogy mi milyen jót "beszélgettünk" a lakókocsidban? - Vigyorgok rá pimaszul, mivel már nem bírom ki, és közben  arra is rá kell jönnöm, hogy az idegességem is elillant elég gyorsan. Mondjuk az utóbbit annyira nem is bánom. Nem hiányzik. Kinek hiányozna?

Az tény, hogy ma nem vagyok túl jó formámban, nem megy olyan jól a magyarázkodás, meg úgy semmi, mint az általában szokott lenni, de kezdem úgy érezni, hogy most pontosan ez az, ami megmentette az életem. Ha valami igazán hihető magyarázattal álltam volna elő, valószínűleg rögtön kitessékelt volna innen, mint valami zavaró kis zümmögő legyet, így viszont ezt a részt megúsztam. Hiszen itt vagyok! A hülyeségeimnek hála felkeltettem a figyelmét és egyben az érdeklődését is irántam. Ebben az esetben ez mindenképpen jól jött. Szóval életemben először hálát adok a fáradtságnak, ami ma utolért engem. Mondjuk többnyire mindig sikerül mindenből kikecmeregnem, mindig megtalálom azt a bizonyos kiskaput, de bevallom őszintén, ma nem éreztem úgy, hogy sikerülni fog. Miután kijelentettem, hogy "eltévedtem", már nem voltam olyan biztos semmiben. Ha lett volna nálam ásó, biztos elástam volna magam, de jó mélyre. Viszont legutóbbi kijelentése után, újra felcsillan a remény, és én szépen, ügyesen bele is kapaszkodom.
- Igazából a sztorim is jó, csak tudni kell olvasni a sorok mögött. - Jelentem ki egy kisebb vállvonás kíséretében, és egy huncut mosollyal arcomon, de több "segítséget" nem nyújtok neki. Most aztán gondolkozhat, találgathat, hogy vajon mire is céloztam ezzel. Szerencsére az újságírók többségének megvan az a képessége, hogy hogyan kevergesse még összébb a dolgokat egy ember fejében. Bár ez lehet nem az újságírók tulajdonsága, inkább csak az enyém. Fene tudja...  
- A hercegnő ilyet nem árulhat el! Hiszen ha elárulja, akkor hogyan fogja rajtad alkalmazni a továbbiakban, eme fantasztikus képességét? - Kérdezem, miközben jómagam is felvonom szemöldököm, mintha csak, Mickey tükörképe lennék. - Viszont ha ez megnyugtat... Eddig nagyon jól működik. - Villantok egy bájos kis mosolyt, mintha valami rossz fát tettem volna a tűzre... Ami persze jelen esetben így is van, tehát pontosan olyan vagyok most, mint egy gyerek aki az ártatlan bárányka szerepébe szeretne bújni, kisebb-nagyobb sikerrel.
Következő kijelentése hallatán kénytelen vagyok elgondolkodni pár pillanat erejéig, hogy kiötöljek valami frappáns választ, de hamar rá kell jönnöm, hogy ezt most bebuktam. Igaza van neki, bármily nehéz is ezt bevallanom, még magamnak is.
- Nem... Ezt valóban nem írnám le. De azért a gondolattal még jó eljátszogatni. - Vágom is rá a választ, de ahogy kijön ez a pár szó, én úgy is szívnám vissza, azonnal. - Mármint annak gondolatával, hogy egy ilyen cikket írok... - Javítom ki magam, de gyorsan rájövök, hogy még így is elég félreérthetően sikeredett, és a végére már totál zavartan csattanok fel. - A fenébe! Ebből már sehogy sem jövök ki jól... - Mormogom nevetgélve. Ezek után nem tudom elképzelni sem, hogy ennél mélyebbre süllyedjek. Valószínűleg mert lehetetlen. - Szóval... Hol is tartottunk? - Teszem fel a kérdést miután arcom visszanyeri eredeti színét, és jobban hasonlít egy emberi arcra, nem pedig egy paradicsomra.

