Van az a szólás, hogy „Bal lábbal kelt ki az ágyból”. Noha én nem vagyok valami nagyon babonás személy, de a mai nap után úgy érzem, hogy ezt ellenőrizni fogom.
Kezdjük az elején:
Az ébresztőm valahogy kikapcsolta önmagát, így már déli tizenkettő is elmúlt mire kikászálódtam az ágyamból. Emiatt nem tudtam elintézni a bevásárlást és a nagytakarítást sem. Csak egy minimális rendet tudtam tenni a lakásban. Pedig már szerintem is eluralkodott a káosz a lakásomon belül, és ez már jelent valamit, hogyha már nekem is sok. Na mindegy, ezek majd meg fognak várni engem holnap is...
Aztán emiatt kissé kapkodva készültem fel az esti munkára, amit már helyből nem várok, mert ettől a klienstől a falra tudok mászni! Nem tudom, hogy miért engem kér állandóan az ürge, de már a főnököm is röhögve közli, hogy már megint engem kért De a munka az munka, el kell végezni. És ha már ezt választottam az orvosi helyett akkor ne sírjon a szám.
Röviden „jó kis” éjszaka előtt álltam.
A kocsi pontosan jött értem, amiben már várt rám az a jótét lélek. Igazából nem tudok sokat róla, de az biztos, hogy vér tapad a kezéhez és ha kiderülne, hogy top10-es bűnöző én meg sem lepődnék.
Egy hájpacni, a nevét sosem tudom megjegyezni, valami olaszos csak ennyi maradt meg. Középen kezd kihullani már a haja, malacszerű, beesett szemek. Állandóan öltönyben látom, valami érdekes mintával ellátott inggel, ujjain vastagabbnál vastagabb aranygyűrűk.
Az egyik kaszinóba mentünk, azon belül is egy hátsó szobába kísért, amolyan magán terem – féleségbe. Ott volt pár kollégája vagy barátja, akiket már nem egyszer láttam a korábbi alkalmak során.
Az este folyamán azt kellett csinálnom, amit minden egyes alkalommal, amikor vele vagyok. Pezsgőt, wishkey-t, rumot és még számtalan féle - fajta magasabb alkohol tartalmú italt kellett kitöltenem, odaadnom neki, vagy ugyanezt csak valamilyen étellel. Valaki nem mondta el még neki, hogy erre vannak amúgy a pincérek? Az escort az elkíséri az általában idős, gazdag bácsikát és nénikét színházba, operába, vagy valamilyen egyéb rendezvényre. Nála viszont hozom amit kér, nevetnem kell a viccein (amik természetesen nem azok), és tűrnöm kell, hogyha alkalmanként a hátsómra csap. Ráadásul a többi férfi is hozzá hasonló természetű, a teremben vágni lehetne a szivar és cigaretta füstöt, az első öt percben mindig küzdök magammal, hogy ne rohanjak ki fuldokolva.
És ezt kell csinálni késő estig. Legalább a borravalót nem sajnálja...Apró vigasz, de vigasz.
Az éjszaka folyamán a megszokott dolgaikról beszéltek. Mondjuk nem valami részletesen, mindig csak ilyeneket mondanak, hogy: „A fiúknak legközelebb ezt ide kell vinnie... A fiúk majd elintézik őt...” És így tovább. Ha börtönbe nem is (bár eléggé kétségesnek találom ezt a feltevést), egy diliházban biztos helye lenne.
Aztán vége lett a munkámnak. Hála a jó égnek!
Felajánlotta, hogy haza is visz, de nagy nehezen sikerült lebeszélnem róla.
Szükségem volt egy kis egyedüllétre. Kellett a friss, tiszta levegő. Már ha annak számít az itteni. Mondjuk ami bent volt annál még egy gyárkémény öt méteres körzete is jobb lenne.
Szeretem ebben a városban, hogy lehet akár este, akár nappal az utcán mindig van élet, nyüzsgés. És még ebben a sokaságban is tudsz magad lenni, a többiek el vannak foglalva a saját dolgukkal.
