Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Fogalmam sincs, mikor kanyarodunk el ebbe az irányba, ahol most vagyunk. Mintha az érzelmek hullámvasútján lennénk, amelyen még sosem ültem, és nem tudom, mi lesz a következő állomás. Mintha felbomlott volna a korábbi rend, és összekuszáltunk volna mindent. Itt már nincs szó beteg-orvos felállásról. Azt hittem, ez az egész csak arról fog szólni, hogy a kettőnk közötti fellángolásnak engedjünk, és hagyjuk magunkat sodródni az árral. Tudtam, hogy megfog történni közöttünk az, amire nyilvánvalóan mindketten vágytunk. Egészséges felnőtt emberek vagyunk, nincs is mit ezen szégyellni. Legalábbis neki biztos nem. Hiába éljük a huszonegyedik században, a nők megítélése nem változott. Ha egy férfi sok nővel van együtt, akkor az menő srác, ha egy lány teszi ugyanezt, akkor ribanc. Nincs mit ezen szépíteni. Igazából nem zavar ez a sztereotípia, hiszen mindenki éljen úgy, ahogy neki a legjobb. Nem sok férfi volt korábban az életemben, sőt.. éppen ezért lepődök meg magamon is, hogy egyszerűen csak beszálltam a kocsijába, eljöttem a házába, és mindenfajta bevezetés nélkül lefeküdtem vele.. és élveztem. Nagyon is. Ettől egy kicsit könnyűvérűnek érzem magam a lelkem legmélyén, mert tudom, hogy ez nem helyes. Vagy legalábbis nem így cselekedtem azelőtt. Az egészben az a legbosszantóbb, hogy még csak lelkiismeret furdalásom sincs a történtek miatt, sem mert könnyűvérűként viselkedem. Csak lassan esik le a tantusz, és jövök rá, miért nem érzem magam rosszul. Egészen egyszerű a megoldás, hiszen itt van pont az orrom előtt. Mert Gareth nem kezel úgy, mintha az lennék. Tudom, látom, érzem. Beszélget velem, megnevetett, olyan személyes történeteket mesél el nekem, amit nem sok mindenki tudhat rajta kívül. Főz nekem, ezáltal gondoskodik rólam, és olyan mérhetetlenül kedves dolgokat mond, amire pedig végképp nem számítottam. És amit nem szoktak a könnyűvérű nőknek mondani. Miért tenné ezt, ha nem venne komolyabban? Mindenfajta erőfeszítés nélkül juta minden ujjára egy nő, és nem lenne szükség ilyen körök lefutására. Annyira sulykoltam magamba azt, hogy ez nem lesz több egy futó éjszakánál, hogy nem is vettem észre azt, amit mindvégig láttam. – Igen, a megnyerő társaságod a legfőbb indok. – válaszolok, és kissé megint elvarázsoltam nézek Rá. Most, a gondolataim sebesen kattognak a fejemben, és végre látom azt amit látnom kell, egy kicsit másképp nézek a másikra. Újfent megerősíti a korább elhangzott kérdését, nyomatékosítva bennem, hogy komolyan gondolta, én pedig a szemeibe nézve lassan bólintok egyet. – Tudom. – elhallgatok egy pillanatra, és a csend megint ott lóg kettőnk között, miközben egy pillanatra sem engedem el a tekintetét. Kicsit közelebb hajolok hozzá, és az orrom hegyét az övéhez érintem egy pillanatra. – Nem akarok eltűnni az életedből Gareth. Szeretnék még több időt Veled tölteni, és még jobban megismerni, mert minél többet tudok meg Rólad, annál inkább lenyűgözöl.. és ezt most őszintén mondom. – Sokkal többet tudtam meg Róla, amióta elhagytuk a kórházat, és mindenféle megjátszás nélkül viszonyulunk egymáshoz. Látszik rajtam, hogy tényleg komolyan gondolom azt, amit mondtam. Fürkészve nézem a barna szemeket, amelyben eddig rengeteg bizonytalanságot, és ki nem mondott kérdést véltem felfedezni. – Azt hittem, már rég kinyomoztad, hogy hol lakom. De nem baj, majd bepótoljuk a dolgot. – Ezt már kis mosollyal az arcomon mondom, egy újabb burkolt invitálás keretein belül. Ha már nem nyomozatott le, akkor majd én magam viszem el a lakásomba, ha egyszer úgy adódik. Apró csókot lehelek az ajkaira, amolyan kis kedveskedőst, nem vágykeltő csókot. Finom, szeretetteljes érintés ez. A szemeim forgatva nevetem el magam, amikor megkérdezi, mit ártott nekem, nem is felelek semmit, ahogyan arra sem, hogy szerinte a fél kórházat bepakoltam. Az utóbbiban igaza van. Női megérzés, keverve orvosi háttérrel ezt eredményezi. Betettem mindent, ami kellhet a seb kezeléséhez. A dicséretet hallva, csak rákacsintok, és a táskámért indulok. A táskám a lábamhoz teszem, és mellé ülök a kanapéra, vele szemben. Lassan lehúzom a kötést, vigyázva, hogy a ragasztó része ne nagyon tépje meg a bőrét. Alig, hogy ezzel végzem, meghallom a szavait, és felkapom a fejem, hogy ismét a szemeire emeljem a tekintetem, és úgy hallgatom, amit mond. Ismét úgy érzem, mintha egy perce a gyermeket látnám, aki soha nem kapott szeretetet, sem törődést. Nem tapasztalhatta meg milyen az, ha foglalkoznak vele, ha ápolják, gondoskodnak róla. A szívem szakad meg. Gondolhatnám azt is, hogy kissé hihetetlen az egész. Nők tucatjaitól kap kiemelt figyelmet, olyat, amire sok férfi vágyna, és ennek ellenére azt állítja, hogy nem kapott még sosem eleget egy nőtől sem.. de tudom, hogy itt most nem erről van szó. Ha valaki akart is volna róla gondoskodni, azt pedig nem engedte. – Nincs mit megköszönnöd. – nyílt tekintettel nézek a másikra. Láthat mindent a szememben, nem rejtek semmit véka alá. Természetes, hogy gondoskodom róla, mert ezt akarom, és nem azért, mert orvos vagyok, hanem mert Róla van szó. – Szerettem volna az elmúlt napokban is többet melletted lenni csak.. – Megakadok a beszédben. Úgy tűnik ragályos ez a dolog, mert most én nem találom a szavakat. Lehajtom kissé a fejem, és inkább belenyúlok a táskámba, és kiveszek egy fehér csomagot, amit gyors mozdulattal bontok ki, és veszek ki belőle egy steril gézlapot. Egy apró barna üveg is előkerül, amelyben fertőtlenítő van. Mindez másodpercekig tart csupán. – Szégyelltem magam a történtek miatt. Ráadásul elég makacs is vagyok. – felnézek rá kissé szégyellősen. Talán nem is kell elmagyarázzam a dolgot, mert már nagyon is ismeri a makacs oldalam. – Nekem is sokat jelent, hogy nem mondtál le rólam. – Vallom be, majd ismét lesütöm a tekintetem, és a gézlapra teszek a fertőtlenítőből. – Ez egy kicsit csípni fog. – szólok előre, majd a sebet lefertőtlenítem. Hogy a csípő érzést enyhítsem, a seb fölé hajolok, és finoman fújni kezdem, miközben végighúzom párszor az átitatott gézt.
