Síró-rívó gyerekek a folyosón, szomorú tekintetek figyelőznek kifele a kórtermekből, míg egy-két nővér futkos jobbra-balra. Néhány gyógyulófélben levő kis lurkó szaladgál a folyosón, az anyjuk (vagy éppenséggel az apjuk, néha a nagyijuk) meg utánuk. Némelyik kis srácnak a nózija van bekötve, valamelyiknek a füle, s van olyan, akinek a fél szeme van letakarva. Valaki épp a mankóval próbálkozik meg egy-két lépést tenni, de hát az kényelmesebb, ha apuci cipeli őket. Legalábbis az apróbbakat.
  Míg épp összekészítem az infúziókat, s egyéb gyógyszereket a délutáni vizithez, a kicsi kilencéves Toby Wilson jelenik meg az ápolók pultjánál. Bekötött nózival, óriási, csillogó szempárral.
- Frank bácsi, olvasson mesét! - meghúzkodja párszor a mackómintás köpenyem, mire lepillantok rá. Nem lehet ellenállni az ilyen aranyos tekintetnek, mint amilyennel ő pislant fel rám.
- Kicsi Toby.  - simítok végén kis arcán. - Most nem lehet. Frank, aki nem bácsi, most nagyon elfoglalt. De segíthetsz, ha gondolod.
- Szuper! - kiált fel lelkesen, szinte már ugrál az örömtől.
- Fogd meg itt ezeket, de óvatosan, le ne ejtsd a földre őket. - nyújtok át neki pár gyógyszeres dobozt, vattát, s gézt egy kis tálcán. A pultra tekintve felkapok egy maszkot, majd ráadom Tobyra.
- Na, így úgy nézel ki, mint egy igazi doki. - nyújtom pacsira a kezem, mire ő értve a célzást ad is egy ötöst, figyelve arra, hogy a tálca ne essen ki a kis kezéről.
Ugyan nem látom, de szeme elárulja, hogy a maszkja alatt egy hatalmas mosoly rejtőzik.
- Áucs. - odakapva az orrához óvatosan megcirógatja azt.