Azért itt is vannak kihaltabb környékek, és sajnos útba kell ejtenem, hogyha gyalog akarok hazamenni.
A kihaltabb helyeken gyorsabban szedtem a tűsarkús lábaimat és szorosabban öleltem magamhoz a táskámat.
Úgy tűnik ez sem volt elég.
Szinte a semmiből kivágódott egy fehér furgon és elzárta előttem az utat.
Kipattant belőle pár fekete ruhás ürge, nem igazán tudtam megnézni őket, mert elfogták a karomat, a hátam mögé kerülve ráhúztak valamit a csuklóimra, így nem tudtam előre tenni a kezeimet, ráhúztak a fejemre egy zsákot és belöktek a járgányba. A fájdalom és a félelem szinte egyszerre töltöttek meg a bensőmet, de még így is érzékelni tudtam, hogy a kocsi elindult. Nem tudtam mire vélni az egészet. Én nem csináltam semmi rosszat! Mi ez az egész?
- Valaki? - nyöszörögtem gyenge hangon és közben reménykedtem, hogy ez az egész csak egy rossz álom és hamarosan vége lesz.


[You must be registered and logged in to see this link.]

Többen, akik már táncoltak vissza a halál torkából számoltak be arról a jelenségről, hogy tényleg lepergett előttük életük filmje, vagy kívülről látták magukat. Tekintettel ezekre az információkra némi pozitív tény jelent meg a jövőbeli kilátásaiban, ugyanis egyiket sem tapasztaltam meg a saját bőrömön. Még. Már csak igyekeznem kéne, hogy ez így is maradjon. Csak egy kicsit nehéz ez a feladat, ugyanis túl sok ismeretlen van ebben az egyenletben. Például: Kik raboltak el? Miért? Miért engem? Mit akarnak tőlem? Nem vagyok olyan helyzetben, hogy bárki is képes és hajlandó lenne akármilyen váltságdíjat kifizetni értem. Úgyhogy rossz lóra tettek az elrablóim. Illetve nem is járok olyan körökben, amik miatt indokolt lenne ez az egész. Oké, közvetlenül. Arról nem tehetek róla, hogy a vendégek között van pár kétes hírű alak!
Itt nem csináltam semmi rosszat! És Kínában is csak pár szabályszegéseket lehetne a számlámra írni. De azok nem is voltak akkora súlyúak, hogy ez történjen, meg mi van az elévüléssel? Nem tudom mi ez az egész.
Sajgott mindenem. A lábamat beütöttem mikor belöktek a furgonba, az holnapra biztos lila lesz. Már ha lesz holnapom. A vállaim, de leginkább a csuklóimban hasogatott a fájdalom, az a fránya bilincs. A fejem zúgott, a légzés nehézkesen ment. Azt hiszem teljesen bepánikoltam. Teszem hozzá, jogosan.
Egy évezrednek fogtam fel az időt, mire levette valaki rólam azt a zsákot. Noha a fények idebent nem voltak vakítóak, hunyorognom kellett, majd fokozatosan hozzászoktam a viszonyokhoz. A bilincs is lekerült rólam. Abban a pillanatban, hogy szabadok lettek a karjaim előre húztam őket és masszírozni kezdtem minden sajgó porcikámat. Amennyire csak lehetséges volt próbáltam a kocsi falához húzódni úgy, hogy közben nem csúszik fel a ruhám. Ha tudtam volna előre, hogy ilyen programom lesz ma még, mindenképp egy hosszabb darabot választottam volna. Igazából nem tudom, hogy miért igyekeztem a falhoz húzódni, azt hiszem ez olyan ösztönös cselekvés volt.
Aztán valaki megszólalt. Tekintetemet azonnal a hang irányába fordítottam. Egy férfi volt az, még az életemben nem láttam. De ez még nem jelentett semmit, nem ismerek mindenkit a világon, ez lehetetlen lenne.