Az első pillanatban, mikor megláttam, nem hittem volna, hogy idáig eljutunk. Hogy egyszer eljön velem haza, és lefekszünk egymással. A legelején csak azt akartam, mint a többi nővel ezelőtt. El akartam csavarni a fejét, és megkapni őt, mint a többi nőt. Bántotta a büszkeségemet, hogy nemet mond. Sosem mondtak nemet, ha pedig ritkán elő is fordult, akkor az nem esett ennyire rosszul, mint tőle. Mintha már akkor is éreztem volna a sejtjeimben, hogy ő több annál, mint azok a nők, akikkel eddig dolgom volt. Őt nem nyűgözte le a pénz, vagy a szép szavak. Nem olvadt el a bókjaimtól, és sokszor hozott ki a sodromból. Előtte sosem gondoltam bele abba, hogy egy nő jelenthet nekem többet, mint a vágyaim kielégítését. Nem tekintettem őket emberszámba, egyiket sem, és hazudnék, ha emiatt bűntudatom lett volna. Nem volt sosem, és most sincs, azt tudom, hogy miután megkaptam az elutasítását, akkor éreztem azt, hogy pofára estem. Nehezen, de beismertem magamnak, mégsem adtam fel. Mindezek mellett mégis csaptam a szelet a többi nővérnek, aki hagyta, és tudtam, hogy tetszem a doktornőnek, de rossz stratégiát vettem fel akkoriban. Egoista, önző módon viselkedtem, és nem érdekelt semmi. Csak az a bizonyos fekete lyuk tátongott bennem, amit elnyomtam magamban sok munkával, és azzal enyhítettem, hogy virágokat küldtem a nőnek, aki nemet mondott nekem. Mikor másodszorra bekerültem, és megnyíltam neki, tudtam, hogy ezt nem hagyhatom annyiban. Nekem ő kell. Még akkor sem ismertem volna el, hogy nem csak szexet akarok, viszont mikor alkut ajánlott, akkor tudtam, hogy belemegyek a játékba, és nem esek egyből neki, ahogy a többi nővel tettem. Viszont a vitánk után elbizonytalanított. - Te is lenyűgözöl, élvezem a társaságod. Más emberré teszel... Sosem voltam ilyen, soha... - mondom halkan, ahogy orra az enyémhez ér. Kívánom minden percben, de ez az érintés mást mutat, mást éreztet velem. Kellemes, meghitt érzés, biztonságos. Félelmetes, de egyben biztonságot ad. Sosem éreztem ennyire felszabadultnak magam, és ezért hálás vagyok neki. Tekintetemben érzelmi kavalkád örvénylik, és magam se tudom, mit vesz ki belőle Ivonne, és remélem, hogy nem fog visszaélni vele. - Nem volt rá indokom. Gondoltam, felhívsz magadhoz valamikor - érintem gyengéden az arcát, majd két tenyerem közé veszem. Homlokát érintem ajkaimmal, majd orra hegyét, végül ajkait. Lágy csók ez, rövid és törődő. Olyan érzés ez, mintha hazaértem volna. Mintha mindig is őt kerestem volna. Féltem, rettegtem ettől az érzéstől, ahogy most is rettegek, hiszen nem tudja, mennyire sebezhetővé váltam általa. Az érzéseim által. Habár magam sem tudom, mi ez az érzés. Érzem, és felemészt, a csontomig hatol, és magával ránt. Rám talált, és elvett mindent, amit eddig felépítettem. Hevesen ostromolva a falaimat, ledöntötte azokat. Itt vagyok mellette, és rá kell eszmélnem, hogy kiszolgáltatottá tett engem. Eme érzés úgy rohan végig rajtam, mint egy hurrikán egy városon, s néha fojtogat, mégis édes érzés ez valahol. Édes méreg. Belopja magát az életembe, az elmémbe, és a szívembe is. - De igen van... el sem tudod képzelni, mit tettél értem - pillantok rá, majd figyelem kezének pontos mozdulatait, ahogy leszedi a kötést a sebről, ami még kicsit sebes, de már sokkal jobb állapotban van, mint a műtét után. - Ne sajnáld. Hirtelen fel tudom kapni a vizet. Ez amolyan családi vonás... - engedek meg magamnak egy zavart mosolyt. Az érzéseimről beszélek valakinek, és ha ezt külső szemmel látnám, már felpofoztam volna magam, vagy kínomban nevetnék, hogy lehetek ennyire ostoba, de így, benne a helyzetben nem gondolok semmire, csak rá, és rám. Ránk. - Ne szégyelld. Fájdalmaim voltak. Nehezen viselem, ha beteg és tehetetlen vagyok. A szavaid akkor... - mielőtt elkezdtem beszélni, megragadtam a bal kezét, és összekulcsoltam ujjainkat. A szavakat én is elvesztem, mert hogy mondjam el neki? fogalmam sincs, hogy tehetném meg anélkül, hogy nevetségessé válnék. - Sértettek. Úgy éreztem, nekem van igazam, és abban az esetben sosem kérek bocsánatot... Mindemellett én is makacs vagyok - mosolyodom el, majd elengedem a kezét, hadd tegye, amit tennie kell. Aztán ismét egy mondatot céloz felém, amire felkapom a fejem a sebemről, majd egy félmosoly jelenik meg arcomon. - Nem akartam feladni... Valami nem hagyta, és jól döntöttem, jól érzem magam veled - mondom őszintén, habár nem olyan mondat, amire más esetben reagálnék, most viszont úgy érzem meg kell tennem. Aztán csend áll be közénk, én pedig hagyom, hogy a sebemet tisztítsa. Az első érintésnél felszisszenek, mert tényleg csíp az a fertőtlenítő és egy pillanatra a hasam is megkeményedik, de aztán elengedem az izmaimat, és ahogy hozzászokom a fájdalomhoz, már fel sem tűnik. Egy lágy mosollyal figyelem az arcát, miközben ő teszi a dolgát, ahogy fújja a sebet. - Jól áll neked a koncentrálás - billentem oldalra a fejemet hogy jobban lássam az arcát, amit most elrejt barna haja félig, és szinte szuggerálom, hogy rám emelje kék tekintetét...
– Ezt nehezen hiszem el. – megint csak egy kedves mosoly játszik ajkaimon, és a tekintetemből ugyan ez a melegség sugárzik, ahogy nézem. Hangom dallamosan töri meg a kettőnk között beálló csendet. Tényleg nem hiszem el, hogy soha nem volt ilyen ember, és az is tény, hogy nem ismertem azelőtt. Már amikor legelőször is rossz embernek titulálta magát, azt is ilyen kétkedéssel fogadtam. – Csodákra én sem vagyok képes. – A beteg szervezetet megtudom gyógyítani, a testben oda nem illő dolgokat ki tudom venni, a felnyílt sebeket összetudom varrni, de ez úgy személyiséget nem tudok létrehozni, hiszen az egész egyszerűen lehetetlen. Ezért sem gondolom azt, hogy mindezt én alkottam volna meg, az már sokkal inkább reális, hogy én hoztam elő ezt az oldalát, előcsalogatva lelkének legmélyebb szegletéből. Akkor viszont feltételezhető, hogy már korábban is ott lappangott benne, egyszerűen csak elnyomta a dolgot. Már csak a múltban történt sok szörnyűség miatt is. Persze erről nem fogok vele vitatkozni, hiszen értelmetlen lenne, csupán reagáltam a szavaira. Mindenesetre jól esnek a szavai, hogy azt mondja lenyűgözöm, és a társaságom is élvezi. Ugyan ezt érzem én is, és ez csak egyre fokozódik. Szemeiben igazi érzelmi kavalkádot érzek felfedezni, és kicsit mintha a saját szemeim látnám. Annyi különbséggel, hogy én helyére tudom tenni a dolgokat. Rá kell ébredjek, hogy mennyire is kedvelem a mellettem lévő férfit. Úgy igazán, és tényleg jóleső érzés jár át most, hogy mellette vagyok, és csak rám figyel. – Jól gondoltad. Csak azt hittem, Mr. Irányításmániás előre lenyomoztat rólam mindent. – suttogom neki, és a hangomban huncutság lopózik be, ahogy kicsit megint pimaszkodom Vele. Rosszindulatról szó sincs, ez megint csak én vagyok. Arcom a kezei közé veszi, és lehunyt szemmel hagyom, hogy apró csókokat leheljen rá. Nagyot szusszanok, és csillogó szemekkel nézek vissza Rá, amikor elenged. Ezek a kedves gesztusok teljesen rabul ejtenek. Ó Istenem ne tedd ezt velem, ez itt már rég nem a kísértésről szól, hiszen az már megtörtént. Megakarom ismerni, és több időt is szeretnék vele tölteni, de az érzelmek.. rettegek, hogy kötődni fogok valakihez, aki nem biztos, hogy viszonozni tudja. Bármit is látok most a barna íriszekben. Nem tudom, mire gondol, amikor tovább akaratoskodik a köszönetet illetően. Azt tettem, amit tennem kellett; megmentettem az életét, és kiálltam mellette és magam mellett is, amikor kicsit ráförmedtem, hogy vegye komolyan ezt az egészet. Amikor azt mondtam Neki, hogy sétáljon ki a kórház ajtaján, azt sem gondoltam komolyan. Soha nem hagytam volna, hogy elmenjen, és szerintem ezt Ő is tudja. – Az olasz temperamentum. – sandítok rá somolyogva, amikor közli velem, hogy hirtelen feltudja kapni a vizet. Ezt én is tapasztaltam. Elég egyetlen félre értett szó, és ha még fájdalmai is vannak hozzá, akkor bizony robban a bomba, és még engem is kipenderít a helyiségből. Ujjaink egybefonódnak, de anélkül is minden figyelmem az Övé, és most is csendben várom, hogy megformálja a szavakat, kimondva ezzel a gondolatait. – Nem volt szándékomban az, hogy megsértselek. Így utólag úgy gondolom, hogy egész egyszerűen félreértettük egymást. Ettől függetlenül sajnálom a dolgot. – Már akkor is elnézést kértem Tőle, még ha utána el is mentem, de most is megteszem, és őszintén mondom mindezt. Tényleg nem állt szándékomban megbántani Őt. Egyébként sem vagyok az a típus, aki sértegeti a másikat. Az utóbbi napokban rágódtam a dolgon, nem is keveset, de már el is felejtettem, mi is volt az, ami ennyire rosszul eshetett neki. Azon pedig elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy Ő is makacs. Vajon két ennyire önfejű ember mennyire képes kijönni egymással? Mert a mostani helyzet teljesen álomszerű. – Pedig sokan feladták már előtted. – jegyzem meg, amolyan félvállról, majd felnézek ismét a férfira. – Örülök annak, hogy most tévedtem. – Mert tévedtem. Azt gondoltam, hogy lezárom a betegpapírjait, megbeszélem vele az utókezelést, és úgy sétál ki a kórházból, mintha mi sem történt volna. S akkor megláttam az asszisztensét, ahogy teszi-veszi magát, és elkapott a féltékenység. Mivel elég őszinte típus vagyok, nem is álltam meg szó nélkül, és erre reagálva egész egyszerűen megcsókolt. Előtte azért még kicsikarta belőlem azt, hogy kedvelem. Szóval tévedtem, mert nem gondoltam, hogy ilyen kimenetele lesz az egésznek. Éppen a sebével foglalkozom, és nézem meg közelebbről, miközben fertőtlenítem, amikor hallom a bókját. Alig telik el pár másodperc, felnézek rá, egyenesen a szemeibe, majd lassan kiegyenesedem, és elmosolyodom. – Épp, hogy nem repedt fel a sebed. – szólalok meg, majd előveszek egy kis fehér tégelyt, aminek a tetejét lepattintom, és fehér krém lesz látható. Ujjaimmal egy keveset kiveszek belőle, majd miután a fertőtlenítő már elpárolgott, bekenem a sebet bőségesen, nem sajnálva a krémet. – Sajnálatos módon azt kell mondjam, hogy bizony ezt pihentetni kell, így nincs több… huncutkodás. – Elvigyorodom a végén, majd amikor végzek a seb bekenésével, akkor egy nagyobb gézlapokból álló kis csomagot bontok fel, és helyezem a sebre. – Ebből a szempontból is nagyon jó ötlet, hogy elutazol egy kicsit. – jegyzem meg, és a nézésemből és a mosolyomból Ő is tudja, hogy mire gondolok. Nem lesz meg a kísértés, vagy legalábbis jó sok kilométer fog minket elválasztani, és így azért könnyebb. Közben előkerül a ragasztó és egy kis olló is a táskámból, és gyakorlott mozdulatokkal leragasztom a sebet. – – Kész vagyunk. – Mondom neki, ahogy szemrevételezem a kész művemet, majd megint rá pillantok. – Bután fog hangozni, de.. hiányozni fogsz. – ezt tulajdonképpen az utazásához fűzöm hozzá. Csak most tudatosul bennem, hogy eddig mindennap láttam, és tudtam hol van, és észrevétlenül is bekukkanthattam hozzá, például éjszaka, amikor mélyen aludt. De most messze lesz tőlem, és hogy jobban belegondolok… nem is örülök ennek a dolognak annyira.