Ismét csak vigyorogni tudok az újabb becenéven, amit rám aggatott. Lassan tényleg foghatnék egy tollat és egy papírt, majd szépen nekieshetnék jegyzetelni, hogy valójában mennyi névvel is illetett meg engem. Jó... Mondjuk arról fogalmam sincs, hogy bemutatkoztam-e neki, jelenleg a memóriám és elszaladt messzire, szóval talán nem is kellene csodálkoznom, amiért folyamatosan kis szívemnek, csibémnek, cicámnak angyalomnak és a többinek nevez. Nem tudom, hogy ezt egyáltalán valaha meg lehet-e szokni. Mondjuk túlzottan nem idegesít, inkább csak zavarba ejtő, vagy nem is tudom... Nem szeretek zavarba lenni, főleg idegenek előtt, és legfőképp nem egy ilyen helyzetben, egy interjú alatt, mert hát olyankor nem árt ha magabiztos az ember. Bár valljuk be, eddig ez semmiképp nem interjú, és talán soha nem is lesz az. Igazából nem is tudom mit kérdezhetek tőle, elvégre nem készültem fel ilyesmire, őt és a zenéit pedig nem ismerem. Tehát improvizálnom kell pár kérdés erejéig, és reménykedhetek, hogy majd valami olyan cikket tudok összehozni, ami érdekelni fogja az olvasókat is. Vagy... Elmegyek beszélgetni vele a lakókocsiba... Amire nem túl sok esélyt látok jelenleg, elvégre nekem a munka lenne az első, tehát a cikk fontosabb. Ezért a döntésért pedig nagy valószínűséggel, nagyon sokan kővel dobálnának. Amiért nem is csodálkozhatok! Tényleg lassan rá kell jönnöm és be kell vallanom, legalább magamnak, hogy munkamániás vagyok.
- És mégis miért akarja annyira figyelni, azt a bizonyos meggyőző erőt? - Vigyorgok rá felvont szemöldökkel. Kíváncsi vagyok a válaszára, kíváncsi leszek arra, hogy mégis, hogyan válaszol úgy, hogy ne tűnjön úgy, mintha félne tőlem, vagy legalábbis attól, hogy a hatásom alá kerül. Ami hát lássuk be... Már megtörtént. Hiszen még itt vagyok, nem dobott ki, ráadásul azt hiszem egyre érdekesebb a társalgásunk is.
- Oh! Szóval akkor azt mondod, nyugodtan ide tévedhetek máskor is? - Kérdezek vissza a sok-sok dicséret után, amik elhangzottak tőle, egyetlen mondatban. Tényleg nem hittem volna, hogy itt fogok vele cseverészni, miután rajtakapott, hogy csak úgy beosontam ide. Azt hiszem ahhoz, hogy összehozzam azt a szuper cikket, már nem is kell kérdés... Vagy legalábbis nem túl sok. Ebből a társalgásból kiderült róla igencsak sokminden, bár ha már szóba került a lánya... Róla lehet később teszek fel egy-két kérdést. Már ha nem tartaná túl személyesnek. Sok hozzá hasonló ember, nem szívesen beszél a külvilágnak a családjáról, és azt hiszem ezt meg is értem.
- Szóval adsz egy esélyt? Ha nem adnál most mindenképp be kellene mennem veled a lakókocsiba? - Ezúttal fel is nevetek. Kíváncsi lennék, hogy tudna rávenni olyasmire, amit én nem szeretnék. Velem elég nehéz dolga lenne, az egyszer biztos. Bár azért annyira nagyon kíváncsi nem vagyok, hogy ki is akarjam próbálni ezt a dolgot... Tudtommal még nem vagyok mazochista, attól függetlenül, hogy folyamatosan és tudatosan kergetem a bajt.
