Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
– Ezt akartam is már kérdezni korábban is, mert többször említetted, hogy nem bízol az orvosokban. Akkor bennem mégis miért? – nézek rá érdeklődve, és most is őszinte kíváncsiság ül ki a vonásaimra. Amikor az orvosa hirtelen szabadságra ment, és én kaptam meg az esetét, akkor sem ágált annyira ellenem, pedig megtehette volna, a határozott fellépésem ellenére. Úgy mentem be a kórtermébe, és közöltem vele a tényeket, mintha ez egy mindennapos dolog lenne. Igazából az is, csak nem mindegyik beteg ennyire nehéz eset, mint Ő. Többet vitatkoztunk arról, hogy mi a felépülés folyamata a műtét után, mint a személyemről. S bár nagyon jó vagyok, mégsem olyan ismert még a nevem, már csak a koromból kifolyólag sem, és nem olyan régen tettem le a szakosító vizsgát is, előtte pedig vezető rezidensként dolgoztam a kórházban. – A karaoke nem is rossz ötlet! – csapok le az ötletre. Valahol az egyik szekrényem mélyén még van is egy karaoke gép, amit Bennel sokat használtunk. Szeretek karaokezni, vagy legalábbis régen nagyon szerettem, és ez a pozitív érzés minden elfogyasztott tequila után csak nő. A reakciómból ítélve nem erre gondoltam először, de továbbra sem bököm ki az ötletem. Egy egészen rövid pillanatra sötét felhők gyülekeznek fölénk, és ahogy megérintem Őt, úgy fogja kezével meg az enyém. Figyelem, ahogy ujjaink összekulcsolódnak, és a kezemre egy aprócska csókot lehel. Ezek az apró kis gesztusok, mint például ez is, vagy ahogyan a homlokomra ad egy puszit, megmelengetik a szívem. Ezek a megmozdulások nem a kéjes vágyakról szól. Annál sokkal kedvesebb megmozdulások. Nem is mondok semmit a történtekkel kapcsolatban, mert nem akarom ezt az egészet elrontani, és nem szeretnék újabb, már beforrt sebeket megpiszkálni. Tudom, hogy régen volt már, de ez egy életen át tartó trauma. Felkönyökölök az asztalra, és összekulcsolom az ujjaim. Kissé előrehajolok, és hallgatom a férfit. A mosolyom nem árul el semmit. Végül feláll, és ahogy a kezét nyújtja felém, elfogadom azt, és felállok a székből. Közel húz magához, én pedig a derekánál fogva ölelem magamhoz. – Egyébként is én határozom meg a témát, mert… Mmm.. vesztettél. – le sem tudom tagadni, mennyire élvezem, hogy nem találta el, melyik törtnet is volt az igaz. A mondatomban csak egy aprócska fennakadás jelzi, hogy nagyon is jól esik az apró kis puszi a nyakamon. – Rossz dolgot? Netán a térdedre fektetsz, és elfenekelsz? – Vigyorodom el megint, majd amikor elenged, akkor én is segítek neki összepakolni, és amit csak tudok, viszek a konyhába utána. Nem szeretném, hogy mindent Ő csináljon, egyébként sem szoktam hozzá, hogy ne csináljak semmit sem. – Az első történet igaz volt, a második Nem. Megtörtént valós eset, de nem velem történt, hanem azzal a barátnőmmel, akinek az esküvőjén ráestek az uszályára. Ritka balszerencsés egyébként. Murphyt a legjobb barátjaként emlegeti. – magyarázom, és egy pillanatra elképzelem, vajon Ben szülei mit szóltak volna egy hasonló esethez. Igazából el sem jöttek volna a lakásba, mert csak egy porfészeknek tartották. Náluk ott kezdődött az otthon, mint például ez a ház. Hatalmas szobák, legújabb dizájnér bútorok. Aki pedig nem így élt, az nem is volt ember a szemükben. Amikor készen vagyunk a konyhában, megfogom a férfi kezét, és elkezdem húzni magam után finoman. Persze egyértelmű, hogy a kanapé felé próbálom magunkat terelgetni, és ha hagyja magát, akkor először megvárom, hogy Ő üljön le, én pedig egész egyszerűen az ölébe ülök, így szemben elhelyezkedek Vele. Pont úgy, mint amikor felkapott a bejárati ajtónál, és leült velem ide. Egészen hozzásimulok, kezeimmel pedig átkarolom a nyakát. Persze ha nem így gondolta el az elhelyezkedésünk, akkor pedig kérdés nélkül követem, és majd amikor már ülünk, akkor szólalok meg. – Tehát arra gondoltam, hogy a következő témakör legyen az élet legboldogabb pillanatai. – ha már a kínosakat kiveséztünk, és jót nevettünk a saját és mások bénázásán, akkor egy hasonlóan pozitív dolgot hozok fel témának újra. – Mesélj nekem három olyan történetet, amikor úgy érezted, ez a életed legboldogabb pillanata. –
Kérdése nem lep meg, sőt vártam is a kérdést, bár ez nem jelenti azt, hogy egyszerűen meg tudnám válaszolni, hiszen sokszor én magam sem tudom, miért nem bízom valakiben. Ez biztos valami hasonló lehet ahhoz, amit a nők megérzésnek mondanak.- Nem az összes orvosban nem bízom hanem csak azokban, ahol dolgozol. Dr. O'Connell-ben megbíztam. Ő rendes volt és mindig a szolgálatomra állt, persze talán mert szerette azokat a vaskos borítékokat, de cserébe teljesen őszinte volt velem. Aztán szabadságolta magát, és beküldték azt az okoskodó Smith-et, én pedig ideges lettem... Egy napig egy orvos sem nézett rám, aztán jöttél te... Nem tudom miért... - sóhajtok, mert szünetet akartam tartani, hogy összeszedjem össze-vissza cikázó gondolataimat. - Hiszen emlékezz vissza, hogy téged sem kedveltelek, de te kitartó voltál. Őszinte, és határozott. Nem mellesleg összezavarsz... A tekinteted és a testbeszéded nincs összhangban, ami képes engem összezavarni - csóválom meg a fejem mosolyogva, hiszen ez nem bántás, ez talán dicséret, hiszen erre nem sokan voltak képesek. - Nem mellesleg látom, hogy értesz ahhoz, amit csinálsz, ráadásul mertél velem kiabálni. Van benned küzdőszellem... De te miért nem adtál le az első akadálynál? A legtöbbjük megtette volna - billentem oldalra a fejem, hiszen így kerültem anno O'Connellhez is. Az előző orvosok lepasszoltak, mert képtelenek voltak elviselni a stílusomat, hogy néha jobban értek a szakmájukhoz, mint ők, és mert sosem volt elég jó, amit csináltak. Kritikus vagyok, és nem bízom meg akárkiben. Nem olyan fából faragtak. - Ne, kérlek ne kínozz, nem is tudok énekelni! - nevetek fel, hiszen jól csőbe húztam magam ezzel a kijelentésemmel. Sosem voltam az a karaokezós típus. Talán még az őskorban egyszer-egyszer kipróbáltam, de nem hiszem, hogy önként ilyenre adnám a fejem. Ez amolyan ártatlan megjegyzés volt, igazából bármi mással jobban el tudnám tölteni az időt, de ki tudja, lehet, hogy Ivonne rá tud beszélni... - Vesztettem? Nem lehet igaz, Gareth Saintwood nem szokott veszteni - erőltetek komolyságot a hangomba és az arcomra egyaránt. Persze ez is a játékunk része, ahogy megjegyzésem is, amire a válaszom, hogy egyből elkapom, amíg a konyhában vagyunk, magamhoz húzom, de így is háttal van nekem. - Kezdetnek nem is olyan rossz - engedek az ölelésemből, majd elengedem. Csak játszom, és élvezem az együtt töltött időt, amíg lehet. El is felejtek minden mást, mindent, amit meg akartam mutatni neki. Majd sort kerítek rá, hiszen reményeim szerint nem ez lesz az utolsó alkalom, amit együtt tölt velem. Ennél többnek kell köztünk lennie. - Rettenetesen sajnálom szegény barátnődet - mosolyodom el, és egy pillanatra próbálom nem elnevetni a pillanatot, de mégis sikerül. Vicces lehet, hogy valaki így bevonzza a rosszat. Persze nem lennék a helyében, vagyis sosem leszek a helyében szerencsére. A kezet elfogadom, és hagyom, hogy a nappaliba menjünk, hogy leülés után az ölemben kössön ki. Kezeim a derekára siklanak, és az ajkaira réved tekintetem. Ez a nő játszik velem, ahogy eddig én játszottam az összes nővel. Mintha minden porcikám ezt kiáltozná, mintha óvva intenének a meséléstől, de nem akarom abbahagyni. Vele akarok lenni, és most én vagyok az, aki magához húzza a nőt, és lehel édes, de egyben szenvedélyes csókot ajkaira. Hosszan csókolom, s nyelvem bebocsájtást nem kérve próbálja finoman a másik tudtára adni egész lényem vágyait. Nehezen szakadok el tőle, majd próbálom szapora légvételemet lassítani, és úgy ültetem Ivonnet, hogy a lába az ölemben legyen, miközben magamhoz húzom őt. Sosem öleltem ennyiszer senkit, de őt jól esik magamhoz húzni. - Az őrületbe kergetsz, ha az ölemben maradsz - jegyzem meg mosolyogva, miközben szabad kezem a combján pihen. - Úgy érted három olyan sztorit, ami boldog emlék és velem történt? Azzal gondban vagyok, szóval hadd gondolkodjam - mosolyodom el, miközben nem engedem el, ha a karjaimban akar maradni. Ha nem, akkor nem tudok ellene mit tenni. - szóval régen csak egy cipődoboznyi irodánk volt Dannel, de ekkor már volt vagy öt éttermünk. Persze sosem értettem, hogyan sikerült megnégyszerezni az üzleteink számát, de sikerült. Ekkor már tudtuk, hogy kicsi lesz az irodának csúfolt kis dobozunk, így elhatároztuk, hogy keresünk valami jó helyet hozzá. Persze elnapoltuk, mert alap esetben egy iroda sokba került volna, így céltalanul sétálgattam a belvárosban, mikor találtam egy táskát, tele iratokkal, és ami a legfontosabb, pénzzel. Rendes esetben az ember elvinné a rendőrségre, de nekem még esélyem sem volt rá, hiszen megtámadott valami férfi, hogy akkor megvenném-e az irodaházat. Én megkértem, hogy mutassa meg, ő megtette, én pedig aláírtam a papírokat, és a talált pénzt a férfinek adtam. Legalábbis egy részét. Így tettem szert az irodaházamra a belvárosban, ami a mai napig az enyém, most már hat emelet munkaerő, és a hetediken van az irodám -mesélem el a hihetetlen történetet, ami beleillene abba a tévéműsorba, ahol a nézők a műsor végéig találgatnak, hogy ez a történet igaz, vagy koholmány. Ivy is törheti a fejét, mert nem segítek az arcmimikámmal. - Hat éves lehettem, mikor először láttam a nagybátyámat. Addig azt hittem, hogy csak az a farm van a világon, hogy apám egyke, ahogy anyám is. Persze bizalmatlanul mentem a férfihez, hiszen hat éves koromban jön először, az kicsit furcsa... Szülinapom volt, bár ő akkor még nem tudta. Aztán mikor elmeséltem neki, akkor Elkért anyáméktól egy napra a környékre. Elég nehezen engedett el apám, de ezt nem kell magyaráznom. Pontosan annyi ajándékot adott nekem, ahány éves voltam. Faggatott, hogy bánik velem apám, tudod úgy igazán érdeklődött... Én pedig nem mertem eleinte elmondani, majd végül megtörtem. Van egy szigorú nézése, amivel képes még engem is megtörni mind a mai napig. Nem is ez a lényeg. Amikor hazaértünk, tudtam, hogy nekem hol kellene lennem, mindehhez hozzá tartozik, hogy Joe képes volt a saját öccsével összeveszni miattam - mesélek ugyanolyan hévvel, ahogy az előbb. Apró részleteken múlnak a történetek, egy-egy elfelejtett szón vagy szótagon, melyre én is ügyelek. Hátrahajtom a fejem, miután lejjebb csúsztam a kanapén, de Ivonne lábait nem engedem az ölemből. - Harmadiknak mondhatnám azt a momentumot, mikor egy csókkal el tudtam űzni az irántam lévő haragodat, de túl könnyű lenne, ennek ellenére igaz.... Viszont az eredeti történetem így hangzik - emelem fel a fejem a kanapéról. - Diplomaosztóm volt, és ugye erre az ember nagyon készül. Én persze nem igazán tudtam örülni neki, hiszen akkoriban Joe elég sokat dolgozott, és azt mondta, hogy nem tud eljönni. Én persze ebbe beletörődtem, hiszen nem voltam az a túl akaratos felnőtt, és hisztis sem voltam. Így csak egyszerűen beletörődtem, és eléggé mogorván mentem fel a pulpitusra. Nem voltam az a beszédmondós fajta, de nekem kellett, mert az én eredményeim lettek a legjobbak. Persze a szövegem otthon maradt, így rögtönöztem valami buzdító, és nem meghátrálásra sarkalló beszédet, amire végül nagybátyám is eljött. Ott állt a terem bejáratában, és én szinte neki mondtam az egész beszédem végét. Aztán elindultunk, és egy étterembe mentünk, ahol nekem szervezték meg a bulit, mert sikeresen lediplomáztam. Persze az összes csoporttársam ott volt. Akkor még a nagybátyám is jóval fiatalabb volt, jókat lehetett vele szórakozni - sok emlék köt a nagybátyámhoz, főleg a boldog emlékek. Ha nem is tudja, akkor is ő mentett meg. Soha nem lehetek elég hálás neki. Habár nem ömlengek neki, mint valami kislány, tudnia kell, hogy mit is jelent nekem. Sokszor elmondtam neki a mi sajátos világunkban ismert szavakkal, és láttam rajta, hogy igenis érdekli, mi van velem. Apámként tekintek rá és minden egyes nap aggódom érte. Nem fiatal már, és ez az, ami visszariaszt. Bár ne múlna úgy az idő... - Találgatnod kell, de minden egyes rossz találat egy darab levetett ruhát jelent, szóval azt hiszem te kettővel előnyben vagy - kelek fel egy kicsit a fotelból, és felveszem a nadrágomat, majd még az inget is a a póló fölé. - Így már tisztességes - mosolyodom el, és visszaülök, majd elhelyezem a lábait, ahogy az előbb voltak, és komoly tekintettel pillantok rá, hogy érezze, nem viccelek.
- Szerinted csak azért volt rendes, mert vastag borítékokat kapott Tőled? - kérdezem meglepetten. Nem is csoda a reakcióm, én aki soha nem fogadtam még el hasonlót, még ha fel is ajánlották. - Smith nem annyira rossz.. - Ismerem a fickót, és tudom, miről beszél. Van egy fennhéjázó stílusa, amit nem mindenki szeret. Sokszor érezteti a betegekkel azt, hogy Ő az orvos. Valamiért azt gondolja, hogy a Dr. előtaggal már joga van ahhoz, hogy felsőbbrendűen viselkedjen másokkal. Ebből kifolyólag tényleg okoskodó tud lenni, és ez roppant zavaró tud lenni, ha a beteg szemszögéből nézzük a dolgot. De ettől függetlenül jó orvos. - Azért jöttem én, mert Smith rám bízott, mondván én talán jobban megtalálom Veled a közös hangot. Nem riadok vissza a nehéz esetektől. Az a munkám, hogy segítsek, és ezért mindent megteszek, még ha a beteg makacskodik is, és nem csak Veled, hanem mással is pont így vagyok. Itt nem arról van szó, hogy ki kedvel kit, hanem a páciens életéről. - adom meg a választ, ami számomra teljesen egyértelmű. Sosem azt nézem, ki kicsoda. Ha az amerikai elnök jönne el hozzám, akkor Vele sem bánnék másként. Mert Őt azért felismerném. Emlékszem arra is, hogy Gareth nem kedvelt, de elég hamar tisztáztam Vele, hogy nincs más választása, mint hogy megbarátkozzon a jelenlétemmel. - Hogy érted azt, hogy a tekintetem és a testbeszédem nem volt összhangban? - Értem amit mond, hiszen a szavak értelmezésével nincs gondom, és soha nem is volt. Csak nem áll össze a kép. - Soha nem adtalak volna le, mint beteget, még ha vérig sértettél volna, akkor sem. Ha Te kéred a kórház igazgatójától, hogy vegyenek le az ügyről, maximum csak akkor történt volna meg. Makacs vagyok, és már csak ezért sem adtam volna fel a dolgot, mert azt a saját kudarcomnak éltem volna meg. - tulajdonképpen az előbb is erről beszéltem, de most, hogy direktbe rákérdezett, így kiegészítem az előbb elhangzottakat. Azt persze nem mondom, hogy nem érdekel, hogyan viszonyulnak hozzám a betegek, mert sokkal könnyebb, ha megvan a kölcsönös szimpátia. Viszont attól sem riadok el, ha egy nehezebb eset jön, és általában mindenkinek kényelmesebb ezeket lepasszolni nekem. Nem bosszankodom miatta, minden ilyen esetnél fejlődöm. - Az nem érdekes. Én sem tudok. - nevetem el magam én is. Igazán jó látni nevetni. Egészen más embernek tűnik így. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fogom látni. Főleg nem a legelső találkozásunkkor. Érdekes, hogy mennyit tud változni az ember élete pár óra leforgása alatt. Pedig az elmúlt években olyan volt, mintha megállt volna az idő körülöttem. Vagy legalábbis a munkaidőn kívül. Talán azért nem hiányzott, mert nem volt minek hiányoznia. - Pedig igaz, úgy ahogy mondom! - szinte előre sejtettem, hogy egy hasonló egos választ fogok kapni, és elnevetem magam, ahogy magához húz. - Tudtam, hogy értékelni fogod az ötletet. - Bár háttal vagyok Neki, mégis érezhető a jókedv a hangomból. Figyelem a komoly arcot, vagy legalábbis próbálkozik vele, ahogy kifejti sajnálatát a barátnőm iránt, és bizony az én szám is árulkodóan remeg meg. Végül egyszerre Vele együtt nevetem el magam. Nem voltam ott ennél a kutyás esetnél, de szinte magam előtt látom az egészet. Tényleg nem lennék én sem a lány helyében, de ha be is vonzza sokszor a rosszat, attól még van valami, amiben hihetetlenül szerencsés. Megtalálta élete párját. Hagyja magát, és ez tetszik. Hamar a kanapén kötünk ki, és én kifejezetten jól érzem magam a közelében, és főleg az ölében. Tekintete az ajkaimra kúszik, és a keze a derekamon állapodik meg, én pedig a tarkóját kezdem el cirógatni, miközben a mélybarna szemeit figyelem. Közelebb húz magához, és mellkasommal az övéhez simulok, még a súlyommal is kissé ránehezedek, ahogy ajkaink forró csókban forrnak össze. Készséggel hagyom, hogy birtokba vegye a szám, és ahogy megérzem a nyelvét a számban, elégedett nyögésem vegyül a csókunkba. Nekem sem kell több, hevesen csókolom vissza, és míg egyik kezem megállapodik a tarkóján, addig a másikkal belekapok a vállába, összegyűrve pólójának az anyagát. Nekem sem könnyebb az elszakadás mint Neki, és én is szaporábban veszem a levegőt, mint az normális lenne. Ráadásként az arcom is enyhén kipirul. Hagyom, hogy átrendezze a helyzetemet, és a lábaim az ölébe kerüljenek. A karjai ölelésében maradok, és nem is akarom másképp. A megjegyzését hallva szélesen elmosolyodom. - Épp ez volt a cél. - mondom pimaszul. Nem csak Ő tud engem kibillenteni az egyensúlyomból, hanem úgy tűnik, én is tudom viszonozni ezt. A szavaira csak bólintok egyet, megerősítve, hogy igen, erre gondoltam, jó emlékekre. Biztos vagyok benne, hogy vannak Neki is ilyen történetei, még ha kevesebb is, főleg ha a gyerekkoráról beszélünk. Hagyom, hogy gondolkodjon, majd csendben figyelek a történetekre. Igazából mindhárom teljesen életszerűnek tűnik, és nehezebb választani, mint azt feltételeztem. A boldog pillanatok teljesen másak, mint a kínosak. Az utóbbival talán túlzásba is lehet esni, főleg ha az ember kitalál egy valótlant. A boldog pillanatok bármennyire is boldogok, de még is földhöz közelibbek.Szerintem. Vagy csak Velem nem történt még olyan, amitől majdnem elszálltam örömömben. Az esküvőm is keserédes emlékek övezik. - Hé! Mikor döntöttél úgy, hogy önkényesen változtatsz a játék felépítésén? - háborodok fel, amikor közli, rossz válasz, egy ruha mínusz. Még a helyzeti előnyömet sem hagyja meg, mert felöltözik, én pedig elkeskenyedő szemekkel figyelem a dolgot, mint aki nagyon is megsértődött. Persze a szám sarka árulkodóan kunkorodik felfelé. Duzzogva bár, de hagyom, hogy a lábaim újra az ölében kössenek ki. - Akkor most szemet hunyok az előbb történteken,.. - Mondom kegyesen, és veszek egy mély levegőt, majd kissé hátradőlök a kanapén, és a plafont kezdem el bámulni. - Meséltél már korábban a nagybátyádról, és hogy milyen sokat köszönhetsz neki, így az utolsó kettőt eltudom képzelni, sőt.. teljesen reálisnak hat a dolog. Valahogy az első nem illik képbe. Egy táska tele pénzzel? Erre annyi esély van, mint a telitalálatos lottóra. - Ismét ránézek, és megint elhallgatok pár másodpercre. - Kétlem, hogy bármi csak így könnyed az öledbe hullott volna, hiszen Te is mondtad, hogy nagyon sokat dolgoztál azért, hogy elérd mindazt, amit most. Szerintem az első hamis. Egyébként ki az a Dan? Róla még nem is meséltél. - Nem csak a tippem mondom el, hanem az említett névre is rákérdezek. Amennyire nem akartam róla tudni semmit a kezdetekben, most már egyre több részlet érdekel az életéből.