- Pedig elhiheted. Idejét sem tudom, mikor nem gondoltam a munkámra utoljára. Talán sosem volt ilyen, de még az sem érdekel, ha kismillió nem fogadott hívásom lesz... És ezt te érted el, ahogy azt is, hogy kedves legyek... Mondanod sem kellett - nem tudom, miért nyílok meg neki ennyire. Szeretném, ha tudná, hogy képes vagyok más érzelmek kimutatására, tudok kedves lenni, viszont azt egy percig sem gondoltam volna, hogy eléri valaki nálam azt, hogy ne jusson eszembe a munkám, az ügyfeleim, vagy az asszisztensem, aki folyton hívogat, ha ki kell mennie egy étteremhez, mondjuk beszedni a bevételünket, vagy a könyvelést átnézni. Nem érdekel. Eszembe sem jut, és nem is akarok erre gondolni, csak élvezni az életet. - Pedig képes vagy rá... Lehet, hogy itt volt, valamikor bennem az, akit megismertél bennem, de azt elfelejtettem rég... -hajtom le a fejem, mikor rájövök, mennyire képes vagyok megnyílni valakinek, akit egyre közelebb engedek. Tudom, hogy ez több, mint testi vonzalom, hiszen az egész lényem vágyik rá. Mintha eddig nem is léteztem volna, ő pedig élettel töltött meg. mintha eddig csak egy robot lettem volna, aki mást sem tud, csak dolgozni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, és akkor is hazudnék, ha azt mondanám, tudom, mi folyik kettőnk közt. Nem tudom, és nem merek belegondolni abba, hogy mennyire megváltoztat a közelsége. Sosem voltam ilyen közvetlen, sosem érintkeztem ennyit csak úgy valakivel. Nem csókoltam vagy simogattam meg valakit csak azért, mert ezt akarom, vagy azért, mert jól esik. Most viszont megteszem, és a bőrét érezni az ujjaim alatt olyan érzés, ami semmivel nem összehasonlítható. Mindig is kerültem a felesleges fizikai kontaktust, és ezt eddig annak tartottam. Az efféle gyengédséget sosem láttam, sosem éreztem, és senki nem tanított meg rá. Senki nem mondta el, hogy kell, senki nem mesélt olyan érzésekről, amik egy férfit a nőhöz köthetnek. a nagybátyám is érdekből házasodott, érzelmek nélkül. Sosem láttam, hogy valaha meghitt és bensőséges kapcsolatba bonyolódtak volna. Ahogy Joe is kerülte a fizikai kontaktust. Persze mert erre nevelték, ebben hitt. Én is ebben hiszek, és így nevelt fel. Hálás vagyok neki, de ettől függetlenül vannak hiányosságaim. - Irányításmániás? Látnál, ha dolgozom... Biztos kiakadnál... - mosolyodom el, és ismét a tekintetét kutatom. Hát igen, sokszor visszajön a pletyka, hogy milyen borzalmas főnök vagyok, de a fizetés az persze jól esik nekik. Szerencse, hogy a paranoiám miatt van egy-két olyan alkalmazottam, akik a többieket figyelik, nem szeretném, ha meglopnának, vagy valami ilyesmi. Tudom, hogy ez már beteges, de szeretem az egyenességet, és ha én kerestem meg azt a pénzt, más ne tegye magáévá. Máskülönben sehol sem tartanék azt hiszem. - Az olasz temperamentum... Igen, ez mindenkin kijön a családban. Szerencséd, ha nem látod a vitákat, ha nem értünk egyet valamiben... - nevetek fel, hogy jelezzem, azok nem is igazából vérre menő viták, hanem csak éles összeszólalkozások. Odáig még nem fajult, hogy össze is verekedjünk, csak pár perces duzzogás volt jellemző. Kivéve engem és a húgomat. Vele mindig olyan gyorsan össze tudunk kapni, túlságosan is hasonlók vagyunk. Mindenesetre büszke vagyok a származásomra, habár Olaszországban, csak nyaralni voltam, és meglátogatni őseink sírját. A nagyszüleink már Kanadában telepedtek le. Utána a család szétszéledt, apámnak van a farmja ott. nagyot sóhajtok, ahogy őt figyelem, miközben éppen fertőtlenít, majd lekeni a sebet valami krémmel. - a szavaid akkor bántottak... De fátylat rá, én értettelek félre - mosolyodom el, hiszen nevetséges dolgon kaptam fel a vizet. Az egészségemre terelte a figyelmet, és a határok feszegetésére, és nem ismerte el, hogy neki is vannak határai, pedig az egyértelmű túlhajszolás jelei voltak megfigyelhetőek rajta. Aztán tett egy megjegyzést, amiből azt vettem ki, hogy ott sem kellene lennem. Magamra vettem, hamar magamra veszek dolgokat, és képes vagyok napokig duzzogni. Nem is akartam nagyon látni őt, de bejárt hozzám, és igyekeztem a minimálisra szorítani a beszélgetéseket, annak ellenére, hogy bocsánatot kért, miután kiküldtem őt, csak elfordítottam a fejem. Hagytam, hogy végezze a dolgát. Nem tudtam volna mit mondani, így inkább hallgattam, azzal nem ártok. Viszont az ő ridegsége kellemetlenül érintett, és ez az utolsó napomon tudatosult bennem. Előtte próbáltam munkával elnyomni, de akkor már tudtam... Aztán féltékenykedett. Tetszett a szemében az a villanás, amit Elizabeth említése okozott. Ahogy enyhén magasabb lett a hangszíne, amikor róla beszélt. A csók csak bónusz volt, egy próba, hogy vajon tényleg érdemes-e küzdenem, vagy sem. Mert ha minden más hazudik, akkor is a csók az egyetlen, ami nem teszi. Őszintén csókolt vissza, szenvedéllyel, és minden megváltozott abban a pillanatban. Most is érzem, ő is érzi. Egyre erősebb a kötelék közöttünk, és nem akarom őt elengedni. - Mert ők nem érdemelték ki a figyelmed, és nem látták azt, milyen falak vesznek körül téged... - vallom be őszintén a megfigyeléseimet. Igen, látom a falakat, melyek okait elmondja, ha akarja. Úgy érzem ezt a részét nem firtathatom, nincs hozzá jogom. Csak megjegyzem, amit látok, amit magamon is éreztem. Nekem is elég erős fal épült magam köré. Sérült lelkek vagyunk, de mindketten más okból. Látom a szemében azt a különös csillanást, ami ott van az én pillantásomban is. A tükör sosem hazudik, és Ivonne tekintete mintha a sajátom tükörképe lenne. Ezt csak azok tudják, akik átéltek mindent megváltoztató fájdalmakat és tragédiát. - Nem ismertél, nem tudhattad, mennyire vagyok kitartó... Nem tűntem volna el az életedből - jelentem ki határozottan. Tévedni emberi dolog, nem ismer, milyen kitartó vagyok, ha akarok valamit, esetleg valakit. De ez, amit iránta érzek, az több, mint akarom, vagy vágyom rá. Ezt nem tudom megmagyarázni, vagy körbeírni, és tudom, hogy a tekintetem elárul engem. Tudom, hogy látja, biztos látnia kell. Képtelen vagyok vele szemben visszahúzni a falakat, és nem is akarom. - Nem tilthatod meg a reggeli "huncutkodást" Majd te kerülsz felülre - mosolyodom el hamisan, és egy kissé felháborodva. Tudja, hogy milyen hatással van rám, és tudja, hogy képtelen leszek megállni ezt az tilalmat. Én pedig tudom, hogy ő is el tudja felejteni. Nem érdekel, hogy felreped a sebem, majd begyógyul, ahogy a közelében lévő seb is begyógyult a gyomrom felett, amit ma már csak egy halvány heg jelez. - Már el is zavarnál? - vonom fel bal szemöldökömet kérdőn, de egy hamis mosoly ott játszik szám sarkában, és arra vár csak, hogy mosoly fakadjon belőle. - Ez nem hangzik bután. Jól esik... - ülök föl és hajolok közelebb, hogy most egy szenvedélyesebb csókot adhassak neki. Nem azért, hogy felhúzzam őt, hogy ismét kívánjon, hanem mert jól esnek szavai. - Velem jöhetnél... Van hely a gépemen, és találkoznod sem kellene Anettáékkal, ha nem akarsz - billentem oldalra kérdőn a fejemet. Egy pillanatra megkomolyodik a tekintetem, bár tudom, mit fog mondani erre, hiszen imádja a munkáját. Biztos, hogy nem fog eljönni velem, érzem. - Te is hiányozni fogsz - simogatom meg arcát, majd hagyom, hogy csend telepedjen ránk, és én közelebb húzzam magamhoz, ülő helyzetben. Jól esik őt a karjaimba zárni.