Percekig csak tátott szájjal, remegő ajkakkal bámultam rá, egész testemben remegtem. Próbáltam felfogni amit mond.
Tudja a nevem. Azt mondja, hogy az FBI-tól van. Ügynök, különleges. Valami Mazaróról akar információkat tőlem?
Ki az a Mazaro? Igyekeztem rájönni, miközben nem vettem el a tekintetemet a férfiről.
A légzésem és a szívverésem még mindig nem csillapodott le, ez nem járult hozzá a tiszta gondolkodáshoz.
Aztán szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre beugrott: a mai kuncsaftom.
Basszus. Mibe keveredtél bele Bao Yu?
- Mazaro - suttogtam. Már kezdtem volna beszélni, de megszólalt a fejemben egy hang. Mi van ha ez egy csapda? Ha mégsem az FBI-tól van, csak annak tetteti magát? Hogy igazából Mazaro ember és így akarnak letesztelni engem? És hogyha köpök végeznek velem?
- Tudná... Tudná bizonyítani, hogy ön tényleg az FBI?- hadartam. Vettem pár mély lélegzetet, hogy valamennyivel nyugodtabban tudjam folytatni. - Nem szeretném, hogyha kiderülne, hogy ez egy csapda, és esetleges események következményeként én ma már a halakkal vacsoráznék... - fejeztem be és vártam, hogy mit lép. Ha megbizonyosodok afelől, hogy az úriember tényleg az akinek vallja magát, akkor örömmel beszámolok neki róla arról amit tudok. De nem szeretném kockáztatni az életemet és remélem ezt megérti.
Becsuktam a számat és figyeltem, hogy mi lesz a következő lépése.

A férfi elővette az igazolványát. Kicsit közelebb hajoltam, hogy jól szemügyre vehessem. Igazi volt. Edwart Blake, különleges ügynök, FBI, semmi kétség. Ennek hatására nyugalom futott át rajtam és éreztem, hogy ez fokozatosan de kezd állandósulni. Őszintén szólva a két lehetőség közül, hogy rosszfiúk vagy szövetségiek, az utóbbit választanám, így emiatt is volt a megkönnyebbülés ennyire nagy. Utálom, mikor alvilági személy akar engem escortnak, én nekem nincs hozzájuk közöm, nem is akarom hogy legyen. Én csak nyugodtan szeretném élni az életemet.
A jó fiúknál vagyok – mondogattam magamnak. Nyugi, jó helyen vagy. S közben folytattam tovább a mély levegővételeket.
Amikor mondta, hogy tudnak rólam mindent megállt bennem az ütő. Rendben, elismerem nem vagyok egy makulátlan lélek, de semmi komolyat nem tettem, de azért így is nem éppen a legszívmelengetőbb azt hallani, hogy mindent tudnak rólad. Most, hogy viszonylag nyugodtabb voltam, már körülnéztem, hogy hol is vagyok pontosan. Jobban szemügyre véve meg sem lehetett volna kérdőjelezni, hogy ez az FBI járműve. Annyi gép, meg egyéb ketyere volt, hogy azt is elhittem volna, hogy kettő – három gombnyomás és még azt is meg tudják mondani, hogy mi volt az első szavam.
- Mazaro - kezdtem újra. Egy gusztustalan perverz disznó! De gondolom nem erre kíváncsiak - motyogtam félénken. - Most főképp valamilyen szállítmányról beszéltek. Kokain azt hiszem. Nagy mennyiségben. A hétvégén érkezik Kolumbiából. Hajókon szállítják. Ha jól értettem San Diegoba fog érkezni a szállítmány, de csak Lakesideban fogják szétosztani először, ott bérelnek egy raktárt ilyen célokra, oda kamionnal fogják szállítani. Illetve még beszéltek egy rivális csapat likvidálásáról. Bérgyilkosokat akarnak rájuk küldeni. Valamint még egy fegyver csempészetről is volt pár szó, a mexikói határon akarják áthozni őket. Valamilyen föld alatti alagutakon. De erről több szó most nem esett. Csak ennyit tudok - fejeztem be.
