Belépve a tágas helyiségbe, parfümök émelyítő elegye csap meg. Las Vegas belvárosában, egy elit partin ez nem is csoda. Mindenki pompázatos ruhakölteményekben mulatja az idejét, felszínes, ostoba csevegéseket folytatnak az emberek. Politikáról, pénzről, időjárásról, politikáról, borokról, pénzről, autókról, jachtokról, politikáról, pezsgőkről, ékszerekről, pénzről... felszínes, képmutató brigád ez. Elméletileg a parti egy jótékonysági est. Hogy ez a sok, díszruhába öltözött, barbár, bugyuta, balfék bohóc miért adakozik, nem tudja, és nem is érdekli őket. Egyetlen céljuk van csupán, hogy kitegyék az asztalra azt, amijük van, és lemérjék, kinek mekkora. Mert itt senkit nem érdekel, hogy kinek, vagy minek jótékonykodik, csupán egy a fontos: minél nagyobb összeget ráírni a csekkfüzet egy lapjára - mint a régi időkben -, és valamelyik alapítvány munkatársának a kezébe nyomni. Lehetőség szerint minél hangosabban és feltűnőbben, az összeget ordibálva, kacarászva, jó kedélyűen. Noha senki sem boldog. Miért is lennének azok? Mindenük megvan, mégis szegények. A látszat jólét pedig hűtlen barát. Ha az ember hazatér, az üres luxus lakásába, egyedül, abban semmi jó nincs. Ha pedig valaki a párjával érkezett, bizonyára nem fognak szeretkezni, ha hazaértek, mert a férjnek fontos megbeszélése, tárgyalása, műtéte, vásárolni valója, eladni valója lesz másnap; így tehát fárasztó - ám boldogságot adó - szexről szó sem lehet.
Azt hiszem, én sem panaszkodhatok, már, ami a kinézetemet illeti. Sötétkék kisestélyi van rajtam. Nem feltűnő darab, egyszerű. Dekoltázsa mély, hossza decens. Sminkem visszafogott, egyedül vörös rúzsom, és hasonló színű körömlakkom árulkodhat arról, hogy miféle femme fatale vagyok valójában. Ám ezek a vak emberek nem látnak a visszafogott álarc mögé, és nem gondolnak rólam semmi rosszat. Csak egy bájos arcú, szép mosolyú, szikrázó, kék tekintetű újságíró vagyok az ő szemükben. Egy firkász. Egy esély. Esély arra, hogy a Las Vegas Daily-nek is beszámolhassanak nagylelkű adományaikról. Fekete magas sarkúmban is nagy biztonságban, erélyes léptekkel szelem át a helyiséget, és elegyedek beszélgetésbe ezzel, vagy azzal. Orvosokkal, üzletemberekkel, ügyvédekkel, színészekkel, színésznőkkel, írókkal, zenészekkel, a polgármesterrel, ruhatervezőkkel, művészekkel, énekesekkel, énekesnőkkel...
Az est derekára, úgy tizenegy felé úgy döntök, elég információt szívtam magamba három óra leforgása alatt, és a kelleténél több ócska szöveget hallottam arról, hogy ki, mennyire jó ember, és ki, hány ezreket, tízezreket, esetlegesen százezreket adományozott árva gyerekeknek. Sejtésem szerint a mondottak fele sem igaz, de hát ki vagyok én, hogy megmásítsam a nyilatkozatot? Később, amikor a cikk megjelenik a lapban, és eljutnak a hírek az alapítványokhoz, úgyis ki fog derülni, hogy ki volt szent, és ki volt bűnös, vagy hazug, ami az összegeket, és a nyilatkozatokat illeti. Abból pedig hatalmas botrány lesz, amit én, mondhatni, premier plánból nézhetek majd végig.
Jól végezvén dolgomat az italokat kínáló asztalhoz lépek, és kérek magamnak egy pohár, testes vörösbort, hogy aztán utamat folytatva a svédasztalhoz lépjek, és vegetáriánus menüt kérjek. Nem igazán beszélek senkivel, nem barátkozni jöttem, hanem dolgozni. És, ha már a munkámat tisztességgel elvégeztem, élek az ingyenélés lehetőségével, és egy kis tányér salátával távozok az asztaltól.