Kérdez, és én a válaszok között felismerem a régi önmagam. Aki még nem volt olyan mogorva, rideg, és kegyetlen, mint amilyenné váltam az üzleti életben. Az énem, aki csendesen törekszik előre, aki már több mint tíz éve nem mutatkozott meg senki előtt. Már magam is elfelejtettem milyen volt. Ezzel nem azt mondom, hogy teljesen feladom a régi és megszokott énemet, sosem tenném. De Ivonne-nak hagyom, hogy megismerje, milyen is vagyok, ha valaki jobb hatással van rám. - Eleinte biztos vagyok benne, hogy azért. Láttam az arcán. Aztán persze őszerinte megkedvelt engem... - vonom fel a szemöldököm, hiszen akkor meglepett engem ez a tény. Én fizettem neki, ő pedig őszinte volt és gyors. Ha kellett, haza is engedett. azt hiszem ő volt akkor a főorvos. De aztán eltűnt. Amit így utólag nem is bánok. - Smith egy bolond. Lekezelő volt, és ha valami, hát az felbosszant - vált át arcom komolyságra, mert ha valami, akkor ez igaz. Nem szeretem, ha lekezelnek, vagy ledegradálnak. És ez a Smith néha istent játszva jött nekem a dumáival. Aztán persze próbált kedves lenni velem, de valahogy képtelen voltam ezt elfogadni tőle. - A tekinteted elárulta, hogy nem csak beteg vagyok neked. A mosolyod is, sőt néha a hanghordozásod is, de a testbeszéded elutasító volt. Keresztbe font karok, távolságtartás. Az egyik pillanatban még úgy láttam, hogy jó helyzetben vagyok nálad, aztán elutasítottál, vagy olyat mondtál, ami elbizonytalanított. Ráadásul te vagy az első, akinek ezt sikerült elérni... Rég fel kellett volna adnom, de nem tehettem. Meg akartalak ismerni - mosolyodom el, majd végigsimítok az arcán. Kellemes érzés uralja el a testemet. Nem gondoltam, hogy valaha megosztom ezt a felfedezésemet Ivonne-nal. - Arra tudtam gondolni, hogy hittél a szemednek, és elkönyveltél valakinek, akit láttál, és meg sem akartad tudni, mi van a maszk mögött - fejezem be végül a szavaimat, majd egy pillanatra magam sem tudom, miért mondtam ezt. Talán, mert tudom, hogy sokan mit gondolnak rólam. Nem akarom kategorizálni Ivonne-t, mégsem tudok másra gondolni. Csak emiatt lehetett az, hogy az egyik pillanatban tudtam, mit akar, a másikban viszont már magam sem voltam biztos benne. - Remélem házibulit is szervezel, hogy a barátaid előtt is leégess... Ami nem érdekel, csak a te világodnak szeretnék egy apró részese lenni - mondom ki komolyan, és itt arra utalok, hogy tetszik az, amilyen. A hogy küzdött értem a műtéteim alatt, ahogy mellettem volt még akkor is, ha az őrületbe kergetett, sokat jelentett nekem. Akkor ugyan nem láttam, hiszen akkor még csak bántotta az egómat, hogy nem jön el velem randizni. Azt hiszem ez volt a legfőbb okom még mikor a rákkal harcoltam. De most már tudtam, hogy nem csak az a fontos, hogy nekem mi a jó. Csak tudni akartam, hogy tényleg megéri-e küzdenem. És még mindig azt vallom, hogy igen. Ahogy egyszerre nevetjük el magunkat, szinte elfeledkezem a külvilágról, csak ő van és én... Bár már ez sem létezik, csak mi. Ketten, összhangban, és semmi sem zavarhatja meg a mi kis légyottunkat. Ez az egész nap jobb, mint bármi más, amivel készültem volna. Vele lenni olyan, mint emberinek lenni. Nem mintha valami szörny lennék, de néha úgy érzem, hogy a világban, ahol élek, csak szörnyek vagyunk. A kanapén ülve annyira szeretném ismét érezni meztelen testét a testemhez simulni, a csókjaiba feledkezni, és ismét vágyni a teste melegségére, hogy hagyom, hogy elnyeljen a csókja, ahogy ujjai a tarkómon siklanak végig, mikor elválnak tőle ajkaim, egy halk nyögés is felszakad belőlem. Nem tudom, mit tesz velem, de azt nagyon jól csinálja... - szóval annak ellenére, hogy orvos vagy, őrültté akarsz tenni? - játszom meg a felháborodást egy félmosollyal az arcomon, miközben egy pillanatra engedek az ölelésből. Persze én is ugyanazt akarom vele tenni, és ezt tudja nagyon jól. Mintha kezdetektől nyílt lapokkal játszanánk. A történeteket viszont nem kerülhetem el egy-két szép nézéssel, vagy mosollyal, így mesélni kezdek három olyan történetet, amik valójában mind megtörténtek. Ezt még nem mondom neki, hiszen hagyom, hadd gondolkodjon csak. - Akkor döntöttem úgy, amikor az ölemben kötöttél ki - magyarázom meg a döntésem okát, és eléggé nyomós érvnek hat. Férfi vagyok, és amikor olyan mozdulatokat tesz, mint az ölemben tett, akkor egy időre elvesztem a gondolkodás terhét, és onnan elég nehéz visszarázódnom a normális kerékvágásba. - Ki kell ábrándítsalak. Az első történet tényleg igaz. sokat küzdöttem a vállalkozásért, nem az üzletházért, ahonnan az összes üzletet próbálom irányítani. Láttam a fickót beszállni a taxiba, még rám is mosolygott. Én a táskáját vissza akartam adni, de akkor lecsapott az a férfi. A történethez még hozzátartozik az is, hogy amikor kinyitottam a táskát, volt benne egy üzenet: "Ott van a szemedben a spiritusz. Megérdemled!Tudom, hogy jó kezekben lesz" Semmi aláírás, vagy valami... Az a pasi csak ott hagyott egy rakás pénzt, és én meg ott voltam, mintha nekem akarná adni. akkor éltem a lehetőséggel. Furcsa, de volt valami különös abban a fickóban - magyarázok visszaemlékezve a cetlin lévő üzenetre. - És persze te vagy az első, aki hallja ezt a történetet. Eddig senkinek nem meséltem el - pillantok fel rá, és egy rövid időre csend áll be közénk. Ezt a sztorit úgy gondoltam, soha nem fogom elmesélni senkinek, de mégis megtettem, mert úgy éreztem itt a helye, és nem hinné el nekem. - Dan volt az üzlettársam. Harminchat évig volt mellettem, mint barát, mint testvér, habár sosem voltunk rokonok. Aztán elmeséltem neki valamit, amit ő nem nézett jó szemmel, de aztán eltekintett a titok felett, de nem ezért hagyott itt. Azt hiszem elege lett. Ezekkel a szavakkal mondta. Ő nem akarja ezt a munkát, sem a céget, és sem engem. Talán az alkohol rabja lett, nem tudom, de nem szívesen beszélek róla, habár azt hittem, hogy ő végig mellettem lesz... Azóta van nekem Elizabeth. Egyedül nem bírom csinálni a könyvelést is, és körutakat. Azt sem tudom, hány éttermem van Amerikában... Jó ez hazugság. de Angliában is van egy-két kávézóm, ahová illik azért elmenni felügyelni néha. Elizabeth is meg tudja ezeket oldani, de jobb szeretem én csinálni, csak az orvosom tanácsára kivettem egy hét szabit, hogy frissen jelenjek meg a kontrollon - mosolyodom el, miközben egy rövid beszámolót tartok Danről. Nem szívesen gondolok rá, de most mégis eszembe jutott. Ám most ki akarom verni a fejemből, így magamhoz húzom Ivonne-t, és homlokon csókolom. - A második nem igaz, vagyis részben. Nyolc voltam, mikor először megismertem a nagybátyámat. Ő csak úgy beállított, én pedig tényleg megijedtem tőle. Apám persze nem engedett el vele, én besétáltam a szobámba, apám pedig akkor is ott várt, mert elmentem, és már ütni akart. Felkészültem, hogy nem kelek fel élve, de Joe megmentett az ütésektől. Azért ezt a kicsit morbid emléket választottam, mert azok voltak a fénypontok az életemben, ha ő látogatni jött. akkor tudtam, hogy más nap lesz. Persze élveztem, hogy van aki kiáll értem végre. Nem kellett faggatnia sem, hogy mit tesz velem apám, nem tudtam volna letagadni, és nem is akartam. Az ő szemében láttam először... nem is tudom... - csóválom meg a fejem, ahogy a szavakat keresem. - Aggódást? Atyai szeretetet? Nem tudom... - sóhajtok egyet, majd Ivonne-ra pillantok. - Ruhát le, és te jössz - billentem oldalra a fejem, de előtte magamhoz húzom őt, és a homlokomat az övének döntöm, még az orrunk is összeér. Légvételem abnormálisan gyorsul, és úgy érzem, kezdem elveszteni megint a józan eszem. Nem mindig megy a koncentrálás, és végül nem csókolom meg, hanem arrébb ülve figyelem őt. Képtelen vagyok kontrollálni a légvételem, ha testközelben van. Persze nem bontakozom ki az öleléséből, csak alig pár centit fészkelődtem arrébb. - Kíváncsian várom életed boldog pillanatait - araszolok vissza a közelébe, és magamhoz húzva őt, összekulcsolom ujjainkat...
– Igazából Smith egy igazi pöcs. – mindezt komoly arccal mondom, de csak hamar elmosolyodom, és kissé lehalkított hanggal hozzáteszem. – Mivel kollégám, ilyet hivatalosan nem mondhatok, de ettől függetlenül ez a véleményem. – Igaza van Garethnek, és mindezzel tisztában vagyok. Védenem kellene, mint saját kollégát, és meg is próbáltam, de felesleges köntörfalazni. Arról nem is beszélve, hogy már az első nap megpróbált megkörnyékezni. Akkor még házas volt, szóval még ha bármilyen szimpátiát is éreztem volna iránta, akkor sem tettem volna tönkre egy családot. Valójában kiráz a hideg a pasastól , és az, hogy képes a feleségét megcsalni, csak még inkább undorodom tőle. Mert ha én nem is, van aki kötélnek állt, és hagyta magát megkörnyékezni, mert Smith nem egy rossz pasi, de hiába fényes az alma ha belül rohad. Ráadásul újabban megint rájött az öt perc, és mindenhol felbukkan ahol én vagyok, és minden alkalommal emlékeztet arra, hogy válófélben van, ami azt jelenti, hogy gyakorlati szempontból szingli. Mindezt persze már csak magamban gondolom, és nem fűzöm hozzá. – Ezt hívják kedvességnek Gareth. És igenis a betegem voltál. Egy igazán nehéz eset, sok kihívással. Lehet ez a kihívás tetszett, és azt láttad a szemeimben. – mondom neki somolyogva, bár visszagondolva az akkor történtekre, valami tényleg volt kettőnk között már akkor is. Nem tagadhatom le. Soha nem fogom hangosan kimondani, főleg nem Neki, de nagyon sokáig azt éreztem, hogy amikor a szemeibe néztem, Bent láttam viszont. Neki is ilyen mélybarna, igéző tekintete volt, bár sokkal kedvesebb jelleme azt meg kell hagyni. Valamiért kötelességemnek éreztem, hogy ha már a betegem lett, akkor gondoskodjak róla. Amikor kettesben voltunk, nagyon megnyerő viselkedést tanúsított, és már akkor is megvolt a kis szópárbaj kettőnk között, ha valamivel nem értett egyet a másik fél, és egy ilyen mindig izgalmas tud lenni. Aztán megláttam, hogyan viselkedett más nőkkel, és úgy éreztem, ki kell hátráljak ebből az egészből. Érzem az arcomon a lágy érintését, és csendben hallgatom tovább, egészen addig, amíg be nem fejezi a gondolatmenetét. Egy pillanatig csendben figyelem Őt, a szemeibe nézve, majd halk sóhaj kíséretében lehajtom kissé a fejem. – Nem kedvelem az olyan férfiakat, akik egyszerre több nőnek is csapják a szelet, és ezt még nyilvánvalóan élvezik is. – felelem halkan, majd újra felnézek Rá. Nem részletezem a dolgot, hiszen pontosan tudja, miről beszélek. Nem egyszer mentem be a kórterembe arra, hogy akár két nővér is ott lézengett körülötte, és az ágya mellett ültek, és csüngtek minden szaván. Igen, hittem a szememnek, és igen, elkönyveltem valakinek, ezt nem is tagadom egy szóval sem. De Ő tett azért, hogy ez így legyen. Nem én küldtem be hozzá a fiatal lányokat, hogy szép szavakkal szédítse őket, mi több, senki sem kényszerítette rá. Így igazán nem kell csodálkozni a dolgon. – Házibulit? Ó nem, legalábbis a közeljövőben biztos nem. Csak magamnak akarlak, és nem akarom ezt senkivel sem megosztani. – ezt is csak viccnek szánom, bár tény, hogy nem csődíteném oda a barátaim, hogy aztán Garethet bármilyen kellemetlen helyzetbe is hozzam. Ha komolyan gondolnám ezt a kisajátítós részt, kissé mániákusnak tűnnék, de teljes tudatomban kijelenthetem, hogy ez nem így van, és normális vagyok. Félrebillentem a fejem, és megint csak elmosolyodom, majd finom érintéssel végighúzom a kezem az arcán. Nagyon kedves dolgot mondott, és úgy látom, komolyan is gondolta. Idejét sem tudom már, mikor akart az én világom apró részese lenni. – Te már így is őrült vagy. Csak kiakarom belőled hozni. – gonoszul vigyorodom el. Nem állom meg, hogy megint ne piszkálódjak egy kicsit. Egyébként is, én is őrült vagyok, a magam módján, hiszen most is itt vagyok Vele. Az ölelésen lazít egy kicsit, de nem neheztelek érte. Tudom mit akar, amit én is, de jó most ez a játék, és tetszik, hogy ennyi mindent megtudhatok róla. – És erről a döntésedről nem kellett volna engem tájékoztatni? – vonom fel kérdően a szemöldököm, és puffogok egy sort, ki sem zökkenve a szerepemből. Tényleg nem szép dolog csak úgy döntéseket hozni, de ez csak egy játék, és ettől még izgalmasabb lesz. Utóbbit nem mondom el neki, mert már így is épp elég nagy a mellénye. – Jaajj, ne mááár. – hördülök fel kissé elégedetlenül, és még a fejem is hátrahajtom kissé. Pedig annyira valótlannak tűnt az egész történet, és már szinte éreztem a győzelmet! Erre tessék.. kiderül, hogy már megint mellé lőttem. – És nem is láttad korábban azt a fickót? – A tündérmesében sincs ilyen, hogy egy valag pénzt adjanak egy vadidegen embernek! Csak mert látnak valamit a szemében.. én miért nem kapok egy táskányi pénzt? Legalább többet tudnék adományozni a rákkal foglalkozó alapítványoknak. Amikor azt mondja, ezt senkinek nem mondta még el, akkor ismét Rá nézek, és egész közel hajolok a füléhez. – Akkor ez a mi kis titkunk marad. – suttogom, majd egy puszit nyomok az arcára. Igazából annyira hihetetlen, hogy nem is hinné el senki sem. De tudom, hogy Gareth igazat mond. Nincs oka rá, hogy hazudjon. Figyelmesem hallgatom, amikor Danről beszél, és megint csak elszomorodom kissé. Egy igazán közeli barát elvesztése nagyon nehéz dolog, bármilyen veszteség is legyen az. Nekem Ben volt a legjobb barátom, és amikor meghalt, nem csak a férjem temettem el, hanem a legjobb barátomat is. Látom rajta, hogy érzékenyen érinti a téma, ezért is nem kérdezek rá, mi az a titok, amit elmondott, és végül a barátságuk vesztét okozta. Mert az lehetett az, úgy vélem. – Nagyon jó orvosod lehet, és biztos örül, hogy így megfogadtad a javaslatát. – vigyorodom el. Miss Kitartóra inkább nem is mondok semmit. Tudom, hogy nem kellene féltékenynek lennem – főleg mivel attól még, hogy most itt vagyok, nem jogosít fel arra, hogy beleszóljak a férfi magánéletébe -, de akkor is, már csak a gondolata is annak a nőnek felbosszant. Inkább nem is gondolok erre. – Törődést és figyelmet. – egészítem ki a férfi gondolatát, amikor a nagybátyjáról mesél, és arról, mit láthatott gyermekként a felnőtt férfi szemében. Nem ragozom túl a dolgot, mert látom, hogy Ő is túl akar lépni a dolgon, így amikor felszólít arra, hogy vegyek le egy ruhát, elvigyorodom. Már épp nyúlnék a felsőmért, amikor közelebb húz, és a homlokát az enyémnek dönti, és az orrunk összeér. Az egész olyan meghitt, hogy nem is mondok semmit, csak kiélvezem a perc adta csendet és békét, majd amikor arrébb ül kissé, akkor gyors lekapom a felsőmet, és félre dobom. – Nem is gondoltam volna, hogy ennyire kíváncsi vagy. – nézek rá mosolyogva, és hagyom, hogy közelebb húzzon magához és összekulcsolja az ujjainkat. – Miután leérettségiztem, és le adtam a jelentkezésem több orvosi egyetemre is, egy szintfelmérő tesztet kellett írnunk. Már előtte is nagyon sokat készültem rá, hiszen ez a teszt országos volt, és a jegyek mellett ez alapján döntötték el, kik nyernek felvételt. Elmentem, megírtam a tesztsort, és úgy éreztem, hogy nagyon jól sikerült. Két hét múlva kaptunk egy levelet amelyben az állt, hogy sajnos a tesztem nem csak, hogy nem sikerült jól, de átlag alatti lett, így nem nyertem felvételt egyik egyetemre sem, mert nem ütöttem meg a mércét. Akkor azt hittem, majd szörnyet halok a szégyenemben, nem beszélve arról, hogy pocsékul éreztem magam. A szüleim pedig jöttek az „én megmondtam” kezdetű szónoklattal. Ők sosem akarták, hogy orvos legyek, azt szerették volna ha tanárnak megyek. Végül a levél után egy héttel kaptunk egy telefonhívást, hogy összekeverték a sorszámokat a teszteken, mert nem lehetett nevet felírni hanem sorszámokat kaptunk, és igazából az első három legjobban sikerült teszt közül az egyik az enyém, és így végül mégis felvettek az egyetemre. Az életem egyik legjobb pillanata volt. – mosolyodom el én is, miközben mesélek, és amíg az egyik kezem Gareth ujjaival van összefonódva, addig a másikkal a férfi kézfejét cirógatom szórakozottan. – A másik még gyerekkoromban történt velem. A szüleim akkoriban vették meg az első saját házukat, így nagyon kevés pénzből kellett kijöjjünk, nem is volt túl sok játékom. Az óvodában viszont volt egy kedves mackó, ami attól volt különleges, hogy volt a mellkasán bal oldalt egy kis piros szív, és ha a bal mancsát megnyomtad hosszan, akkor ha beszéltél, azt vissza mondta, és közben a piros szív villogott. Imádtam azt a macit, és egésznap vele játszottam. Egyik nap azonban a macit letettem a sarokba, amíg elmentem a wc-re, és mire visszaértem, egy másik kislány játszott vele, és hiába kértem, hogy adja vissza, nem tette. Erre nagyon mérges lettem, és erősen megrángattam a lány haját, egészen addig, amíg ki nem esett a maci a kezéből. Persze az óvónő észre vette, és a sarokba állított, majd a macit is elkobozta. Nagyon szomorú voltam, mert a polc legmagasabb fokára tette, és nem értem el. Napokig csak bámultam a macit, és nem is volt kedvem semmit sem csinálni. Rákövetkező hónapban volt a születésnapom, és megkaptam a legszebb ajándékot, amit csak valaha akartam, egy pont ugyan olyan beszélős mackót, mint amivel az óvodában játszottam. – Kissé elmerengve veszek egy mélyebb levegőt, miközben elrévedek a szoba másik végébe, majd összeszedve a gondolataim, folytatom. – Ahogy elkezdtem gimnáziumba járni, rájöttem, hogy szeretnék egy új biciklit, ami olyan kis csinos. Nagy kényelmes üléssel, magas kormánnyal, olyan igazi csajosat. Persze a gyerekkori biciklim már rég kinőttem, és a szüleim elmondása szerint nem is használtam eleget, így azt mondták, dolgozzak nyáron, és gyűjtsem össze a pénzt, és vegyek mahamnak egy újat. Így is történt. Egész nyáron dolgoztam az egyik sarki kisboltban. Már hajnalban ott kezdtem, és egész késő este jöttem haza. Kisegítő voltam, takarítottam, pakoltam ilyen kis egyszerű munkák, amiket rám bíztak. Össze is gyűlt rá a pénz, meg is vettem azt a fantasztikus biciklit, de rá egy hónapra ellopták az iskola elől. Nagyon szomorú voltam, majd beleszakadt a szívem, hogy amiért egész nyáron dolgoztam, ellopták. A szüleim is annyira megsajnáltak, hogy már azon voltak, hogy vegyenek egyet, amikor is a szomszédban lakó férfi becsengetett hozzánk, és ott volt nála a biciklim teljesen sértetlenül. A város szélén találta bedőlve egy bokorba. Mai napig nem értem hogyan, de így került hozzám vissza a biciklim. – ahogy befejezem a harmadik történetet is, rá emelem újra a tekintetem, és kíváncsian várom, vajon kitalálja e, melyik a kitalált történet.