Ahogy beszél, kissé meglepetten pislogok Rá, és nem is titkolom, hogy mennyire nem számítottam erre a válaszra. Valahogy a munka nekem sem jutott eszembe, de még csak az enyém sem, nem hogy az övé. Azt pedig mindketten tudjuk, mennyire munkamániásak vagyunk, és nem könnyű ebből a szerepből csak úgy kitörni. Nem is gondoltam volna, hogy majd pont én leszek rá ilyen hatással.. és Ő rám. - Szeretem ezt a kedves oldaladat. - a munkára nem reagálok, mert addig sem beszélünk róla, csak az a kedves mosoly árulkodik az arcomon, ami most is meglágyítja vonásaim a meglepettség után. Gareth nagyon őszinte velem, és úgy érzem, ezt viszonoznom kell azzal, hogy kimondom azt, amit érzek. Legalábbis egy részét. Tudom, hogy fontos ez Neki, és nekem pedig egyre fontosabbá válik Ő, a gondolatai, az érzései. Valami megmagyarázhatatlan dolog indult el bennem. - És örülsz ennek? Hogy ezt az elfeledett régi éned kihoztam belőled? - A kérdés teljesen őszinte, és úgy is pillantok Rá. Hasonló helyzetben nem biztos, hogy más örülne ennek. Felmerülhet a kérdés benne, hogy vajon visszafogok e mindezzel élni. Erre a kérdésre nem lehet jó választ adni, mert ehhez meg kell ismerni a másikat. Meg kell ismerni engem, és rájönnie, hogy én soha nem adnám ki Őt, bármi is történne kettőnk között. Erre pedig nem szavak, hanem tettek kellenek, és az idő fogja megválaszolni helyettem a kimondatlan kérdést. - Nem lennék a beosztottad. - vallom be őszintén, amikor azt feltételezi, kiakadnék tőle, ha látnám munka közben. Csak pár telefonbeszélgetését csíptem el, és az éppen elég volt. Viszont igazat adok abban, hogy ezt másképp nem lehet. Erős kézzel kell irányítani a hozzá tartozó embereket, különben kicsúszhat az irányítás. és csak káosz alakul ki, ami egy cégnek sem tesz jót. - Fátylat rá. - bólintok egyet, és megkönnyebbülök, hogy ezt megtudtuk beszélni. Tényleg zavartak a történtek. Jobb így, hogy kimondtuk mindketten, és nem csak kerülgettük a dolgot úgy, ahogy egész héten. Roppant mód zavart a rideg viselkedése, és emiatt én sem tudtam olyan kedves lenni, mint azelőtt. Kölcsönösen megmakacsoltuk magunkat. Ezért is nagyon félelmetes, ha két ilyen makacs ember összetalálkozik, és nem tudom, hogy a jövőben mi sülhet ki ebből, már csak ezért is. - Jó megfigyelő vagy. - Mosolyodom el, amikor a körém húzott falakról beszél. Mert azok a falak léteznek, de még mennyire. Okkal vettem magam körül velük, és Ő szépen lassan elkezdte bontogatni az én kis váramat, ami eddig védelmezett. Nagyon sokat haladt így is előre, de még nem sikerült teljesen lerombolnia azokat. Mert még mindig vannak olyan titkaim, amikről egyszerűen képtelen lennék beszélni, Fogalmam sincs, hogy miért nem tudok erről beszélni. Nem gondolom, hogy miatta, mert nem bíznék meg benne, vagy mert korainak érzem, de az is lehet, hogy így van. Ott van a gombóc a torkomban, és hiába látom a kérdést a szemeiben, nem tudok megszólalni. Jobb is, hogy nem kérdezte meg hangosan, így könnyebb és inkább a varratával vagyok elfoglalva. - Azért arra kíváncsi lennék, mit tettél volna akkor, ha még sem jövök be a kórházba ma. - tényleg nem ismertem valami jól előtte. Azt tudtam, hogy a munkában kitartó, de hogy a kapcsolataiban is ilyen, főleg egy nőnél, azt nem gondoltam volna. Ettől függetlenül jól esik mindaz, amit mond. Különlegesnek érzem magam tőle. - Az orvosod vagyok, megtehetem. - az állam felszegem kissé, miközben ezt mondom. Teljesen nyilvánvaló, hogy én sem szeretnék csak úgy lemondani a reggeli.l. örömökről. Főleg, hogy egy egész hétre elutazik. Elég volt pár órát eltöltenem Vele, és máris függök tőle. Félelmetes ebbe belegondolni. . Majd nagyon óvatos leszek. - Suttogom huncut mosollyal az arcomon, és a szemeim játékosan csillannak meg. Végzem a kötéssel, és összegyűröm a kezembe az okozott szemetet és a régi kötést egy kis gombócba. - Eszemben sincs! - nevetem el magam, amikor panaszosan kijelenti, hogy elzavarnám. Eszemben sincs, de nem vagyok annyira önző, hogy azért panaszkodjam, miért nem marad itt velem. Jövőhéten szinte mindennap dolgozom, így felesleges lenne itt marasztalni, amikor nem is lehetek vele. Már épp azt fontolgatom, hogy felállok, és kimegyek a kukához, hogy kidobjam a szememet, amikor felül, és tekintetem rá emelem. Zavartan mosolygok, még az előbbi kijelentésem miatt. Furcsa felismerés volt ez, és csak most döbbenek rá, mennyire megszoktam azt, hogy ott van a közelemben, a kórházban. Megcsókol, én pedig másik kezemmel végigsimítom az arcát. Újból felteszi a kérdést, én pedig veszek egy mély levegőt, és lehajtom kissé a fejem. Látom rajta, hogy tudja a válaszom előre. - Nem lehet.., pedig hidd el, nagyon szívesen elmennék és megismerném a családod is. De nem rúghatok fel mindent csak így. - ingatom meg a fejem. Én nem a magam főnöke vagyok, és van egy saját beosztásom, amihez tartanom kell magam. Csak sürgős esetben tehetném meg azt, hogy mindent felborítok, de ez nem abba a a kategóriába tartozik. - Huszonegy műtétem van előjegyezve, nem mondhatom le őket csak azért, hogy elszökjek Veled. Pedig megtenném... de nem lehet. - Látszik rajtam, hogy komolyan mondom, és tényleg Vele mennék, de az időzítés a legrosszabb. Most főleg. Felállok mellőle, és a konyhába kisétálok, hogy a kis gombócot kidobjam, majd visszasétálok hozzá a kanapéhoz, és a kezem nyújtom felé. - Felmegyünk? -
Ez a meghittség, ami most kettőnk közt van, más mint bármi. Nem tudom semmihez sem hasonlítani, érezni sem éreztem ezelőtt hasonlót. Nem tudom, mi zajlik bennem, nem értem, miért pont ő volt az, aki ennyi mindent el tudott érni nálam. Bár őszintén szólva meg sem próbálom megérteni, félek olyat tudnék meg, ami megijeszt, ami elzár tőle. Nem akarok elzárkózni előle, csak élvezni akarom a társaságát. Aztán elmondja nekem, hogy örül annak, hogy egy kedvesebbik énemet csalta elő. Felteszi a kérdéseit, én pedig hatalmasat sóhajtok. Nem tudom elmagyarázni, hogy mik zajlanak bennem, és keresem a szavaimat, amiket már sokadjára veszítek el. - Ha őszinte akarok lenni veled, már pedig az akarok lenni, nem tudom, hogy mit érzek. Élvezem a veled töltött időt, és mintha egy hosszú ideje tartó kómából ébredtem volna fel... - mély levegő beszív, lassan kifúj. Nem tudom, mit csinálok most, csak beszélek. - Felszabadult vagyok, ha melletted vagyok, és sosem éreztem még így. Mindemellett megijeszt az a sok érzés, ami bennem most kavarog ezzel kapcsolatban... - némaság. Őrült és kínzó, percekig tartó némaság. Hogy tudom ezt csinálni? Az egyik pillanatban tudom, mit akarok mondani, a másikban pedig olyan, mintha beszélni sem tudnék. - Nem tudom azt sem, hogy kihasználod-e ezt, vagy őszinte leszel velem mindig, ahogy azt sem, hogy mi folyik kettőnk között... - sóhajtok. Megint elakadok. Kezd megszokottá válni nálam. - Ez a sok dolog egyszerre fojtogat és tölt el jó érzéssel... Csak azt tudom, hogy nem akarom, hogy csak ennyi legyen, hogy szeretkezünk, és utána úgy tekintünk a másikra, mintha csak ismerősök lennénk, akik együtt töltöttek pár kellemes órát - kimondtam. Sikerült. Habár sok szünettel, és sok mély lélegzettel, de válaszoltam a kérdésére. Közben hol a tekintetét kutattam, hol pedig a kezemre siklott tekintetem, majd a kinti sötétséget és a megvilágított kertet figyeltem. Nehéz ez nekem. Nem tudom, hogy jobban bele akarok-e ebbe mászni. Nem tudom, hogy ki akarom-e tenni magam annak a ténynek, hogy sebezhetővé lettem valaki által. Nem tudom, mennyire akarom én ezt. Mégis azt mondtam, hogy igen, szembenézek azzal, ami bennem kavarog, és ne csak ennyi legyen. Nehéz lesz velem, és vele is. Mindketten makacsok vagyunk. Én mindezek mellé még hirtelen haragú is vagyok, mi nem egy pozitívum, de nem tudok ellene mit tenni. Csak meg akarom próbálni, még akkor is, ha jelen pillanatban érzem az a fojtogató érzést, mintha a szívemet markolná egy kéz, és szorongatná. A levegő olykor nehezen jut el a tüdőmig, és egy kicsit feszültté válnak izmaim is. Nem akarom hogy lássa, de még mennyire, hogy nem, de képtelen vagyok ebben a sebezhető állapotban visszazökkenni a hűvösség álcája mögé. - Azt hiszem kifaggattam volna Dr. Smith-et, merre is laksz, és oda mentem volna - válaszolok a nem kérdésnek hangzó szavaira. A többi mondatára nem is reagálok, viszont feltűnik, hogy képtelen beszélni arról, miért emelt olyan erős falakat maga köré. Nem erőltetem, majd elmondja. Biztos meg volt az oka rá, és nem akarom ezzel elüldözni mellőlem, így csak megfigyelve a látottakat, elraktározok minden apró kis rezzenést az arcán, mikor erről beszéltem. - Miért ne rúghatnánk? Tudod hogy csak pár telefon, és egy szép kövér csekk, és az igazgató elenged velem oda, ahová csak akarom - tárom szét a karjaimat. Tudja, hogy megtenném, tudja, hogy képes lennék ilyen dolgokkal elérni, hogy eljöjjön velem, de azt hiszem, korai lenne még bemutatnom Anettáéknak. Így csak hallgatom a heti programját. - Huszonegy műtét? Ki vagyok én, hogy el akarjam rabolni a nőt, aki ennyi ember életét mentheti meg? De ez akkor is túlhajszolás-gyanús... - csóválom meg a fejemet rosszallón. Aggódom érte, és bár tudom, hogy én is túl fogom magam hajszolni, ha dolgozni térek, de most nem beszélek magamról. Sőt azt is tudom, hogy Elizabeth folyton zaklatni fog. Aztán ő feláll, így felveszem az bokszeralsóm, és egy újabb pólót halászok elő a szekrényből, majd a táskámhoz lépek, és előveszem a telefonomat, ami kábé akkora, hogy három kisebb kijönne melőle, de ez nem csak telefonálásra kell nekem. Tudom nem kellene, de megnézem a nem fogadott hívásaimat, és felsóhajtok. - Látod, nélkülem sem tudnak élni. Bár ez még mindig nem hetvenhárom, csak huszonhét... Mint Elizabeth... Majd reggel felhívom - vonom meg a vállam, és a pultra helyezem a telefont, majd felteszem a töltőre. Így nem kell visszasétálnia a kanapéig. Tekintetem elkomorul, majd ahogy rá nézek, ismét feloldódik, ahogy a tekintetét kutatom. Elfogadom a felém nyújtott kezet, majd előre haladva irányítom, merre kell menni. Igen a [You must be registered and logged in to see this link.] is engem jellemez a sötét színeivel, és a fallal elválasztott irodai részleggel, ahol kanapé is van, és számítógép, mert néha itthon is éjszakába nyúlóan dolgozom, s ezzel bebizonyosodott a hatalmas munkamániám is. - Tudom... lebuktam - jegyzem meg, mikor felérve egy rövid ideig elkalandozik a tekintetem az irodai részlegen...