Később, az étellel végezve, és három pohár bor után, a negyediket kortyolgatva, unott tekintettel figyelek két férfit, amint beszélgetnek. Pontosabban, amint egy beképzelt, okoskodó, tudálékos barom, aki méltatlanul nevezi magát könyvkritikusnak, éppen arról ecsetel, hogy a mekkora rakás szar - nem így fogalmaz, természetesen, de ez mondanivalójának lényege - Rowling új könyve, az Átmeneti üresedés. Ő ugyanis az első harminc oldal után elvesztette az érdeklődését, és ez nála a katasztrofális minőséget jelenti. Elmondása szerint humor egyetlen karakternyi sincs benne. Nemcsak nincs nevetés, de még halvány mosolyt sem bírt az arcára csalni, és nem azért, mert az arca megfagyott a döbbenet kifejezésének állapotában, hanem azért, mert nincs benne semmi vicces. Semmi humoros. Minden siralmas.
Társadalomkritika? Szerinte az, hogy egy lepukkant, szociálisan rászoruló lakóktól hemzsegő lakótelep és a szépséges kisváros szembenállása a könyv cselekményeinek legfőbb izgalomforrása, az lehet társadalomkritika, de az, hogy ehhez a szereplők lelkivilágának legmélyebb és legmocskosabb bugyraiba kell lemásznia, és közben obszcén szavak repkednek, az gyomorforgató.
Negyedórányi fárasztó, idegesítő és őrjítő, ám figyelmes hallgatás után képtelen vagyok megállni, hogy ne menjek oda. Tehát, a tányért ott hagyva, a kihúzott székről tudomást sem véve, telt borospohárral a kezemben lépek oda a duóhoz, és a kritikus felé fordulok; anélkül, hogy akár egy pillantást is vetnék a másik férfire.
- Már megbocsásson, uram, de ha valóban így gondolja, akkor, tisztelettel, ön egy idióta - vonom kecses ívbe egyik szemöldököm, úgy mérem végig a köpcös, harcsabajszú alakot, akit könnyebb átugrani, mint megkerülni, és aki lenyelte utolsónak szánt szavait.
- Hogy mondta? - néz rám értetlenül, megütközve, megbotránkozva, sértődötten, talán dühösen; én pedig most vizenyős kék szemébe nézve gonoszkás mosolyra húzom ajkaimat.
- Jól hallotta, ön egy dilettáns idióta. Jézus - emelem tekintetem a plafon felé, majd vissza a dilettáns köcsögre -, hogy hívhatja magát könyvkritikusnak? Az, hogy az Átmeneti üresedés maga a borzalom, hazugság és téves feltételezés. Nem könnyű, de jó olvasmány a mű, amely tele van érzelmekkel és szívvel. Nem mestermű, de végső soron nem is rossz: intelligens, jól megírt és gyakran mulatságos. A nehezen megfogható hősök esetleg elkedvetleníthetik az olvasókat, de J. K. Rowling eddig soha nem látott oldalát ismerhetik meg az Átmeneti üresedést olvasva, hiszen - a korábbiakkal ellentétben - egy felnőtteknek írt, sötét humorral átitatott regényről van szó, erős társadalomkritikai áthallással. A történet karaktercentralizált, mi sem mutatja ezt jobban, minthogy nagyjából tizenöt főszereplőt találhatunk a könyvben, és az ő nézőpontjaik váltakozásával értesülünk az eseményekről, valamint a szereplők lelkivilágáról, de olykor még a mellékszereplők szemszögéből is olvashatunk. Ezáltal minden szereplő hiteles, és szinte kiugranak a lapokról. Rowlingnak sikerült olyan karaktereket alkotnia, akik közül szinte senki sem szimpatikus, ugyanis mindenkiben megtalálható a szürke ötven árnyalata, a jó tulajdonságok mellett a rosszak, valamint azok a személyiségdefektek, ami minden embernek a sajátja. Itt tényleg nincsenek fekete és fehér emberek, itt csak szürkék vannak, ráadásul olyan apró lelki mélységeket is feltár az írónő, amire csak King képes kortárs szinten. De míg King fantasztikumba hajló irodalmat alkot, addig Rowling könyve, ha a realista korszak csúcspontján jelenik meg, akkor a mai napig klasszikusként emlegetnénk Tolsztoj és Dosztojevszkij mellett. Rendkívül jól árnyalt karakterek, ráadásul sokszínű egyéniségek - csaknem harminc szereplő -, akiket nem lehet szeretni, vagy gyűlölni, ugyanis szinte mindenkinek van olyan tulajdonsága, ami elbillenti a mérleg nyelvét. Egy tragikomédia ez, amely görbe tükröt mutat a való életről, és szinte mindenki felismerheti magát valamilyen szinten a szereplők között - fejezem be a mondanivalómat, és találom szembe magam egy bugyuta, értelem cseppnyi jelét sem mutató arckifejezéssel.
