Ha nem vesszük az escortkodást, nincs titkom Gabe előtt. Tudja, hogy összevesztem az édesanyámmal, tudja, hogy mik az álmaim, mik a terveim a jövővel kapcsolatban. Azt is tudja, hogy kontaktlencsét hordok, és hogy azért mondtam le a szemüvegről, még pubertás koromban, mert elegem lett belőle, hogy az osztálytársaim cikiznek miatta. Tudja, hogy hangosan nevetek, és idiótán. Tudja, hogy dumagép vagyok, és csokoládé-függőségben szenvedek. Azt is tudja, hogy imádom a macskákat, és nekem is lenne egy, ha lenne rá elég időm. Általában önmagamat adom - kivéve, ha gazdag ficsúrokat kísérgetek; akkor komolynak kell lennem, és felnőttnek -, mindig, de mellette nem érzem azt, hogy vissza kellene fognom magam, mert túl sok lennék. Mert ő elfogad olyannak, amilyen vagyok. És ezért nagyon szeretem, és becsülöm is, mint embert.
Beülve az autóba - amiben volt már szerencsém utazni korábban - kényelembe helyezem magam. El tudom képzelni, hogy a Rover milyen gyors, és azt is tudom, hogy Gabe oda, meg vissza van a száguldásért, de ha vele vagyok, nem hajt padlógázzal. Jó, azért párszor megkértem, hogy taposson a gázba, mert én is szeretem a gyorsaságot, de nem alapvetően. Nem hajkurászom a veszélyt, az izgalmakat, a kalandokat, hiszen e nélkül a tudatos keresés nélkül is mindig belekeveredek valamibe, vagy megtalál a baj magától is. Meg jobb nekem a nyugisnak mondható kis életem.
Gabe bekapcsolja a rádiót, hogy az halkan szóljon. Nincs ellenemre a rock zene, szeretem is. Jobban, mint mondjuk a napjainkban ’zenének’ méltatlanul nevezett vackot, a gépzenét. Örök kedvencem ugyan a Beatles marad, meg a Carpenters, de a jó, igényes ’mai’ zenét én is szeretem.
- Persze - bólintok mosolyogva, miközben rá nézek, és nem tudom megállni, hogy balomat először alkarjára, majd combjára fektessem. Aztán csak nézek magam elé, a suhanó autókat, a fényeket, melyek egyetlen, ragyogó vonallá minősülnek.
- Nem - ingatom meg a fejem, tekintetemet lesütve. Nekem ez kényes téma, mással nem is beszélnék róla, csak hallgatnék, vagy gyorsan elterelném a témát. - Nem beszéltem vele, mióta eljöttem otthonról. Nem tudom, mi van vele... ő sem hívott - amikor elköltöztem, nem gondoltam volna, hogy ennek az egész egyetem-dolognak, és az álmaim hajkurászásának ekkora ára lesz. De éppen olyan makacs vagyok, mint édesanyám, épp ezért nem beszéltünk már... nem is tudom, mióta. És ez szörnyen fáj, és rosszul esik, de tartom magam. Sokszor gondolok rá, hogy felhívom, vagy, ha más nem, írok neki egy e-mailt, hogy megkérdezzem, hogy van. De még nem szántam rá magam. Talán, a lelkem legmélyén, szégyellem is magam, amiért csak úgy, se szó, se beszéd eljöttem, amiért azóta sem kerestem, amiért olyan sok vitánk volt előtte, és amiért haragban váltunk el. Én szeretem az anyukámat, és tudom, hogy ő is szeret, de lehet, hogy mélységesen megbántottam, és most ezért nem keres. Amit megértek. Én sem szoktam keresni azokat az embereket, akik engem megbántottak. Sajnos, anya is megbántott. Leginkább azzal, hogy nem támogatott, és szerintem a mai napig nem támogat, és lehet, soha nem is fog. Szerinte az írás tényleg baromság, és szerinte tehetségtelen vagyok. Nem akarom megváltoztatni a véleményét, mert szabadon eldöntheti, hogy mit gondol a dolgokról, rólam, vagy a műveimről, de... istenem, legalább tettetné az ellenszenvét az írással szemben! Legalább játszaná meg magát. Nem várom, hogy piedesztálra emeljen, vagy ilyesmi, elég lenne, ha csak annyit mondana, hogy 'majd kiderül, Cassie...', vagy 'próbáld meg, Cassie, abból nem lehet baj...'.
- Nem, minden rendben - mosolyodok el, mielőtt a túl komoly téma hatására, vagy az anyukám emlegetésére bőgni kezdenék. Nem szeretek sírni, szóval gyorsan el is terelem a témát.
- Szóval Long Beach-re megyünk... - nézek most Gabe-re sokat sejtetően, cinkos kis mosolyra húzva ajkaimat. Mióta Vegasban vagyok, nem sok időt töltöttem a városon kívül. Ennyire legalábbis nem. De most itt van előttünk az egész hétvége. A tengerparton. Imádom a vízpartokat, a pálmafákat, a meleget, Gabe-et... tökéletes lesz ez a három nap, érzem.

Az, hogy soha nem vagyok elégedett önmagammal, és mindig, mindenből a maximumot akarom kihozni, akkorra vezethető vissza, amikor még csak az általános iskola padjait koptattam. Akkoriban nem volt sok barátom, visszahúzódó voltam és ennek pedig az volt az oka, hogy sokszor csúfoltak. Nem tudom, miért, soha nem is derült ki számomra, de már nem is érdekel igazából. Egyszerűen megtanultam túltenni magam azon, hogy érdekeljen, ki, mit gondol rólam, és megtanultam önmagamat adni - lehetőség szerint mindig, mindenkivel szemben. Nem akarok megváltozni, és nem akarok más ember lenni. Elfogadom magamat úgy, ahogy vagyok. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem vagyok tisztában saját rossz tulajdonságaimmal, mert de. És az, hogy Gabriel nem próbál megváltoztatni, vagy nem akad ki minden egyes alkalommal, amikor idiótán nevetek, vagy hosszasan ecsetelek egy nyelvészeti problémáról, vagy történelmi eseményről, az jól esik.
Visszamosolygok rá, ahogy ujjait gyengéden kezemre kulcsolja, és élvezem érintését bőrömön.
Nem válaszol semmit, és nem kérdez, és ez a lehető legjobb dolog, amit tehet. Nem szeretném, ha itt, és most feszegetnénk ezt a témát. Majd egy nyugis este, ha visszamentünk Vegasba, és nem egy csodálatosnak ígérkező hétvége áll majd előttünk, talán összeszedem magamat és kiöntöm a lelkemet. Vagy ez, vagy megírok egy e-mailt, vagy felhívom anyát, és utána muszáj lesz valakivel beszélnem. Az a valaki biztos, hogy Gabe lesz, mivel neki aztán tényleg bármit elmondok, tudom, hogy meghallgat, és a tőle telhető legtöbbet meg is teszi, hogy használható és kivitelezhető tanácsot adjon az ügy érdekében. Vagy, ha más nem, megvigasztaljon. Nekem már az is elég.
Nem is tudja, hogy ezzel a két szóval milyen boldoggá tett. Pontosan tudja, hogy mennyire odavagyok a vízpartokért, különösen a tenger-, és az óceánpartért. Imádok úszni, vagy csak elnyúlni a napfényben fürdő, aranybarna, még éppen csak meleg homokon. A nagy víztömeg sós illata, melyet a szél magában hordoz, a sirályok éles sikítása, a víz egyenletes moraja, amint a partot, vagy a part menti köveket mossa... nekem ez egyfajta Földi paradicsom.
- Ebben egy percig sem kételkedem - hát persze, hogy imádni fogom. Ebben a pillanatban a fáradság, az álmosság elszállt, és alig bírok magammal, hogy ne boruljak Gabe nyakába, amiért ilyen helyre visz. De visszafogom magam, lévén vezet. Majd, ha odaértünk megölelem.
Hamarosan a szélvédőn keresztül megpillantom az óceánt, majd nem sokkal később a part menti házakat, és nyaralókat is. Annyira festői, annyira nyugodt és békés. Messze van a belvárostól, és a nyüzsgő strandoktól. Amolyan család-barát helynek tűnik, ahova inkább nyugis kikapcsolódásra jönnek az emberek.
Kiszállok, és közben rögtön körül is nézek. Az eget ritkán láttam már ilyen tisztának. Úgy értem, hogy régen láttam a csillagokat. Annyira szépek, ahogy mind-mind milliónyi kis kristályként ragyog az ég mélykékjén. Egy hosszú pillanatig nem is nézek mást, csak az eget, eléggé régen láttam már a csillagokat, azt hiszem, utoljára a kisvárosban, ahol korábban laktam. Aztán tovább vonom tekintetemet az alig pár méterre lévő partra irányítom, és alig várom, hogy holnap a vízbe rohanhassak – ma azért már késő van hozzá. Aztán a ház. A ház... gyönyörű. Visszafogott, kellemes, otthonos. Le merem fogadni, hogy belül is valahogy így néz ki.