- Most nem vagy hivatalos, szóval mondhatod... Szerintem tetszel neki - cukkolom őt, hiszen ezt egy férfi észreveszi. Főleg, miután olyan részletesen beavatott egy-két részletbe. sokat tud Ivonne-ról, és egy zavar. Nem is kicsit, holott nem kellene, hogy így legyen, de nem tetszik nekem az a fickó, sőt most, hogy egyre többet tudok meg a mellettem ülő nőről, mintha ez a zavaró érzés maga a féltékenység lenne. - Hívhatod, aminek akarod, de jól ismerem a jeleket... De legyen. Csak "kedves" voltál - húzom el a számat, miközben macskakarmokat rajzolok a levegőbe ujjaimmal. Végül elmosolyodom. Élvezem ezt a meghittséget. Többet ér, mint tizenkét óra alvás, vagy egy közös ebéd a családommal. Sokkal könnyebb most így itthon ülni, mintha remeték lennénk, mintha lenne egy kis titkunk, ami csak a mienk, és senki másé. - Talán csak látszólag élveztem. Mikor először megpillantottam a tekintetedben azt a valamit, csak azért szédítettem őket, hogy eltereljem a gondolataimat. De azóta már nem volt minden a régi. Mintha az, hogy te számomra egy kihívás vagy, elvette volna a kedvem tőle... - vallom be őszintén. Persze kerülöm a felesleges szavakat, vagy, amitől nyálasnak tűnhetek. Szinte kicsit tárgyilagossá válik a hangom, de hamar ellágyulnak vonásaim. Néha még küzdök az érzéseim ellen, hiszen szokatlan nekem ez az érzelmi kavalkád, ami még most is bennem van. Ahogy itt van mellettem ez a nő, akit még most is magamévá szeretnék tenni, mégsem teszem. Először fordul elő velem, hogy nem esek neki azonnal annak a nőnek, aki érdekel, hanem meg is akarom ismerni. Eddig csak eljátszottam az érdeklődést, de most nincs erre szükség. - Oké, de ezt mond meg az alkalmazottaimnak, a családomnak, és az asszisztensemnek is. Hátha akkor elfelejti, hogy meg akar hódítani... - jegyzem meg cukkolásképpen. tudom, hogy nem tetszik neki Elizabeth, és őszintén nekem sem, de nem érdekel, hogy milyenné lett, amíg teljesen lojális hozzám, és úgy végzi a munkáját, ahogy elvárom. Néha még túl is teljesít, amit addig a pontig tudok csak értékelni, amíg nem kezd el személyeskedni. Mert ugyebár jó munkaerőre szükség van, és amíg nem találok jobbat, addig minden bizonnyal ő marad nekem. Bár már annyira hozzászoktam a rajongásához, hogy hiányozna a napi adagom belőle. Na azért annyira nem, de mindegy. - Őrült? Szóval még egy diagnózis kerül a kórlapomra? Ugye tudod, hogy te is az vagy? Velem beszélgetsz, és aki beszélget egy őrülttel, az maga is azzá válik... - válok komollyá megint, de csak játszom vele, ahogy ő velem. Mégis az érintései, és azok az apró megnyilvánulásai azok, amiért megéri ez az egész együtt töltött délután. Remélem a holnapi napot is hajlandó velem tölteni, ha már az az idegesítő Dr. Smith elkotyogta, hogy Ivonne szabad. Szeretnék mellette ébredni, és azt hiszem most először érzem ezt. Furcsa, de hozzá lehet szokni. Aludtam már nő mellett, de egyiket sem vártam ennyire, mint ezt. - Ne duzzogj, hiszen szóltam, nem? Jobb lett volna, ha én vetkőztetlek szó nélkül a rossz válasznál? - csak nevetek a játszott duzzogásán, ami szintén jól áll neki. Valahol úgy érzem, egész jól össze tudunk hangolódni. Biztos lesznek súrlódásaink, hiszen ő is egy elég erős személyiség, ahogy én is az vagyok, de ma nem az a nap van. Az egy másik napra tartozik, ami remélem nem hoz majd egy kisebb háborút közöttünk. Sőt, igazából nem is akarom, hogy eljöjjön az a nap még egy jó darabig. - Látod, ezért nem mondtam el, mert te sem hiszed el. Amúgy láttam a fickót a megnyitókon, mindegyikre eljött, sőt sokszor bejárt az éttermeimbe is... Valami fura gazdag pali volt mindig is... - teszem hozzá ezt az apró részletet, hiszen ez is hozzá tartozik. Persze, hogy láttam, személyesen gratulált, mindig elmondta, hogy sokra viszem majd, hogy látja bennem a tehetséget. Őszintén én magam bolondnak tituláltam, amiért ilyen gesztusokat tett, sőt nem hittem volna a segítségét sem, el sem akartam fogadni. De nem tudtam róla semmit. Hogy hol lakik, hogy mivel foglalkozik. - Ha el is mondanád, senki nem hinné el... - adok én is egy puszit neki, miközben összekulcsolom a kezeinket. Mesélek egy keveset Danről is, bár nem az egyik kedvenc témám, és a titkomat Ivonne-nak sem mondhatom el. Elég hülyén hangzana mondjuk a kellemes emlékek között, hogy a nagybátyám prostikkal foglalkozik, és sokukat én próbáltam ki először. Ja amúgy a bácsikám nem csak éttermeket vezet, hanem futtatja a lányokat... nem, ez azért eléggé sokkoló lenne, így ez az a titok, amit azt hiszem Ivonne sosem fog megtudni. nagyot sóhajtok, egy igazi és valódi gondterhelt sóhaj. - Kérdezzük meg tőle! - váltok hangszínt, és fordulok felé egy hivatalos tekintettel. - Dr. Deveraoux, megtudhatom, hogy örül-e annak, hogy megfogadtam a tanácsát, és kivettem egy hét szabadságot? - próbálok olyan arcot vágni, mint mikor még a kórházban voltunk, és egy darabig sikerül is, majd végül elmosolyodom, és és magamhoz húzom őt. A szája szegletébe adok egy finom csókot, mikor befejezi helyettem a mondatot. A szavakat, amiket kerestem. Igen, azt hiszem ezt látom Ivonne szemében is, és akkor Joe szemében is ezt láttam. Figyelt rám, és törődött velem. Ahogy most is teszi még mindig, annyi év után is. Már huszonhárom éve vagyok mellette, a közelében, és nem akarom, hogy ennek egyszer vége legyen valaha is. - Lehet, hogy nem nézed ki belőlem, de mindenre kíváncsi vagyok, ami veled kapcsolatos - pillantok rá őszintén. Komolyan gondolom, és nem fog megváltozni a véleményem. Csendesen hallgatom őt, miközben a keze a kezemben pihen, hogy ujjaink összefonódnak, és szabad kezével az én kézvejemet cirógatja. Ezek az apró gesztusok tesznek engem is kedvesebbé, és másabbá. Olyanná, amilyen a kinti világban nem lehetek, mert eltipornak. Nem is tudom, mióta nem éreztem ilyen felszabadultnak magam. Szabad kezemmel ajkaimhoz érek, miközben gondolkodom. Tudom, hogy úgy is elmondja, hogy a történet miért nem igaz, de jó lenne egy kicsit fölényben lenni ellene. - Az első megeshet. Biztos vagyok benne... Nálunk is történt ilyen, bár nem velem... A második. Nem tudom elképzelni, hogy bunyóba kezdesz gyerekként akár egy maciért, bár a hármas... Nem tudom... - sóhajtok egy nagyot, de aztán kockáztatok. Végül is a pólóm felett van az ingem szóval én gyönyörködhetek a fehérneművel fedett felsőtestében. - Legyeeen a legelső sztori - választok mégis máshogy. Nem tudom, miért. Csak próbálok tippelni, de nem mindig megy. Ha az üzleti életben kellene ezt tennem, mondjuk megkérdeznék, hogy hol érdemes éttermet nyitni, tudnék rá válaszolni, de így elég nehéz azt hiszem. Főleg úgy, hogy a velem szemben ülő nő alul öltözött, és ráadásul túlságosan is jól néz ki. Nehéz így koncentrálnom, és megmondom őszintén lassan ott tartok, hogy nem is akarok... Szabad kezem a combjára siklik, egész közel a nőiességéhez, kínzó lassúsággal, majd megállítom a kezem, és egy félmosoly játszik arcomon, miközben a arcát fürkészem...
A megjegyzését hallva, csak megvonom a vállam, mint akit nem érdekel. Tényleg így van. Nem érdekel, hogy Smithnek mennyire jövök be, és egyébként sem újdonság az, amit Gareth mond. – Mr. Szakértő. – mosolyodom el, amikor közli, hogy Ő igenis ismeri a jeleket. Tisztában vagyok vele, hogy ismeri a jeleket, főleg mivel nagyin is jól ért a nők nyelvén, ezt már saját szememmel láttam. Azon pedig halkan elnevetem magam, ahogy rám hagyja a dolgot. Látva, ahogy elhúzza a száját, és még idézőjeleket is imitál a kezével. – Azért voltam kihívás, mert nem mondtam azonnal igent? – nézek rá, és most én sem mosolygok, hanem olyan komoly tekintettel nézek rá, mint Ő rám. Igaz, olyan tárgyilagos hangnemet nem tudok megütni. – Miről akartad elterelni a gondolataidat a nővérek elcsábítása által? A sértett büszkeségedről, amiért nemet mondtam? – Ez utóbbi már kicsit lágyabbra sikerült, és még egy apró mosoly is ott kandikál a szám szegletében. Sokszor mondtam Neki nemet, ezzel Ő is tisztában van. Kicsit furcsa nekem mindaz, amit mond. Tudom, hogy komolyan gondolja, látom rajta, de mégis.. motoszkál bennem valami. – Tudod mit? Az asszisztensed lesz az első, akivel ezt közlöm. – még az orrom is kissé felhúzom, a mondandóm befejeztével. A többivel igazából nincs gondom, csak azzal a nőszeméllyel. Ez a cukkolás most jól célba ért, nem is tagadom le. – Vállalom ezt a kockázatot. – komoly arccal reagálok rá, amikor az őrültségről beszél. Tényleg elment az eszem, amiért bele mentem ebbe az egészbe. A szívem egyre jobban élvezi a kialakult helyzetet, de az eszem folyamatosan csak küldi a vészjelzéseket. Ahogy telik az idő, úgy bonyolódok bele egyre jobban a másikba, és ez megijeszt. – Szóltál, de csak utólag. duzzogok még mindig kissé, még az ajkaim is lebiggyesztem hozzá, csak hogy hatásosabb legyen a színjáték. Még arra sem mondok semmit, hogy szóba kerül a ruhám levétele.. Ó azt nagyon is élvezném, de ezt most nem kötöm az orrára. Tudja ezt Ő is magától, nem kell, hogy még én is megerősítsem szóban. – Elhiszem, csak nagyon nehezemre esik. Azt hittem ezek amolyan városi legendák, és az ilyen nem is történik meg az emberrel. Ezek szerint akkor mégis. Kicsit olyan, mintha egy szórakozott gazdag, jótevő emberről lenne szó. – A Dannel kapcsolatos történet után egy percig látom, hogy a gondolatai lefoglalják, majd egy gondterhelt sóhaj szakad fel belőle. De olyan hamar vált, hogy még engem is meglep, és felveszi a játékunk fonalát. – Igen, nagyon örülök ennek. – mondom enyhén remegő hanggal, de a végére megint elnevetem magam. Annyira szürreális volt az egész,hogy nem is tudtam volna másképp reagálni rá. A nevetésem hamar csitul, amikor magához húz, és egy apró csókot kapok a szám szegletébe. Újabb jóleső érzés. – Pedig nem is vagyok olyan érdekes, mint gondolnád. – Csak úgy mellékesen mondom, és itt nem is arról van szó, hogy mit nézek ki belőle. Csak tényleg nem tartom magam olyan érdekesnek, hogy ekkora figyelmet… érdemeljek. Hallgatom a történeteim után Gareth reakcióit, ls csak magamban somolygok a dolgon. – Nem talált. – vigyorodok el elégedetten. – Az első történet igaz. A második a hamis, sosem voltam oda a macikért. Már kiskoromban is olyan babáért hisztiztem, aminek a belső szervei megvoltak formálva műanyagból, és ki-be lehetett venni, és orvosost játszani. - Emlékszem is, hogy volt egy kislány, akinek jól menő orvosok voltak, és annak a lánynak volt ilyen babája. Imádtam, és szerencsére kedvesebb volt a lány a valóságban, mint a történetben kitalált, mert engedte, hogy játsszak a babájával. Cukorért cserébe. – Vetkőzz kérlek, és addig is gondolkodj életed három olyan történeten, ami.. a legfélresikerültebb randevú, vagy csajozási kísérleted volt. – mondom elégedetten. – Tudom, hogy Gareth Saintwood tévedhetetlen, de azért.. – Miközben pimaszkodnék, már csak megelőzve az egos válaszát a mondatomra, keze a combomra téved, és megint csak elakadok a mondatomban. A szemeit nézem, miközben a keze kínzó lassúsággal indul el felfelé, majd megtorpan testem legérzékenyebb pontja előtt. Lassan fújom ki a bent ragadt levegőt. – A másik fél figyelmének elvonása úgy játékszabály? – kérdezem suttogva, miközben pillantásom az ajkaira kúsznak le, és onnan vissza a szemeire, kezemmel pedig végigsimítom az engem érintő karját.
Feltesz egy kérdést ismét, én pedig elgondolkodom. A helyes válasz pedig végig itt volt, én mindig is tudtam, de sosem gondoltam rá. Úgy érzem őszintének kell lennem hozzá, így belevágok a válaszadásba. - Először igen. Zavarta az egoizmusomat... Aztán beszélgettünk, és ott valami megváltozott. Megfogott a személyiséged, és nem értettem, miért mondasz folyton nemet. Egyszerűen azt láttam a tekintetedben, akit senki máséban. Nem tudom mit... Amikor összekapcsolódott a tekintetünk, akkor... - pillantok rá, és barna íriszeimmel az ő kékjeit keresem. - Felejtsd el... - hajtom le végül a fejem. Túl közel lépek a tűzhöz, és ez meghátráltat. - Elterelni a gondolataimat a doktornőről, akinek szimpatikus voltam... és persze a sértett egómról... - mosolyodom el, mikor túl komollyá válnának szavaim. Nem akarom magamhoz láncolni, önzőség lenne tőlem. De mégsem akarom, hogy kilépjen az életemből. Valahogy nem lenne az ugyanaz semmi. - Csak nem zavar téged? Féltékenység az amit látok? - vigyorodom el önelégülten. Már a kórházban is láttam, hogy valamiért túlságosan is zavarja Elizabeth. Talán azt is hihetném, hogy csak azért, mert túl mű lett az egész nő, de nem. Láttam, és éreztem, hogy féltékeny rá. A hangja elárulta, és most is elárulja, hogy zavarja, ha róla beszélek. Viszont nekem tetszik ez a reakció. Mintha tényleg bizonyítást nyerne, hogy tetszem neki. Hogy a szimpátiám kölcsönös. Bár azt hisze ez egy kicsit több annál. - Tárcsázzam a számát? Vagy várhatunk még vele? - kérdezem, de csak játszom. Biztatásképpen magamhoz szorítom, hogy tudja, ő van itt velem, ő érdekel, és nem valaki, aki azért változott át egy ilyen mű lénnyé, hogy felfigyeljek rá. De valahogy sosem érdekelt, hogy az asszisztensem milyen. Sőt, mint ember, soha nem voltunk olyan jól meg, mint munkatársak. Mintha emberként mások lennénk. Ivonne viszont megért, és mintha néha be tudná fejezni a ki nem mondott szavaimat. Ijesztő, mégis eltölt valami különös érzés. - Sokan ismerték az öreget... Amikor azt a pénzt odaadta, akkor láttam utoljára. Kérdezősködtem, de senki nem hallott róla. így el is felejtettem. Szerintem nem csak nekem segített, hanem mindenki másnak is - nagyot sóhajtok, miközben csak csendben hallgatom őt, vagy a légvételét, és próbálom elfelejteni, hogy eljön a nap, mikor nem lesz itt velem. De már azt most tudom, hogy nem akarom, hogy csak ennyi legyen. - Érdekesebb vagy, mint azt hinnéd. Szerinted, ha nem így lenne, faggatnálak? - pillantok rá, és végigsimítok arcán. Futólag, mégis gyengéden, hogy érezze, itt vagyok vele. - Nem hiszem el... Pedig a másodikra esett a voksom, de eddig nem vált be... - csóválom meg a fejem mosolyogva, és egy pillanatra felülök, majd visszaejtem a testem mellé, és visszahúzom őt magamhoz. Pedig annyira reméltem, hogy végre eltalálom. De nincs mit tenni, vetkőznöm kell, így leveszem az inget a póló felől, így még mindig én vagyok nyerő helyzetben, kivéve, ha Ivonne tekintete helyett kicsit lejjebb csúszik a tekintetem. - Héé, most te változtatsz a játékszabályokon? Ez nem ér! - háborodásom játszott, mégis hihető, ahogy rá pillantok. Meglep a merészsége, sőt tetszik is, nagyon tetszik. - Nincsenek is félresikerült randijaim, és nem is voltak - kezdek most én játszott duzzogásba, és elég hitelesen játszom, hiszen még ajkaimat is lebiggyesztem. Egyetlen apró tényt felejtek el, a kezemet, ami közel van a nőiességéhez, amit kínzó lassúsággal csúsztattam feljebb és feljebb. - Eltereli a figyelmedet, én? Kizárt... Te vagy túlságosan... gyönyörű és... - pillantok le kezére, ahogy végigsimít karomon, én pedig ismét közelebb hajolok, hogy ajkait birtokba vehessem, és hosszasan csókolhassam őt. Majd lassan elszakadok tőle, ami most rettenetesen fáj. - Szóval akkor három elcseszett randi? - kérdezek vissza, mintha elfelejtettem volna, milyen témát talált ki. Valójában majdnem megfeledkeztem róla. Azt hiszem egyre nehezebb a koncentrálás...