- Mit is mondott, melyik lapnak dolgozik? - bök a nyakamban lógó 'press' felirattal ellátott kártyára.
- A Las Vegas Daily-nek - kecsesen vonom meg vállamat, és önelégült mosolyra görbül ajkam.
- A főnöke hallani fog önről - és ezzel sértődöttségében, megalázottságában és alacsony értelmi szintjének köszönhetően, a nevem megkérdezése nélkül tovább áll.
A másik férfi felé fordulok, most nézek rá először. Jóképű, markáns vonású férfi, világosbarna hajjal, szikrázó, kék íriszekkel.
- Sajnálom ezt az egészet, ezt a kis... összekülönbözést, de már nem bírtam elviselni az úr hozzá nem értését - kortyolok bele a borba, majd nyújtom az ismeretlen felé a kezemet. - Fleur Dupont.

Az a helyzet, hogy Angolnak vallom magam. Francia nevem van, és Franciaországban születtem, de én Angliában éltem, mióta az eszemet tudom. Szóval angol vagyok, a nevem ellenére is. És hazafi vagyok, mondhatni, annak ellenére is, hogy az egyetem végeztével a világot jártam, utazgattam, veszélyekbe és izgalmakba keveredve. És igen, olvastam a Harry Pottert is. J. K. Rowling-ot pedig, mint írónő, szeretem. Ezért nyilvánvalóan a védelmére kelek. Lehet, hogy ezt elintézhettem volna halkabban és kevésbé gőgös, beképzelt stílusban, de azt hiszem, még éppen a jó modor határain belül mozogtam, ugyanis a két férfin kívül senki sem méltatja hármasunkat egyetlen kósza pillantással sem. Úgy vélem, minden rendben volt ezzel a kis 'bájcsevejjel'. Nem ismerem túl jól a férfit, csak azt a szennyet olvasom el néha-néha, amit képesek nyilvánosság elé tárni, egy, a Daily-nél kevésbé ismert lapnál. És, ahogyan azt az írásaiból kivettem, nem kedveli az angolokat. Egy olyan kritikának nevezett firkálmányt sem olvastam tőle, angol könyvről, vagy íróról, ami pozitív lett volna. Nem gondoltam, hogy majd itt összefutok vele, hiszen ki lenne az az eszelős, aki ezt az unalmas, rátarti alakot meghívja bárhova is? Ja, persze... biztosan ő is jól keres, és arra számítottak, hogy majd adakozik. Annyit mondhatok csak, hogy a drága delikvens még csak a jótékonysági szervezetek munkatársainak a közelében sem járt, nemhogy elővette volna a csekkfüzetét, és ráfirkantott volna piszkos száz dolcsit, meg a szignóját. Ehelyett ő, Fitz, itt osztja az észt, amiért ő sem állt sorba kétszer, az biztos, és alapból sem kapott belőle túl sokat. Segélykérőn néz az ismeretlen férfire, mellettem, de amaz csak hallgat. Jól is teszi, hacsak nem akar ő is egy alapos fejmosást. Azért, ha lesz bátorsága két szót váltani velem, Fitz után, rákérdezek a véleményére - már csak kíváncsiságból is, hogy vajon képes-e velem vitába bonyolódni.