- Nos hát... Sajnos nekem a munka túlzottan fontos ahhoz, hogy szórakozással üssem el ezt a kevéske időt, és ha már sikerült ide be... "tévednem", akkor most a kérdéseket választom, hogy aztán a főnökömtől ne egy nagy seggberúgást kapjak. - Magyarázom neki, miközben már gondolkozni is kezdek az első kérdésemen, amit majd fel fogok tenni neki. - És hát, az első kérdésem a lányodhoz fűződik. Nem tudtam, hogy van lányod... Ha az imént nem szóltad volna el magad, most sem tudnám. Ha nem veszed tolakodásnak, vagy nem túl személyes a téma, akkor megkérnélek, hogy mesélj nekem valamit róla... - Mondom, majd be is vetem a legártatlanabb és legmeggyőzőbb mosolyom és egyben tekintetem.

Szavai hallatán csak szemeimet forgatom. Az tény és való, hogy nagyon jól értek ahhoz, hogy hogyan forgassam ki az ember szavát, hiszen ez a munkám. Újságíró vagyok, és az a dolgom, hogy úgy alakítsak egy-egy történetet, ahogy mindenkinek tetszene. Bár azért kivétel mindig akad. Minimum egy. Természetesen az a személy, akiről szó van. No, de mivel van még bennem némi emberség, a hazugságokat többnyire kerülni szoktam... legalábbis az írásaimban. Igazából csak akkor beszélek mellé, ha nagyon muszáj. Például az olyan szorult helyzetekben, mint amibe az imént is kerültem.
- Jól van, jól van! Akkor csak letudom egy egyszerű bóknak. - Mosolygok rá ártatlanul. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy be akarok neki mutatkozni. Nem szeretnék váratlan bajt a fejemre a későbbiekben. Bár utólag már nem biztos, hogy tudna bármit is tenni. Na mindegy, valószínűleg egy névbe nem halok bele, ráadásul ennyivel talán még tartozok is neki, amiért nem dobott már rögtön ki a fenébe.
- Hát, ami a nevemet illeti... Summer. - Mondom egy kisebb vállvonással. Mondjuk az is bőven benne van a pakliban, hogy holnapra már elfelejti. Sőt, talán egy óra múlva sem fog emlékezni a nevemre. - Ami pedig a munkát illeti... Ha itt meghurcoltok, azt egy idő után csak elfelejtem. Viszont ha nem lesz munkám, és az utcára kerülök, azt már nem valószínű. - Nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy hamar találnék munkát, de ezzel inkább nem szeretnék kockáztatni. Azt inkább nem teszem hozzá, csak magamban, hogy rohadtul munkamániás vagyok. Még szerencse, hogy írni bármikor lehet, bár ha nem látom az eredményét, a gyümölcsét, nem kapok visszajelzést, akkor azért csak nem ugyanaz.
Amikor válaszol kérdésemre, legszívesebben elásnám magam itt helyben. Nem tagadom, tényleg nem jöttem ide túlzott felkészültséggel, de nem számítottam interjúra. Ámde ezt semmiképp nem árulhatom el neki, mert csak még nagyobb bajt csinálok magamnak. Így csak kiakad a felkészületlenségem miatt, de ha elárulom ennek okát, akkor lehet egyenesen a rendőrségre visz. Így tehát jobbnak látom csendben végighallgatni, néha bólogatni egyet, és elengedni egy két apró mosolyt. Ha tehetném, még el is futnék. Viszont ha már beszél, legalább annyi tiszteletet adok neki, hogy végighallgatom. Aztán majd szépen megköszönöm és elhúzok innen, jó messzire.
Amikor meglátom, hogy előkotorászott nekem egy VIP jegyet, jobbnak látom nem elfogadni ez az egész után, bár tény, hogy szívesen elfogadnám... Valószínűleg hasznomra válna még, de arra nincs szükségem, hogy kísérgessen. Viszont ha egyiket elfogadom, a másikat is muszáj. Tehát egyik sem kell. Azt hiszem elég volt ez mára...
- Köszönöm, de nincs szükségem rá. Azt hiszem magam is megtalálom a kijáratot, és ugyanúgy kijutok, ahogy be is. - Mondom, majd udvariasan megköszönöm amiért nem dobott ki jóval előbb, majd egyszerűen megfordulok és sietve a kijárat felé megyek, ahol egy kis szerencsével ugyanúgy ki is tudok szökni.

//Köszönöm a játékot! ^^