Látom rajta, hogy elgondolkozik a kérdésemen, amit feltettem neki. Mintha megfontolná a választ, mérlegelne, hogy pontosan mit is mondjon. Eddig is meglepően őszinte volt, minden szavából ez érződött ki, és ahogy beszélni kezd, újfent nem csalódom. Ennek az egésznek a legelején nem számítottam ilyen őszinteségre, annak ellenére, hogy már a kórházban is az volt. Most, második alkalommal. Mintha az előző énjét, amit az első alkalommal megmutatott, otthon hagyta volna. Számomra is érthetetlen ez a változás, de ha valaki, én igazán hiszek abban, hogy az emberek képesek a változásra. Elmondja, hogy eleinte az egész csak az önérzetéről szólt, hogy egyszerűen nemet mondtam neki, majd tovább fűzi a gondolatot, és a személyiségemre kerül a szó. Nem vagyok egyszerű eset, tisztában vagyok vele. Éppen ezért lep meg az, hogy egy olyan dolog fogta meg bennem, amitől mások megrettennek. A túlságosan határozott és magabiztos nőket nem mindig kedvelik a férfiak. Tapasztalat. Beszélni kezd arról mit is látott a szememben, de igazából Ő maga sem tudja megmagyarázni a jelenséget . ahogy én sem -, így csak azt mondja, felejtsem el. - Tényleg nem ismertelek még csak hírből sem. Lehet ez az, ami más volt, mint a többieknél. - jegyzem meg halkan, de én is érzem, hogy kissé hadilábon áll a dolog. Aki ismert ember, pontosan tudja miről beszélek. Amikor sétál az utcán, és egy számára teljesen vadidegen emberrel összeakad a tekintete, és látja a másik szempárban a felismerést, legyen az öröm, rajongás, elítélés, megvetés. Nekem csak egy ismeretlen ember volt, nem pedig az üzletember, akiről az újságok cikkeznek. Volt bennem némi kíváncsiság is, mert láttam, hogyan reagáltak az emberek a jelenlétére a kórházban, és roppantul zavaró volt, hogy nem értettem az okát. - Voltak jó pillanataid a végén, amikor éppen nem volt közönség. - Felelem mosolyogva arra a részre, hogy szimpatikus voltam Neki. Igen, tényleg volt pár rövidebb párbeszédünk, amikor szintén másképp tekintettem Rá, mint akkor, amikor rajongókkal vette körül magát. - Kikérem magamnak a feltételezést! - húzom fel az orrom sértetten, és még a fejem is kissé elfordítom, mint aki tényleg megsértődött, majd a szemem sarkából rá nézek, és lehajtom kissé a fejem. - Egy kicsit az vagyok. De csak egy egészen kicsit. - Vallom be a nyilvánvalót, hogy a féltékenység bizony belopózott a tudatomba, szinte észrevétlenül. Ahogy beismerem bűnösségem, azért azt nem állom meg, hogy a hüvelyk és a mutatóujjam között egy aprócska távolságot ne mutassak neki, amikor azt bizonygatom, hogy a féltékenységem tényleg csak nyúlfaroknyi. - Meg ne próbáld! - hördülök fel, amikor azzal húzza az agyam, hogy akár most rá is telefonálhatunk Miss Plasztikának. Nekem ugyan nem hiányzik, főleg nem annyira, hogy még fel is hívjuk. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy ezt nem gondolja komolyan. Ettől függetlenül tényleg bosszant a dolog. Ahogy az arcomhoz ér, a tenyerébe döntöm a fejem, és úgy nézek fel Rá. Nem is mondok semmit arra, hogy igenis érdekesnek talál. Csak a lelkem örül, hogy ez így van, és valahol reménykedem benne, hogy ez így is marad, és ez az egész nem csak egy múló szeszély. Elégedetten mosolygok, ahogy közlöm a rossz hírt, miszerint nem találta el a hamis történetet. Nem mintha az övéinél olyan egyszerű dolgom lett volna. - Fordult a kocka Saintwood. - nevetem el magam, amikor felháborodik a játékszabályos dolgon, még ha csak az egészet játékból is teszi. Még véletlenül sem leplezem azt, hogy mennyire élvezem ezt a kialakult helyzetet. - Na persze, Mr. Tökély.. mindenkinek vannak félresikerült randevúi. - Szájalok vissza szemérmetlenül, mert eszemben sincs itt feladni a dolgot. Igenis ki akarok húzni belőle három történetet, mert nem hiszem el, hogy párszor ne nyúlt volna mellé még soha életében. Csak hogy nem biztos, hogy a tervem sikerül véghez vinnem, hiszen ott van az a finom, kínzó érintés, majd a csók.. Elhajol Tőlem, én pedig kissé kábult tekintettel nézek Rá.Hallom a kérdését, de válasz helyett újból felülkerekedek rajta, és egész egyszerűen vissza ülök az ölébe, a lábaim terpeszbe rendezve, és szenvedélyesen megcsókolom őt, közben a vállaiba mélyesztem a körmeim. - Ha jobban meggondolom.. - szakítom meg a csókunkat, és nézek mélyen a szemeibe, és kezeim közé fogom az arcát. - Elég lesz kettő is, és akkor annál hamarabb tudlak vetkőztetni ha nyerek. - Mosolyodom el, majd csókolom meg újra, de most rövidebben, viszont nem kevesebb hévvel, mint az előbb. - Kíváncsian várom a történetedet.. -
Ez a társalgás kezd egyre hosszabbra nyúlni, amit nem bánok. Élvezem, és most először végre nem a munkámra gondolok. Az igazat megvallva a mai nap folyamán eszemben sem jutott, hogy hogy alakul a tárgyalás New York-ban, és mit csinál Elizabeth. A telefonom lenémítva hever a táskámban, így el sem tud érni, mivel az otthoni telefonszámomat egészen véletlenül elfelejtettem megadni neki. Pontosabban azt mondtam, hogy nincs otthon telefonom, pedig van. Mindig is volt, habár már a mai világban felesleges. - Nem azon múlt, hogy ismersz-e vagy sem. A legtöbben csak azt tudják, hogy sok pénzem van, de ha megkérdeznéd akár egyik nővért is, hogy mivel foglalkozom, nem tudnák pontosan megmondani - mosolyodom el, hiszen tényleg így van. Annyit mondtam, hogy üzletember vagyok. elég volt ennyit tudniuk. Többet nem. Ha annyira érdekelte volna őket, hogy ki is vagyok, akkor utánajárnak. De nem tették. Habár Ivonne sem tette, de ő tényleg azt sem tudhatta, hogy egyáltalán gazdag vagyok. Sosem büszkélkedtem a pénzemmel, csak örültem neki, hogy nem kell nélkülöznöm. - Minek színészkedjek, ha nincs közönség? - teszek fel egy költői kérdést, ahogy megmagyarázza, miért is voltam neki szimpatikus. Ha valaki nekem az, az előtt sosem színészkedem... Na ez azért így teljesen nem igaz, megteszem, mert mindenki mutat egy képet, de sosem volt még olyan, hogy valaki ennyire meg tud nyerni, mint Ivonne. - Nem kell, hogy az legyél... Nem jelent nekem semmit, és bárhogy is viselkedjen, engem csak szórakoztat. Nekem ő túlságosan mű, nem tekintem nőnek, így nem kell vetélytársat látnod benne. Esélye sem lenne nálam - suttogom utolsó szavaimat bizalmasn, és ez is egy őszinte megnyilvánulás volt tőlem. így érzem. Ezzel természetesen bevallottam, hogy ez nem csak egy múló szeszély, amit kialszok reggelre. Ez több annál, és akarom, hogy több legyen, de a kifejezési módszereim nem a megszokottak, és nem is az elvártak. Nem igazán tudom, hogy tudnám úgy kimondani, hogy ezzel ne essek csapdába... Kavarognak bennem az érzések és a gondolatok, fogalmam sincs, mi jön az után, hogy eltűnik ez a csodálatos pillanat. Arcát érintve csak egyre vágyom csupán. Hogy ne tűnjön el az életemből. - Saintwood? Már a vezetéknevemen szólítasz? Ennek jelentenie kell valamit - játszom tovább a rám osztott szerepét. Meglep, hogy a keresztnevem helyett a vezetéknevemet ejti ki, persze tetszik, ahogy ő mondja ki, egy kicsit másképp hangzik, mint mikor mondjuk én szólok így a telefonba. Rossz szokás, ha köszönés nélkül kapom így fel a telefont. Viszont most ez a tény csak megmosolyogtat, ahogy ő is itt mellettem. Érinteni akarom, rá vágyom, és azt hiszem, ha nem ez az érzés emészt el, akkor semmi. - Jó igen voltak félresikerült randijaim, sőt elcseszett próbálkozásaim is, de ezeket nem igazán ismeri el egy férfi - mosolyodom el hamisan, ahogy elmondja, hogy nem hisz nekem. A Mr. Tökély megjegyzésre inkább nem mondok semmit, csak mosolygok, mert tényleg vicces, mennyire énközpontú gondolkodásom van úgy alap esetben. Aztán az események felgyorsulnak. Én megérintem őt, majd megcsókolom, végül fájdalmasan szakadok el tőle, mert nem akartam ezt tenni, de most először igyekeztem nem megint belevágni a közepébe, de valahogy mégsem megy. Csak vágyom rá. A szemeit nézem, szaporán fel-le emelkedő mellkasát, és már tudom, hogy képtelen lennék összeszedni egyetlen értelmes gondolatot. Az ölembe kerül, kezeim pedig finoman siklanak a farmerja anyagán, hogy a hátát simíthassam, majd a hajába túrva ragadhassam meg a tincseit ismét. Ahogy véget vet a csókunknak, másodpercekig nem nyitom ki a szemeimet, majd ajkait fixírozom, végül felpillantok azokba a sokat mondó szemekbe. -Ha jobban belegondolok... Egy történet jut az eszembe akkorról, mikor egyszer az életben megpróbáltam nem szexuálisan közeledni a másikhoz, tényleg nagyon igyekeztem... És tudod mi lett a vége? - fürkészem kék íriszeit, miközben hangom egyre halkabb, vágytól túlfűtött, és néha akadozó, mivel képtelen vagyok szapora légvételemen lassítani. - Az illető jobban vonzott, mint a mágnes, és képtelen voltam többé odafigyelni a gondolataimra. Egyetlenegy dologra vágyom csupán... - folytatom a beszédet, miközben lehalászom magamról a pólót, és kezeimet a derekára teszem. Próbálom a távolságot csökkenteni, de ha még jobban megteszem, akkor meg kell őt csókolnom. - A figyelmedre, az érintéseidre, hogy érezhessem a bőröd érintését a sajátomon... Vagyis ez az egy valaki, aki kell nekem, az te vagy - suttogok, és magam sem tudom, hogy bírtam ennyi mindent kimondani anélkül, hogy megcsókoljam, de most megteszem. - Szerinted ez a történet igaz, vagy hamis? - kérdezem egyetlen rövid pillanatra elszakadva ajkaitól, hogy a nyakát kényeztethessem, miközben két oldalát cirógatom ujjaimmal...
- Akkor ez már egy örök rejtély marad. - mondom egy nagyon sóhajtva, amikor megdönti az én elméletemet. Tényleg nem tudom, mi lehetett az, amit felfedezni vélt a tekintetemben. Volt valami megmagyarázhatatlan már akkor is, ami kettőnket illeti, de ha megfeszülnék, sem tudnék arra a kérdésre válaszolni, mi is zajlott bennem pontosan. A következő reakciójára csak elnevetem magam, és megcsóválom a fejem. - Nem is nagyon szerettem azokat az előadásokat. - Nem mondom ezt sem véresen komolyan, csak kicsit piszkálódom, ennyi az egész. De örülök annak, hogy most már teljességgel levetette a magára húzott szerepet.m Legalábbis én ezt érzem, és legelőször a második műtétjének estéjén tapasztaltam ezt. Talán ezért is érzem én is azt, hogy percről persze őszintébb lehetek Vele. De még így is vannak dolgok, amikről képtelen lennék beszélni. - Vannak olyan érzések, amelyeket nem tudunk irányítani, de ettől függetlenül majd észben tartom mindazt, amit mondtál. - felelem nagy komolyan a Miss Plasztikával kapcsolatos válaszára. Nem tehetek róla, már első látásra kialakult bennem egy kép - ami nagyon helytelen dolog egyébként , és nem tudok tőle elvonatkoztatni. Hiába mondja azt Gareth, hogy nem tekint rá nőként, mégis a saját szememmel láttam, ahogy meghitten cseverésznek a kórteremben, és Gareth még el is nevette magát valamin. Ha csak feldereng az a kép.. Ivonne, szedd össze magad. Eddig sem kellett volna neki magyarázkodni, elvégre nincs is közötök egymáshoz. Ideje túllépni a dolgon végre. - Egyelőre nem jelent még semmit. Majd ha esetleg megint felbosszantanál... - nem fejezem be a mondatot, csak elvigyorodom. Ó igen, Ő is tudja miről beszélek, hiszen a hidegháborúnk alatt is előszeretettel szólítottam a vezetéknevén. Ez már egy egyfajta szokásom, talán azért, mert az otthoniak is mindig vagy a vezetéknevemen, vagy a teljes nevemen szólítottak, ha rossz fát tettem a tűzre. Ez megmaradt nálam is úgy tűnik. Örülhetnék, hogy végre megerősít engem abban a hitemben, hogy még Neki is voltak félresikerült próbálkozásai, de addigra már teljesen más köt le. Vagy mondhatnám azt is, hogy még jobban leköt, mert eddig is azzal foglalatoskodtam, hogy a közelében legyek, de percről perce nő a vágy, és nem tudok uralkodni magamon. Egészen egymásba gabalyodunk újfent, és úgy érzem magam, mint egy túlfűtött kamasz, Pedig mindketten túl vagyunk már régen azon a korszakunkon. Magamhoz húzom, és egyik kezemmel magamhoz ölelem, a másikkal pedig a hajába túrok bele. Elszakadunk egy pillanatra Tőle, és figyelem a lehunyt szemeit, vagy tekintetünk összekapcsolódik, ahogy kinyitja a szemeit. Elkezd mesélni, én pedig figyelmesen hallgatom Őt, szinte iszom minden egyes szavát. Hamar rádöbbenek, hogy Ő most rólam beszél, mi több rólunk. A beszédben meg-megakad egy perce, és úgy érzem, hogy a szívem majd kiszakad a helyéről ezekben a pillanatokban. Segítek levenni a pólóját, és félredobom a darabot. Szinte azonnal megérintem a mellkasát, és tenyerem a szíve fölé simul. Minden egyes szónál mintha megszédülnék. Rám vágyik, a figyelmemre az érintésemre, egészen meglepődök, és ez az elvarázsolt arckifejezés láthatóan kiül az arcomra. Ilyen vallomásra nem számítottam, főleg nem Tőle. A szavai még az előbbi fellángolásomat is elfelejtetik velem, és csak azok az édes szavak járnak a fejemben. Megcsókol, én pedig viszonozom azt, majd kérdez tőlem, és a nyakamhoz hajol, hogy édes csókokkal hintse be azt, én pedig önkéntelenül is felsóhajtok. - Ez igazán különös. - szólalok meg rekedten, miközben pont úgy döntöm a fejem, hogy a nyakamat felkínáljam Neki. - Nekem is egy hasonló történet jutott az eszembe. Megismertem egy férfit, aki megtestesítette mindazt, amit én nagy ívben elkerültem. Végtelenül arrogáns, akaratos és egosita volt, és mindehhez egy elképesztő kisugárzása párosult, amiért bolondultak a nők. - Miközben beszélek, az arcához hajolok, és apró csókokkal haladok a nyaka felé, hangom suttogássá alakul. - Aztán ahogy egyre többet beszéltem Vele, megismertem egy teljesen másik oldalát, és valami oknál fogva egyre inkább megkedveltem, de ettől függetlenül próbáltam megtartani a két lépés távolságot, mégis a közelembe férkőzött, majd megtette azt, amit a legkevésbé akartam; elvette az eszem. - kihúzom magam, majd újfent a kezeim közé fogom az arcát, hogy újra a szemébe nézhessek. - Az én történetem igaz, és nagyon remélem, hogy a Tiéd is az. - Fejezem be, az ajkaira suttogva az utolsó szavakat, majd lehelek csókot az ajkaira.