Most, hogy dúlva-fúlva magamra hagyott az előzőleg duójuk, majd triónk másik résztvevőjével, duóban - kissé komplikált, szeretem a komplikált dolgokat -, van lehetőségem alaposan végigmérni. Magasabb, mint én, annak ellenére is,hogy - bár nem mértem le, csak saccolok - én egy tizenegy-kétcentis magas sarkúban állok mellette. A bőre napsütötte, szóval már jó ideje Vegas-ban tartózkodik; szépen megfogta a Nap. Tekintete nyíltnak és barátságosnak tűnik, persze lehet ez csupán a véletlen műve, vagy azé, hogy nő vagyok. De az biztos, hogy kék. Szikrázóan kék, és nagyon szép, tetszik, amit látok. A haja világosbarna, talán kissé hullámos. Laza, de elegáns. Természetesen öltöny van rajta, és tagadhatatlanul sármos, és szívdöglesztően néz ki benne. Mosolya kissé mintha rosszfiús lenne, van benne valami nagyon csábító.
Válaszára elmosolyodom. Őszintén arra számítottam, hogy majd egy alázatos kis mosollyal Fitz után siet, előtte pedig közli velem, hogy milyen modortalan vagyok, és, hogy az angoloktól nem erre számítana az ember - nyilván hallatszik az akcentusomon brit származásom.
- Ezt örömmel hallom - vonom fel szemöldökömet, és kortyolok a borba. - Megértem - bólintok, és nem is hazudok. Valószínűleg, ha apám élne, nekem is fontos lenne, hogy az ügyfeleit - lévén ügyész volt életében - ne oktassam ki, főleg ne ilyen lekezelő hangnemben. A mondat másik felére halkan felnevetek. - Igen, az valószínűleg szenzáció lett volna. Látom is magam előtt a szalagcímet: Fitz operaénekes módjára ablaküveget tört kieresztett hangjával - teátrális mozdulatot teszek szabad kezemmel, majd még hozzáteszem: - Nem hiszem, hogy örülnék egy ilyen cikknek - vallom be, hasonló mosollyal, mint amilyen az övé.
Felé nyújtott kezemet megragadja, és határozott mozdulattal szorongatja meg, épp amennyire kell. Nem töri össze csontos, vékonyujjú kezemet, de van benne erő, és ez tetszik. Az én kézfogásom, saját magamhoz képest - lévén alacsony, vékony nő vagyok - meglepően erős.
- Nagyon örülök, Mr. Wenneck - mosolyodok el, és a kézfogást követően kezem újra szabad, ő pedig hűséget fogad - na, persze nem nekem, hanem a Daily-nek. - Bölcs döntés - bólintok határozottan. - Ez persze nem a reklám helye volt, esküszöm, nem ilyen módszerekkel csábítom az olvasókat a Daily-hez - teszem hozzá, halványan elmosolyodva a tényen. Bár... nem rossz ötlet.
Dicséretére, ami a szóhasználatomat méltatja, apró, köszönetet kifejező biccentéssel reagálok.
- Természetesen nem vette el, sőt... - nem fejezem be a mondatot, mely valahogy így végződne: 'ez a lételemem, a vitatkozás és az érvelés'. Helyette a férfit hallgatom, aki enni invitál. Az imént nem ettem túl sokat - vetek is egy gyors pillantást a salátástálamra, melynek a fele még ott van, de már egy pincér megkaparintotta, és megigazítva a terítőt és a széket betolva, el is viszi a tányért.
- De, örömmel - mosolyogva bólintok, s már indulunk is a pult felé, mikor érdeklődni kezd utálatom miértjeiről.