- Gyönyörű - meresztem hatalmas, kék szemeimet a házra. - Igazad volt - bólintok elismerően, miközben az autó fölött barátomra nézek -, tényleg imádom - széles mosolyra húzom ajkaimat, és tekintetemet újra az óceánra irányítom, míg Gabe beviszi a cuccait - illetve az én fehérneműimet, és fogkefémet. - Rendben - bólintok is mellé.
Hallom, ahogy a zárba csúsztatja a kulcsot, immár fényárban úszik a veranda, majd elforgatja, egy hosszú pillantással végig is követem a mozdulatait, és vágyódó tekintettel nézek a férfi után, valamint minden egyes porcikáján élvezettel járatom pillantásomat. Aztán ő eltűnik a bejárati ajtó mögött, én pedig még feltöltődöm egy kicsit az óceáni levegővel, mielőtt bemennék utána.
Pár perc múlva úgy döntök, megér egy pillantást a ház belső tere is, így a verandán keresztül, át a bejárati ajtón a nappaliban találom magam. Leveszem fekete tornacipőmet - igen, tisztában vagyok vele, hogy nem túl nőies választás ez, a fekete szoknyához és a sötétkék inghez, de nagyon kényelmes, én meg egész nap rohangáltam a Dinerben -, majd körülnézek az alsó szinten.
Gabe a nappaliban kap el, és húz magához. Lehunyom a szemem, ahogy magához von, és testemmel az övének simulok, mélyen belélegzem ismerős, kellemes illatát, amit úgy szeretek, kezeimmel alkarján simítok végig, hogy aztán ujjainkat összekulcsolhassam. Rá nézek, egyenesen a szemébe, és azonnal otthon érzem magam.
- Nagyon tetszik – hangom alig több, mint szerelmes suttogás a félhomályban, miközben ráemelem tekintetemet. Megcsókolom, forrón és vágyódón. Karjai közt megfordulok, hogy szemben lehessek vele, és karjaimat nyaka köré fonhassam. - Örülök, hogy elhoztál ide - suttogom Gabe ajkaira.

Hiszem, hogy ha anyám ismerné Gabe-et, ellenezné a kapcsolatunkat. Állj, menjünk egy kicsit előrébb. Ha anyám látna kéz a kézben Gabe-el, ellenezné a kapcsolatunkat. Abban a pillanatban, ahogy meglátná a barátomat, valószínűleg még ott, nyíltan, a férfi előtt közölné, hogy ez nincs helyén. Minden ismeretség, egyetlen szóváltás nélkül gondolná ezt. Ez persze engem nem érdekelne, hiszen én ismerem Gabrielt. Tudom, hogy milyen ember, és úgy szeretem, ahogy van. Nincs szükségem a szőke hercegre, nincs szükségem egy tündérmesébe illő, már-már mézédesen csöpögő sztorira. Nekem Gabe-re van szükségem, teljes valójában, a bőrdzsekijében, a robosztus autójával, dörrenő basszusával. Nem akarok elhamarkodott kijelentéseket tenni, de ő életem szerelme. Nem kell más, csak ő.
Gonosz, vágyódó, már-már veszélyesnek beillő pillantása sem tántorít el e gondolatoktól. Csak azért, mert szeleburdi vagyok, és alapvetően egy infantilis nőszemély, aki a nap huszonnégy órájában úgy pörög, mint egy Duracel elemekkel működő plüss nyuszi, az élet más területein képes vagyok felnőtt módjára viselkedni. Nem ribanc módjára, nem úgy, mint aki most lépett le egy pornófilm forgatásáról. Sokkal inkább szenvedélyesen. Erről árulkodik az is, hogy most vágytól fűtötten csókolom Gabe-et. Ujjai bőrömön szaladnak végig, lágyan csókol. Élvezem. Testemmel az övének simulok, kezeim mellkasán pihennek már, érzem minden egyes kidolgozott, tökéletes, szinte faragottnak is gondolható izmát. Kívánom. Aztán eltávolodik. Ne menj még, csókolj, ölelj, szeress - szinte könyörgök neki, gondolatban. Lehunyt szemmel állok előtte, támasztom a homlokát. Ahogy villan kék íriszem a Hold ezüstös visszfényében, Gabe pillantásában is van valami. Mint egy lecsapni készülő villám. És ebben a pillanatban mozdul is.
Fejemet hátra vetve, átkarolva őt, izmos hátába mélyesztve ujjbegyeimet jólesően sóhajtozok. Tetszenek ezek a kis harapdálások, nagyon... izgatóak, ha őszinte akarok lenni.
A hideg falnak préselődik hátam, kéjes, halk kis nyögéseket hallatok, miközben csókol. Nem ijeszt el a vadsága, a mohósága, helyette felveszem ezt az eszeveszett tempót, amit diktál, és hasonlóképp csókolok vissza. Nyelvemmel az övét kényeztetem, simítom végig, néha alsó ajkát szívogatom, de valahogy mindig visszatérek a megkezdett csókcsatába.
Hajába túrok, és akarom, még, még, még... keze a combomra siklik, egészen felgyűri a fekete szoknyát, én pedig máris emelem lábamat az övének simítva, közben még az eddiginél is közelebb vonom magamhoz, mellkasomat szétfeszíti a vágy.
Megcsörren a mobil. Először megpróbálok róla nem tudomást venni, ahogy ő is, de kezd zavaró alapzaj lenni. Elszakad tőlem, én pedig arca vonásait fürkészem.
- Csak nyugodtan – suttogom ajkaira. Én ugyanis nem megyek sehova, három napig az övé vagyok. Csak az övé. Öt perc telefonbeszélgetésbe pedig nem halok bele. Szóval a falnak támaszkodva várom, hogy visszatérjen.
Velem, szemközt van egy üveges ajtajú szekrény, melyben díszes tányérok, edények, csészék és aljaik vannak, valamint sejtelmesen csillan a kristály a fölső polcon. Én speciel tükörképemet nézem. Amúgy is rakoncátlan tincseim még jobban összeborzolódtak, ajkam pedig vágytól duzzadva, vöröslőn várja vissza ostromlóját. Már egy ideje együtt vagyunk Gabe-el, elég régóta ahhoz, hogy kiéleződjenek a vágyaink egymás irányába.
Gabriel visszatér hozzám, magához ránt, én pedig átkarolom nyakát, úgy mosolygok rá.
- Már el is felejtettem... - vonom fel játékosan egyik szemöldökömet, miközben vöröslő ajkaimon vágyakozó kis mosoly bújik meg. - Ja, igen, már tudom - és ezzel megcsókolom. Most rajtam a sor, hogy kissé megharapdáljam ajkait, miközben tenyeremet mellkasán, vállán, hátán, lapockáján járatom. Szép lassan áttérek állkapcsa puszilgatására, majd egyre lejjebb haladok, nyaka mentén, egészen kulcscsontjáig. Ujjaimmal tarkóján cirógatom a pihéket, libabőrt édesgetve bőrére.

Nem ítélkezem. Ebből a szempontból teljesen más vagyok, mint anyám. Gabe-et sem ítéltem el, a kemény kinézete ellenére sem. Nem mondom, hogy nem feltételeztem róla dolgokat, mert de. Például azt gondoltam, hogy van egy motorja. Egy Harley. Tévedtem, bár nem jártam túl messze a valóságtól. Mást azonban nem feltételeztem róla, lévén nem ismertem. És nem csak vele voltam így, mindenkivel így voltam, és vagyok is. Nem címkézek, és nem ítélkezek, amíg nem ismerem az illetőt. Ez egyfajta, személyes szabályom. Talán azért teszek így, mert sokáig engem is másnak gondoltak, mint amilyen vagyok, csupán azért, mert okos vagyok, és mert szemüveget hordtam. Igazából néha még most is hordok szemüveget.
- Lesz időd kiengesztelni - épp csak elsuttogom szavaimat, s nem is habozok tovább, újra szájára tapasztom az enyémet, és csókolom. Olyan kívánatos, annyira eszméletlen férfi az én Gabrielem, hogy szinte már fáj. Veszettül kívánom, és bár ő présel most a falnak, én is kiveszem a részem a kis csatánkból, és nő módjára 'harcolok', puha, lágy érintésekkel. Néha bele-belemosolygok a csókokba, játékosan meg-megharapom ajkát, vagy szívogatom, hajába túrok, cirógatom, ahol érem.