Azt mondják az öregek, hogy egyszer mindenki életében eljön egy pillanat, amikor többre fog vágyni, mint az üres csevegések, és a semmitmondó együttlétek. Mindig is kinevettem őket, hiszen sosem éreztem többet egy nő iránt, csak testi vágyat. Nem vonzott semmi bennük, csak a testük. Nem akartam őket sem megismerni, sem megkedvelni valamelyiküket. Megérteni meg csak addig a pillanatig akartam őket, ami nem lép át egy bizonyos határt. Bevallom, nők sokaságát hagytam a hátam mögött egy éjszaka után. Játszottam velük, mintha csak egy hangszer lenne mindegyikük, majd eltaszítottam őket. Senki nem volt képes közelebb hatolni hozzám, senki nem volt képes átverekedni magát a falon, amit magam köré építettem. A gyerekkori traumáim sokban befolyásolják, de őszintén sosem érdekelt. Sőt ezután sem fog, hiszen egyetlen nő volt eddig képes áttörni a falakon, és elvenni az eszemet. Ez a nő pedig Ivonne. Senki más nem tud ilyet tenni velem, ezelőtt senki nem volt képes rá. És bebizonyosodik, hogy az öregeknek igazuk volt. Eljön majd az a nő, aki képes lesz az én kővé dermedt szívemet is kiolvasztani. Érzem, hogy nem teljesen sikerült neki, de túlságosan is jó úton halad afelé, hogy minden egyes apró kis részletet összerakjon, és olyan embert lásson, akit én sem ismerek. - azok az érzések a legfélelmetesebbek - felelek röviden, amikor kijelenti, hogy nem tudja irányítani a féltékenységét. Legalábbis erre tudok gondolni, hiszen minden bizonnyal van egy kép az elméjében Elizabeth-ről, és egy érzés párosul mellé. Valószínűleg látta, ahogy jól elszórakozunk. Ha tudná, hogy ez semmit sem jelent nekem, de azért rosszban mégsem lehetek az asszisztensemmel. Nehéz jó munkaerőt találni, és ragaszkodom hozzá. Van olyan munkamániás, mint én, ami nem egy hátrány, ha én mondjuk mással vagyok elfoglalva. Mondjuk Ivonne köti le a figyelmem. Nem tudok osztódni, így kénytelen vagyok alkalmazni a nőt. - Én felbosszantani, téged? Nem hiszem. Kettőnk közül én vagyok a könnyebben felbosszantható - vallom be, hiszen akkor este is én voltam, aki félreértette a szavakat, és felkapta a vizet. Én voltam, aki inkább visszabújtam a csigaházba, és ridegség mögé bújva játszottam a megbántottat. Persze ha tudná, hogy akkori szavai mennyire bántók voltak. Ridegek és instabillá tettek. A betegségek alapjáraton is instabillá tesznek, hát még ha valaki rosszul időzít pár szót, vagy mondatot. De nem akarok erre gondolni többé, és nem is tudnék, hiszen az eseményeket más irányba tereljük, ami sokkal kedvezőbb, és a szavak csak jönnek belőlem. Nem akarom túlságosan elragadtatni magam, így csak a legszükségesebb szavakat engedem ki ajkaim közül. Egy apró tartás van bennem, de nem észrevehetően, így inkább elveszek az ölelésében, és a csókjai közt. Élvezem ezeket a perceket, és nem akarok másra gondolni. Aztán ő is megszólal, ugyanolyan elfúló hangon, ahogy én beszéltem. Mosolyt csal arcomra a kis rekedtsége, és hagyom, hogy ajkai csókkal jutalmazzák arcomat. - Szimpatikusnak tűnik a fickó... - mosolyodom el, miközben ujjaim a hátán kalandoznak a melltartó irányába, majd a csatjával szórakozva hamar kibontom őt a fehérneműből, ő pedig tovább beszél, és míg balom a hátát tartja, jobbom a melleire siklik pofátlanul. - Csak nem rólam beszélsz? Ilyet tettem volna? - pillantok fel rá miközben arcomon érezve érintését, én is két kezem közé fogom arcát, hogy így nézzek fel rá. - Ugyanezt tetted velem... - mosolyodom el, miközben szavaim arra utalnak, hogy ő is elvette az eszem. Nem is kicsit, és úgy érzem, innen nincs többé menekvés. - Itt vagyok veled, csak téged akarlak, és őszintén mondom, hogy a történet igaz - suttogom, miután elszakadtam ajkaitól. A szavaim után viszont ismét visszatérek ajkaihoz, miközben elfekszem, így ő kerül fölém. Egy mosoly veszik el a csókunkban, ahogy megérzem bőrét az enyémhez érni. Egyszerre éget, és megdermeszt, viszont jóleső bizsergés fut végig a testemen...
Igen, félelmetes. Minden érzés, ami ismeretlen számodra, amit nem tudsz megfejteni, amin nem tudsz uralkodni, ami az akaratodon kívül működésbe lép. Most pedig annyi ilyen kavarog bennem, hogy talán csak Gareth közelsége miatt nem törődöm vele, pedig az egész maga alá tudna temetni. Egyszerre élvezem és félek ettől az egésztől. hogy beengedjem Őt az életembe, amit már felépítettem, és minden darabját úgy helyeztem el, hogy az megfelelően betöltse az életem. Legalábbis ami az óraszámokat illeti. Most pedig berobbant ide Ő, és összezavart mindent, és ebben a káoszban ott van sok más kiegészítő, mint az aszisztense. Nem is emlékszem, voltam e valaha féltékeny, vagy ha igen, akkor az már nagyon régen volt. Az érzés roppant zavaró, és ezért nem is mondok semmit sem Gareth szavaira, egyszerűen csak elengedem a dolgot. Neki szüksége van arra a nőre, hiszen jó munkaerő. Nagyon jó, elhivatott, lojális. Mindenki ilyen munkatársra vágyik, ráadásul nem lehet rossz viszony kettejük között, mert az megnehezíti a közös munkát. Mindezt én is felfogom, elvégre egy felnőtt intelligens nő vagyok. Csak nem tudom ezt az újonnan köszöntött érzést kezelni. De idővel majd változtatok ezen. – Bármennyire is fáj nekem, de ebben igazat kell adjak. – színpadiasan a szívemre teszem a kezem, és nagyon komoly ábrázattal mondom mindezt, amit persze hamar elnevetek megint. alapjáraton nem vagyok egy bosszankodós típus, sőt, kifejezetten nyugodt tudok lenni, ha arról van szó, és akár fát is hasogathatnak a hátamon. Az, hogy pont Gareth rendelkezik azzal a képességgel, hogy kihozzon a sodromból, az egy szuperképessége. Bármilyen hülyén is hangzik. – Kiről másról beszélnék? Nincs még egy ilyen férfi a földön, mint Te. – mosolyodom el kedvesen, és itt nem csak arra gondolok, hogy milyen önfejű, akaratos, és persze az istenkomplexust ki sem maradhat a sorból.. az is imponál, hogy ilyen kitartó volt, és nem adta fel azt, hogy meghódítson. – Beváltottad az ígéreted. – Suttogom halkan, mélyen a szemébe nézve, és nem is ragozom tovább a dolgot, hiszen többször is elmondta, hogy márpedig azért is megfog hódítani! És sikerült neki. Elcsábított, én pedig úgy érzem, hogy teljesen elvesztem. Csak engem akar, itt és most. Tudtam, hogy a történet igaz, ahogy az enyém is, de ahogy a kezeivel közre fogja az arcom, és újból megerősít ebben a hitemben, teljesen beleszédülök az egészbe. Azt suttogja, hogy én is elvettem az Ő eszét, és ez már csak azért is meglep, mert igazán nem ez volt a célom. Egyszerűen csak jól érzem magam Vele, és belementem ebbe az egész játékba, ami most már igen csak kezd komollyá válni, s erre, Isten látja lelkem, nem számítottam. A melltartó valamikor lekerül rólam, igazából észre sem veszem, csak már amikor lefekszik a kanapén, én pedig megyek vele. S ahogyan fölé kerülök, felsőtestemmel az övéhez simulok, majd eggyé olvadok vele. Kicsit visszaveszek a csók hevességéből, most sokkal inkább lágyan érintem ajkaimmal az Övét. Ez már nem feltétlenül csak a szexuális vágyakról szól, talán már egy kicsivel többről. Talán. Kezeimmel lassan végig simítok az oldalán, egészen addig, amíg a farmer anyagába nem ütközik a kezem, és pont úgy, mint a legutóbb, könnyedén gombolom ki a ruhadarabot.
Nem sok dologtól féltem eddig életem folyamán. A halál megrémiszt, hiszen láttam apám szenvedését, ahogy anyámét is. Láttam Joe arcán az ijedtséget, mikor a mentő vitte el. De lehet, hogy csak odaképzeltem, viszont akkor rettegtem a legjobban az életemben. Ez a fajta félelem, ami most bennem feléled egészen más. Zavar, ahogy Dr. Smith fixírozta Ivonne-t, ahogy beszélt róla, és zavar az is, hogy nem tudom, mi ez az érzés bennem. Túl új nekem az egész, és szinte fuldoklom eme súly alatt. Mégsem érzem azt, hogy menekülnöm kellene, mintha önként rohannék a vesztembe azzal, hogy érintem őt, hogy olyan bensőséges kapcsolatot kezdtünk el kialakítani, ami egyszerre tesz erőssé, és sebezhetővé is. Felkavar, és megnyugtat a jelenléte, ráadásul sosem éreztem, még azt, hogy képes lennék a mellettem lévő nőért ennyit küzdeni, de megérte. Itt van velem, és engem tüntet ki a figyelmével. Ha akarnék sem kívánhatnék többet jelen helyzetben. Ráadásul élvezem, hogy féltékeny az asszisztensemre, aki sosem jelentett nekem semmit, ő mégsem fogja egyhamar elhinni, vagy elfogadni ezt. - Nekem mindig igazam van - mosolyodom el kicsit nagyképűen, de ez most kivételesen játék. Tudom, hogy újdonság, hogy eme tulajdonságot most eljátszom, de néha velem is előfordulhat. Tudom, hogy ez az egész nem csak ennyi, hogy együtt vagyunk, ő pedig majd kilép az ajtón, és többé nem látom, mert nem így van. Érzem rajta, hogy vágyik az érintésemre, ahogy én is vágyom az érintésére, a csókjaira, hogy csak velem legyen, hogy összeforrjunk, és ne létezzen más, csak a kanapénak azon kis szelete, amit elfoglalunk testünkkel. - És nincs a földön még egy ilyen nő, mint Te - billentem jobbra a fejem, majd megcsókolom őt, ki tudja hanyadik alkalommal. Sosem akarom elfelejteni azt, amit ő ad most nekem. Úgy érzem, hogy eddig egy jégtömb zárt körül engem, és percről percre elevenebbnek érzem magam. Mintha a jég elolvadna, és ismét feléledek a hibernált állapotból. De igazából ezt én választottam. Én akartam sebezhetetlennek és ridegnek tűnni. Én akartam egoista, és nagyképű lenni. A tehetségem pedig csak adta alám a lovat, egyre jobban elvesztem, és nem érdekelt semmi. Ha kell, most is eltiprok bárkit a céljaim érdekében, és ez nem változik meg azzal, hogy Ivonne mit vált ki belőlem. A megjegyzése viszont meglep, és elég nehéz visszagondolnom arra, mit is ígértem neki. De persze hamar rájövök, ahogy hozzám simul, tudom, hogy csak egyetlen kósza mondat lehetett az. - Egy Saintwood mindig megtartja, amit ígér... Sose feledd! - mosolyodom el, és szerintem szavak nélkül is tudjuk, miről beszélünk. Ez az igazi összhang, amit remélem nem fog megrontani semmi, de az eddigi életem folyamán rájöttem, hogy oda csap be a villám, ahol a legkevésbé számítunk rá. Értékelnem kell, hogy itt van velem, hogy rám vágyik, hogy ajkait érinthetem, hogy láthatom, ahogy elködösül a tekintete, vagy hallhatom a felszakadó sóhajait, ahogy hozzáérek. Ennél több nem kell. Eljött az életembe az a nő, aki valami újat mutatott. Nem érdekel, hogy más mit gondol erről, hogy ez az érzés lesz a vesztem. Nem akarom tudni, hogy lesz-e boldog vagy fájdalmas vég. Mindig a pillanatnak éltem. Ahogy most is. - Gyönyörű vagy - suttogom, mikor fordítok a helyzeten, és ő fölém kerül. A bőre égeti az enyémet, és boldogan adom át magam ennek az érzésnek. a hátán siklanak végig ujjaim, miközben ajkait birtokolom. Ahogy ujjai végigzongoráznak oldalamon, érzem, hogy libabőrössé válok ujjai nyomán, és ahogy a nadrágom babrálja, ismét egy hamis félmosoly ül ki arcomra. - Most rögtön akarlak - suttogom, és érezheti, hogy mennyire igazak szavaim, hiszen rajtam ül. Érezheti, mennyire nem akarok mást a közelemben, és egész lényemből ez sugárzik. Ügyesen rendezem át magam, hogy levehessem róla a nadrágot, és én is megszabadulhassak tőle, de remélem segít ebben, és utána újra magamhoz húzom, hogy ő legyen felül. Ajkaim nyakát hintik be apró csókokkal, és kezem lassan siklik végig mellein, majd hasán, egészen a legérzékenyebb pontig, ahol a fehérnemű anyagát félretolva érintem meg őt. Érezni akarom a vágyat, nem csak látni, és ujjaim körkörös vad táncba kezdenek miközben visszatérek ajkaihoz...
Újfent csak elnevetem magam, amikor pofátlanul nagy magabiztossággal kijelenti, hogy már pedig Neki mindig igaza van. Ezzel tudnék vitatkozni, már csak a hecc kedvéért is, de most nem teszem. A figyelmem most tényleg teljesen az Övé, minden tekintetben, és nem is vagyok mással elfoglalva, mint hogy minden apró részletet megfigyeljek, a markáns arcélét, a szép mosolyát, az apró nevető ráncokat, amelyek akkor látszódnak ha éppen boldog, és ezzel csak még sármosabbá válik a megjelenése. Biztos tisztában van vele, így most nem érzem szükségét, hogy erre fel is hívjam a figyelmét, csak magamban elraktározom az információkat, a képeket, a látványt. Eddig is jóképűnek tartottam, hiszen ez egy tény, amit felesleges lenne tagadni. De sokkal szebbnek látom, amióta egy másik oldalát is megmutatta nekem. Tudom, hogy sokan nem hisznek a belső szépségben, és lehet én vagyok egyedül az, akinek ez fontos. De a külsőségek mit sem érnek, ha nem tartozik hozzá, egy szerethető belső. Reagál a szavaimra, és ugyan azt mondja, amit én, hogy nincs még egy ilyen nő a Földön. Amíg én ezt játékosan ejtettem ki az ajkaim közül – és ez igazából nem zárja ki azt, hogy egy valódi bókként is funkcionáljon -, az Ő szájából valamiért komolyabban hangzik. Senkitől nem kaptam ennyi szép, dicsérő szavakat, mint Tőle, és itt az első találkozásunkra is gondolok. – Ezt észben fogom tartani. – mosolyodom el vele együtt, ahogy kijelenti, hogy az ígéretét mindig megtartja. Tudom, hogy komolyan is gondolja, főleg amilyen makacs és önfejű. Elvégre elérte a célját, és most itt vagyok Vele, a lakásán, kettesben, egymás csókjaiba belefeledkezve. Vajon megtörtént volna mindez, ha elengedem ezt az egészet, és nem megyek be reggel Hozzá? Vajon akkor is megkeresett volna, vagy csak a következő kontroll alkalmával találkozom Vele? Megannyi feltételes kérdés, amire már soha nem kapom meg a választ. Vajon meddig bírtam volna még állni az Ő ostromait, folyamatosan nemet mondva, és vajon eljött volna e az a pont, amikor végleg feladja a küzdelmet, és visszatér a könnyen kapható nők karjai közé. A fejem tele van megannyi kérdéssel, de mindezt kisöpri egyetlen célzott érintése, amivel újra lángra gyújt engem. – Te teszel azzá. – suttogom a választ az ajkaira. Ez biztos valami újabb szuperképessége, hogy ennyire közel férkőzik hozzám, és eléri azt, hogy ezeket az apró, belső gondolataim csak úgy kibukjanak belőlem. Félelmetes, és még csak megakadályozni sem tudom, hogy ne mondjak ilyeneket. Félreértés ne essék, tisztában vagyok az adottságaimmal, amit a műtős ruha, a bő köpeny elrejt. Tudatában vagyok a nőiességemnek, de nálam ez nem központi kérdés, mint mondjuk Gareth aszisztensének, és igen, már megint Őt hozom fel példának. De most nézze meg az ember jobban, mégis mennyi időt tölt el reggelenként, hogy elkészítse magát? Nekem erre például nincs időm, de még csak kedvem sem, csak éppen annyit időt töltök a fürdőben, amennyi szükséges, és nem festek magamnak maszkot. De amit mondtam, az igaz. Kicsit olyan érzésem van, mintha beindított volna valamit a testemben, ami eddig mélyen elnyomva szunnyadt bennem. Akár csak egy pillangó, ami kibontakozik a gubójából. Nekem pedig most Ő jelenti ezt a kibontakozást. – Most rögtön? Nem vagy Te egy kicsit mohó Gareth? – Kérdezem kihívóan, miközben csípőm az övéhez simítom. Érzem, ó, de még mennyire, hogy érzem! És ezzel egyáltalán nincs is baj, ami azt illeti, én is eléggé felpörögtem. Korábban, amikor volt alkalmam pár fantasztikus randevún részt venni, a legkevésbé sem éreztem, hogy bármikor is ilyen nagyfokú izgalomba jöttem volna. Arról nem is beszélve, hogy akivel már eljutottunk az ágyig, volt, hogy fel sem tudott igazán izgatni. Nem is értettem már akkor sem, minek mentem bele az egészbe. Talán teszteltem magam. Viszont Vele nincs szükség hosszas előjátékokra ahhoz, hogy készen álljak Rá. A nadrágjaink lekerülnek rólunk, segítek levenni az övét is, majd én is kibújok a sajátomból, hogy utána újra felülkerekedhessek rajta. Érzem, ahogy az ujjai a fehérnemű alá siklanak, és megérintik nőiességem. A csípőm automatikusan mozdul, és felnyögök az édes érzéstől. Csak hamar úgy döntök, hogy megszabadítom Őt is és magamat is az alsóneműtől, így teljesen meztelenül ülök felé, majd lehajolva hozzá csókolom meg hevesen. Ami azt illeti, én is most azonnal akarom, és eszemben sincs egyikünket sem kínozni. Így miközben a csókommal lefoglalom, kezemet kettőnk közé csúsztatom, majd megfogva merev férfiasságát, egész egyszerűen magamba vezetem. Csókunkba újabb nyögések vegyülnek, miközben teljes hosszában magamba fogadom. Lassan mozogni kezdek rajta, majd áttérek a nyakára, és csókkal hintem be azt. Az egész egy őrült körforgás, a percek úgy peregnek, mintha valaki felgyorsította volna az időt. Teljesen elveszek az ölelésében, a csókjaiban, a vágyunk tűzében. Megint azt érzem, amit a legutóbb. A világ egészen apró gömbbé szűkül, amiben csak Ő és Én vagyok, vagy mondhatom azt is, hogy mi. Átadom magam a pillanatnak, és a férfinak. Azt tesz velem, amit csak akar, ha úgy szeretné, engedem, hogy átvegye az irányítást fölöttem, és maga alá gyűrjön. Olyan, mintha az én testem pontosan követné az övét, egy tökéletes találkozás ez. Kissé elvarázsolt gondolataimban még az is átfut a fejemen, hogy ha két test ennyire összepasszol, minden porcikájában, akkor az egymásnak lett teremtve. Együtt hajszoljuk az elérni kívánt élvezetet, a csúcspontot, ami be is következik. Minden apró izmomat összerántja ez az érzés, és megint olyan átütő erővel robban szét bennem mint az első alkalommal. Kissé megszédülve, kapkodom a levegőt, miközben hozzásimulok, és lehunyom a szemeim hosszú percekre. Hallgatom szívének heves dobogását. – Teljesen elvetted az eszem. – suttogom rekedten, csak ugyan azt megerősítve, amit már egyszer kimondtam, de most még inkább tudom, és tudatában vagyok annak, hogy ez így van. Innen nincs visszaút.