Egy pillanatig azt hittem, nem fog válaszolni a kérdésemre, annak ellenére, hogy mindvégig teljesen őszinte volt velem. Sokkal őszintébb, mint én, mivel ha jobban belegondolok, alig meséltem magamról, vagy a múltam azon részéről, melynek központi szereplője a férjem volt. Életem legszebb és egyben legrosszabb évek voltak azok, amelyek mélynyomot hagytak bennem. Túl bonyolult az egész, és még mindig úgy érzem, mintha itt lihegnének a szülők a nyakamban, akik tiszta szívükből gyűlöltek. Egészen Las Vegasig menekültem tőlük, és remélem, soha többet nem látom őket újra. Figyelmesen hallgatom a férfit, nem vágok közbe, kivárom a beiktatott csendet, és csak akkor szólalok meg, amikor már látom, hogy befejezte a gondolatmenetét. – Sok megválaszolatlan kérdés van bennem is, de egy valamiben biztos lehetsz, bárhogy is alakuljon ez kettőnk között, nem fogok visszaélni a Tőled kapott bizalommal, és nem fogok senkinek sem beszélni arról, ami kettőnk között valaha is elhangzott. – kezem az övére helyezem, és végig a szemeibe nézve beszélek higgadt hangon. Bennem fel sem merül a fordított verzió, nem gondolom egy percre sem arra, hogy bármivel kapcsolatban is visszaélne, ráadásul nekem nincs veszíteni valóm. Nincs rólam egy kialakult kép az emberekben amit le lehetne rombolni, és nem is vagyok egy jó menő cég feje. Veszek egy mély levegőt, és még mindig a kezét fogva folytatom. – Én sem tudom, mi is van most pontosan kettőnk között, de ez nem is baj. Nem kell, hogy most azonnal tudjuk, idővel eldől. Azt viszont tudom, hogy hasonlóan érzek, mint Te. Hosszú évek óta nem éreztem magam ilyen… elevennek, mint most Veled. Olyan, mintha az életem filmje, ami eddig fekete-fehérben forgott, hirtelen kapott egy tucatnyi színt. – Hangom végig nyugodt, és míg Ő többször elfordította a tekintetét, én végig Őt nézem, mi több, a szemeibe nézve mondom a szavakat, egy-egy lélegzetvételnyi szünetet tartva, mint ahogyan ez a mostani is. Láttam rajta, és hallottam a hangjában azt a sok bizonytalanságot. Megérteni az érzéseit helyette nem tudom, de talán azzal tudok segíteni, hogy elmondom, mi az, ami bennem kavarog. – Én sem szeretném, ha ez csak egy éjszakáról szólna. Annál sokkal jobban.. kedvellek. Nem is beszélve arról, hogy a legkevésbé sem vagyok az az egy éjszakás típus. Még ha a mostani viselkedésem nem is erre utal. – ismerem be. Sosem voltam az az ágyról ágyra járó típus. Ha a randi partnerem nem volt a legmegfelelőbb, inkább leléptem, és egyedül töltöttem az est hátralévő részét a nappalim kanapéján egy pohár borral. – Azok az érzés, amit az imént leírtál nekem, fantasztikus dolog. Tudom, hogy az, mert én is így érzem. Lehet azért érzed fojtogatónak, mert ismeretlen vizekre eveztél, de majd együtt kievezünk ebből, rendben? – Odahajolok hozzá, és egy újabb puha csókot lehelek az ajkaira, ha hagyja, ezzel megpecsételve az imént elhangzottakat. Szeretném, ha egy kicsit tudnám enyhíteni a benne tomboló vihart. Szeretném, ha bízna bennem, de azt is tudom, hogy ez nem fog egyhamar menni. Most már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Gareth nem tudja, mi az a szeretet, és milyen amikor két ember egymásba kapaszkodva küzdi át magát az élet akadályain. Nem akarom, hogy azt érezze, most már sebezhető lett általam, mert nem. Nem akarok neki ártani, legalábbis akarattal biztosan nem. A következő válaszokon már meg sem lepődöm. Mintha kicsit megint visszabillent volna a szerepébe. Az elsőre csak a szemem forgatom, amikor megint Smith kerül szóba. Amilyen pletykás az a pasas, még lehet ki is adta volna a címem, vagy ha Ő nem, valamelyik nővér megnézte volna az adatbázisban, elég lett volna egy kedves mosoly a férfitól, és az információ csak úgy áramlott volna. – Tudom, hogy a sajátos módszereddel eltudnád intézni, de az ilyesmi nem az én stílusom. – rázom meg a fejem mosolyogva, amikor felvázolja a fantasztikus tervét, hogyan fizetné le a kórházigazgatót és kérne ki engem a munkából. Soha ilyenre nem volt még példa, és ha rajtam múlik nem is lesz. Az ilyen tényleg nagyon távol áll tőlem. Lehet Gareth el sem tudja képzelni, mennyire. Arról nem is beszélve, hogy utána az egész kórház rólam pletykálna. – Napi négy műtét nem olyan sok. – Jegyzem meg, de nem fűzök hozzá többet. Igen, túlvállaltam magam ez nyilvánvaló, és azt már nem is teszem hozzá, hogy ezek több mint három órás műtétek, ha nem lép közbe komplikáció. Inkább mélyen hallgatok róla, mielőtt megorrolna rám azért, hogy túlhajszolom magam. Főleg, hogy most Ő pihenni megy, nem tudok vele példálózni. Nyerő helyzetben van. – Miattam ne fogd vissza magad, egy hívást még én is kibírok. – mosolygok rá, ahogy jövök vissza a konyhából, és látom, hogy azt a hatalmas telefont nyomogatja, amit a legutóbb elkoboztam a kórházban. Nem is értem, hogy lehet ilyen kütyüvel élni. Nekem még mindig egy hagyományos nyomógombos van, ami akár egy hétig is bírja töltés nélkül! Úgy bizony. A másik, hogy még csak nem is érdekel, hogy megint szóba kerül Elizabeth, és a telefonra vonatkozó megjegyzésem sem volt cinikus, vagy féltékenykedő. Javulok. Ujjaink újra összefonódnak, és hagyom, hogy a hálószobájába vezessen. Némán lépkedek mögötte, majd amikor felérünk a szobájába, hasonló látvány tárul elém, mint lent. Minden modern, és divatos, és tökéletes, no meg stílusos. – Kezdem azt érezni, hogy Te még rajtam is túlteszel. – a megjegyzését hallva én is az irodarészleget nézem, és a megjegyzésemet követően halkan elnevetem magam. Igaz, én sokkal több időt képes vagyok alvás nélkül kibírni, de azért még sincs egy kórházi ágy a lakásomban. Igaz, többet alszom bent a kórházban, mint otthon. Finoman az ágy felé próbálom meg terelni magunkat, és ha sikerül a tervem, és Gareth hagyja magát, akkor a takaró alá bújva simulok hozzá, amikor már mindketten vízszintben vagyunk. Persze maga az ágy hatalmas, én mégis szorosan mellette helyezkedem el.