Istenkém, milyen régóta vágyok erre. Egy fárasztó nap tökéletes befejezése, és egy kellemes, nyári éjszaka tökéletes kezdete ez. Ahogy rám hajtja fejét, derekára siklik balom, jobbom fején pihen, sóhaja végigszalad testemen, jóleső borzongást hagyva maga után siklik a kifújt levegő.
Szavaira halkan felnevetek. Nem mondom, hogy az ártatlan külső egy vadállatot takar, mert akkor hazudnék. Viszont Gabe 'durvasága' nem zavar, sőt... nagyon is a kedvemre való. Borostája végigsúrolja puha bőrömet, minek hatására mosoly játszik ajkamon.
Kezét megérezve csípőmön, felé tolom kissé, mire kirángatja a sötétkék blúzt a szoknya alól, miközben vadul csókol, s magamhoz képest én sem kevesebb hévvel és vágyódással viszonzom ezt, nyelvemmel az övét simítom, szemem becsukva, ahogy a nagy könyvben meg van írva. A blúz anyaga erőtlenül szakad szét, ahogy a férfi valósággal letépi vékony felsőtestemről. A gombok leszakadnak, hogy aztán ezerfelé pattanjanak, és hangos koppanások kíséretében szétguruljanak a parkettán. Valahogy most nem hat meg a dolog, hogy a blúz jóformán használhatatlanná vált. Van még vagy tucatnyi blúzom, és most különben sem érek rá a ruháimmal foglalkozni. Van sokkal, sokkal jobb dolgom is ennél. Például én is letéphetném róla a pólót... szép álom.
Gabe szemébe nézve, szava hallatán nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el.
- Ez csak a véletlen műve - vallom be őszintén, miközben szívem úgy kalapál, mintha ki akarna szakadni a helyéről. Mint egy kalitkába zárt, menekülni vágyó madárka. Nem tehetek róla, Gabe ilyen hatással van rám. Elnézem, ahogy mellkasomat csókolgatja, hajába túrok, izmos hátát simítom végig, közben kínálom testemet a szeretett férfinek. Felsóhajtok, amint nyelve bőrömet cirógatja, s keze végigszalad combjaimon, majd megemel. Lábaimat dereka köré fonom, karjaimat nyaka köré, izmaimat megfeszítem, úgy csókolom, egészen addig, amíg a kanapéra nem fektet.
Így nézek fel rá. És egyre biztosabb vagyok benne, hogy szeretem. Nagyon. Veszettül. Egy fiút, férfit sem szerettem még így, és ennyire, és ez boldogsággal tölt el. Kezeim kutatón keresik a pólója anyagát, hogy alját megfogva - s mivel tudom, hogy széttépni nem tudnám - nemes egyszerűséggel lehúzom róla, és színpadias mozdulattal a földre ejtem. Ujjaim bebarangolják az izmos felsőtest minden egyes szegletét és porcikáját. Puha érintéssel húzom végig jobbom mutatóujját az izmok mentén, tekintetemmel követve az utat, melyet bejár.
Felnézek rá, vissza az arcára, a szemébe, elmosolyodom.
- Te is megőrjítesz - búgom halkan, és támaszkodom alkaromra, hogy újra megcsókolhassam Gabe-et. egyszerűen nem tudok vele betelni, kívánom, nem fogom titkolni - előtte meg pláne nem.

- Helyes - búgom ajkaiba, még mielőtt leszaggatná rólam a blúzomat. Valahogy nem lep meg a mohósága, én is ugyanezt érzem. az más kérdés, hogy én képtelen vagyok róla leszakítani a pólót, gyengeségemből adódóan. Alig hallhatóan puffan a ruhadarab a földön, s én máris Gabe karjai közt vagyok. Eleinte nem engedtük el magunkat ennyire, korábban finoman kísérleteztünk, hogy kinek, mi a jó, és hol vannak a határaink. Azt hiszem, még mindig képesek vagyunk tágítani ezeket a bizonyos határokat, de egyelőre itt tartunk. És valahogy addig sem szeretnék eljutni, hogy valaki valakit az ágyhoz bilincseljen, és bőrszerkóban feszítsen, lovaglópálcával a kezében. Az nem az én világom. Viszont... ami a helyszíneket illeti, a skála még széles. Például soha nem csináltuk liftben, de kipróbálnám. A tengerparton is - nem, nem érdekel a homok, egyszer élünk -, egy ruhabolt öltözőjében, egy óriáskerék kapszulájában, autóban - tudom, nagyon béna, hogy még nem szexeltem autóban... -, és az óceánban is. És ebben a pillanatban határozom el, hogy erről később beszélnünk kell. De nem most. Most nem a szavaké a főszerep, és annak ellenére, hogy mekkora dumagép vagyok, most nem beszélek. Ajkaimmal más elfoglaltságot találok, és kényeztetem a szeretett férfi ajkait.
Ahogy lehúzom róla a fehér pólót, puha kézfejem végigsiklik karjain, cirógatva azokat, hogy aztán búcsút intsünk a fehér ruhadarabnak, mely tompán puffanva a padlón köt ki. Lágyan cirógatom mellkasát, míg vissza nem tol a párnák közé. Puhán süppedek a kanapéba, ahogy testével rám nehezedik. Bőrünk összesimul, és ez rettentően jól esik, de többet akarok. Lázasan, forrón csókolom, vonom magamhoz, ölelem, nem eresztem. Levegőt is alig veszek, és akkor is fájdalmas szája érintésének hiánya. A vágy perzselő érzéssel önt el, kívül, belül, minden idegemmel, pólusommal, porcikámmal érzem Gabrielt.
Kissé felemelkedem a kanapéról, hogy könnyebben levehesse rólam a melltartót, kibújhassak belőle, de eszembe sem jutna abbahagyni a vad, kéjes kis csókcsatát. Ahogy végigsimít karjaimon, gerincem mentén jóleső hideg fut végig, belemosolygok a csókba.
Nekem feszül ágyékával, és ahogy megérzem kemény büszkeségét, halk nyögés hagyja el halovány mosolyra húzott ajkaimat.
Gabe mellett a lágy, kellemes parti szél is cirógatja a bőrömet, és hallom az óceán morajlását is, amint a hullámok egyenletes ütemben mossák a part menti köveket, nem is olyan messze. Egyszerűen minden tökéletes. Csönd van, nem hallani a féktelen vezetőket, amint autójuk dudáját nyomják, vagy a fékcsikorgásokat és a káromkodást. Minden békés, nyugodtabb nem is lehetne. Azt hiszem, csak mi vagyunk elemünkben közel, s távol. Szinte látom lehunyt szemeimen keresztül, ahol kettőnk között pattognak a szerelem és a vágy apró szikrái.
A hajamba markol, fejemet szelíd erőszakkal hátrafeszíti és nyakamat csókolgatja, olyan izgatóan, hogy képtelen vagyok elfojtani egy, a számból kiszakadó nyögést. Tenyeremmel végigsimítom oldalát, majd egészen a hátáig haladok, ahol lapockájába kapaszkodok. Nem akarok elszakadni, elválni tőle. Vele akarok lenni, máshol nem is lehetnék most, itt kell lennem és itt akarok lenni. Csak ez jár a fejemben, miközben hátravetett fejjel, ujjbegyeimmel a férfi lapockájába vájok.
Mellem kerül sorra. Felsőtestemet megfeszítve tolom még közelebb felé magamat, mohón többre vágyom.
- Eszemben sincs elhagyni téged, Gabe... - hangom elfúló suttogás, nyögésben végződő duruzsolás. Bókjára elmosolyodom, és hasonlóképpen végignézek rajta én is, és eszméletlenül tetszik, amit látok. - Te is az esetem vagy - húzom kéjes kis mosolyra ajkaimat. Imádom, amikor a mellemet csókolja, kényezteti. Ez egy, gyenge pontjaim közül. Begyakorolt mozdulatokkal teszi mindezt, hiszen pontosan tudja, hogy mit szeretek, és hogyan. Közben jobb kezem férfiasságára vándorol, ami még nadrágja rejtekében ágaskodik, és simogatom, finoman rámarkolok, miközben vágytól fűtötten sóhajtozok.
Balom tarkóján pihen, szemem lehunyva, és egyre csak préselem testemet az övének.
Egyszerre kerül le rólam a szoknya és a fekete, csipkés bugyi, hogy aztán a helyiség másik végében landoljanak valahol. Ki tudja, hol, és ebben a pillanatban nem is érdekel.