- Tudja, büszke angol vagyok. Ha találkozott már igazi, nagyképű, hazafi brittel, azt szorozza meg minimum hárommal és megkapja az én mentalitásomat. Ezen felül tényleg szeretem Rowlingot, bár én nem írtam kritikát a könyvről, véleményem nekem is van, amint az Ön is hallhatta. Nem arról van szó, hogy nem érheti negatív kritika a művet, de azt senki ne próbálja bemesélni nekem, hogy egy könyvnek - legyen angol, amerikai, vagy kínai - csak negatív cselekménye, szereplői, nyelvezete és mondanivalója van... - megérkezünk az ételbárhoz, én pedig megiszom az utolsó pár korty bort, majd egy újabbat-, és egy szendvicset is kérek. - Mert Fitz ezt hangoztatta, és hangoztatja a mai napig, minden jellegű angol könyvről. És ez mindig is idegesített, és sajnos, vagy nem, most végre volt lehetőségem neki szemtől szembe megmondani a véleményemet. Viszont azt sajnálom, hogy önt is belerángattam, remélem később nem lesz baja a hallgatásából - magyarázom, miközben válaszát várom, és, ha őt is kiszolgálták, egy tetszőleges asztalhoz megyünk, és egymás mellett foglalunk helyet. Nyilván a hallgatás volt a legjobb reakció, de Fitz abba is képes lenne belekötni. Az asztalnál balomra ül le, így, ahogy jobb lábamat átvetem a balon, csinos cipőbe bújtatott, karcsú, formás lábfejem a férfi lábszárához simul. Nem húzódom el, ha őt nem zavarja.
- Ön már tudja rólam, hogy újságíró vagyok, de nekem fogalmam sincs, hogy mi az ön szakmája - indítok el egy laza beszélgetést, miközben a szinte falatnyi szendvicsbe harapok.

Nem feltűnően ugyan, de végigmérem. És határozottan tetszik, amit látok. Ha észrevette, ha nem, nem fogok ezért bocsánatot kérni. Természetesnek tartom az ilyesmit, és nem gondolom azt, hogy nem illő viselkedés ez. Már nem a középkorban élünk, a nők is vadászhatnak és hódíthatnak. Pláne az olyan emancipált nőszemélyek, mint amilyen én vagyok.
Ha tudnám, hogy azt latolgatja, hogy vajon komolyan gondoltam-e a szenzációra utolsó szavaimat, megmondanám, hogy igen. Egyrészt nem vagyok barbár, aki élvezi a halál szagát a levegőben, másrészről pedig... ugyan már! Csak nézzenek rá erre az arcra, erre a testre! Nagy kár lenne érte, nem igaz. Az, hogy jó fej, tagadhatatlan. Legalábbis számomra az, szeretem az ilyen fekete humorú embereket. És, ahogy elnézem, ő is kezd első meglepetéséből feleszmélni és túllépni hirtelen jött támadásomon – és talán elmond egy miatyánkot, hogy nem ő került a képzeletbeli célkeresztembe. Viszont igazat kell adnom neki, eléggé hatásos voltam, hiszen a nagyszájú Fitz sem tudott mit reagálni, és csak üres szavakkal volt képes fenyegetőzni.
Kézfogásom talán már meg sem lepi, erőteljes fellépésem után. Azért remélem, nem ijesztem el, mivel esetleg képmutatónak hisz. Mert egyébként nem vagyok az. Nem mondom, hogy nem tudok hazudni, mert igenis jól teszem ezt. Viszont, ami fontos, csak azért, mert kiismerhetetlen vagyok és rejtélyes, nem egyenlő azzal is, hogy esetleg képmutató lennék.
- Igen - bólintok kérdéseire -, kicsit komplikált - vonom meg kecsesen szépen ívelt vállamat. Talán, ha úgy alakul a viszonyunk, majd egy nap beavatom. Hacsak nem túl kíváncsi, és nem kérdez rá; ez esetben természetesen elmesélném neki, hogy mégis honnan fúj a szél.
Félmondatára réssé szűkítem villogó, kék szemeimet.