Nyilvánvalóvá vált, hogy ő tisztában van ezekkel az érzésekkel,amik engem fojtogatnak, és gyengévé tesznek. Nem szoktam hozzá ehhez az érzéshez. Mindig is azt tanultam, hogy egy férfi nem érez, nem gyengül el, folyton ezt nevelték belém. Apám megvetett, mikor az első veréseknél elbőgtem magam. Akkor tanultam meg, hogy viseljem el a fájdalmat, hogyan szorítsam annyira ökölbe a kezem, és harapjak rá a nyelvemre, hogy felordítsak, vagy akár felnyögjek az ütései nyomán. Megtanultam, hogyan legyek kemény, hogyan viseljem el azt, ha mások lenéznek, vagy lekezelnek. Megtanultam megélni a jég hátán is. Ezeket mind tudom, hiszen ezt láttam, Joe így nevelt, így lettem az, aki ma vagyok. De egyetlenegy alkalommal sem tanultam meg kifejezni a szeretetet, vagy megtanulni kezelni. Nem tudom, milyen kötődni egy nőhöz, és a húgom volt az egyetlen, akinek egy alkalommal voltam képes kimondani azt a szót. Azóta megváltozott közöttünk minden, de hogy én valaha ezt egy nőnek kimondjam rajta kívül, elképzelhetetlennek tartom. Nem tudom, mikor kellene mit kellene érezzek ahhoz. Ahogy beszél, csak hallgatom őt, nem szólok közben, összekulcsolom ujjainkat, mikor a kezét az enyémre helyezi, és viszonozom a csókját is. Megnyugtat a tudat, hogy ő is hasonlóképpen érez, és az is, hogy ő tudja, mit is érzek, anélkül, hogy a megfelelő szavakkal mondtam volna el. Csak körülírtam, és mégis, mintha tudná mi ez az egész. Az viszont, hogy hova tartunk, mindkettőnk számára sűrű ködbe burkolózik. - Amit nem ismerek, az pontosan az, amit nem tudok kezelni. Nem éreztem így, de ha komolyan gondolod, rendben. Nem tiltakozom ellene - erőltetek mosolyt arcomra, mikor mondja, hogy együtt megoldjuk. így kell lennie, hiszek neki, hogy képes arra, hogy megnyugtasson, hiszen eddig is olyan hatással volt rám, mintha egy vihar temetett volna maga alá. Elsodor magával, és ezáltal új vizekre visz engem. Nem ellenkezem. Viszont a témaváltásnak nagyon is örülök, hiszen ha tovább kellene arról beszélnem, amit nem ismerek, akkor tényleg ismét elkerülnének azok a bizonyos falak, ezt pedig nem akarom. Nem, most nincs rájuk szükségem. - Napi négy műtét nem sok? Te tudod... Nem szólok bele... még - teszem hozzá ezt az apró, ám sokat mondó szócskát, miközben már a telefon a kezemben van. Nem is olyan nagy, de arra pont elég, hogy benne legyenek a napi teendőim, az ügyfelek nevei és számai, és még sok adat. Egy egész életnyi munka van rajta. Legalábbis egy része. A többi fenn van a szobámban és az irodámban. - Kibírja holnapig... Még nem telt meg a híváslistám - vonom meg a vállam, hiszen Elizabeth meg tudja oldani. Majd reggel, ha korábban kelek, felhívom, tudom, hogy korán fenn van szóval nem okoz problémát a dolog. Nem akarom elrontani az estémet a munkával, így inkább elindulok a szobám felé, ahol persze le is buktatom magam. - Tudod, rajtad nem lehet. Ha én elálmosodom, csak lefekszem a benti kanapén, vagy az ágyamon, de te megiszol egy kávét, és folytatod - jegyzem meg csipkelődve. Nem bántásként, és ezt a mosolyom is jelzi. Aztán az ágy felé araszol, én pedig követem, hogy a takaró alatt helyezkedjünk el. Az ágyam az egyik legkényelmesebb, legalábbis nekem az, szeretem, és könnyen el tudok benne aludni. Érzem, ahogy most is eluralkodik rajtam az az ismerős érzés. - Újat mondok azzal, ha azt mondom, te vagy az első nő, aki az ágyamban fekszik, és velem alszik el? Sosem hoztam ide egyetlen nőt sem - simítok végig arcán, és a homlokára adok egy puszit. Komolyan mondom, hiszen ez így van.Sosem tartottam senkit elég jónak ahhoz, hogy ide betehesse a lábát. A másik házam az más volt. Ott többször volt ilyen, de az a hely néha olyan érzetet kelt, mintha egy jól berendezett életnagyságú luxusház modellje lenne. Ez sokkal otthonosabb, és jobban is szeretem ezt a helyet. Lassan simogatom kezemmel a vállát, miközben hagyom, hogy az álmosság eluralkodjon rajtam, és az éberséget átvegye az alvás. Nem tudom, mikor sikerül elaludnom, csak azt tudom, hogy hamar megtörténik, ezzel most nincs gondom sok éve talán először.
Viszont a reggeli koránkeléssel igen, és túlságosan is hamar eljön ez a pillanat. Sok éve először most nem érzem azt a hatalmas fáradtságot, amit ezelőtt mindig is. Mintha az a kevés alvás, amit sikerült aludnom, teljesen fitté tett volna, de az igazi ok nem ez, hanem a mellettem fekvő nő. Az éjszaka folyamán ő elfordult, én pedig szemből ölelem őt, mikor felébredek. Haja illatát érzem meg először, majd egyenletesen le és fel emelkedő mellkasát figyelem. Mélyen alszik, én pedig tudom, hogy korán van. A tévé melletti órára siklik a tekintetem a félhomályban, ami pontosan öt óra ötvenkilenc percen áll. Semmi kedvem felkelni a nő mellől, aki ilyen szépéé varázsolta a reggelemet, így még sokáig nézem őt, majd kisöprök egy kósza tincset az arcából. Halvány mosoly kúszik az arcomra, ahogy láthatom nyugodt vonásait, amit nem fed semmilyen mesterkélt maszk, vagy más egyéb, csak ő maga az, senki más. Nem tudom, mennyi ideig nézem őt, de nem tudok mást tenni, csak az arcát figyelni, nem akarom elfelejteni ezt az érzést. Mégis ismét az órát fixírozom, ami már fél hetet mutat. Fel sem tűnik, hogy repül az idő. Mellette akarok lenni, mikor felébred, de nem akarom felébreszteni, és lentről meghallom a mozgolódást, ami halk, de mégis kivehető, így óvatosan kelek fel Ivonne mellől, és becsukva a szobaajtót, lesietek a földszintre. - Jó reggelt, Gareth - köszönt egy sejtelmes mosollyal a házvezetőnőm. - Bertha, jó reggelt. Csak nem kávét főzött? - kérdezem egy megkönnyebbült mosollyal, ami hamar le is olvad arcomról. - De igen. A hölgy még itt van? - kérdezi, én pedig már vártam a kérdését. - Igen itt van, és szeretném, ha vele kedves lenne... És szóljon a szobalánynak, hogy még ne takarítson fenn - figyelmeztetem egy amolyan szigorú tekintettel. - A telefonja öt óra óta folyamatosan rezeg, szerintem vissza kellene hívnia az asszisztensét - tér át egy kellemetlenebb témára, én pedig elhúzom a számat, majd elindulok a terasz felé, a nő pedig utánam jön. Nem azért, mert követ, de valószínű, ugyanazt tervezi, mint én. A telefonom a kezemben van, és egy nadrágot is felveszek menet közben. - Nem tudom, mit akar, máris visszahívom - morranok fel, mikor már kinn vagyok, és egy doboz cigit kapok Berthától. Mindig vesz nekem, ha itthon vagyok. Kedves szokása. A telefonomat kezdem el babrálni, a nő pedig a kertet járja körül. A telefon kicseng, és én várom, hogy beleszóljon. A tegnapi nyugodtságom ismét merevséggé válik. - Mond, de fogd rövidre - szólok bele röviden, és feszülten. Ismét az a férfi vagyok, aki eddig voltam. - Mr. Bowman mai találkozóját nem felejtette el? - kérdezi tőlem Elizabeth, én pedig érzem, ahogy ismét idegesség lesz úrrá rajtam. - Tegnap mondtam a kórházban, hogy egy hétig nélkülöznöd kell. Megmondtam, hogy tedd át máskorra, vagy intézd el egyedül! - hangom rideg, és érződik rajta a fölény. Elizabeth kifogásokat keres, és arról habog, hogy a pasi nem ér rá, én pedig csak hallgatom a szavak áradatát. - Hangosíts ki! - kérem, majd fél perc múlva bele is kezdek. - Mr. Bowman, nagyon sajnálom, de egy betegségen estem át az elmúlt időszakban, és az asszisztensem elfelejtett szólni, hogy tegyük át máskorra... Megoldható lenne, hogy... - - Nem, nem megoldható, ma délután Barcelonában kell lennem, tudja, hogy nem szeretem, hogyha dróton rángatnak - hallom meg a rekedtes hangot, de ebben is látom az esélyt. - Akkor találkozzunk ott. Én is ott vagyok, délután hívjon fel, ha megérkezett. Ön elé megyek a reptérre - javaslom neki az ötletemet, és utána még elköszön a férfi, habár hallom a hangján a rosszallást. Utána egy kattanás, és ismét Elizabeth hangját hallom a vonalban. - Köszönöm... - kezd bele a szavaiba, de közbevágok. - Ne köszönd. Kifizeted az odaútját, és a barcelonai útját is. Elizabeth, neked elment az eszed? Az egyik legnagyobb támogatóm, azt akarod, hogy elveszítsük? Nem lopom a pénzt, szóval tedd amit mondtam, és a saját pénzedből... Ez a tanulópénz, és ne felejtsd el átküldeni a papírokat is - bontom köszönés nélkül a vonalat, majd elszívok még egy cigit. Felbosszantott, és ez még csak az első napja. hogy is csinálta végig azt az egy évet nélkülem? Fogalmam sincsen. De már az is felmerült, hogy tud Ivonne-ról, vagy látta, amint be akart jönni, fogalmam sincs, és nem is akarom tudni. Bertha visszajön a kertből, valamiért folyton oda megy, ha munkaügyben telefonálok itthon. Megkérem, hogy készítsen valami reggelit, én magam pedig addig háttal a teraszajtónak próbálok lenyugodni, hogy visszamehessek Ivonne mellé...