Meztelen fekszek alatta, hasonlóan meztelen teste alatt, rám nehezedik, én a kanapéba süppedek, és egyszerre érzem magam tökéletesen biztonságban, és tökéletesen boldognak. Keze, ujjai táncot járnak selymes bőrömön, akárcsak az enyém, az övén. Hátát cirógatom, vállába kapaszkodom, ajkait csókolom, szenvedélyesen és szerelemmel, nyelvem a nyelvével jár táncot, csatázunk; de mindketten tudjuk, hogy ennek a mérkőzésnek mindketten győztesei vagyunk.
Ahogy ujjai a combomra siklanak, kissé felhúzom lábaimat, és terpeszbe rakom őket. Szinte egyszerre nyögünk fel, bizsergetően jó érzést keltenek ujjai tánca, mely egész testemen végigszalad. Ahogy mellkasa az enyémnek préselődik, érzem a heves szívverését, és szerintem ő is az enyémet, ugyanis nem kevésbé vágyok rá, teljes egészére, a behatolásra, mint ő maga.
Én is kiveszem a részem a kényeztetésből. Jobbom férfiasságára siklik, lágyan kezelésbe veszem, majd a heréire kerül a sor, azok gyengéd masszírozásába. Ő is érzi, hogy egyre nedvesebb vagyok, és kéjes nyögéseim is ezt jelzik, amint kiszakadnak ajkaim közül, s már nem halk sóhajok formájában; a falak valósággal visszaverik hangomat, visszhang formájában.

Nem tudom, mit mondanék, ha kiderülne a szeretett férfiről, hogy egy bérgyilkos. Hogy pénzért, gondolkodás nélkül megöl bárkit. Fogalmam sincs, mit tennék, mit gondolnék. Annyira jó ez így, itt és most, hogy jobb is, hogy nem tudom. Egyelőre...
Ahogy azt sem tudom, hogy én hogy és mikor mondanám el, hogy mi vagyok másodállásban, hogy escort vagyok, és nem tudom, hogy ő mit szólna mindehhez. Hogy mit gondolna rólam, vagy ugyanúgy szeretne-e, ha kiderülne, hogy idegen férfiak oldalán tetszelgek, eléggé gyakran.
De most nem is számít ez. Hiszen nem tudunk ezekről a kis white lie-okról, így aztán a boldog tudatlanságnak köszönhetően mi magunk is boldogok vagyunk.
Ujjbegyeimmel érzem, amint az izmok mozdulnak a hús alatt, és ez hihetetlenül vonzóvá teszi Gabe-et. Az erő, a lendület, a vágy - amit én váltottam ki, és, ami meglehetősen hízelgő -, ami benne feszül, rendkívül kívánatossá teszik. Szinte falom ajkait, húzom magam felé, préselem testemet az övének, és nem eresztem. Vele akarok lenni, azt akarom, hogy bennem legyen.
Apró kezeim bebarangolják az izmos testet, testem pedig törékenynek hat az övé alatt. Rám nehezedik, de most pont erre van szükségem. Látom rajta, hogy mennyire tetszik neki, hogy sóhajtozok és nyöszörgök. Ahogy kényeztet odalent egyszerűen... kész vagyok tőle, el is feledkezem egy rövid percig arról, hogy viszonoznom kellene, annyira elfeledtet velem mindent érintése, körözése, simítása. Aztán észbe kapok, és úgy határozok, hogy őt is kéjes nyögésre fogom bírni, és sóhajtozásra. Amikor büszkeségéhez érek, és a kezembe veszem azt, a levegő bent is szorul a tüdejében egy röpke pillanatra. Igen, valami ilyesmit akartam elérni, így folytatom, amit elkezdtem. Heréit is tovább masszírozom, óvatosan, nem akarok neki fájdalmat okozni.
Nem is kell sokáig várnom, hogy mozgásba lendüljön. Fejem mellé könyököl, én a szemébe nézek, mosolygok, ujjaimmal felkarjába kapaszkodok. Csípőmet, lüktető, nedves, forró csiklómmal együtt, felemelem, felé tolom, ő pedig belém mélyeszti szerszámát. Felnyögök, fejemet hátra vetem, felveszem az általa diktált tempót. Szemem lehunyva, a világ színei és fényei mégis átsütnek szemhéjaimon. A szenvedély színei, vörös, arany, skarlát vibrálás. Egyszerre vágyom rá, hogy megszorítson, hogy simítson, összehajtson, kibogozhasson, pördítsen meg, hogy aztán lefékezhessen, maga mellé fektessen, és szedjen össze, rakjon össze.
Reszketek a gyönyörtől. Annyira szeretem, és annyira tökéletes, és imádom, boldog vagyok. A levegőt kapkodom, szemeimet kinyitom. Látni akarom. Gabrielt akarom látni, a szemébe nézni, nyakát karolni, csókolni. Átkarolom nyakát, úgy viszonzom a csókokat, de nem láncolom oda, ha el akar mozdulni fejével, hát hagyom. Ettől csak még jobban benedvesedik, felhevül csiklóm.
Nyögései, melyek a fülembe kúsznak, engem is nyöszörgésre késztetnek. Olyan ez a hang, mint egyfajta himnusz. Arcához simítom az enyémet, puszilom, ahol érem mellkasomat az övének nyomom, forró bőröm heve csaknem olyan, mint az övéé.
A nagyobb, erősebb lökés miatt felnyögök, nevét nyögöm, továbbra is kínálom neki nőiességemet; erőteljes lökései nem tántorítanak el ettől a mozdulattól, csípőm emelésétől.
Szavára lehunyom a szemem, úgy csókolom. Olyan fokú szerelemmel, gyengédséggel és boldogságtól mámorosan, mint előtte senkit.
- Én is szeretlek téged - suttogom ajkaira, de alig mondom ki e szavakat, már csókolom és nyögök is fel szinte egyszerre. Verejtékező testem minden egyes porcikája, pólusa vágyik Gabe érintése után, hiába van bennem, nem elég. Olyan a férfi, mint egyfajta drog. Soha nem elég, mindig több kell belőle. Soha nem éreztem, még csak ehhez hasonlót sem. Combomat markolja most, és húz még jobban magára, hangom nyögés képében szakad ki ajkaim résén. Gabe annyira nagyon kívánatos, tipikus 'férfi fatale', nem tudok betelni a látvánnyal. Minden porcikája csupa izom, és egész lényéből árad az élet lüktető ereje.
Testem kecses ívbe feszül, amint még-, és még közelebb von magához, még jobban elmerül bennem, úgy kapkodom a levegőt, mint aki lefutotta a maratont, sötét tincseim vállamra és tarkómra tapadtak. Tartom a diktált tempót, lábaimmal körbefonom derekát, nyögök. Ő is nyög. Hangjaink összekeverednek, és kitöltik a helyiséget, lepattannak a falakról, és visszhangot vernek az éjszaka csöndjében.

Hevesen kapkodom a levegőt, ahogy Gabe mozog rajtam, fölöttem, és mindenek előtt, bennem. Érzem, ahogy izzadságtól nedves hátam a kanapé huzatjához tapad, és azt is érzem, ahogy a bútordarab ring alattunk, és nyekereg. Gabriel nevét nyögöm, a szemébe nézek, nem eresztem a tekintetét. Nagyon-nagyon kívánatos a teste, imádom, ahogy lök rajtam, megint, megint, megint. A vállába kapaszkodok, végigsimítom tenyeremet lapockáin, oldalán, a derekán vissza, egészen a lapockájáig, hogy ott belékapaszkodhassak. Nyögéseim csak úgy szakadnak ki ajkaim közül, nem tudom, és nem is akarom visszafojtani őket. Hallja csak, hogy mit vált ki belőlem, hallja, hogy hogyan tombolnak bennem az érzelmek, az érzések; nem félek hangot adni örömömnek. Az ő férfias, basszusos nyögései is fel-feltörnek ajkai között.
Kínálom magam, fáradhatatlanul tolom felé csípőmet, mozdulok vele együtt, tartom vele ezt az eszeveszett tempót, amit diktál. Szívem hevesen kalapál, mellkasom majd' kiszakad, olyan nagy levegőket vagyok kénytelen venni. Bőröm alatt elterjed a kéj édes, heves, forró érzete; vaginám forró, nedves, hívogató barlangként fogadja magába újra, és újra, és újra Gabe-et, ő pedig elmerül, megint, és megint, és megint. Egyre erősebben és gyorsabban lök rajtam, vékony ujjaimmal a fejem alatt lévő, sötétkék párnába kell markolnom, szememet néha lehunyom, összeszorítom.