El sem tudom képzelni, hogy mire képes ez a nő, ha ennyire képes volt előcsalogatni egy olyan énem, melynek létezéséről nem is tudtam. Magával ragad, és teljesen körbeölel ez az érzés, amit most érzek. ahogy ajkaink ismét szenvedélyesen összekapcsolódnak, és ahogy a ruhák lekerülnek, érzem, hogy most nem fogom bírni olyan sokáig. Egész délután, és főzés alatt ingereltük egymást, és most jött el az a pont, mikor képtelen voltam tovább visszafogni magam. Ahogy testünk összeforr, úgy érzem, eggyé válunk a szenvedélyünkben, hogy valami egészen mássá változzunk egymásba fonódva. Szükségem van arra, hogy itt legyen a közelemben, és érezni akarom a felhevült testét. Ebben a pillanatban képtelen vagyok szavakat kiejteni ajkaimon, csak sóhajok és egyre több nyögés szakad fel mellkasomból, ahogy a vágyaim egyre jobban eluralkodnak rajtam. Aztán egy-egy szó mégis kicsúszik ajkaim közül, melyeket nem bánok. Tényleg gyönyörű, és tényleg kezdi elvenni a józan eszem. Ez kicsit olyan mintha magam rohannék bele egy csapdába, amibe nem kellene, de nem tudok ellene mit tenni. Ezt akarom, őt akarom. - Nem... Határozottan nem így érzem - suttogom a fülébe halkan válaszolva feltett kérdésére. Nem vagyok mohó, na jó talán jelen helyzetben az vagyok, de ezt nem kell tudnia. - Ha az lennék, már a konyhapulton magamévá tettelek volna, főzés közben - mosolyodom el, és ismét őt csókolom. Segítek, és végül az utolsó ruhadarabok is lekerülnek rólunk. Fölém ül, én pedig felnyögök, már csak attól, hogy hozzám ért. Aztán megérzem a kezét kettőnk közt, én pedig hagyom, hogy tegye, behatolok, és egy nyögés szakad fel ismét belőlem. Felülök, de szem ágában sincs változtatni a pozíción. Egy mosoly kúszik arcomra, és érzem, ahogy lassan már szinte felrobbanok ettől a sok érzéstől. Kezem a hajába túr, miközben a másik öleli őt, és végül ismét elfekszem a kanapén, de nem engedem távolabb. Ketten vagyunk egyek. Ebben a pillanatban csak ezt érzem, és ahogy beteljesül a vágyam iránta, és az ő teste is megremeg felettem. Egyszerre eljutni a beteljesülés pillanatáig a legjobb érzés, amit valaha tapasztalhattam. Amikor hozzám simul, karjaimba zárom őt, és magam mellé húzom, majd egy takarót terítek magunkra, ami most a kanapé támláján volt, így még fel sem kell állnom hozzá. Szavakat suttog, melyre csak elmosolyodom. - Ez volt a tervem... De végül te is csapdába ejtettél... Szóval itt kell maradnod éjszakára - mosolyodom el, miközben a sajátos válaszom kúszik ki a számon. Nem tudom, hogy érti-e a lényeget, mindenesetre azt akartam ezzel elmondani, hogy ő is elvette az eszem, de nem szeretem ismételni magam. Gyengévé tesz, és nem akarok gyenge lenni. Így el is hessegetem a gondolatot, és a díszpárnát a fejem alá igazítva nézem percekig a mennyezetet. - Még mindig hallani akarod az elcseszett randijaimat? - pillantok le rá, és nem szándékozom megtörni ezt a testi kapcsolatot. Csak érezni akarom a testemhez simulva, miközben karjaim között fekszik. Egyelőre elég ez. De természetesen nem feledkezhetem meg arról sem, hogy ő mit szeretne. Majd eldönti... - Desszertet nem is ettünk - váltok témát megint, ahogy légvételem is végre tűrhető tartományba kerül. Nem tudom, hogy jutott eszembe... Aztán végül nem csinálok mást, csak felülök, és úgy nézek vissza Ivonne-ra, aki még mindig képes elterelni a gondolataimat az alig pár perccel ezelőtti események megismétlése felé...
– Nem ellenkeztem volna. – mosolyodom el, és súgom a szavakat az ajkaira két csók között. Alig tudok elválni az ajkaitól, azt is csak másodpercekre teszem meg, hogy egy-egy szót elmondjak, vagy éppen levegőért kapkodjak. Talán valahol ennél a mondatnál kapcsolt ki végleg a józan eszem. Utána már mindenmás halad a maga útján, és teljesen belefeledkezünk egymás közelségében. Leírhatatlan az az érzés, amikor a partnereddel együtt éritek el azt a bizonyos pontot, és járja át testünket a gyönyör. Maga mellé húz, én pedig az oldalamra fordulva simulok hozzá, kissé ránehezedve. Fejem a mellkasára helyezem, és az egyik kezemmel átölelem a felsőtestét. Fogalmam sincs, meddig fekszünk így. Csak kábán suttogok egy mondatot, és egyszer csak egy takaró kerül ránk. Nem fázom, mégis jólesik az anyag érintése a bőrömön. Hallom a szavait, mire halkan elnevetem magam, de erről leginkább megremegő vállaim árulkodnak. Lassan behajlítom a kezem, és a tenyerem a mellkasára csúszik. Kissé felemelem a fejem, és az állam a kézfejemre teszem, és úgy pillantok rá elvarázsolt tekintettel. – Csapdába ejtettelek, ezért Te is csapdába ejtesz? – kérdezem mosolyogva, és arcának vonásait figyelem. Tudom, hihetetlenül fog most hangzani.. de még mindig kívánom. De azt is tudom, hogy a testemnek most pihenésre van szüksége, és nem csak tudatában vagyok ennek, hanem érzem is. Mintha minden porcikámra mázsás súlyt tettek volna. Édes teher. – Ha már ilyen kedvesen itt marasztaltál éjszakára, akkor maradok. Nem mintha képtelen lennék megmozdulni is. Kiszívtad az összes energiám.– Sóhajtok egyet, és még a szemöldökeim is ráncolom, mint aki nagyon sopánkodna, amiért így „lefárasztották”, de nem tart sokáig a szerep, hamar megjelenik arcomon egy kedves mosoly. – Ráadásul jó kávét főzöl. Ez is egy nagyon erős érv a maradásomra. – fűzöm hozzá, csak úgy mellékesen. Mintha éppen arról beszélnék, hogy az ég kék, és egyébként a nap nagy része már eltelt, mert mintha kezdene szürkület lenni. Fogalmam sincs, mennyi idő lehet. Vele teljesen másképp telik. Persze azt nem mondom ki hangosan, hogy mennyire jól esik a marasztalása, és nagyon is szívesen maradok itt, hogy Vele lehessek, hogy megtudjam, milyen mellette elaludni, és milyen érzés felkelni. Inkább a kávéra fogom, mintsem újonnan éledő szentimentális érzéseimnek hangot is adjak. – Felőlem beszélhetsz bármiről, addig is hallhatom a hangod. – válaszolok a kérdésére, és megint a mellkasára teszem a fejem, miközben szorosan simulok hozzá. Újfent lehunyom a szemeim. – Biztos sokan mondták már, de a kellemes hangod mellé még a szavakat is gyönyörűen ejted. – Ivonne már megint hülyeségeket beszél, de az agya kikapcsolt, és nem jelez neki időben, hogy fogja be azt a nagy száját. Most már mindegy, összevissza beszélek, és fecsegek ki olyan dolgokat, amelyeket magamban állapítottam meg az idő folyamán. Igazából a beszédére már az első alkalommal is felfigyeltem. Hogy lehet valakinek még a hangja és a kiejtése is szexis? Ilyen egyszerűen nem is létezhetne, komolyan. Aztán egyszer csak érzem, hogy mozgolódni kezd, így kissé elhúzódom, és amikor látom, hogy felakar ülni a fekvő helyzetből, én is ezt teszem, és a kezemen megtámaszkodva nézek rá. – Desszert? – pislogok Rá kissé értetlenül, majd félrebillentem a fejem. – Szerintem annál sokkal jobb desszertet kaptam, mint amit Te tudnál varázsolni a hűtőből. – Pimaszul mosolyodok el, majd a kezemmel végigsimítom a mellkasát, és közelebb hajolva hozzá a vállára apró csókokat lehelek, felfele haladva a nyaka felé, ahová végül csak az arcom temetem, és magamba szívom az illatát. – Maradjunk itt még egy kicsit. – dorombolom neki, és ha hagyja, akkor finoman visszanyomom a kanapéra, hogy újra hozzásimulva feküdjek el. Ha hagyja..
Nem gondolok semmire. Őszintén meg sem tudom mondani, mikor volt olyan velem utoljára, hogy nem érdekelt semmi, amikor nem agyaltam volna valamin. Folyton a munka körül forog az agyam, de most mintha képtelen lennék rá. Mintha elvesztettem volna a józan eszem. Talán meg is történt, nem tudom. Nem akarom tudni. Egyetlen dolog fontos most, hogy jól érezhessem magam. Olyan önzően hangzik, mégis jól esik. Közel lenni valakihez, aki eddig nem volt így. Most nem a testi közelségre gondolok. Ez sokkal több annál, olyan érzés, mintha teljesen magába fogadott volna szellemileg és lelkileg is. Eggyé váltunk, és nem akarok belegondolni, mennyire leszek sebezhető általa. Nem egy irigyem van, akik azt keresik, hol tudnak ártani, mégsem érzem azt, hogy bárki bántaná a karjaimban pihenő nőt. Mert elvesztünk a vágyainkban, összefonódtunk, és beférkőztünk egymás bőre alá. Valami megváltozott abban a pillanatban, amikor először folytunk bele hosszabb beszélgetésekbe, és ez most teljesedett ki. Mintha képes lett volna elérni nálam, hogy ne az eszem "parancsoljon", hanem a szívem diktálja az ütemet. Igen, a szívem, mert úgy tűnik, minden tiltakozásom ellenére létezik olyanom, irányít, és hagyom magam. - Nem hiszem, hogy szükség lesz rá - pillantok le rá, majd szabad kezemmel kisöprök egy tincset, mely eltakarja előlem szemét, és a füle mögé tűröm. Igazán szemet gyönyörködtető látvány lágy arcvonásait nézni, ahogy rám mosolyog, kicsit bágyadtan, mégis boldogan. Anélkül tettem boldoggá, hogy tudtam volna róla. A legtöbb nőnél sosem tettem ilyet, csak elvettem, ami kell, és továbbálltam. Viszont ő is boldoggá tesz engem, ami szintén jól esik. - Én? Dehogy tettem ilyet. Viszont te cseppet sem kíméltél... - simítok végig a saját hasamon, mert most egy kis tompa fájdalmat érzek a sebemnél, de persze most nem nagyon mozgatna az sem, ha felszakadt volna. Valahogy jobban leköt, hogy a szemébe nézhessek, és minden kétségem elszáll. - Jó kávét főzök? Csak ezért maradnál itt velem? - teszek úgy, mintha bántanának a a szavai, de persze tudom, hogy ez csak egy ürügy, és nem akarja kimondani, amit mindketten érzünk. Arra vágyom, hogy mellette alhassak el, és ott is ébredhessek fel. De nem itt a kanapén, ez csak egy kis pihenés, utána viszont fel kell kelnünk innen, hogy a kényelmesebb ágyban alhassunk. Nem kellene, hogy Bertha ébresszen minket reggel ötkor. Fel sem tudnék kelni akkor, pedig koránkelő vagyok, de most nem akarok olyan hamar felébredni. Bár amennyit pihentem az elmúlt héten, én leszek, aki előbb láthatja a reggelt. - A gyönyörű hangomat? Sima kanadai akcentus... Nem több... De kedves vagy... Én... - a szavak embere, Gareth Saintwood nem találja a szavakat. sokadjára a nap folyamán vesztem el azokat az átkozott betűkből összetákolt valamiket, és ez kezd egyre zavaróbb lenni. Most nem rossz értelemben értem, hanem ez a dolog nem megszokott tőlem. - Ugye nem fogsz csak úgy eltűnni az életemből? - kérdezem, és egy pillanatra kérdésem szinte hasítja a nappali levegőjét. Fel kell ülnöm, mert úgy érzem, képtelen vagyok a megfelelő kifejezésre. Nem tanították, sosem láttam, csak ülök, és várom a válaszát, ami meglep, és mégis megmosolyogtat. - Túlságosan is jó úton haladsz afelé, hogy a megszállottad legyek - mosolyodom el, mikor hozzám bújik, én magamhoz ölelem, homlokon csókolom, és hagyom, hogy visszadöntsön az ágyra. - Maradhatunk, de a szobámban kényelmesebb az ágy, és mellesleg elő kell szednem a fájdalomcsillapítót - cirógatom gyengéden a vállát, ahogy figyelem őt, majd nagyot sóhajtok, de ez olyan megnyugodott sóhaj. - Enyhén fáj a varrat - vallom be megforgatva a szemeimet, hogy utána az alkaromra támaszkodva helyezkedjem el, mert ha sokáig így maradunk, akkor tényleg Bertha ébreszt. - Ráadásul ha itt maradunk, el fogok aludni, és akkor Bertha kelt minket... még a végén szívrohamot kap - nevetem el magam. Végül is nem vagyok én szörny, hiszen a házvezetőről is normálisan beszélek. Nem utálom a nőt, sőt megkedveltem, még akkor is, ha sokszor morog, hogy egyedül nagyobb rendetlenséget hagyok magam után, mint egy hadsereg...
– Valóban nem. – az egyik sötétbarna tincs a fülem mögé kerül, én pedig még mindig Őt figyelem. Azt hiszem, már rabul ejtett, és tényleg nincs szükség arra, hogy bármiféle csapdába csaljon. Nem is tagadom le a dolgot, a szemeim, és a mosolyom helyettem is beszélnek. Ebben a helyzetben pedig főleg képtelen lennék megjátszani magamat. – Azt mondtad, nem vagy már a betegem. Nem tetted hozzá, hogy ennek ellenére kíméletes bánásmódra tartasz igényt. – túlságosan is magas labda az, amit mond, így képtelenség nem lecsapni. Már épp megkérdezném, hogy egyébként fáj e neki a varrat, de hamar elfelejtem szavam, mert újabb kérdést tesz fel, én pedig elvigyorodom. – Én ezt nem mondtam. Hanem azt, hogy a jó kávé egy indok amellett, hogy maradjak. – tisztában vagyok vele, hogy ez megint csak a játék része, ami kettőnk között folyik, de nem esek ki a szerepemből, így nem hagyhatom válasz nélkül a dolgot. Mielőtt még megint hozzátenném, hogy igazából az Ő társasága a fő érv, amiért maradok, befogom a szám. Nem kellene ennyit fecsegnem, mert már kezdem cikinek érezni maját magam. Hiszen most is sikerült hülyeségeket beszélnem, és a hangjáról meg az akcentusáról hadoválnom, hogy mennyire fantasztikus. Igen, szexi kanadai akcentus. Igaz, ezt már tudom, mert a családkérdést megbeszéltük főzés közben. Igaz akkor is inkább más fele jártak a gondolataim, de ettől függetlenül emlékszem rá. Furcsa módon elakad a beszéde, de itt még nem is igazán gondolok semmire. Biztosan hozzá van szokva az ostoba fecsegéshez a többi nőtől, de lehet, hogy ilyet még nem mondtak neki korábban, és most kivételesen nem tud rá mit mondani. Legalábbis olyat, amivel nem akar megbántani. Egy hosszú percig kellemetlenül érzem magam, amiért ilyen hülyeség kicsúszott a számon, és hagytam, hogy az események hatására úgy viselkedjek, mint egy kamasz. Aztán feltesz egy kérdést, ami nem igazán az a kérdés, amire valaha számítottam volna. Felül, és én vele együtt egyenesedem ki. Hosszú másodpercekig, fürkésző tekintettel nézem Őt, és rájövök, hogy az imént nem az én fecsegésem miatt akadt meg a beszédében, keresve a szavakat. Itt most egészen másról van szó, és a szoba, amit eddig a nevetések, és élvezettel teli sóhajok töltöttek meg, most csend tölti ki. És én látom azokban a barna szemekben az aprócska kisfiút, aki mindent megtett volna azért, hogy az édesanyjától vagy az édesapjától szeretetet kapjon, és ne úgy kezeljék, mint egy tárgyat, amit félre lehet dobni. – Nem Gareth, nem terveztem semmiféle szó nélküli eltűnést. – utoljára akkor volt ilyen komoly az arcom, amikor bent a kórházban beszélgettünk a betegségéről, és a szükséges kezelésről. Komolyan mondok mindent, és még mindig a szemeibe kapaszkodva döntöm kissé oldalra a fejem. – Egyébként is tudod, hogy hol dolgozom, sőt szerintem még azt is, hogy hol lakom. Képtelenség lenne csak úgy felszívódni. – Nem is beszélve arról, hogy amint mér korábban említettem, felnőtt emberek vagyunk, és bármi is lesz ennek a vége, azt szeretném így kezelni. Ha valamiről döntünk is, legyen az mondjuk a további kommunikáció megszüntetése, akkor azt közösen fogjuk eldönteni. Azt nem mondom ki hangosan, hogy ez egyébként sem az én stílusom, és nem én vagyok híres arról, hogy csakúgy falom a férfiakat. Nem akarom megbántani, mert ebben a pillanatban olyan sérülékenynek tűnik, amilyennek én is érzem magam. Pengeélen táncolunk mindketten az érzelmek viharában, és ez egy veszélyes játék. – A megszállottam? Ez egy kicsit őrülten hangzik, ugye tudod? – mosolyodom el lágyan, és újabb csókokkal halmozom el az arca élét, miután visszadőlünk az ágyra. Maga az ágy gondolata is nagyon csábítóan hangzik, és ha jól vettem ki a szavaiból, kettőnk közül most nem csak én vagyok fáradt. Ekkor megemlíti a fájdalomcsillapítót, amire viszont felfigyelek. Ez persze nem jelenti azt, hogy azonnal felpattanok, mint egy idegbeteg, és elkezdem aggódva körbeugrálni. Felkönyökölök, és először a kötésre, majd Gareth szemeire emelem a tekintetem. Ekkor fűzi hozzá, hogy fáj. – Kicsit túl lett erőltetve, így ez teljesen normális. Mielőtt eljöttünk a kórházból, hoztam pár dolgot, gézlapot, és krémet is, aminek hámosító hatása van. – női táska nálam a szó szoros értelmében az, és nagyon sok minden megtalálható benne. – Mielőtt felmegyünk, teszek rá új kötést. Egyébként is.. Berthanak szerencséje van, ha pont akkor kap szívrohamot, ha egy orvos van a házban. – Nyílván nem szeretném ezt, de muszáj volt hozzáfűznöm. Ha beleegyezik, akkor könnyedén átmászok fölötte, és még egy rövid csókot is nyomok a szájára. Gyors felkapom a pólóját, ami körülbelül két órát ha rajta volt, de igazán nem számolom, és belebújok. Igen, kérdés nélkül. Épp elég nagy, hogy azért annyira ne érezzem magam meztelennek, mint amennyire az vagyok egyébként. – Feküdj le kérlek. – szólalok meg, amikor már a táskámat magamhoz véve lépek mellé a kanapéra. Fölé hajolok, és a régi kötést elkezdem szépen leszedni a varratról.