Még engem is meglep, mennyire összeszedetten sikerül elmondanom a gondolataim, ráadásul úgy, hogy Gareth is megértette. Nem beszéltem rébuszokban, nem kezdtem játszmázásba, egyszerűen csak megnyíltam felé, ahogyan Ő is tette. Felajánlottam a segítségem, és elfogadta. Reméltem, hogy így lesz, és nem zárkózik be megint. Így, hogy mindketten őszintébben állunk egymáshoz, sokkal könnyebb. – Nehéz, tudom. De meglehet tanulni kezelni, hidd el. – suttogom neki bíztatóan, de többet nem fűzök a dologhoz. Inkább elterelem a beszélgetés témáját más irányba. Egy napra ennyi őszinteség, és mély beszélgetés pontosan elég. Nem is beszélve arról, hogy mindenhez idő kell, és nem lehet sürgetni. Attól nem lesz jobb, ha tovább rágódunk a témán. – Még? – szalad fel az egyik szemöldököm, és vigyorodok el hitetlenkedve. – Mit forgatsz a fejedben, hm? Majd kérsz egy példányt a beosztásomból? – Persze csak ugratom, bár igazából semmi akadálya nem lenne, nagyon profi kis excel táblám van, amin tökéletesen betudom osztani az időm. Lehet, hogy az okos telefonokban nem vagyok otthon, de azért ezekhez a dolgokhoz értek, mi több, imádom őket, mert mindent észben tartanak helyettem. Titokban pedig örülök neki, hogy végül még sem hívja fel Elizabethet, és továbbra is kisajátíthatom a figyelmét. Hmh, vajon tényleg ennyire önző tudok lenni? Úgy tűnik igen. A csipkelődő megjegyzésére nem is mondok semmit. Nem tudom letagadni az igazságot, tényleg így van. Már csak ezért sem tudok leszokni a kávéról, de nagyon igyekszem normális szint alatt tartani a fogyasztásom. Mindemellett megvetem az energiaitalokat, amelyek sokkal de sokkal egészségtelenebbek! Felkapom a fejem a mellkasáról, amikor azt mondja, én vagyok az első nő ebben a házban, és vele alszik. Vajon az alvás is erre a házra vonatkozik, vagy úgy általánosságban tényleg én vagyok az első. – Igen, újat. – pislogok rá meglepetten, majd amikor túljutok a dolgon, elmosolyodok, és a szájéra adok egy csókot. – Szerencséd van, mert nem horkolok. – Ahogy kapok egy csókot a homlokomra, és az arcomat érinti, egészen elolvadok. Hihetetlen, mennyire nincs tisztában azzal, mennyire kedves tud lenni, és ezek az apró mozdulatok csak még inkább azzá teszik. Visszateszem a fejem a mellkasára, és a karommal átölelem. A karomat simogatja, és mázsányi súlyok ereszkednek a szememre. Hallgatom szívének erős hangját, és egyenletes légzését. Nem tudom, mikor ragad le a szemem, de azt tudom, hogy hihetetlenül gyorsan jön el a pillanat, mindenfajta kattogás és belső monológ nélkül.
Mélyen alszom, egész éjszaka, hosszú idő után először, mindenfajta kiegészítő vitamin, vagy gyógytea nélkül. Egyszer sem kelek fel az éjszaka, ami szintén nem túl gyakori nálam. Beszédet hallok, ami kicsit olyan, mintha az álmomba szövődne bele. Már egy ideje kiléptem a mélyálom szakaszból, és az alvás és ébrenlét közötti részben tengődöm. Nem akarok felébredni, mert akkor rájövök, hogy az egész tegnapi nap álom volt. Ahogy lassan megmozdulok az ágyban, és érzem az ágynemű puha érintését, rájövök, hogy ez nem a pihenőben lévő kissé szúrós ágynemű. Veszek egy mély levegőt, és magamba szívom Gareth jellegzetes illatát. Na ekkor már bátran nyitom ki a szemem, és tudatosul bennem, hogy egy párnát szorongatok magamhoz. Hirtelen ülök fel az ágyban, és megdörzsölve a szemeim, nézek körbe, és újra meghallom a másik hangját. Tehát nem álmodtam. Félrelököm a takarót. A nyitott ablakon tisztán beszűrődik a beszélgetés. Szavaiból szinte azonnal kiveszem, ki van a vonal túloldalán. Megrázom a fejem, majd a szobában lévő szekrényhez lépek, és keresek magamnak egy boxert. Tekintve, hogy a váltás bugyim lent van a táskában, nem szándékozom így lemenni. Hamar bele is bújok az egyik darabba, majd nesztelen léptekkel indulok le a földszintre. Pont akkor teszi le a telefont, amikor az utolsó lépcsőfokoknál járok. Ahogy a teraszon áll, mögé lopózom. Először csak a csípőjére teszem a kezem, majd a hátához simulva magamhoz ölelem a karjaimmal. – Jó reggelt. – közben azért még eldorombolok neki egy köszönést, ahogy igazán közel kerülök hozzá. Csak hamar megcsap a cigaretta jellegzetes illata, de nem lep meg a dolog. Nem egyszer éreztem már rajta a kórházban is. Csak eddig nem tettem szóvá. Még. – Egy kávéért cserébe most megspórolok egy kiselőadást arról, miért is ártalmas a cigaretta. – Mondom neki, majd az ölelésből engedek, de az egyik kezemmel a derekát átölelve lépek mellé, és nézek fel rá, kissé álmos szemekkel. – Minden rendben? – érdeklődöm, és igazából nem fűzöm hozzá, hogy a telefonbeszélgetésre gondolok, helyette egy kissé kócos, rakoncátlan tincset a fülem mögé simítok.
A telefonbeszélgetés percek alatt szétzúzza a tegnapi meghittség érzését, és egyetlen pillanat alatt visszacsöppenek azokba a túlhajszolt hétköznapokba. Felidegesít, hogy Elizabeth ennyire felelőtlen volt, de ennek az összegét nem vagyok hajlandó benyelni. Tudom, hogy fukarnak hangzik, de az ő felelőssége lett volna a tárgyalás eltolása, de kiment a fejéből, vagy fogalmam sincs. Így észre sem veszem, ahogy a hangom egyre idegesebb és feszültebb. Nehéz visszatérnem, hogy Bowmannal legalább normálisan beszéljek. El is felejtem, hogy Ivonne fenn alszik. Mikor leteszem a telefont, Bertha reggelit készít, de előtte még kihoz egy bögre kávét és hozzá a többi ízesítőt és leteszi a kinti asztalra. Igyekszem lenyugodni, de hirtelen felkaptam a vizet. Arcvonásaim megkeményednek, és csak a kertet figyelem. A medencét, aminek a felszíne olyan, mintha egy üveglap lenne. Nem is hallom, mikor jön le Ivonne, csak megérzem az érintését. Először összerezzenek, majd végigsimítok szabad kezemmel az ő karján, végül megfordulok, és magamhoz húzom őt. - Felébresztettelek? Ne haragudj - kérek tőle bocsánatot, miközben a homlokára adok egy puszit, majd elengedem őt, és elmosolyodom a szavain. - Nem tudom elhagyni... A kávé pedig ott van az asztalon - mosolyodom el, majd meggyújtom a kezemben lévő meg nem gyújtott füstrudacskát, és az asztal felé mutatok, ami alig pár lépésre van tőlünk. Én is oda lépek, mert az én kávém is ott pihen még érintetlenül. Aztán feltesz egy kérdést, amire először csak a halántékomat dörzsölöm meg. - Sajnálom, hogy hallanod kellett... Nincs minden rendben. Elizabeth elcseszett egy tárgyalást, amit nekem kell helyrehoznom Barcelonában. Szerencse, hogy oda megy az illető. Az egyik legnagyobb támogatóm, nem kellene egy ilyen miatt elvesztenem - csóválom meg a fejem, miközben elengedek egy füstfelhőt a tüdőmből, majd kiiszom a kávémat, és leteszem a bögrét az asztalra. - Ha pihenni akarok, sem tudok teljesen. Néha magam sem értem, hogy volt képes egy évig nélkülözni engem... A támogatókkal olyan határozatlan... - ismét egy fejcsóválás következik, majd elnyomom a füstrudacska csikkjét a hamutálban, és leülök az egyik székre. - Mindemellett túlságosan is jó volt a tegnapi nap, sejtettem, hogy ez lesz... - sóhajtok fel, majd elhallgatok. Ahogy beszélek, arcvonásaim egyre lágyabbá válnak, és örülök, hogy végre nem kattogok ezen a bakin. - Sikerült kipihenned magad? - kérdezem, hogy eltereljem a figyelmem a mai telefonról. Az arcát érintem, miközben végigmérem őt. Fel sem tűnt eddig, hogy az egyik boxerom van rajta. - Bertha reggelit készít, de nekem még van egy kis behajtani valóm feléd - halkítom le a hangomat, és érintem mutatóujjammal az állát, majd a nyakát, végül a kulcscsontját, majd elhúzom a kezem. Remélem tudja, hogy mire gondolok. Egy közös zuhany jól esne, hogy kicsit érezhessem még őt magamon, magam mellett, akárhol.
Elképesztő, milyen hirtelen tud váltani. Pedig pontosan hallottam az iménti telefonbeszélgetést, nem beszélve a testbeszédről, mely még így hátulról is árulkodott. Összerezzen, amikor hozzáérek, nem hallotta, hogy közeledem felé, és amúgy is biztos el volt merülve a saját gondolataiban. Felém fordul, és magához húz, miután finoman végigsimította a karom, és bocsánatot kér egy olyan dologért, amiért nem is kellene igazán. Hiszen Ő van itthon, én pedig tulajdonképpen vendég vagyok. Ha még mélyen aludtam volna, biztos nem kelek fel, és mivel nem így történt, azt jelenti, hogy már kialudtam magam. – Semmi baj. Egyébként is ideje volt már felkelnem. – kissé hunyorogva nézek fel rá, miközben álmos mosoly játszik ajkaimon. Nem igazán vagyok még magamnál, de azért annyira észnél vagyok, hogy egy olyan tipikus orvosos megrovó pillantással nézzem végig, ahogy meggyújtja a cigit, de végül nem mondok semmit. Mindenkinek kell egy káros szenvedély, engem pedig nem zavar a füst. Valamikor én is dohányoztam, de az már nagyon régen volt, még az igazi lázadó korszakomban, gimnázium végén egyetem elején. A kávé láttán viszont hamar abbahagyom a szuggerálást, ami inkább hat viccesnek, mintsem komolyan jelen kócos, bágyadt állapotomban. Ilyenkor még elég ártalmatlan vagyok. Lehuppanok a székre, és beízesítem a kávém, keverek rajta párat, majd belekortyolok, és az első kortyoknál elégedetten nyögök fel, majd a bögrét szorongatva a kezem között hallgatom a férfit. – Nem kell, ez is hozzád tartozik. – engem tényleg nem zavar, hogy hallottam a beszélgetést. Minden, ami Vele kapcsolatos, érdekel, és ezért is kérdeztem rá. Hátha azzal egy kicsit könnyebb, ha kimondja azt, ami bosszantja. – Biztos vagyok benne, hogy még helyre tudod ezt hozni. – Lehet, nem értek az üzlethez, sőt biztos is. De Benne hiszek, és tudom, hogy megfogja tudni oldani ezt a dolgot profi módon. Ezért is mondom azt, amit nem csak fecsegek. Az nem az én stílusom. Ha érdemben nem tudok mondani semmit, inkább csendben maradok. Bíztatóan mosolygok Rá, majd kissé közelebb hajolok. – Most már értem, miért félnek Tőled az alkalmazottaid. Egy ilyen telefonbeszélgetés után még én is berezelnék. – lehalkítva a hangom mondom mindezt, majd dőlök vissza a székbe, és huncut mosollyal nézem Őt. Igazából nem piszkálásból mondtam ezt, csupán, hogy egy kis jókedvet csempésszek a reggeli kávé mellé, amit igen hamar felhajt, én pedig még csak a felénél tartok most. Annyira mélyen aludtam, hogy alig tudok magamhoz térni, így kicsit hosszabban tart a folyamat. – Bocsánat, a tegnapi nap az én hibám. Teljességgel lefoglaltalak. Mikor indul a géped? – igaz, felajánlottam, hogy telefonáljon, de nem biztos, hogy attól még ez az egész nem történik meg. Bár abban igazat adok, hogy tényleg álomszerű volt az az idő, amit együtt töltöttünk, és kicsit most is azt érzem, mintha még nem keltem volna fel. Észre sem veszem, mennyire elvarázsoltam fürkészem Őt, még a kérdését is alig hallom meg. Hm? Jha, az alvás. Igen, kicsit azt hiszem túl is aludtam magam. – Válaszolok némi fáziskéséssel, majd kiiszom a maradék kávém, és én is az asztalra teszem a bögrém, és még mindig Őt figyelem. Hallva a szavait szélesen elmosolyodom, az érintése által pedig megborzongok. Amikor elakarja húzni a kezét, utána nyúlok, és összefonom az ujjaim az övével. – Az igazság az, hogy kora délután órát tartok az egyetemen, és még semmi időm nem volt felkészülni rá. Így választanod kell, reggelizni szeretnél velem, vagy behajtani rajtam a… az adósságom? – vonom fel az egyik szemöldököm kihívóan. Igen, burkoltan közöltem, hogy nekem záros időn belül mennem kell, de nem azért, mert akarok, hanem mert dolgom van. Ráadásul Neki is el kell utaznia, így amúgy sem lenne olyan sok időnk egymásra.