Ahogy fülembe nyög, az annyira izgató, annyira vonzó. Én is a fülébe nyögök, mondanám nevét, hívnám őt, még beljebb és beljebb, de képtelen vagyok értelmes szavakat formálni. Csak sóhajtozok és nyögdécselek. Átkarolom újra, szorosan, mint aki soha nem akarja elengedni őt, mint aki örökre ilyen közel akar maradni hozzá. Soha nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy elengedjen. Ő az enyém, én pedig az övé vagyok, és ez annyira egyértelmű, és annyira természetes, hogy másképpen nem is lehetne. Ebben a pillanatban határozom el, hogy nem mondom el neki a titkomat, bármilyen nehezen is nyomja, és húzza a lelkemet a dolog. Inkább szenvedek e teher alatt, még pár évig, amíg be nem fejezem az egyetemet, csak még véletlenül se veszítsem el Gabrielt. Túl fontos nekem ő ahhoz, hogy ilyesmivel játszadozzak.
Hirtelen ragad meg, von magához, emel fel. Eszébe sem jutna kicsúszni belőlem, én pedig nem is engedném. Ahogy emel, lábaimat összekulcsolva tartom, izmaimat megfeszítem, ahogy felhúz, úgy csókolom meg, nyelvemmel az övét keresem, és újra vad táncra hívom. Nem tudok betelni vele, minden porcikáját akarom, itt és most.
Egyként mozdulva ül le velem a kanapéra, lábam két oldalt, combjai mellett behajlítva, még mindig férfiasságával magamban. Vállába kapaszkodok, hüvelykujjaimmal nyakát cirógatom, körmeimet vállába vájom, mikor mozgásba kezd.
Ó, istenem... - emelem tekintetem a plafon felé. Lassabb tempóban kezdi, amit fel is veszek, és fele együtt gyorsulok, miközben kéjesen, élvezettel a hangomban nyögök fel, újra és újra. Tenyere a hátamon, majd derekamon csúszik végig, egyenesen a fenekemig, amibe belemarkol. Fejemet hátravetem, ahogy közel hajol hozzám, és ahogy melleimmel játszik. Lehelete szétterjed, beívódik bőrömbe, egészen a csontjaimig hatol, karcsú testem reszket a gyönyörtől.
Miközben ő melleimet kényezteti, én apró, kör-körös mozdulatokat is teszek csípőmmel, a még nagyobb örömszerzés érdekében.
Fáradtan dől hátra, érzem, látom, hogy mindjárt elmegy. Amikor az utolsókat löki rajtam, én meg mozdulok vele egyszerre, egy testként, teszi fel a pontot az i-re. Vaginámban az izmok összerándulnak, a levegő a tüdőmben akad, le kell hunynom a szemem. Testem kecses ívbe feszül, vállát erősen szorítom, kapaszkodok belé. Kimerülten lök rajtam még egyet, és még egyet, és most érek el a csúcsra. Ezt pedig a tudtára is adom: hangosan felnyögök, hangosabban, mint eddig, fejemet hátravetem, izmaim újra összerándulnak és aránylag nagy mennyiségű folyás csordul Gabe férfiasságára. Testemen jóleső borzongás fut végig, most érzem csak az ablakokon betörő, hűvös, óceáni szelet. Eddig nem is igazán tűnt fel... kissé görnyedve ülök most az ölében, karjaimat fáradtan eresztem le, melyek most combomon pihennek.
Gabriel magához von, ölel. Fejemmel nyakához bújok, orrommal cirógatom a puha bőrt, balom mutatóujjával mellkasát cirógatom. Még most is hevesen emelkedik és süllyed mellkasom, de hamarosan lecsillapodok.
Érzem, amint elsöpri sötét tincseimet, melyek arcomra tapadtak, szemem lehunyva pihenek, pihegek.
- Szeretlek - suttogom a szavakat magam elé, leheletem cirógatja mellkasát. - Annyira nagyon szeretlek, Gabriel - búgom az éjszaka csöndjébe és sötétjébe.

Érzem, ahogy Gabe még jobban a fenekembe markol, ahogy egyre közeledik a csúcs felé. Már nincs sok hátra, nekem sem, érzem. Még jobban magához, magára von, ettől pedig csak még jobban vállaiba mélyesztem körmeimet, izmaim megfeszülnek. Az érzés, ahogy forró nedve belém ömlik, ránt magával engem is pár másodpercen belül a boldogság kéjes mámorába. Szinte robbanok, akárcsak ő az előbb. Minden izmom összerándul, testemet kéjes reszketés járja végig, és beleborzongok az érzésbe. Akkor érzem csak, ahogy az óceáni szél betör az ablakon, jóleső, frissítő fuvallat képében. Szinte sérti a fülemet a csönd, olyan, mint egy robbanás után. A detonáció után nem marad más, csak csönd és füst. Béke és nyugalom.
Gabrielhez bújok, arcomat nyakába fúrom, gyöngéden simítom végig mellkasát. Hangjára nyitom csak ki szemeimet, és ahogy felnézek, pillantásom találkozik az övével.
- Szeretlek - mosolyodok el halványan, orrommal arcélét cirógatva. ÉS tényleg így érzek. Nagyon szeretem, visszafordíthatatlanul és megmásíthatatlanul. Nem akarok nélküle élni, vele akarok élni. Ha most valamiért el kellene hagynom, vagy ő, magától hagyna el, valamiért, az biztosan megviselne. Nagyon. Nem tudom, mi lenne velem. De ilyesmibe inkább nem is szeretnék belegondolni, mert itt van. És miért hagynám el? Nem hagynám el.
Izmos karjai ölelésében valahogy biztonságban érzem magam. Úgy érzem, hogy semmi baj nem történhet. Hogy nincs mitől, vagy kitől tartanom. Ilyenkor nem számít senki és semmi. Minden így van jól, és minden így helyénvaló, másképp nem is lehetne. Itt a helyem, a karjai között. Neki is itt van a helye, cirógató ujjaim alatt.
Lemászva róla, öléből, épp, hogy elhelyezkedem, de már vesz is karjaiba, és feláll a kanapéról. Elhagyjuk a nappalit, karjaimmal a nyakát ölelem, hozzábújok, hogy aztán a hálóba érve az ágyra fektessen. Mellém fekszik, én pedig felé fordulok. Én is kiveszem a részem a kényeztetésből, mely most valóban az. Puha érintések, cirógatások futnak végig bőrömön, miközben az én ujjaim is szelíd táncot járnak Gabe testének minden egyes porcikáján. Most nem célunk fellobbantani azt a korábbi lángot. Ujjaim bebarangolják a férfitest minden egyes tökéletes részét, az izomcsoportokat. Lágyan csókolom, ahol érem. Nem volt ellenemre az iménti vad szeretkezés sem, de ezt is kifejezetten élvezem.


Álomba szerelmeskedtük magunkat. Fogalmam sincs, mikor aludhattunk el, hogy mennyi lehetett az idő, de nem is érdekel. Szorosan hozzásimultam, átkaroltam széles mellkasát, melyen fejem is pihent, és hagytam, hogy a kimerültség úrrá legyen rajtam.
A hidegre ébredek fel, ami a takaró alatt felkúszik meztelen testemre. A korareggeli szél a nagy ablakokon betörve, a függönnyel játszadozik a szikrázó napsütésben. Már csukott szemmel hallom a tenger morajlását és a sirályok sikítását. Semmi mást. Csönd van, béke és nyugalom. Messze, a nagyváros zajától ébredni felemelő.
Egy dolog hiányzik csupán, és az Gabriel. De, amint meghallom a zuhanyból kitörő víz zúgását, rögtön rájövök, hogy mi a helyzet. Nagyot ásítok, kinyújtóztatom elmacskásodott végtagjaimat, és gyors mozdulattal ülök fel az ágyban, a takarót mellkasomon megtartva. Gabe hagyott nekem az ágy szélén némi ruhát, amik most tökéletesen jól jönnek. Felhúzom az egyik sötétkék franciabugyit, majd a fekete férfiinget, amin csak három gombot bujtatok a gomblyukakba.
Az alsó szint felé veszem az utat, hogy valami étel és kávé után nézzek. Nem vagyok éppen a konyha tündére, de ezt-azt el tudok készíteni én is.
Kávét találok, mást nem igazán... így két, nagy bögre kávéval térek vissza az emeleti hálóba. A gőzölgő feketéket az egyik éjjeliszekrényre rakom le, majd a mobilomat a kezembe véve, kilépek az erkélyre, hogy körülnézhessek.
Egy ideig csak a tájat nézem, a végtelen, kék óceánt, és csak gondolkodok. Aztán a kijelzőre nézek, az időt akarom tudni. Végül tárcsázok.
Kicseng. Megint, megint, megint. Hangposta. Ez viszont nem riaszt el attól, hogy beszéljek.
