Természetesen tisztában vagyok vele már, hogy Gabe nem szereti az olyan lányokat, akik bőrszerkóban feszítenek és lovaglópálcával verik. Ezt először persze nem tudhattam, de végül valahogy szóba került anno, és beszéltünk róla. Vagyis, én kérdeztem meg, hogy szeretné-e, ha vennék egy bilincset, vagy valami hasonlót. Ő pedig kinevetett. És egyébként vicces is az elképzelés, mármint így visszatekintve biztosan. Most már tudom, hogy Gabriel nem szereti az ilyen macákat. Azért azt be kell vallanom, hogy néha azt kívánom, bár láttam volna a szituációt kívülről is. Én teljesen komolyan kérdeztem, hogy van-e igénye ilyesmire, avagy nincs, a szokásos, tányérnyi kék szemeimmel meredve a férfire. Szegény pedig jobb híján csak nevetni tudott, hiszen számára röhejes volt az elképzelés. Számomra kevésbé, akkor. Azóta már én is csak nevetek a dolgon.
Az aranyló homok égeti a talpamat, miközben Gabe ujjaival összefonva az enyémeket, haladunk az azúrkék óceán felé. A víztömeg hatalmas és végtelennek tűnik. Gyönyörű. Ha Gabe nem lenne mellettem, le sem venném a vízről a tekintetemet. Így azonban néha kívánatos barátom felé nézek. Elképesztően jól néz ki. Már-már pofátlannak is mondható. Ha a partnak ezen a részén lennének mások is, nők is, biztos megnéznék maguknak. Én meg titkon féltékeny lennék, de nagyon. Erről persze Gabe nem tudna, mivel nem mutatom ki. Ha nő van a közelben, nem tapadok rá a barátomra, nem kezdem el ölelgetni, rámászni, csókolgatni, vagy ilyesmi, csak azért, hogy tudassam más nőkkel, hogy Gabe az enyém. Mert nem, a férfi nem egy tárgy, én nem birtoklom őt. De ettől függedhetetlenül, tagadhatatlanul féltékeny vagyok, a szívem legmélyén, ha vágyódó, sóvárgó női pillantások kísérik Őt.
Szavaira elmosolyodok, ahogy egyre közeledünk a víz felé. Majd' kiugrok a bőrömből, már alig várom, hogy a hullámok közé vethessem magam, a végtelen, mély kékségbe. Megszaporázom a lépteimet, bár ebben talán az is közrejátszik, hogy eléggé égeti a finom szemcséjű homok a talpamat.
A vízre nézek, az apró hullámokra, melyek a lábunk előtt mossák a homokot. Gabriel kérdésén nem gondolkodom, a válasz egyértelmű:
- Természetesen a kis hableányt - nevetek, és amikor elengedi a kezemet, egy kicsit hezitálok. Csak egyetlen, rövid másodpercre, majd, mint egy rossz gyerek, futásnak eredek, és meg sem állok, amíg mélyebb nem lesz a víz, hogy aztán a hullámok alá merüljek.
A felszínre evezve visszanézek Gabrielre, és integetek neki, hogy jöjjön ő is.
- Gyere, Gabe! Nagyon jó a víz! - még leér a lábam, a víz mellkasomig ér.