- Nem - ingatom meg fejemet -, még ez sem az. Majd rájön... - mosolyodok el halványan, és már indulunk is az ételpult felé. Kellemes társaságnak ígérkezik, és még mindig jobb, mintha egyedül kellene üldögélnem, és borozgatnom, mint valami ötvenes évei végén járó, bolond, 'macskás' nőnek, az utca végéről. Őszintén szólva, Vegasban sincs sok barátom. Annak ellenére, hogy bejártam a fél világot, szinte egész Európát, Keleten is hónapokat töltöttem, nincs túl sok közeli, igaz barátom. Mivel nagyon gyakran lépek tovább. De nem tehetek róla, egyszerűen képtelen vagyok egy helyben leragadni, és szilárd alapokra helyezni az életemet. Az egyetlen biztos pont az életemben a munkám. Ez az, amit soha nem hagyok el, és ami mindig az enyém marad. Így tehát - bár tudom jól, hogy tévesen -, azt gondolom, hogy nincs szükségem senkire sem, hosszú távon.
Összefoglalására határozottan bólintok.
- Pontosan - félmondatára pedig elmosolyodom, majd hallgatom, amit mond. És teljes mértékben egyetértek vele. Ennek pedig - természetesen - hangot is adok: - Ugyanígy látom a dolgot! Mint mindennek, ennek az éremnek is két oldala van. Mostanában az emberek gyakran csak a negatívat látják bele valamibe. Legyen az bármi. Ez pedig téves elgondolás, és nem mellesleg, baromság. Nagy hülyeségnek tartom, hogy valaki, csak azért, mert nem szimpatizál egy népcsoporttal, ebben az esetben, már az ország művészeit, vagy íróit-, és azok műveit is lehúzza. Fogalmam sincs, hogy Fitznek mi a baja velünk, angolokkal, de felőlem akár lehetne a polgármester, vagy egyéb fejes is, személyesen, akkor sem értenék vele egyet, és nem rejteném véka alá a véleményemet. Így, hogy emberszámba sem veszi az írónőt, a művét meg konkrétan lehúzta a vécén, én is éppen így állok hozzá. És, kérem, higgye el, ha Tolsztojról, vagy Dosztojevszkijről, esetleg, ha egy olyan amerikai írót szidna - ami persze távol álljon tőle -, mint Dickinson, Faulkner, Hawthorne, King vagy Roberts, azt sem hallgattam volna tétlenül - biztosítom afelől, hogy én viszont nem vagyok az amerikai írók ellen, sőt... sokukat imádom.
Szavaira elmosolyodom.
- Nos, igen, a hallgatás néha arany - bólintok egyetértően, bár én kevésszer fogom be a számat, így történt például, hogy Szaúd-Arábiában egy hajcsár el akart cserélni három tevéjére... hosszú történet.
Azt, hogy nem húzza el a lábát, egyfajta jelnek vélem, így tehát nem vagyok rest végigsimítani lábszárán karcsú lábfejemmel. Újra, meg újra, meg újra... kíváncsian várom, hogy erre mit és hogyan reagál. Tudni akarom, hogy vannak-e tervei, illetve, hogy milyenek, na meg persze ismernem kell a határokat, mielőtt egyet is átlépnék.
Kérdésére, majd megjegyzésére, felvonva egyik szemöldökömet, elmosolyodok.
- Az, hogy úgy gondolja, mindennek két oldala van, és nincs csak jó, és rossz, valamint, hogy tudja, mikor kell hallgatni, valamint, hogy figyel a beszélgetőpartnerére, emellett van humora, és kellemes társaság, lehet önnel beszélni, és nem tartott sokáig a döbbenete sem, gyorsan reagált, és lazán; azt mondanám tanár, egyetemen vagy gimnáziumban. Vagy legalábbis, ha mégsem tanár, emberekkel foglalkozik, valamilyen formában - fejtem ki a gondolataimat, és kíváncsian fürkészem arcát, hogy vajon eltaláltam-e, avagy még csak a közelében sem járok. Miközben beszélgettünk, a szendvicsem fele elfogyott, de nem is kívánok most többet, így tehát a borospoharamért nyúlok, és kortyolok bele a vörösbe, közben hallgatva, amit mond. Egyre jobban felkelti az érdeklődésemet, s úgy tűnik, ebben a teremben nem csak én vagyok titokzatos, vagy rejtélyes.