  Előhozom az infúziótartó állványokat, melyek kereke meglehetősen nyikorog - ebből tudják mondjuk a kis gyerkőcök, hogy valakinek bizony jön a szuri, és ilyenkor előszeretettel bújnak be a takarójuk alá, reménykedve abban, hogy nem veszem észre őket -. Rettentően aranyosak!
  Toby követ engem az első, 419-es számú szobába. Ketten fekszenek bent, ám egyikőjük alszik. Kénytelen vagyok felébreszteni a kis Naomit, akit a kezével műtöttek, mert egy autóbalesetet szenvedett családjával.
Ám helyettem a kis segédem teszi ezt meg, apróbb kis bökésekkel a lányka pocakján. Ő kinyitja szemét, s kis mosollyal kezd el ébredezni.
- Szééép jó napot. - üdvözlöm egy homlok puszival. - Hogy van a kis hősnőm? - pillantok végig a kezén, amit egy hosszú kötés fed. A kötés körül megnyomkodom picit a kezét, kitapintva mennyire dagadt a frissen műtött keze. A kötés friss, és tisztának tűnik, így azt most nem kell átkötnöm, maximum este.
- Jóóóól, csak... - nyögdécseli, s alsó ajkába harap amint egy picit erősebben vizsgálom a karját. - ...csak nagyon fáj.
- Nemsokára jobb lesz, hidd el. De üdvözöld az új doktorunkat, Tobyt, amíg én bebököm neked az infúziót. Szorítsd ökölbe a kezed, majd szólok, ha kiengedheted. És ne mozgasd. - elmosolyodom, majd a szokásos procedúrával máris elkezdem a a vénáját előcsalogatni. Elszorítom a kis övvel a felkarját, s addig a tűt kiszedem a csomagolásból.
- Csókolom a doktor urat. - elnéz Toby fele, ki nagyban integet, majd leül a lány ágyára.
- Nézd mim van! Holnap én jövök majd átkötni a kezed! Frank bácsi segédje vagyok. - kezdi el Toby lelkesen magyarázni az eseményeket, miközben mutogatja a gyógyszereket, s kötszereket.
- Nem bácsi. - vágok a kisfiú szavai közbe, majd megbököm Naomi kezét, s beállítom, hogy mennyire gyorsan csepegjen le az infúzió. Szeretem, ha a lehető leglassabban van, az a biztos, és kíméletesebb megoldás. - Oké Naomi, kiengedheted. Ha csíp, szorít, esetleg lüktet, azonnal sikíts.
- Csak ügyesen, Tobyka. Nehogy csalódást okoz Frank bácsinak. - teszi hozzá Naomi nevetve, majd a kis névtáblámra kukkant.
- Nem bácsi. - ismétlem magam úgy a harmadik alkalommal a mai nap. Hiába, ezek a gyerkőcök jól neveltek, és a náluk idősebbeket már bácsizzák is.
- Mr. Blyth, meg se éreztem ezt a szurit. Biztos, hogy megbökött? - kérdezte csodálkozva, óvatosan a megszúrt kezéhez nézett, amin bizony ott volt a tű. Ám mielőtt bármit is tudtam volna mondani, a kisasszony megelőzött. - Oké, nem kérdeztem semmit.
Csak biccentettem egyet, s máris a másik kis beteghez mentem. Toby tálcáján levő gyógyszerekből a kis tenyerébe nyomtam kettőt.
- Ezt vidd oda Philipnek, és ellenőrizd, hogy beveszi-e. Szeret sumákolni, úgyhogy nagyon figyeld. - hagytam, hogy odamenjen hozzá, ám mindkét szemem rajtuk tartottam.
Tudom, hogy nem szabad kisgyerekeknek csak úgy gyógyszert odaadni, de Toby okos, és ügyes. Meg miért is venne be olyasmit, ami nem cukorka?!
- Tessék Philip, ettől meggyógyulsz. Bevenni, különben jön a szuri! - nyújtja át Philipnek a két bogyót, s a polcról odaadja neki a pohár vizét.
  Az ajtónak támaszkodva figyelem a kis ápolósegédem, és persze Philipet is, mikor valaki megböki a hátamat. Megfordulok, és Toby szülei azok. Az anyuka szemében egy örömkönny csillan meg, mikor meglátja a kicsi fiát ,,munka közben”.
- Tudja, Toby-t rengetegen bántják az iskolában. Soha nem vonják be a játékokba, a tízóraiját is ellopják. Lökdösik, szanaszét dobálják a dolgait.- mondja mindezt az apa, teljesen váratlanul. Jó fej srác ez a fiú, nem is értem miért bánhatnak vele így.
- Bocsánat, egy pillanat, és figyelek tovább. Toby, gyere, várnak a többiek. - intek neki, mire Ő felkapja a kis tálcáját, és puszit dob Naominak és Philipnek, akik nagy vigyorogva integetnek.
  Megyünk is tovább a következő kórterembe. A 420-as szoba az, ahol Toby is lenne eredetileg. Ő leül az ágyába, s mivel a szülei is itt vannak Ő türelmesen vár, míg én beszélek velük az ajtónál.
A szülőket a szoba előtti kis folyosóra hívom, majd megvárom mit is akarnak mondani.
- Kérem, tegye meg azt nekünk, hogy kiadja magát Toby testvérének az iskolában. Annyit kéne tenni, hogy néha elmegy érte, aztán megnézi, hogyan viselkednek vele. Esetleg szól pár szót a gyerek érdekében...meghálálnánk. - mondta az anyuka lebiggyesztett ajkakkal, mikor az apa magához húzta Őt, s egy puszit nyomott a nő fejére.
- Nem tudom. Nem szabadna ilyet tennem...
- Kérem...maga olyan jól bánik Vele. - pillant fel rám a nő, kissé könnyes szemekkel. - A fiam miatt tegye meg ezt.
Egy óriási sóhajt követően, nagyon nehezen böktem ki a választ.
- - Megteszem. Csak is Toby miatt. De utána felejtsenek el.- fejem csóválva indultam volna vissza a szobába, mikor Toby anyja rámcsimpaszkodott.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - kissé hangosan, ám boldogan ölelt át a hölgy, mire annak válla fölött megláttam Tarát.