Furcsa egyveleg kavarog bennem most, és ennek az okozója Ivonne. Valami olyan érzés uralkodik el bennem, amit nem tudok kezelni. Érzem, hogy sebezhetővé válok általa, és félelmetes érzés tudni, hogy van valaki, aki egyre jobban halad afelé, hogy akár egy szavával is a víz alá nyomjon egészen addig, amíg meg nem fulladok. Sosem hittem volna, hogy egyszer én leszek az, aki elveszti a szavait, aki nem képes megszólalni. Sosem akadtam el. Mindig is tudtam, mikor mit akarok mondani, de most sokszor elfelejtem, vagy nem akarom, esetleg képtelen vagyok kimondani. - Nem vagyok a beteged, de ettől függetlenül még te vagy az orvosom... És igen szomorú lettem volna, ha megkímélsz mindattól, amit adtál nekem - találom meg a szavaimat, habár igen nehezen. Néha elakadok, és veszek egy mély levegőt. Mindenesetre élvezem, ahogy közel van, ahogy ölelem őt, és nem akarok belegondolni sem, hogy egyetlen emberi lény mit volt képes elérni nálam. Mély lélegzetet veszek, és lassan fújom ki azt, mintha ezzel enyhülne a kellemesen nyomasztó érzés a mellkasomban, mintha ezzel ki tudnám fújni azt, amit iránta érzek. Mondjuk arról sincs fogalmam, mi ez az érzés, így definiálni sem tudom. - És a megnyerő társaságom a fő indok... - játszom tovább azt a bizonyos szerepet, miközben tekintetem elidőzik rajta, mintha először látnám. Mintha minden pillanatban változna az arca. Tetszik, és szeretném még jobban megismerni, mint eddig. Nem akarom, hogy kerüljön, hogy eltűnjön, hogy soha ne láthassam többé. Ugye milyen különös? Én, aki egy éjjelnél többre nem tartotta a női nemet, most azt kérdezte egy nőtől, hogy nem tűnik-e el az életéből... Sosem hittem, hogy pont én fogom feltenni a sokat hallott kérdést. Mert nem egyszer hallottam, hanem sokszor, és csak megcsóváltam a fejem, majd erre annyit mondtam, hogy talán majd lesz ismétlés. Féltem, hogy ezt a választ kapom, félek, hogy a szavai csak megnyugtatást akarnak adni, hiszen látja a sebezhetőségem, látja mennyire kétségbeesett a tekintetem. Össze kellene szednem magam. - Komolyan kérdeztem... Mellesleg, még nem is tudom a címed... - pillantok rá, aztán teszek egy olyan megjegyzést, ami az én számból is furcsa. Nem hittem volna, hogy én kiejtek ilyeneket, mégis megtettem. Mit képes nálam elérni ez a nő ha mellettem van? Miért teszi ezt velem? Tudja egyáltalán, látja a tekintetemben azokat az apró rezdüléseket, amik azt mondják, nem tudom, mi ez az egész kettőnk között? Látnia kell. Én nem tudom, mire vagyok képes, de tényleg nem akartam általa sebezhetővé válni. Mégis megtörtént, és a lelkem kétségbeesetten próbál menekülni, viszont nem hagyom. Nem akarok menekülni egyelőre, hiszen gondolkodni sem tudok. - Te mondtad, hogy őrült vagyok, most már tudod azt is, hogy miért... - mosolyodom el, de tekintetem még mindig kétségbeesetten vár valami megerősítést, vagy megértést. De rá kell jönnöm, hogy nem gondolatolvasó, így foglalkoznom kell a sebemmel, ami egy kicsit erősebben fáj. Lehet, hogy egy kicsit felrepedt, bár nem hiszem. Nem is nagyon érdekel. A fizikai fájdalom egy kicsit eltereli a gondolataimat. - Túl lett erőltetve... Inkább megkínoztál. Ártottam én neked? - nézek rá, amikor elmagyarázza, hogy mi van a sebemmel. Megmosolygom a törődését, és jólesik, hogy odafigyel rám. Ritkán tapasztalok ilyen őszinte gesztust. - Szóval a fél kórház nálad van, csak kicsiben... - mosolyodom el a megjegyzésein, hogy mi minden található a táskájában. Ismerem a női táskákat, és igazán durva, hogy ennyi mindent rejtenek. Csoda, hogy megtalálnak benne valamit, de komolyan. Elizabeth is csak egyszer kért meg, hogy az irodakulcsot keressem meg a táskájában, és a húgom is csak egyszer kért valamit. Mindkét táska egy fekete lyuk volt. A gondolatra is elmosolyodom. Aztán ő felkel, felveszi a pólóm. - Jól áll rajtad - mondok csak ennyit, és remélem tudja, mire értem. Azt mondják, a nőn a legszebb ruhadarab az a férfi felsője, olyan mintha egy meghódított vár lenne. Elég hülye hasonlat, de tény, hogy látom rajta a jeleket, amik azt mondják, hogy sikerült meghódítanom. Sikerült, és csak annyit kellett tennem, hogy közel engedem magamhoz. Hogy olyan történeteket mondok el, amiket eddig senkinek, vagy olyanokat, amikre eddig nem emlékeztem. - Sosem kaptam ennyi figyelmet egy nőtől... Köszönöm, hogy velem vagy... - pillantok fel rá, miközben megint elakadok. Ismét elvesztem a szavaim fonalát, és ismét csak nézem őt, ha rám néz, akkor a szemébe, ha nem, akkor őt figyelem, miközben deréktől lefelé fed csak a takaró. - Sokat jelent nekem - fejezem be elhagyott szavaimmal a mondandómat. Nem így akartam, de képtelen voltam kimondani, hogy sokat jelent ő maga nekem. Így a kedvessége mögé rejtettem, és kicsit másabb fénybe került a dolog. Remélem ennek ellenére érti, hogy mit akarok a saját nyelvemen kimondani, amit nem tudok hova tenni. Ismeretlen terepre léptem, és az érzelmeim feléledtek, hála Ivonne-nak...
Fogalmam sincs, mikor kanyarodunk el ebbe az irányba, ahol most vagyunk. Mintha az érzelmek hullámvasútján lennénk, amelyen még sosem ültem, és nem tudom, mi lesz a következő állomás. Mintha felbomlott volna a korábbi rend, és összekuszáltunk volna mindent. Itt már nincs szó beteg-orvos felállásról. Azt hittem, ez az egész csak arról fog szólni, hogy a kettőnk közötti fellángolásnak engedjünk, és hagyjuk magunkat sodródni az árral. Tudtam, hogy megfog történni közöttünk az, amire nyilvánvalóan mindketten vágytunk. Egészséges felnőtt emberek vagyunk, nincs is mit ezen szégyellni. Legalábbis neki biztos nem. Hiába éljük a huszonegyedik században, a nők megítélése nem változott. Ha egy férfi sok nővel van együtt, akkor az menő srác, ha egy lány teszi ugyanezt, akkor ribanc. Nincs mit ezen szépíteni. Igazából nem zavar ez a sztereotípia, hiszen mindenki éljen úgy, ahogy neki a legjobb. Nem sok férfi volt korábban az életemben, sőt.. éppen ezért lepődök meg magamon is, hogy egyszerűen csak beszálltam a kocsijába, eljöttem a házába, és mindenfajta bevezetés nélkül lefeküdtem vele.. és élveztem. Nagyon is. Ettől egy kicsit könnyűvérűnek érzem magam a lelkem legmélyén, mert tudom, hogy ez nem helyes. Vagy legalábbis nem így cselekedtem azelőtt. Az egészben az a legbosszantóbb, hogy még csak lelkiismeret furdalásom sincs a történtek miatt, sem mert könnyűvérűként viselkedem. Csak lassan esik le a tantusz, és jövök rá, miért nem érzem magam rosszul. Egészen egyszerű a megoldás, hiszen itt van pont az orrom előtt. Mert Gareth nem kezel úgy, mintha az lennék. Tudom, látom, érzem. Beszélget velem, megnevetett, olyan személyes történeteket mesél el nekem, amit nem sok mindenki tudhat rajta kívül. Főz nekem, ezáltal gondoskodik rólam, és olyan mérhetetlenül kedves dolgokat mond, amire pedig végképp nem számítottam. És amit nem szoktak a könnyűvérű nőknek mondani. Miért tenné ezt, ha nem venne komolyabban? Mindenfajta erőfeszítés nélkül juta minden ujjára egy nő, és nem lenne szükség ilyen körök lefutására. Annyira sulykoltam magamba azt, hogy ez nem lesz több egy futó éjszakánál, hogy nem is vettem észre azt, amit mindvégig láttam. – Igen, a megnyerő társaságod a legfőbb indok. – válaszolok, és kissé megint elvarázsoltam nézek Rá. Most, a gondolataim sebesen kattognak a fejemben, és végre látom azt amit látnom kell, egy kicsit másképp nézek a másikra. Újfent megerősíti a korább elhangzott kérdését, nyomatékosítva bennem, hogy komolyan gondolta, én pedig a szemeibe nézve lassan bólintok egyet. – Tudom. – elhallgatok egy pillanatra, és a csend megint ott lóg kettőnk között, miközben egy pillanatra sem engedem el a tekintetét. Kicsit közelebb hajolok hozzá, és az orrom hegyét az övéhez érintem egy pillanatra. – Nem akarok eltűnni az életedből Gareth. Szeretnék még több időt Veled tölteni, és még jobban megismerni, mert minél többet tudok meg Rólad, annál inkább lenyűgözöl.. és ezt most őszintén mondom. – Sokkal többet tudtam meg Róla, amióta elhagytuk a kórházat, és mindenféle megjátszás nélkül viszonyulunk egymáshoz. Látszik rajtam, hogy tényleg komolyan gondolom azt, amit mondtam. Fürkészve nézem a barna szemeket, amelyben eddig rengeteg bizonytalanságot, és ki nem mondott kérdést véltem felfedezni. – Azt hittem, már rég kinyomoztad, hogy hol lakom. De nem baj, majd bepótoljuk a dolgot. – Ezt már kis mosollyal az arcomon mondom, egy újabb burkolt invitálás keretein belül. Ha már nem nyomozatott le, akkor majd én magam viszem el a lakásomba, ha egyszer úgy adódik. Apró csókot lehelek az ajkaira, amolyan kis kedveskedőst, nem vágykeltő csókot. Finom, szeretetteljes érintés ez. A szemeim forgatva nevetem el magam, amikor megkérdezi, mit ártott nekem, nem is felelek semmit, ahogyan arra sem, hogy szerinte a fél kórházat bepakoltam. Az utóbbiban igaza van. Női megérzés, keverve orvosi háttérrel ezt eredményezi. Betettem mindent, ami kellhet a seb kezeléséhez. A dicséretet hallva, csak rákacsintok, és a táskámért indulok. A táskám a lábamhoz teszem, és mellé ülök a kanapéra, vele szemben. Lassan lehúzom a kötést, vigyázva, hogy a ragasztó része ne nagyon tépje meg a bőrét. Alig, hogy ezzel végzem, meghallom a szavait, és felkapom a fejem, hogy ismét a szemeire emeljem a tekintetem, és úgy hallgatom, amit mond. Ismét úgy érzem, mintha egy perce a gyermeket látnám, aki soha nem kapott szeretetet, sem törődést. Nem tapasztalhatta meg milyen az, ha foglalkoznak vele, ha ápolják, gondoskodnak róla. A szívem szakad meg. Gondolhatnám azt is, hogy kissé hihetetlen az egész. Nők tucatjaitól kap kiemelt figyelmet, olyat, amire sok férfi vágyna, és ennek ellenére azt állítja, hogy nem kapott még sosem eleget egy nőtől sem.. de tudom, hogy itt most nem erről van szó. Ha valaki akart is volna róla gondoskodni, azt pedig nem engedte. – Nincs mit megköszönnöd. – nyílt tekintettel nézek a másikra. Láthat mindent a szememben, nem rejtek semmit véka alá. Természetes, hogy gondoskodom róla, mert ezt akarom, és nem azért, mert orvos vagyok, hanem mert Róla van szó. – Szerettem volna az elmúlt napokban is többet melletted lenni csak.. – Megakadok a beszédben. Úgy tűnik ragályos ez a dolog, mert most én nem találom a szavakat. Lehajtom kissé a fejem, és inkább belenyúlok a táskámba, és kiveszek egy fehér csomagot, amit gyors mozdulattal bontok ki, és veszek ki belőle egy steril gézlapot. Egy apró barna üveg is előkerül, amelyben fertőtlenítő van. Mindez másodpercekig tart csupán. – Szégyelltem magam a történtek miatt. Ráadásul elég makacs is vagyok. – felnézek rá kissé szégyellősen. Talán nem is kell elmagyarázzam a dolgot, mert már nagyon is ismeri a makacs oldalam. – Nekem is sokat jelent, hogy nem mondtál le rólam. – Vallom be, majd ismét lesütöm a tekintetem, és a gézlapra teszek a fertőtlenítőből. – Ez egy kicsit csípni fog. – szólok előre, majd a sebet lefertőtlenítem. Hogy a csípő érzést enyhítsem, a seb fölé hajolok, és finoman fújni kezdem, miközben végighúzom párszor az átitatott gézt.
Az első pillanatban, mikor megláttam, nem hittem volna, hogy idáig eljutunk. Hogy egyszer eljön velem haza, és lefekszünk egymással. A legelején csak azt akartam, mint a többi nővel ezelőtt. El akartam csavarni a fejét, és megkapni őt, mint a többi nőt. Bántotta a büszkeségemet, hogy nemet mond. Sosem mondtak nemet, ha pedig ritkán elő is fordult, akkor az nem esett ennyire rosszul, mint tőle. Mintha már akkor is éreztem volna a sejtjeimben, hogy ő több annál, mint azok a nők, akikkel eddig dolgom volt. Őt nem nyűgözte le a pénz, vagy a szép szavak. Nem olvadt el a bókjaimtól, és sokszor hozott ki a sodromból. Előtte sosem gondoltam bele abba, hogy egy nő jelenthet nekem többet, mint a vágyaim kielégítését. Nem tekintettem őket emberszámba, egyiket sem, és hazudnék, ha emiatt bűntudatom lett volna. Nem volt sosem, és most sincs, azt tudom, hogy miután megkaptam az elutasítását, akkor éreztem azt, hogy pofára estem. Nehezen, de beismertem magamnak, mégsem adtam fel. Mindezek mellett mégis csaptam a szelet a többi nővérnek, aki hagyta, és tudtam, hogy tetszem a doktornőnek, de rossz stratégiát vettem fel akkoriban. Egoista, önző módon viselkedtem, és nem érdekelt semmi. Csak az a bizonyos fekete lyuk tátongott bennem, amit elnyomtam magamban sok munkával, és azzal enyhítettem, hogy virágokat küldtem a nőnek, aki nemet mondott nekem. Mikor másodszorra bekerültem, és megnyíltam neki, tudtam, hogy ezt nem hagyhatom annyiban. Nekem ő kell. Még akkor sem ismertem volna el, hogy nem csak szexet akarok, viszont mikor alkut ajánlott, akkor tudtam, hogy belemegyek a játékba, és nem esek egyből neki, ahogy a többi nővel tettem. Viszont a vitánk után elbizonytalanított. - Te is lenyűgözöl, élvezem a társaságod. Más emberré teszel... Sosem voltam ilyen, soha... - mondom halkan, ahogy orra az enyémhez ér. Kívánom minden percben, de ez az érintés mást mutat, mást éreztet velem. Kellemes, meghitt érzés, biztonságos. Félelmetes, de egyben biztonságot ad. Sosem éreztem ennyire felszabadultnak magam, és ezért hálás vagyok neki. Tekintetemben érzelmi kavalkád örvénylik, és magam se tudom, mit vesz ki belőle Ivonne, és remélem, hogy nem fog visszaélni vele. - Nem volt rá indokom. Gondoltam, felhívsz magadhoz valamikor - érintem gyengéden az arcát, majd két tenyerem közé veszem. Homlokát érintem ajkaimmal, majd orra hegyét, végül ajkait. Lágy csók ez, rövid és törődő. Olyan érzés ez, mintha hazaértem volna. Mintha mindig is őt kerestem volna. Féltem, rettegtem ettől az érzéstől, ahogy most is rettegek, hiszen nem tudja, mennyire sebezhetővé váltam általa. Az érzéseim által. Habár magam sem tudom, mi ez az érzés. Érzem, és felemészt, a csontomig hatol, és magával ránt. Rám talált, és elvett mindent, amit eddig felépítettem. Hevesen ostromolva a falaimat, ledöntötte azokat. Itt vagyok mellette, és rá kell eszmélnem, hogy kiszolgáltatottá tett engem. Eme érzés úgy rohan végig rajtam, mint egy hurrikán egy városon, s néha fojtogat, mégis édes érzés ez valahol. Édes méreg. Belopja magát az életembe, az elmémbe, és a szívembe is. - De igen van... el sem tudod képzelni, mit tettél értem - pillantok rá, majd figyelem kezének pontos mozdulatait, ahogy leszedi a kötést a sebről, ami még kicsit sebes, de már sokkal jobb állapotban van, mint a műtét után. - Ne sajnáld. Hirtelen fel tudom kapni a vizet. Ez amolyan családi vonás... - engedek meg magamnak egy zavart mosolyt. Az érzéseimről beszélek valakinek, és ha ezt külső szemmel látnám, már felpofoztam volna magam, vagy kínomban nevetnék, hogy lehetek ennyire ostoba, de így, benne a helyzetben nem gondolok semmire, csak rá, és rám. Ránk. - Ne szégyelld. Fájdalmaim voltak. Nehezen viselem, ha beteg és tehetetlen vagyok. A szavaid akkor... - mielőtt elkezdtem beszélni, megragadtam a bal kezét, és összekulcsoltam ujjainkat. A szavakat én is elvesztem, mert hogy mondjam el neki? fogalmam sincs, hogy tehetném meg anélkül, hogy nevetségessé válnék. - Sértettek. Úgy éreztem, nekem van igazam, és abban az esetben sosem kérek bocsánatot... Mindemellett én is makacs vagyok - mosolyodom el, majd elengedem a kezét, hadd tegye, amit tennie kell. Aztán ismét egy mondatot céloz felém, amire felkapom a fejem a sebemről, majd egy félmosoly jelenik meg arcomon. - Nem akartam feladni... Valami nem hagyta, és jól döntöttem, jól érzem magam veled - mondom őszintén, habár nem olyan mondat, amire más esetben reagálnék, most viszont úgy érzem meg kell tennem. Aztán csend áll be közénk, én pedig hagyom, hogy a sebemet tisztítsa. Az első érintésnél felszisszenek, mert tényleg csíp az a fertőtlenítő és egy pillanatra a hasam is megkeményedik, de aztán elengedem az izmaimat, és ahogy hozzászokom a fájdalomhoz, már fel sem tűnik. Egy lágy mosollyal figyelem az arcát, miközben ő teszi a dolgát, ahogy fújja a sebet. - Jól áll neked a koncentrálás - billentem oldalra a fejemet hogy jobban lássam az arcát, amit most elrejt barna haja félig, és szinte szuggerálom, hogy rám emelje kék tekintetét...
