Egy srác szemben ácsorog velem a sikátorban, nézi, hogy jó-e az anyag, amit hoztam neki. Súlyra stimmel, és amúgy is, mert csakis minőségi árut adok a vendégeimnek, legyen akár törzsvendég, vagy csak valaki, aki talán többet nem is keres fel. Megszaglássza a kis fehér poros zacsit, aztán az ujját beledugva lenyalja onnan, mint valami zsaru, aki ellenőrzi, hogy nem porcukor, vagy ilyenek, aztán az orrába is felszív egy keveset. Meglepetésemre fuldokolni kezd, aztán vér folyik ki az orrán, amit még meglepettebben fogadok, de mielőtt megtudnám mi volt a gond változik a kép. Látom, ahogy a büdös, koszos és tiszta szemetes sikátor elillan, pillanatok alatt, nem látok mást, csak, hogy elhomályosodik minden körülöttem, majd hatalmas fény gyúl fel. Teljesen elvakít, és először nem tudom mi az, azt hiszem, hogy meghaltam és a mennyországba vezető fényt látom, de aztán leesik, hogy ez lehetetlen. Sosem voltam hívő, hogy Isten csak úgy magához vegyen, mikor már az életem a semmibe vész. De ha még az is lennék, a pokol kénköves bugyrai várnak rám, szerintem már találtak nekem egy saját üstöt, amiben újra és újra meg fognak főzni, azért amilyen voltam életemben, mert igenis azt érdemlem. Sosem voltam jó ember, eddig eszembe sem jutott, hogy megváltozzak, de még most sem akarok.
Kissé pislogok párszor, hogy tisztuljon a kép, és akkor jutok el oda, hogy látom, hogy a fény nem valamelyik nyomi kapuból jön, hanem egy lámpából, ami a falról lóg lefelé. Felismerem a szobát, ez egy konyha, az a konyha, ahol Nate főzött nekem, míg itt nem hagyott. Teljesen nyugodt a kép, senkit sem látok magamon kívül, semmilyen hangot sem hallok, egészen addig, míg pár perc múlva egy kisebb sikoly töri meg a csendet. A hang gazdája Nate, és még hallom a saját hangomat is, ahogy kiabálok vele, hogy fogja be. Elindulok a forrás felé, lassan közelítem meg azt a szobát, amiben régen ketten aludtunk, ami a szerelmi fészkünk volt, de mára már csak én alszom benne. Az ajtó tárva nyitva, Nate az ágyon ül, én meg vele szemben magyarázok, hogy most bizony az enyém lesz, nem érdekel ő mit akar és már küzdöm is le a nadrágom, majd az övét is. A felső akkoriban nem volt fontos, mikor betépve akartam nekiesni, és nem is gátolt semmiben. Látom, hogy keményen kezdenék dolgozni rajta, de inkább elkapom onnan a tekintetem és csakis Nate szemeibe nézek, látom rajta a fájdalmat, ami nem csak fizikai, hanem lelki is, mert ezzel igenis megalázom, tudom, akkor is tudtam, egyszerűen csak... nem tudtam akkor felmérni a dolgokat.
Elveszek, teljesen, de aztán mindkét szem pár rám szegeződik, és meredten bámulnak, majd azt magyarázzák, hogy az én hibám, mindent én tettem tönkre. Eleinte csak suttogják, alig értem, aztán válik egyre hangosabbá mindegyik szó, mindegyik hang, míg végül felsüketítő kiabálásokba fullad. Érzem, hogy a fülemből meleg folyadék áramlik ki, ahogy a dobhártyám beszakad éles fájdalom nyilall belé, de csak ekkor kezdenek ezek ketten közelíteni felém. Mind kettejük szája hatalmasra kinyílik, és szétszakadnak, így olyan mintha csak szájuk lenne, és belém mélyesztik fogaikat.

Hirtelen találom magam ülésben, folyik rólam a víz és hangosan zihálok. A szobában körbenézek, de a sötétségen kívül nem nagyon látok semmit, csak mikor kezdek hozzászokni ezekhez a fény viszonyokhoz. A szívem hevesen kalapál, félve nyúlok oda, mert olyan mintha kiakarna ugrani a mellkasomból, egyenest a tenyerembe. Nehezen jut el az agyamig, hogy álmodtam, nem valós a dolog, de nagyon olyannak tűnt. Szemeimet dörzsölgetve igyekszem összeszedni magam, de rá kell jönnöm, hogy valamilyen szinten ez az álom tanulságos. Most már tudom, hogy meg kell változnom, ez így nem jó. És rendbe kell tennem a dolgot Nate-el, mert minden elcsesztem, és mêg most is szeretem. Ezért magam mellett akarom tudni. Csak kapjam el, hogy tudjunk beszélni.