- Szia, anya, én vagyok az, Cassie. Kérlek, hallgass végig - mondom gyorsan, remélve, hogy nem törli azonnal az üzenetet, hogy meghallotta a nevemet. Lélegzetvételnyi szünet után folytatom: - Kaliforniából telefonálok. Tudom, hogy voltak nézeteltéréseink, az iskola- és egy csomó más miatt is, hogy eljövök otthonról és sajnálom, hogy nem maradtunk kapcsolatban. Akár hiszed, akár nem, megpróbáltam mindent jobbra fordítani - gondolok itt a Diner-ben való pincérnői állásomra, valamint az escortkodásra. - Tudom, hogy dühös vagy, de remélem, megbocsájtasz. Kiderült, olykor rossz dolgot kell tenned, olykor nagy hibákat kell elkövetned, hogy rájöjj, hogyan cselekedj helyesen. A hibák fájdalmasak, de csak általuk tudhatjuk meg, hogy kik vagyunk valójában. Én már tudom, hogy ki vagyok. Tudom, hogy mit akarok. Megkaptam életem lehetőségét és életem szerelmét - igen, Gabe-re gondolok. - Ezért pedig nem haragudhatsz rám. És azt akarom, hogy üljetek fel karácsonykor egy gépre, te és Anne - a nővérem -, és találkozzunk. Minden más lesz majd. Megígérem. Mert mostantól semmi sem lesz már ugyanaz. Szeretlek titeket. Viszlát - és ezzel leteszem. Egy hosszú, fájdalmas másodpercre minden csendes. Gyomrom öklömnyire szorult a 'beszélgetés' alatt, ami csak most enged a görcsből. A telefont az erkélyen található, kör alakú asztalra teszem, és azon gondolkodom, hogy vajon visszahív-e. Vagy csak megjelennek majd karácsonykor? Vagy kiborul anya, majd pedig a hír hallatán, hogy van egy férfi az életemben, vadászpuskát ragad? És Anne? Ő vajon eljön, ha anya nem is?
Nem akarok most ezzel foglalkozni, szóval el is hessegetem a gondolatokat. Még egy kis ideig élvezem a sós illatot, amit a szél magában hordoz, és amit úgy szeretek, és várom, hogy Gabe elkészüljön - bár gondoltam rá, hogy beállok mellé zuhanyozni.

Nem mondom, hogy minden ujjamra két pasi jut – vagy esetleg több -, mert akkor hazudnék. Nem hiszem, hogy olyan szép, vagy érdekes lennék, hogy a férfiak csak úgy körbezsongjanak. Ugyan finom, nőies vonásaim vannak, karcsú vagyok, mondhatni sovány. Nincs nagy mellem, de nem is akarok nagyobbat. Nem öltözök kihívóan, nem mutatok a kelleténél többet. Nem szeretem, ha a ruháim 'rám tapadnak'. Nem sminkelem agyon magam. Szóval teljesen hétköznapi vagyok, hétköznapibb nem is lehetnék. Csak egy fiatal nő a tömegből. Nem tűnök ki semmivel, és nem is akarok. Fogalmam sincs, Gabe mit látott-, és lát még most is, a mai napig bennem. Nem vagyok nagy szám, tényleg. Kicsit gyerekes vagyok, hülye vicceim vannak, érdekes szóhasználatom, más a felfogásom, mint az átlag nőknek. Nem vagyok domináns, és nem vadászok a férfiakra, nem játszadozok velük.
Hogy én mit látok Gabrielben? Ez egyszerű... először egy beképzelt, nagyképű férfinek gondoltam, első blikkre. Nem címkézek, és nem ítélek könnyelműen, de nekem is vannak gondolataim, mindenkivel kapcsolatban. Amikor leszólított, beszélgetésbe elegyedtem vele, mert miért ne? Alapból barátságos egyénnek vallom magam, aki nyitott, amennyire csak teheti, egy idegennel szemben. És meglepett. És még most is meglep, eléggé gyakran. És ezt imádom benne. Figyelmes és törődő, amit szintén nem néztem volna ki belőle. Ugyanakkor belőlem is ki tudja hozni azt a bizonyos 'állatot', amit gyakran emlegetnek. Tudja, hogy kell bánni velem, amit nem sokan tudnak. Mindezek mellett a tenyerén hordoz, mint valami királynőt, és én ehhez nem vagyok hozzászokva. Mindenesetre nagyon hízelgő, és kedves tőle. Egyszerűen szeretem. Nem tudom pontosan megmagyarázni, miért. Mert kiegészítjük egymást, minden ellentétünk ellenére is egy hullámhosszon vagyunk, bármiről tudok vele beszélni, és ő is velem. Megbízok benne, és nem akarom megváltoztatni. Azt hiszem, ő is valahogy így érezhet irántam. És én tudom, hogy mi rejtőzik a fekete bőrdzseki mögött, hogy ki bújuk meg a kemény, rosszfiú álarca mögött.
Fél füllel hallom, hogy Gabe elzárta a vizet, de nem zavartatom magam. Hallhatja, hogy mit beszélek, nincsenek titkaim előtte. Azért éppen most hívtam fel anyát, mert boldog vagyok. Az sem rontotta el a kedvem, hogy nem vette fel. De, ha ezzel a hívással esetleg őt is boldoggá teszem, annak örülnék. Nem tudom, hogy fog reagálni a hangüzenetre. Lehet, nem is érdekli, nem fog visszahívni és törli, miután meghallgatta. Vagy visszahív később, ír egy e-mailt, vagy valamit. Nem tudom, én tényleg nem...
Összerezzenek, ahogy a férfi mögém lép, és átkarol. Meglepett, ez nem is kérdés. Fogalmam sincs, hogy csinálja. Olyan, mint egy megtermett macska. Soha nem tudom, hogy merre járkál, amikor nem látom, amikor háttal vagyok neki. Azt hiszem, ilyenkor direkt akar rám ijeszteni egy kicsit.
Meglepődöttségem azonban nem tart soká, hamar elengedem magam, és hozzásimulok, elmerülök ölelésében. Karjaira fektetem kezemet, ujjainkat összekulcsolom. Annyira lehet érezni a férfi tusfürdő illatát a bőrén, ami annyira nagyon, mocskosul vadító. Mély levegőt veszek, és megőrzöm az illatát. Örökre akarok emlékezni rá, erre-, vagy a sok, másik pillanatra, amit együtt töltöttünk - legyen az bármilyen momentuma életemnek. Emlékezni akarok, soha nem akarok felejteni.
- Nagyszerűen - fordítom kissé felé arcomat -, iszonyúan kényelmes ez az ágy - nevetek halkan. És tényleg az, puha és szinte fájt kikelni belőle.
- Úgy, ahogyan szereted - csak ennyit mondok.
- Öhm... - vonom fel kérdésére szemöldököm, és vakarom meg halántékom. - Fogjuk rá. Próbáltam, de csak a hangposta kapcsolt be - rándítom meg a vállam. - Mindegy, majd... lesz valahogy - mosolygok a férfire. Nem akarok ennél többet foglalkozni anyámmal. Nem most, nem ezen a hétvégén.
- Tökéletesen megfelel a mikrózott pizza - nem vagyok finnyás. Mióta eljöttem otthonról, nem igazán eszek 'normális' ételt. Hacsak Gabe el nem visz egy igazi étterembe, ami határozottan nem olyan, mint a Diner. További terveire bólintok.
- Rád - vágom rá, hogy mire van még szükségem -, szóval siess vissza, ahogy csak tudsz - kötöm a lelkére, miközben hatalmas, kék szemeimet markáns arcára emelem és állkapocscsontjára nyomok egy puszit.
- Rendben - bólintok rá az étterem gondolatára -, délután pedig lemehetnénk a partra, meg úszni - csillan fel tekintetem. - Ahhoz viszont nem ártana egy bikini - gondolkodok el a dolgon.

Pillanatnyi, halvány ijedtségem után nyugodtan simulok a szeretett férfi karjaiba. Itt a helyem, nem akarok elmenni innen. Sem a nyaralóból, ami az óceán partján fekszik, háborítatlanul, távol a nagyváros zajától, sem Gabe karjai közül. Az sem érdekelne, ha itt kellene megöregednem, ha minden így maradhatna, mint ahogyan most van. Pont ugyanígy. Annyira boldoggá tenne. De nem lehet. Gabriel és az én életem is a városban tart minket, mindkettőnket. Ő, azt hiszem, megengedhetné magának, hogy letelepedjen itt, élete végéig, de én... atyavilág, dehogy! Még az egyetemet sem fejeztem be, rendes munkám sincs.
