Nem fogok sírni. Nem fogok sírni. Nem fogok sírni.
Becsaptam magam mögött az ajtót. Sóhajtottam. Pár másodpercig csak álltam, majd elindultam a folyosón. Még nem értem el a lépcsőket, mikor kilépett ő is a házból.
- Most meg hová a faszba mész? - ordított utánam. Röhögött. Megindult felém, vagyis inkább csak ténfergett. Nem feleltem. A földet bámultam, de megálltam.
- Hé! - folytatta. - HÉ! Hozzád beszélek! - Végül utolért. Megragadta a karom. Próbáltam elrántani, gyenge, gyermeteg, erőtlen próbálkozás volt. Ha nem lettem volna már félig-meddig részeg, se biztos, hogy sikerült volna kihámoznom magam szorításából.
- Én... Leszarom. Érted? - motyogtam. Fele olyan határozottan, mint akartam, de mérföldekkel magabiztosabb hangom volt, mint hittem. - Eressz el.
- Zola...
- ENGEDJ MÁR! - visítottam. Megijedt. Hátralépett. Ujjai lebomlottak a csuklómról, mint ahogy egy virág szirmai hullanak le, mikor az már elhervadt. Futni kezdtem, le a lépcsőkön, ki a házból, nem is tudom, hová.

Úgy szeretném elmagyarázni ezt az egészet. Imádnám, ha menne, de sajnos nem vagyok meggyőződve arról, hogy csakugyan léteznek olyan szavak, melyek jelenlegi helyzetemet képesek lennének kellőképpen körülírni. Oké, nos... összekaptunk.
Hogy is mondjam?
Kurvára összekaptunk, valami baromságon, de éppen elég durva volt ahhoz, hogy ma este már ne akarjam látni. Vagy két órán át sétáltam. Bőgtem is, vettem is valami szemérmetlenül olcsó piát, amit pár korty után leraktam az első csöves mellé. Elloptam fél doboz cigit egy parkban két sráctól, akik épp hánytatták egymást, a cuccuk pedig a padon pihent. Észre se vették, hogy valaki mászkál ott, és kifosztja őket. De ne, ne, ne nézz így rám, pénzt és telefont nem vittem el, pedig azt is elől hagyták. Becsületes gazfickó vagyok. Úgy, ahogy.
Végül nem tudom, hogy kötöttem ki pont annál a háznál. Késő is volt, és korán is. Már halványodtak a csillagok... Szóval kevésbé poétikusan szólva baromi fáradt voltam addigra, már csak az időpontból kiindulva is. Rajtam volt az a farmerkabát, amit apámtól csórtam, nagyjából... öt mérettel nagyobb nálam, azon túl csak short és póló, meg a tornacipőm; nem mintha érdekelne téged, mit viselek, csak pusztán az a helyzet, hogy a Nevadai, sivatagi éjszakák meglepően hidegek tudnak lenni, néha lemegy tizenöt-tíz fok köré a hőmérséklet, ami - ismerjük csak el - nem az a rövidnadrágos idő. Átfagytam, hulla voltam, nem elég részeg, de a szemeim a sírástól bedagadtak. Ki akar így csöngetni és hosszú percekig az ajtó előtt állni? Le kellett volna lépnem az első válasz-nélküli csengő után. De barom vagyok. És vártam. És vártam. Majd egyszer csak végre kinyílt az ajtó. Próbáltam mosolyogni; kevés sikerrel.
- Neked is szia.
Még néhány másodperc és végül beengedett. Keresztbe fontam a mellkasom előtt a karjaim. Melegebb volt benn, sokkal melegebb, de még nem terveztem megválni a kabáttól. Tudod, nagy előnye, hogy jól el lehet bújni benne.
- Nem akarok sokáig zavarni. Csak... pár percre ugrottam be. - feleltem kissé talán zavarodottan kérdésére. Persze, persze, mindig így kezdem... Csodálom, hogy nem dobott ki egyből a házból. Nem néztem rá, csak a földet bámultam. Nem akartam, hogy észrevegye, hogy sírtam, vagy ilyesmi. - Rágyújthatok itt bent?