Csendesen figyelem őt, majd elkezdek beszélni hozzá. Gyorsan váltok a két világ között, még magam is beleszédülök, talán ezért is kell leülnöm. Nem akartam, hogy hallja, milyen is vagyok, mikor dolgozom. Akkor olyan vagyok, aki szigorú, erős kezű, sőt kifejezetten rideg. Habár jó kompromisszumkéséggel rendelkezem, és könnyen tudok számomra tökéletes alkukat kieszközölni, ami ugye fontos, ha támogatókra van szükségem. Legyen az akár anyagi, esetleg reklámok. Minden segítség jól jön még így is, hogy igencsak kinőttem már az alsó kategóriás emberek szintjét. Nem csak bekerülni volt nehéz a gazdagok közé, elismertetni magamat sem volt egy könnyű menet, és mindezek mellé meg kell tartanom a szintet, ami igen sok erőfeszítést vesz igénybe. Nem pihenhet az ember csak úgy, és csak akkor, amikor akar. Ez is olyan világ, ahol küzdeni kell. Majd talán egyszer sikerül máshogy csinálnom, de most fontos, hogy mindent megteremtsek. - Hozzám tartozik, hogy olyan legyek, aki gyűlölni való, igen... De helyre is tudom hozni, és ezért is fizettetem ki Elizabeth-tel. Ez az egyik része - mosolyodom el, mintha büszke lennék magamra. Meg tudom csinálni, eddig is igyekeztem küzdeni a meglévő támogatóknál, hogy ajánljanak, sőt van olyan, akivel igencsak jó viszonyt ápolok. Persze nem a legjobb barátom, és nem is lesz az sosem, de attól még igen kellemes társaság. Már amikor találkozunk. Egy pillanatra megcsóválom a fejem, majd figyelmemet Ivonne-nak szentelem. - Elizabeth megszokta... Amúgy még a felét sem hallottad. Vannak rosszabb napjaim is -hajolok közel ugyanolyan bizalmasan, ahogyan ő tette velem. Mintha a világ nagy titkait közöltem volna vele. Igazából sosem tagadtam, hogy milyen vagyok. Sőt, ez a részem, amit tegnap Ivonne látott, az volt az, akiről megfeledkeztem, akit elnyomtam magamban, és most Ivonne mellett mintha megint újult erőre kapna. Mintha ez a kis pár perces beszélgetés visszaterelt volna abba a mederbe, amit reggel elhagytam, ahogy fájdalmasan kikeltem mellőle. - Ne kérj bocsánatot. Rád mindig van időm, és köszönöm, hogy elterelted a figyelmem... A gép miatt ne aggódj. Akkor indul, amikor én akarom, ez a magángépek előnye, amúgy is tömegiszonyom van - mosolyodom el, és dőlök hátra a székben. Igazán nem tudom, mióta utazok saját géppel, de valahogy jobban élvezem. Bérelem neki a helyet, bár sokszor hasznát veszem, és tisztán tartják. Tulajdonképpen megéri a kiadást, hiszen nem kell a többi embert elviselnem, és nem kell hallgatnom őket. - Szerintem bírtál volna aludni még... Én viszont kipihentem magam... - engedek meg egy féloldalas mosolyt, majd megérintem őt, és amikor el akarom húzni a kezem, akkor ő mefogja, és összekulcsolja ujjainkat, ami nagyon is jól esik. Teljesen elvonja a figyelmem, és szavai megmosolyogtatnak. - Nem fogok választani. Soha ne kényszeríts választásra - mosolyodom el, bár tekintetem egy kicsit komolyan hat, végül mély levegővétel után folytatom a szavaimat. - Együtt reggelizünk, utána... zuhanyzunk, aztán elviszlek hozzád, és az egyetemre is... Ez a válaszom, megegyeztünk? - billentem oldalra a fejem, miközben kérdőn pillantok rá, habár hangomban egy kis él is megjelenik, ami ara utal, hogy nem fogadok el nemleges választ...
A szavaira egyetértően bólogatok. Nem túl hiteles egy férfi pólóban és boxerben ücsörgő, enyhén zilált kinézetű nőtől mindez, de én próbálom nagyon hitelesen előadni, hogy mennyire egyetértek azzal, amit mond. A főnöknek utálatosnak kell lennie, és én sem kedvelem a sajátomat, csak hogy egy igazán közeli példát mondjak. Bekell valljam, hogy a tegnapi napon történtek teljesen megrészegítenek, ráadásul ehhez adjunk hozzá egy adag álmosságot, pluszban a koffein is nagyon lassan áramlik a szervezetembe, tehát most nem vagyok valami beszámítható állapotban. Egészen elvagyok varázsolva, bár nagyon nagy előnye ennek az állapotban, hogy arcom ki van simulva, és folyton huncut kis mosoly ül az arcomon. – A felét sem? Ójaj, pedig ez a határozott, parancsolgatós oldalad.. hm, nagyon szexi ám. – halkítom le megint bizalmasan a hangom, persze nem állom meg, hogy ne mosolyodjak el szélesen. A határok egyre inkább elmosódnak kettőnk között, és úgy érzem, simán megengedhetek magamnak egy ilyen megjegyzést. Szerintem egy férfi igenis legyen férfi, legyenek céljai, legyen erős és határozott. Ha nagyon átleng ez az egész, akkor már elég félelmetes tud lenni, mint például a telefonbeszélgetés is egy példa rá. De nem én voltam a kagyló másik oldalán, így számomra inkább az a vonzó ebben az egészben, hogy mindemellett a másik oldala mennyire kedves. Kivételesnek érzem magam mellette, és úgy gondolom, minden nő erre vágyik. – Tömegiszony? Amikor vettem fel a diagnózist Rólad, ezt nem is említetted. – jegyzem meg, de megint csak csipkelődök. Ha nagyon elememben lennék, még azt is megjegyezném, hogy ez amolyan úri betegség, és hozzáfűzném, hogy így már érthető, miért is nem ismeri a tömegközlekedés fogalmát. De nem teszem, majd ezt a fajta kis humorbombámat megtartom későbbre. Ettől még az arcom mindent elárul, pont úgy nézek ki, mint aki rossz fát akar tenni a tűzre. – Ennek viszont nagyon örülök. – Én mindig tudnék aludni, igazából a legtöbbször annyira lefáradok, hogy pár másodperc alatt el tudok aludni. Csak a szabadnapjaim olyanok, amikor többet kattogok a kelleténél, mielőtt elalszom. De az, hogy Ő jót aludt, nekem a legjobb hír. Majdnem olyan, mintha én aludtam volna ki magam teljesen. – Pedig az élet tele van választásokkal. – mondom nagy bölcsen, én, aki egyébként a fiatalabb, és egyelőre még nem is veszem komolyan, amit mond. Csak amikor elkezdi sorolni a konkrét tervet. Teljességgel megnyúlik az arcom, és elkerekedő szemekkel nézek rá. Érzem, ó, hogyne érezném azt a bizonyos kis élt a hangjában. Meglep. Ledöbbent. Ráadásul még fel is izgat. Na erről beszéltem az előbb.. ez a határozottság, ez igen csak szexi tud lenni. – Ez igen. – mondom, miközben megpróbálom arcvonásaim rendbe szedni, majd feljebb ülök a székben, a térdeimre könyökölök. Megdörzsölöm a szemeim, majd a tenyerembe ejtem a fejem és úgy pillantok rá. – Megegyeztünk. De csak most az egyszer. Legközelebb nem fogom ezt annyiban hagyni. Jól vigyázz Gareth Ray Saintwood, én is tudok ám nagyon makacs lenni. De legyen ez a Te napod. – Azért szeretném mielőtt letisztázni, hogy most csak az elvarázsolt állapotomban köszönhetően hagyom magam ilyen könnyen meggyőzni. Egyébként ennél sokkal makacsabb vagyok, de ezt Ő is tudja. Azért nem ért emlékeztetni rá. – De mit szólnál, ha először a zuhanyzással kezdenénk, és csak utána reggeliznénk? – dorombolom, és ha kell, akkor a székből is felállok, hogy egy heves csókot kezdeményezzek.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Re: I want you to stay... 