Szóval nem, nem vagyok eleresztve, és ezt Gabe is pontosan tudja. Tudja, hogy néha kések a lakbérrel, tudja, hogy vannak apró nehézségek a hónap végén, de én igyekszem. Ennél többet már nem tehetnék. Na, jó, rendben, egy valamit még megtehetnék, de nincs az a pénz, amiért összefeküdjek egy idegen férfivel. Amúgy sem, Gabrielt pedig a világ minden pénzéért sem csalnám meg. Inkább maradok éhen a hónap utolsó napjain és vagyok boldog és tisztességes a férfivel, akit szeretek. Nem vagyok túl bonyolult, mint mondtam, nem űzök kis játékokat, és nem is szórakozok az emberekkel.
- Momentán nem érdekel - vallom be -, csak boldog vagyok és elégedett, és azt akarom, hogy ezt ő is tudja. Hogy megnyugodjon, minden a legnagyobb rendben, hogy sínen vagyok, hogy tudjon róla, hogy boldogulok. Nélküle is. Talán hamarosan belátja, hogy felnőttem, és a saját utamat járom - beszéd közben az óceánt nézem, a hullámokat, melyek szüntelen, újra, és újra mossák a fehér homokos partot, melyből pár méterrel arrébb éles, hegyes sziklák meredeznek. - Igazad van, én megtettem az első lépést, és innentől rá van bízva a dolog - egyetértően bólintok.
- Nincsenek nagy igényeim - mosolyogva döntöm hátra fejemet vállára, az apró csókok hatására lehunyom a szememet. - Rendben - döntöm kissé oldalra a fejemet. - Még, ha olyan jó nő lennék... de rendben, egy tapodtat sem mozdulok innen - mosolygok rá.
Miközben hallgatom a terveit, tányérnyi kék szemeim, azt hiszem, egyre jobban ragyognak. Gabriel pontosan tudja, hogy miket szeretek csinálni. Ugyan szeretek várost nézni, és a robosztus betondzsungelt felfedezni, de sokkal jobban szeretek a természetben lenni. Legyen az egy erdő, hegyvidék, tengerpart, halásztó, vagy bármi ilyesmi. A tábortűzről és a csillagokról ne is beszéljünk. Vegasban nem látszanak a csillagok, a töménytelen mennyiségű fény miatt.
- Nagyszerűen hangzik, már alig várom - felcsigázott, nagyon. Aztán még galád mód képes a fülembe suttogni azzal a szexi, kissé rekedtes hangjával... ráadásul ilyeneket! - Ezt a részét pedig különösen - vallom be, széles mosolyra húzva ajkaimat. Nem fogom titkolni, pont előtte nem, hogy mennyire jól éreztem magam az éjszaka, és bármikor újra átélném az egészet.
- Helyes - nyomok még egy puszit arcára, aztán követem be a hálóba, majd le a konyhába. Míg ő a tegnap esti pizzákért megy, én előveszek pár tányért és eltörölgetem őket egy száraz konyharuhával. Az asztalra fektetem őket, keresek szalvétát, de mivel azt nem találok, ezért papír kéztörlőt állítok az asztalra. Evőeszköz nem kell.
Gabe visszatér, majd nekiállunk enni. Az étellel végezve ő a városba megy, én pedig elmosogatok. Igen, az ilyen már zsigerből jön az ember lányának, legyen bármilyen rendetlen, ha egy étteremben dolgozik, beidegződik a mosogatás. A tányérokat a szárítóba rakom, majd az emeletre megyek, és a rózsás tusfürdő kíséretében beállok a zuhany alá. Hajamat előzőleg kontyba fogtam.
Gabriel ingjében lépek ki a fürdőből, és nyúlok el az ágyon, de alig telik el öt perc, s már hallom is a Rover ismerős hangját. Nem mondom, hogy ezer közül is felismerném, de azért most egészen biztos vagyok benne, hogy Gabe tért vissza. Gondoltam, hogy nem fog sokáig tartani a bevásárló körút. Simán el tudom képzelni, hogy bement egy boltba, és mindent a kosárba söprött, amiről úgy gondolta, kellhet.
Amikor Gabe belép a hálóba, törökülésben várok rá a franciaágyon, és veszem át a szatyrot.
- Köszönöm - belenézek a szatyorba, de igazából mindegy, hogy mit viselek. Gyors mozdulattal állok fel az ágyon és lépek egészen a szélére, hogy kivételesen Gabriel fölé magasodjak és homlokára leheljek egy lágy csókot. - Ne mondd ezt, én így szeretlek, feketében - ölelem magamhoz a férfit.
A melltartómat már a konyhából felfelé jövet összeszedtem, akárcsak a szoknyát és a bugyit - a blúz a szemetesben végezte. Szóval melltartó már van rajtam, így gyorsan lecserélem a fekete inget - melynek most már kissé rózsás illata van - a pink pólóra, és felhúzom a kék farmer rövidnadrágot. Tökéletes.
- Mehetünk - jövök ki a fürdőből, immár fésült hajjal és gyenge sminkkel - szempillaspirál, ennél többhöz most nincs kedvem.

Nagy magányomban Gabe jár a fejemben. Már most hiányzik, pedig alig ment el a nyaralóból, és tudom, hogy hamarosan visszatér. Nem azt mondom, hogy nem tudok nélküle élni, mert tudok. Csak nem akarok. Nincs ezen mit magyarázni, ez így teljes. Az életem úgy kerek egész, ha ő is a része annak. És tudom, tisztában vagyok vele, hogy nem szép dolog titkolózni előtte, de teljes mértékben attól félek, hogy ez megváltoztatná abban, ahogy rám néz. És nem miatta, hanem miattam. Nem egyszer volt már rá példa, hogy escort lányok lefeküdtek az ügyfeleikkel. Bár, talán Gabriel a lelke mélyén tudná, hogy nem teszek ilyesmit, mi a garancia arra, hogy nem hazudok ebben is?
Szóval igen, félek a titkom kiderülésétől és annak következményétől. De egyelőre mindent a kezemben tartok, irányítás alatt. Néha érzem, hogy az egész, amit felépítettem, kezd szétcsúszni és veszélyben van az egész, de még mindig sikerült megmenteni a helyzetet.
Az ágyon elnyúlva pihenek éppen, miközben a hatalmas ablakon betörő napfény simogatja finom arcomat, mikor meghallom Gabe autóját, amint az közeledik, majd begurul a telekre. Kicsit összeszedem magam, mielőtt feljönne; felülök, még mindig rakoncátlan kontyban lévő tincseimet szabadjára engedem.
Gyors pillantást vetek a ruhákra. A farmer rövidnadrág szára olyan, mintha csak le lenne vágva, szaggatott, kissé foszlik, de épp ez adja a pikantériáját. A pink pólón pedig egy fekete-fehér minta van, egy pálmafás tengerpartról, ennek az ujja olyan, mintha megszaggatták volna. De tetszik, imádom. Nem szűk, nem simul a felsőtestemre, tökéletes lesz erre a laza hétvégére.
A férfit ölelgetve szavai megmosolyogtatnak:
- Nem is örülnék, ha ilyesmiben járnál - tudom, hogy a rózsaszín pólóra céloz; én is arra gondolok.
Persze, hogy látom, hogy Gabriel néz. Ebben semmi különös nincs. Alapjáraton szégyellős vagyok, ami azt illeti. Nem azért, mert nem vagyok elégedett a testemmel - vékony vagyok, bár lehetnék izmosabb és lehetne egy picit nagyobb a mellem -, hanem azért, mert nem szeretek olyan nyíltan kitárulkozni, hogy esetleg meztelenül, vagy félmeztelenül rohangáljak. Vagy csupán túl kihívó holmikba. Az első szeretkezésünknél nem éreztem ezt. Úgy értem, nem gondoltam arra, hogy mi van, ha nem tetszem neki. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy mennyire jó, és mennyire kívánom, és Gabe milyen istenien néz ki, hogy akkor, abban a pillanatban más nem érdekelt, csak, hogy boldoggá tegyem, és, hogy ő is boldoggá tegyen engem. Azóta nem vagyok szégyellős előtte, egyáltalán.
A pillantásai viszont felizgatnak, és máris alig várom a ma éjszakát... de addig még sok időnk van, én pedig ki akarom használni az itt töltött, nyugodt percek mindegyikét.
- Hát... - nézek végig magamon - Köszönöm, bár attól egy kicsit messze vagyok, Gabe - vonok vállat. Ígéretére halkan felnevetek. - Helyes. Ne is tépd szét ezt a pólót, nagyon tetszik - ha megkérdezné, mégis miért, természetesen azért, mert tőle kaptam. Ennyi.