– Ezt nehezen hiszem el. – megint csak egy kedves mosoly játszik ajkaimon, és a tekintetemből ugyan ez a melegség sugárzik, ahogy nézem. Hangom dallamosan töri meg a kettőnk között beálló csendet. Tényleg nem hiszem el, hogy soha nem volt ilyen ember, és az is tény, hogy nem ismertem azelőtt. Már amikor legelőször is rossz embernek titulálta magát, azt is ilyen kétkedéssel fogadtam. – Csodákra én sem vagyok képes. – A beteg szervezetet megtudom gyógyítani, a testben oda nem illő dolgokat ki tudom venni, a felnyílt sebeket összetudom varrni, de ez úgy személyiséget nem tudok létrehozni, hiszen az egész egyszerűen lehetetlen. Ezért sem gondolom azt, hogy mindezt én alkottam volna meg, az már sokkal inkább reális, hogy én hoztam elő ezt az oldalát, előcsalogatva lelkének legmélyebb szegletéből. Akkor viszont feltételezhető, hogy már korábban is ott lappangott benne, egyszerűen csak elnyomta a dolgot. Már csak a múltban történt sok szörnyűség miatt is. Persze erről nem fogok vele vitatkozni, hiszen értelmetlen lenne, csupán reagáltam a szavaira. Mindenesetre jól esnek a szavai, hogy azt mondja lenyűgözöm, és a társaságom is élvezi. Ugyan ezt érzem én is, és ez csak egyre fokozódik. Szemeiben igazi érzelmi kavalkádot érzek felfedezni, és kicsit mintha a saját szemeim látnám. Annyi különbséggel, hogy én helyére tudom tenni a dolgokat. Rá kell ébredjek, hogy mennyire is kedvelem a mellettem lévő férfit. Úgy igazán, és tényleg jóleső érzés jár át most, hogy mellette vagyok, és csak rám figyel. – Jól gondoltad. Csak azt hittem, Mr. Irányításmániás előre lenyomoztat rólam mindent. – suttogom neki, és a hangomban huncutság lopózik be, ahogy kicsit megint pimaszkodom Vele. Rosszindulatról szó sincs, ez megint csak én vagyok. Arcom a kezei közé veszi, és lehunyt szemmel hagyom, hogy apró csókokat leheljen rá. Nagyot szusszanok, és csillogó szemekkel nézek vissza Rá, amikor elenged. Ezek a kedves gesztusok teljesen rabul ejtenek. Ó Istenem ne tedd ezt velem, ez itt már rég nem a kísértésről szól, hiszen az már megtörtént. Megakarom ismerni, és több időt is szeretnék vele tölteni, de az érzelmek.. rettegek, hogy kötődni fogok valakihez, aki nem biztos, hogy viszonozni tudja. Bármit is látok most a barna íriszekben. Nem tudom, mire gondol, amikor tovább akaratoskodik a köszönetet illetően. Azt tettem, amit tennem kellett; megmentettem az életét, és kiálltam mellette és magam mellett is, amikor kicsit ráförmedtem, hogy vegye komolyan ezt az egészet. Amikor azt mondtam Neki, hogy sétáljon ki a kórház ajtaján, azt sem gondoltam komolyan. Soha nem hagytam volna, hogy elmenjen, és szerintem ezt Ő is tudja. – Az olasz temperamentum. – sandítok rá somolyogva, amikor közli velem, hogy hirtelen feltudja kapni a vizet. Ezt én is tapasztaltam. Elég egyetlen félre értett szó, és ha még fájdalmai is vannak hozzá, akkor bizony robban a bomba, és még engem is kipenderít a helyiségből. Ujjaink egybefonódnak, de anélkül is minden figyelmem az Övé, és most is csendben várom, hogy megformálja a szavakat, kimondva ezzel a gondolatait. – Nem volt szándékomban az, hogy megsértselek. Így utólag úgy gondolom, hogy egész egyszerűen félreértettük egymást. Ettől függetlenül sajnálom a dolgot. – Már akkor is elnézést kértem Tőle, még ha utána el is mentem, de most is megteszem, és őszintén mondom mindezt. Tényleg nem állt szándékomban megbántani Őt. Egyébként sem vagyok az a típus, aki sértegeti a másikat. Az utóbbi napokban rágódtam a dolgon, nem is keveset, de már el is felejtettem, mi is volt az, ami ennyire rosszul eshetett neki. Azon pedig elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy Ő is makacs. Vajon két ennyire önfejű ember mennyire képes kijönni egymással? Mert a mostani helyzet teljesen álomszerű. – Pedig sokan feladták már előtted. – jegyzem meg, amolyan félvállról, majd felnézek ismét a férfira. – Örülök annak, hogy most tévedtem. – Mert tévedtem. Azt gondoltam, hogy lezárom a betegpapírjait, megbeszélem vele az utókezelést, és úgy sétál ki a kórházból, mintha mi sem történt volna. S akkor megláttam az asszisztensét, ahogy teszi-veszi magát, és elkapott a féltékenység. Mivel elég őszinte típus vagyok, nem is álltam meg szó nélkül, és erre reagálva egész egyszerűen megcsókolt. Előtte azért még kicsikarta belőlem azt, hogy kedvelem. Szóval tévedtem, mert nem gondoltam, hogy ilyen kimenetele lesz az egésznek. Éppen a sebével foglalkozom, és nézem meg közelebbről, miközben fertőtlenítem, amikor hallom a bókját. Alig telik el pár másodperc, felnézek rá, egyenesen a szemeibe, majd lassan kiegyenesedem, és elmosolyodom. – Épp, hogy nem repedt fel a sebed. – szólalok meg, majd előveszek egy kis fehér tégelyt, aminek a tetejét lepattintom, és fehér krém lesz látható. Ujjaimmal egy keveset kiveszek belőle, majd miután a fertőtlenítő már elpárolgott, bekenem a sebet bőségesen, nem sajnálva a krémet. – Sajnálatos módon azt kell mondjam, hogy bizony ezt pihentetni kell, így nincs több… huncutkodás. – Elvigyorodom a végén, majd amikor végzek a seb bekenésével, akkor egy nagyobb gézlapokból álló kis csomagot bontok fel, és helyezem a sebre. – Ebből a szempontból is nagyon jó ötlet, hogy elutazol egy kicsit. – jegyzem meg, és a nézésemből és a mosolyomból Ő is tudja, hogy mire gondolok. Nem lesz meg a kísértés, vagy legalábbis jó sok kilométer fog minket elválasztani, és így azért könnyebb. Közben előkerül a ragasztó és egy kis olló is a táskámból, és gyakorlott mozdulatokkal leragasztom a sebet. – – Kész vagyunk. – Mondom neki, ahogy szemrevételezem a kész művemet, majd megint rá pillantok. – Bután fog hangozni, de.. hiányozni fogsz. – ezt tulajdonképpen az utazásához fűzöm hozzá. Csak most tudatosul bennem, hogy eddig mindennap láttam, és tudtam hol van, és észrevétlenül is bekukkanthattam hozzá, például éjszaka, amikor mélyen aludt. De most messze lesz tőlem, és hogy jobban belegondolok… nem is örülök ennek a dolognak annyira.
- Pedig elhiheted. Idejét sem tudom, mikor nem gondoltam a munkámra utoljára. Talán sosem volt ilyen, de még az sem érdekel, ha kismillió nem fogadott hívásom lesz... És ezt te érted el, ahogy azt is, hogy kedves legyek... Mondanod sem kellett - nem tudom, miért nyílok meg neki ennyire. Szeretném, ha tudná, hogy képes vagyok más érzelmek kimutatására, tudok kedves lenni, viszont azt egy percig sem gondoltam volna, hogy eléri valaki nálam azt, hogy ne jusson eszembe a munkám, az ügyfeleim, vagy az asszisztensem, aki folyton hívogat, ha ki kell mennie egy étteremhez, mondjuk beszedni a bevételünket, vagy a könyvelést átnézni. Nem érdekel. Eszembe sem jut, és nem is akarok erre gondolni, csak élvezni az életet. - Pedig képes vagy rá... Lehet, hogy itt volt, valamikor bennem az, akit megismertél bennem, de azt elfelejtettem rég... -hajtom le a fejem, mikor rájövök, mennyire képes vagyok megnyílni valakinek, akit egyre közelebb engedek. Tudom, hogy ez több, mint testi vonzalom, hiszen az egész lényem vágyik rá. Mintha eddig nem is léteztem volna, ő pedig élettel töltött meg. mintha eddig csak egy robot lettem volna, aki mást sem tud, csak dolgozni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, és akkor is hazudnék, ha azt mondanám, tudom, mi folyik kettőnk közt. Nem tudom, és nem merek belegondolni abba, hogy mennyire megváltoztat a közelsége. Sosem voltam ilyen közvetlen, sosem érintkeztem ennyit csak úgy valakivel. Nem csókoltam vagy simogattam meg valakit csak azért, mert ezt akarom, vagy azért, mert jól esik. Most viszont megteszem, és a bőrét érezni az ujjaim alatt olyan érzés, ami semmivel nem összehasonlítható. Mindig is kerültem a felesleges fizikai kontaktust, és ezt eddig annak tartottam. Az efféle gyengédséget sosem láttam, sosem éreztem, és senki nem tanított meg rá. Senki nem mondta el, hogy kell, senki nem mesélt olyan érzésekről, amik egy férfit a nőhöz köthetnek. a nagybátyám is érdekből házasodott, érzelmek nélkül. Sosem láttam, hogy valaha meghitt és bensőséges kapcsolatba bonyolódtak volna. Ahogy Joe is kerülte a fizikai kontaktust. Persze mert erre nevelték, ebben hitt. Én is ebben hiszek, és így nevelt fel. Hálás vagyok neki, de ettől függetlenül vannak hiányosságaim. - Irányításmániás? Látnál, ha dolgozom... Biztos kiakadnál... - mosolyodom el, és ismét a tekintetét kutatom. Hát igen, sokszor visszajön a pletyka, hogy milyen borzalmas főnök vagyok, de a fizetés az persze jól esik nekik. Szerencse, hogy a paranoiám miatt van egy-két olyan alkalmazottam, akik a többieket figyelik, nem szeretném, ha meglopnának, vagy valami ilyesmi. Tudom, hogy ez már beteges, de szeretem az egyenességet, és ha én kerestem meg azt a pénzt, más ne tegye magáévá. Máskülönben sehol sem tartanék azt hiszem. - Az olasz temperamentum... Igen, ez mindenkin kijön a családban. Szerencséd, ha nem látod a vitákat, ha nem értünk egyet valamiben... - nevetek fel, hogy jelezzem, azok nem is igazából vérre menő viták, hanem csak éles összeszólalkozások. Odáig még nem fajult, hogy össze is verekedjünk, csak pár perces duzzogás volt jellemző. Kivéve engem és a húgomat. Vele mindig olyan gyorsan össze tudunk kapni, túlságosan is hasonlók vagyunk. Mindenesetre büszke vagyok a származásomra, habár Olaszországban, csak nyaralni voltam, és meglátogatni őseink sírját. A nagyszüleink már Kanadában telepedtek le. Utána a család szétszéledt, apámnak van a farmja ott. nagyot sóhajtok, ahogy őt figyelem, miközben éppen fertőtlenít, majd lekeni a sebet valami krémmel. - a szavaid akkor bántottak... De fátylat rá, én értettelek félre - mosolyodom el, hiszen nevetséges dolgon kaptam fel a vizet. Az egészségemre terelte a figyelmet, és a határok feszegetésére, és nem ismerte el, hogy neki is vannak határai, pedig az egyértelmű túlhajszolás jelei voltak megfigyelhetőek rajta. Aztán tett egy megjegyzést, amiből azt vettem ki, hogy ott sem kellene lennem. Magamra vettem, hamar magamra veszek dolgokat, és képes vagyok napokig duzzogni. Nem is akartam nagyon látni őt, de bejárt hozzám, és igyekeztem a minimálisra szorítani a beszélgetéseket, annak ellenére, hogy bocsánatot kért, miután kiküldtem őt, csak elfordítottam a fejem. Hagytam, hogy végezze a dolgát. Nem tudtam volna mit mondani, így inkább hallgattam, azzal nem ártok. Viszont az ő ridegsége kellemetlenül érintett, és ez az utolsó napomon tudatosult bennem. Előtte próbáltam munkával elnyomni, de akkor már tudtam... Aztán féltékenykedett. Tetszett a szemében az a villanás, amit Elizabeth említése okozott. Ahogy enyhén magasabb lett a hangszíne, amikor róla beszélt. A csók csak bónusz volt, egy próba, hogy vajon tényleg érdemes-e küzdenem, vagy sem. Mert ha minden más hazudik, akkor is a csók az egyetlen, ami nem teszi. Őszintén csókolt vissza, szenvedéllyel, és minden megváltozott abban a pillanatban. Most is érzem, ő is érzi. Egyre erősebb a kötelék közöttünk, és nem akarom őt elengedni. - Mert ők nem érdemelték ki a figyelmed, és nem látták azt, milyen falak vesznek körül téged... - vallom be őszintén a megfigyeléseimet. Igen, látom a falakat, melyek okait elmondja, ha akarja. Úgy érzem ezt a részét nem firtathatom, nincs hozzá jogom. Csak megjegyzem, amit látok, amit magamon is éreztem. Nekem is elég erős fal épült magam köré. Sérült lelkek vagyunk, de mindketten más okból. Látom a szemében azt a különös csillanást, ami ott van az én pillantásomban is. A tükör sosem hazudik, és Ivonne tekintete mintha a sajátom tükörképe lenne. Ezt csak azok tudják, akik átéltek mindent megváltoztató fájdalmakat és tragédiát. - Nem ismertél, nem tudhattad, mennyire vagyok kitartó... Nem tűntem volna el az életedből - jelentem ki határozottan. Tévedni emberi dolog, nem ismer, milyen kitartó vagyok, ha akarok valamit, esetleg valakit. De ez, amit iránta érzek, az több, mint akarom, vagy vágyom rá. Ezt nem tudom megmagyarázni, vagy körbeírni, és tudom, hogy a tekintetem elárul engem. Tudom, hogy látja, biztos látnia kell. Képtelen vagyok vele szemben visszahúzni a falakat, és nem is akarom. - Nem tilthatod meg a reggeli "huncutkodást" Majd te kerülsz felülre - mosolyodom el hamisan, és egy kissé felháborodva. Tudja, hogy milyen hatással van rám, és tudja, hogy képtelen leszek megállni ezt az tilalmat. Én pedig tudom, hogy ő is el tudja felejteni. Nem érdekel, hogy felreped a sebem, majd begyógyul, ahogy a közelében lévő seb is begyógyult a gyomrom felett, amit ma már csak egy halvány heg jelez. - Már el is zavarnál? - vonom fel bal szemöldökömet kérdőn, de egy hamis mosoly ott játszik szám sarkában, és arra vár csak, hogy mosoly fakadjon belőle. - Ez nem hangzik bután. Jól esik... - ülök föl és hajolok közelebb, hogy most egy szenvedélyesebb csókot adhassak neki. Nem azért, hogy felhúzzam őt, hogy ismét kívánjon, hanem mert jól esnek szavai. - Velem jöhetnél... Van hely a gépemen, és találkoznod sem kellene Anettáékkal, ha nem akarsz - billentem oldalra kérdőn a fejemet. Egy pillanatra megkomolyodik a tekintetem, bár tudom, mit fog mondani erre, hiszen imádja a munkáját. Biztos, hogy nem fog eljönni velem, érzem. - Te is hiányozni fogsz - simogatom meg arcát, majd hagyom, hogy csend telepedjen ránk, és én közelebb húzzam magamhoz, ülő helyzetben. Jól esik őt a karjaimba zárni.
Ahogy beszél, kissé meglepetten pislogok Rá, és nem is titkolom, hogy mennyire nem számítottam erre a válaszra. Valahogy a munka nekem sem jutott eszembe, de még csak az enyém sem, nem hogy az övé. Azt pedig mindketten tudjuk, mennyire munkamániásak vagyunk, és nem könnyű ebből a szerepből csak úgy kitörni. Nem is gondoltam volna, hogy majd pont én leszek rá ilyen hatással.. és Ő rám. - Szeretem ezt a kedves oldaladat. - a munkára nem reagálok, mert addig sem beszélünk róla, csak az a kedves mosoly árulkodik az arcomon, ami most is meglágyítja vonásaim a meglepettség után. Gareth nagyon őszinte velem, és úgy érzem, ezt viszonoznom kell azzal, hogy kimondom azt, amit érzek. Legalábbis egy részét. Tudom, hogy fontos ez Neki, és nekem pedig egyre fontosabbá válik Ő, a gondolatai, az érzései. Valami megmagyarázhatatlan dolog indult el bennem. - És örülsz ennek? Hogy ezt az elfeledett régi éned kihoztam belőled? - A kérdés teljesen őszinte, és úgy is pillantok Rá. Hasonló helyzetben nem biztos, hogy más örülne ennek. Felmerülhet a kérdés benne, hogy vajon visszafogok e mindezzel élni. Erre a kérdésre nem lehet jó választ adni, mert ehhez meg kell ismerni a másikat. Meg kell ismerni engem, és rájönnie, hogy én soha nem adnám ki Őt, bármi is történne kettőnk között. Erre pedig nem szavak, hanem tettek kellenek, és az idő fogja megválaszolni helyettem a kimondatlan kérdést. - Nem lennék a beosztottad. - vallom be őszintén, amikor azt feltételezi, kiakadnék tőle, ha látnám munka közben. Csak pár telefonbeszélgetését csíptem el, és az éppen elég volt. Viszont igazat adok abban, hogy ezt másképp nem lehet. Erős kézzel kell irányítani a hozzá tartozó embereket, különben kicsúszhat az irányítás. és csak káosz alakul ki, ami egy cégnek sem tesz jót. - Fátylat rá. - bólintok egyet, és megkönnyebbülök, hogy ezt megtudtuk beszélni. Tényleg zavartak a történtek. Jobb így, hogy kimondtuk mindketten, és nem csak kerülgettük a dolgot úgy, ahogy egész héten. Roppant mód zavart a rideg viselkedése, és emiatt én sem tudtam olyan kedves lenni, mint azelőtt. Kölcsönösen megmakacsoltuk magunkat. Ezért is nagyon félelmetes, ha két ilyen makacs ember összetalálkozik, és nem tudom, hogy a jövőben mi sülhet ki ebből, már csak ezért is. - Jó megfigyelő vagy. - Mosolyodom el, amikor a körém húzott falakról beszél. Mert azok a falak léteznek, de még mennyire. Okkal vettem magam körül velük, és Ő szépen lassan elkezdte bontogatni az én kis váramat, ami eddig védelmezett. Nagyon sokat haladt így is előre, de még nem sikerült teljesen lerombolnia azokat. Mert még mindig vannak olyan titkaim, amikről egyszerűen képtelen lennék beszélni, Fogalmam sincs, hogy miért nem tudok erről beszélni. Nem gondolom, hogy miatta, mert nem bíznék meg benne, vagy mert korainak érzem, de az is lehet, hogy így van. Ott van a gombóc a torkomban, és hiába látom a kérdést a szemeiben, nem tudok megszólalni. Jobb is, hogy nem kérdezte meg hangosan, így könnyebb és inkább a varratával vagyok elfoglalva. - Azért arra kíváncsi lennék, mit tettél volna akkor, ha még sem jövök be a kórházba ma. - tényleg nem ismertem valami jól előtte. Azt tudtam, hogy a munkában kitartó, de hogy a kapcsolataiban is ilyen, főleg egy nőnél, azt nem gondoltam volna. Ettől függetlenül jól esik mindaz, amit mond. Különlegesnek érzem magam tőle. - Az orvosod vagyok, megtehetem. - az állam felszegem kissé, miközben ezt mondom. Teljesen nyilvánvaló, hogy én sem szeretnék csak úgy lemondani a reggeli.l. örömökről. Főleg, hogy egy egész hétre elutazik. Elég volt pár órát eltöltenem Vele, és máris függök tőle. Félelmetes ebbe belegondolni. . Majd nagyon óvatos leszek. - Suttogom huncut mosollyal az arcomon, és a szemeim játékosan csillannak meg. Végzem a kötéssel, és összegyűröm a kezembe az okozott szemetet és a régi kötést egy kis gombócba. - Eszemben sincs! - nevetem el magam, amikor panaszosan kijelenti, hogy elzavarnám. Eszemben sincs, de nem vagyok annyira önző, hogy azért panaszkodjam, miért nem marad itt velem. Jövőhéten szinte mindennap dolgozom, így felesleges lenne itt marasztalni, amikor nem is lehetek vele. Már épp azt fontolgatom, hogy felállok, és kimegyek a kukához, hogy kidobjam a szememet, amikor felül, és tekintetem rá emelem. Zavartan mosolygok, még az előbbi kijelentésem miatt. Furcsa felismerés volt ez, és csak most döbbenek rá, mennyire megszoktam azt, hogy ott van a közelemben, a kórházban. Megcsókol, én pedig másik kezemmel végigsimítom az arcát. Újból felteszi a kérdést, én pedig veszek egy mély levegőt, és lehajtom kissé a fejem. Látom rajta, hogy tudja a válaszom előre. - Nem lehet.., pedig hidd el, nagyon szívesen elmennék és megismerném a családod is. De nem rúghatok fel mindent csak így. - ingatom meg a fejem. Én nem a magam főnöke vagyok, és van egy saját beosztásom, amihez tartanom kell magam. Csak sürgős esetben tehetném meg azt, hogy mindent felborítok, de ez nem abba a a kategóriába tartozik. - Huszonegy műtétem van előjegyezve, nem mondhatom le őket csak azért, hogy elszökjek Veled. Pedig megtenném... de nem lehet. - Látszik rajtam, hogy komolyan mondom, és tényleg Vele mennék, de az időzítés a legrosszabb. Most főleg. Felállok mellőle, és a konyhába kisétálok, hogy a kis gombócot kidobjam, majd visszasétálok hozzá a kanapéhoz, és a kezem nyújtom felé. - Felmegyünk? -
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Re: I want you to stay... 