---

- Franklin, azonnal a főorvosi szobába! - ordít folyosó közepéről a drága jó főorvos asszony, Tara.
Asszony. A fenéket! Nálam talán 5-6 évvel idősebb. Iszonyat jó orvos igazából, nemhiába a cím...
- Samanthaaaa! - kiáltok, mire ő kikukucskál az ápolóállomás mögül. - Légyszi menj be a többiekhez. - intek felé, mire ő hüvelykujját villogtatva jelzi, hogy meglesz.
  Kissé félve lépkedek a főorvosi szoba elé.
- Hallottam mire készülsz ezekkel a Wilsonékkal. Van számodra egy remek ajánlatom, amit nem utasíthatsz el. Különben repülsz az etikátlan viselkedésed miatt.
- Hallgatlak. - nyelek egy nagyot, s próbálok komolynak tűnni. Nem szórakozhatok az állásommal, így valószínűleg kénytelen leszek elfogadni azt, amit ez a hárpia akar.
- Nem kérek én nagyot, csak figyelj. Nálunk, otthon, elvárják, hogy már férjnél legyek. Állandóan ezzel nyaggatnak.
- Ezt most felejtsd el. - pattanok fel a székből, s mikor épp kiviharzanék az ajtón, félbeszakít - ha fogalmazhatok így. Nem érdekel, hogy ő itt a főorvos, van felette levő ember is, úgyhogy jobb lenne, ha nem hinné valami istenségnek önmagát.
- Befejezhetném, vagy nem akarsz pénzhez jutni?
- Miért nem ezzel kezdted? Így már lehet érdekel. - vonom meg a vállam, majd ismét vele szemben találom magam az asztalnál.
- Szóval, annyit kéne tenni, hogy összeházasodunk. És ne ijedj meg, nem ténylegesen. Otthon úgy tudják, hogy egy Larry Cawley nevű férfival - aki kardiológus - élek együtt több éve. Ami nem igaz, nincs senkim, de valamit ki kellett találnom. Nem kéne a családommal találkoznod a ,,nagy nap” előtt, csak ott kéne előadnod, milyen jó szakorvos is vagy, és mennyire imádsz.
- Egy nem létező embernek kéne kiadnom magam?! - ez enyhén szólva is felháborító.
- Mondhatni. Maga az esküvő nem lesz hivatalos, én majd erről gondoskodom. Csak a kis családom lenne ott, a tied nem is kell. Benne vagy, vagy holnaptól nem látjuk egymást?
- Van más választásom?
- Inkább nincs. Ja, és ne feledd, hogy Németországban élsz.
- Akkor írj minderről egy papírt, amit a saját neveddel aláírsz, és én is. Csak biztonsági célból, ha később úgy hozná a sors, hogy bajba sodornál.
- Jól van, holnap reggel megkapod. De most menj a dolgodra, Édes... - rám kacsint, majd hátradől a hatalmas bőrszékében.
- Mellőzd ezt. Na csókollak a hátad közepén, harminc centi távolságból! - egy fintorral a képemmel hagytam el a szobát, s a nyakamban lógó nyakláncon levő keresztet megpusziltam.
Adja a jóisten, hogy a nagy banzáj után nyugtom legyen...

  Talán ha ez a hárpia nem hallgatózik, ez a beszélgetés meg sem történt volna. Vagy hibáztassam az aggódó Wilsonékat?!

---

---

  Hatszor voltam Toby iskolájában, s előadtam a nagy és védelmező bátyót. Toby azóta az osztály egyik kedvence lett. Wilsonék rettenetesen boldogok, s néha meglátogatnak a kórházban Toby-val együtt.

  Tarával megtörtént az esküvő. Röhejes és egyben szánalmas volt. Összesen voltunk tizenketten. A pap egy rockerszerű figura volt. Nyilvánvaló volt, hogy nem hiteles a dolog, de a boldog szülők végre boldogok voltak, amiért az édesnek nem mondható kislányuk férjhez megy végre.
  Na de a csók!
Talán ez volt az egyetlen jó az egészben. Pár másodpercig tartott ugyan, ám iszonyatosan szenvedélyes volt. Mondhatnám úgyis, hogy gatyamegindító...
Abban a pillanatban nem valami Larry voltam, hanem Franklin...biztos valami rejtett érzések bukkanhattak elő belőlem...jaj.

  Tara a mai napig simogat, megpaskolja a fenekem, ha épp nem jár senki a folyosón. De nem, közelebbi dolog nem volt. És soha nem is lesz, ha rajtam múlik.
Keresztbe akar tenni nekem, érzem. Bármi olyan van, amit ő kér, és nem tetszik nekem, szóba hozza az esküvőt. Megvonnám a vállam efelett, hogyha nem készültek volna képek rólunk...de az a mocskos szuka tönkre akar tenni engem.

  A nagy napom óta én már voltam egy öreg néni unokája, egy csajnak az unokatestvére, egy másiknak a szeretője. Gondolom nem kell elárulnom ki ajánlott be azoknál az illetőknél.

  Minden időm a munkámnak szentelem. Szeretek másokon segíteni.
A kérdés már csak az, hogy a kórházban, vagy azon kívül....