A telefonomat az erkélyen hagytam, az asztalon és úgy döntök, nincs is rá szükségem. Anyám ráér. Ha eddig ő is ráért, és nem hívott, akkor most még kibírja a mai napot nélkülem. És a holnapit. A hétvégét. Majd, ha visszamentünk Vegasba, visszahívom, ha keres. Bár, erre nem látok sok esélyt, de megtörténhet. Nagyon makacs asszony, ezt a tulajdonságot én is örököltem tőle, és most már tudom, hogy nincs rosszabb, mint két makacs ember vitája.
Az autó felé haladva összefonom ujjainkat, hogy aztán beszállva a Roverbe, kezemet újra a férfi combjára fektethessem, csak úgy, mint amikor jöttünk. Negyed óra múlva pedig elveszem onnan, hogy kiszálljak a fekete csodából. Szavaira bólintok, bár ő is tudja, hogy nincsenek nagy igényeim, és hozzá vagyok szokva, hogy csak a legszükségesebb dolgokat veszem meg. Kiszállva megvárom, míg megkerüli az autót, hogy kéz a kézben menjünk be a hatalmas, fényárban úszó bevásárlóközpontba.
Először egy egyszerű élelmiszerboltba megyünk, és olyasmiket veszünk, mint például kávé - mivel az ma reggel elfogyott, nem találtam sokat a szekrényben -, zacskós levesek, gyümölcsök (alma, barack, banán és szőlő), gyorsfagyasztott kaják (pizza, lasagne), az esti sütögetésre alkalmas húsok, kenyér, fahéjas müzli, tej, meg, ami Gabe eszébe jutott még, ezeken kívül. Nem mondom, hogy olyan olajozottan ment ez az egész, mint én azt képzeltem; le-fel, jobbra-balra, össze-visszarohangáltunk a boltban. Lövésünk sem volt, hogy mi, merre található. És volt egy aprócska ruházati osztály is, természetesen felpróbáltuk a legidiótább kalapokat, meg napszemüvegeket, én pedig sálat tekertem a fejem köré, mintha valami nagy filmsztár lennék.
A nagybevásárlás után pedig beülünk egy barátságos étterembe. Én olaszos spagettit kérek, narancslével - nem, nem iszok alkoholt napközben, csak este, bár akkor is ritkán.
Míg az ételre várunk, a velem szemben ülő Gabriel ujjait összefonom az enyémmel az asztal lapján.
- Örülök, hogy elhoztál ide - mondom Gabe szemébe nézve, mutatóujjammal a csuklóját cirógatva -, nagyon jól érzem magam - mosolygok rá.

Természetesen jól esik a női egómnak, amikor a barátom, Gabe csinosnak, szépnek, gyönyörűnek, kívánatosnak titulál. Jól esik, és örülök, hogy így látja. Még, ha nem is mindig értek vele egyet. Mert véleményem szerint átlagos vagyok. Semmi extra, csak egy fiatal nő, a tömegből. Egyedül talán tányérnyi nagyságú, kék íriszeimet szeretem magamban; de azokat kiváltképpen. És persze szerencsés alkatnak mondhatom magam, lévén ehetek bármiből, bármennyit, nem hízok. Egyáltalán, semennyit.
Nem értem egyébként, a mai napig, hogy egy olyan férfi, mint Gabriel, mit látott, sőt, mit lát bennem, a mai napig. Ő egyszerűen... csodálatos. Az ember azt hinné, az olyan nők vonzzák ezt az elegáns, feketében járó, Rover tulajdonos, izmos, kigyúrt, jóképű, kissé rosszfiús férfit - akit imádok, és, aki sosem fog ilyen nők kezére kerülni -, akik bőrszerkóban járnak, tizenhárom centis, vörös tűsarkú cipőt hordanak, fűzővel, és van lovaglópálcájuk, meg bilincsük (igazi, nem az a bolyhos förtelem), és rendkívül hajlékonyak, valamint nem riadnak vissza a gondolattól, hogy esetleg megkínozzák őket. Én viszont nagyon nem ez a típus vagyok. Nem mondom, hogy félteni kell, a tegnap esti szeretkezésünk sem volt éppen finom, de nem akarom, hogy Gabe kék-zöldre verjen. És én sem akarom lovaglópálcával idomítani az ágyban, mint egy állatot. Az ilyesmi nagyon-nagyon távol áll tőlem. Én imádom Gabrielt, szeretem, és azt akarom, hogy neki jó legyen, és szeretni akarom, és azt akarom, hogy ezt ő is érezze.
A vásárlás nem tartozik a kedvenc 'szabadidős tevékenységeim' közé. Általában elfelejtek listát írni, így a boltban kanyargok, a sorok között egy órát - ha nem többet. Mindig valami kimarad, és mindig valami fontos. Így mindig vissza kell mennem. Persze csoki mindig van a kis lakásomban, a bolognaihoz meg elfelejtek húst venni... tipikus én. Ketten nyilván viccesebb, főleg, ha Gabe-et is bele tudom rángatni az idiótaságokba, amikre egyedül nem vetemednék, mert úgy nem túl mulatságos. Szeretem kibillenteni az embereket a komfortzónájukból. Nem hiszem, hogy Gabriel sűrűn csinál ilyesmit, de jó volt látni, hogy egy kicsit talán ő is élvezi. Szóval már megérte.
A kocsiba természetesen nem csak én pakoltam, ahogy tehát a fizetésbe is beszálltam – nem, nem érdekelt, hogy mint mondott Gabe arról, hogy nem kell. Aztán a telepakolt szatyrokkal a kezünkben kimegyünk a Roverhez, hogy ne kelljen magunkkal hordozni a nehéz csomagokat.
Amikor megkapjuk az ételt, már az étteremben, megint szinte egyszerre kínáljuk fel a másiknak az ételt. Ez, azt hiszem, egyfajta szokásunkká vált. Megkóstolom a csirkemellet, ami rettentően jól néz ki azzal a tejfölös szósszal, valamint a hasábburgonyával mellette. És az íze is ínycsiklandozóan mesés.
- Hmm... - bólogatok, még mindig ízlelve az ételt. - Nagyon finom - mosolyodok el.
Nem. Képtelen vagyok megállni, hogy ne érjek Gabrielhez. Összefonom ujjainkat, hogy aztán csuklóját csiklandozzam. Mosolyogva nézek fel, egyenesen a szemébe, és látom, hogy ugyanarra gondolunk...
- Persze, hogy jól érzem magam - vágom rá -, veled vagyok. Hogy ne érezném jól magam, Kedves? - vonom össze mosolyogva szemöldökömet. Bárhol lehetnék. Akárhol. Egy erdei viskóban, az Északi Sarkon, az őserdőben, Vegasban, egy farmon; ha Gabe velem lenne, jól érezném magam.
Én is közel hajolok hozzá, amikor látom a mozdulatát, szavaira figyelek, a gondolat végére érve én is elmosolyodom.
- Akkor nem sokáig lesz rajtam, azt hiszem... - szűröm le a mondandója lényegét, bűntársias kis mosollyal. És valójában nem is akarom, hogy sokáig legyen rajtam. Minden egyes percet szeretek Gabriellel együtt tölteni. A szeretkezés nem a hobbim, nem azért csinálom, mert nincs jobb dolgom, vagy, mert függő vagyok, hanem azért, mert szeretek valakit. Ezért hívják szeretkezésnek. Soha nem feküdtem le olyan emberrel, akit nem szerettem. Olyan fiúval, akivel csak barátok voltunk, igen. Mert őt is szerettem, csak őt másképpen. És ő sem volt szerelmes belém, de az sem csak dugás volt, vagy pillanatnyi öröm és kielégülés, vagy csupán két ember vágyainak beteljesülése. Nyilván nem is a szerelem beteljesülése volt. Az ilyen mindig bonyolult, és már nem is akarok ilyesmibe belemenni. Ha Gabe nem lenne, akkor sem.
De Gabrielt szeretem, teljes szívvel és lélekkel, és vele a szeretkezés természetes, és olyanfajta örömforrás, amit mástól eddig még nem kaptam meg. Mert az öröm mellett szeretetet is kapok, az ágyban, és a hétköznapokon egyaránt. És ez eszméletlenül jó érzéssel tölt el.
- Ó, igen - bólintok -, én is imádtam. Imádlak - mosolyodok el. - És igen... csodás volt - idézem fel az éjszakát, és az eseményeit.
Az ebéddel végezve visszaindulunk a nyaralóba. A parkolóban Gabe összefonja az ujjainkat, én pedig kissé megszorítom a kezét. Csak, hogy tudja, nem akarom elengedni.
Visszaérve a nyaralóba, felveszem az új bikinimet, ami egy egyszerű sötétkék darab, teljesen mintátlan, hajamat rakoncátlan kontyba fogom, és Gabriellel kéz a kézben közelítjük meg az óceánt. Ragyogó napsütéses napunk van, egy felhő sincs az égen, minden tökéletes.