Emlékszem, mikor először voltam ezzel az ürgével kis híján sokkot kaptam, hogy ilyenekről volt szó. Aztán a végén megfenyegetett, hogy ha erről bárkinek is csicseregni merek... nekem annyi. Az emlék hatására éreztem egy gombócot nőni kezdeni a torkomban. Félek. Nem akarom, hogy megöljenek. De most már ha ez kiderül, akkor onnantól kezdve tartós tejet már szükségtelen vennem.
De nem akarom védeni azt a disznót. Miért kéne? Gyűlölöm, utálom, szívem szerint én lökném le a Grand Canyonba! Emiatt nem is lepődtem meg, hogy milyen könnyen el kezdtem beszélni. Jó, az úr nyugtató hangneme is közre játszhatott, de nem kell engem sokat noszogatni. A börtön egyik legsötétebb zugában lenne helye Mazaronak.
De a másik oldalon ott volt az élet utáni vágy... Végre mostanában jó minden... Nem akarom, hogy vége legyen.
- Az jó lenne, kérem vigyenek haza! - kérleltem, mikor megemlítette a hazaszállítás lehetőségét. Most nem is vágyok másra, mintsem hogy magamra zárjam a lakást, vegyek egy forró fürdőt és aludni.
- Én nem... Én nem csináltam semmi rosszat! Kérem! Én nem vagyok rossz! - hebegtem és közben éreztem, hogy kezd fátyolosodni a tekintetem. A férfi szemeibe néztem és bíztam benne, hogy hisz nekem. Sok volt nekem ez az egész, nem az ilyen méretű stresszre vagyok én tervezve. Most már tényleg nem akarok mást, csak hazamenni.

Reméltem, hogy elég lesz az információ amit el tudtam mondani neki. Mindent elárultam amit csak tudtam, vagyis legalább ami eszembe jutott azt elárultam a különleges ügynök úrnak. Noha már nem is vagyok sokk hatása alatt, és meg is kockáztathatnám azt a kijelentést, hogy már nyugodt vagyok (már, ha ezek között a körülmények között beszélhetünk ilyesmiről), de ez nem jelenti azt, hogy az emlékező képességem is tökéletesen helyre állt. És azt sem szabad elfelejteni, hogy az embernek normális esetekben is gyakran hosszú ideig törnie kell a fejét, hogy eszébe jusson az adott dolog.
Mikor kijelentette, hogy még a hazavitelem előtt el kell mennünk valamilyen központba már meg sem tudtam annyira lepődni. Lemondóan sóhajtottam és bólintottam, ezzel jelezve számára, hogy vettem az adást.
Gondolhattam volna, hogy nem úszom meg ennyivel ezt az egészet. Végül is van elég sok  ráció abban, hogy írásba kell foglalni a vallomásomat. A szó elszáll, az írás megmaradt. És, hogyha nekik ez rögzítve van, úgy is elő tudják szedni, hogy engem békén hagynak. Már csak emiatt sem bántam (annyira), hogy még nem haza kell mennem.
Úgy éreztem, hogy ebből nem lesz már alvás napfelkelte előtt. De az a tusolási lehetőség jól hangzott.
- Köszönöm, úgy érzem, hogy élni fogok a lehetőséggel - biccentettem. A forró vizes fürdő jelenleg a kívánságlistámon elég előkelő helyezést foglalt el. Mondhattam volna azt is, hogy ölni tudnék érte, de volt egy sanda gyanúm, hogy ez a legjobb szituáció ennek a viccnek az elsütésére.
Megköszöntem a pohár vizet amit adott, igyekeztem úgy tartani, hogy ne öntsem magamra a mozgó autóban, egy hirtelen fékezés vagy kanyar nem jönne jól. Ittam belőle pár kortyot, már ki volt száradva a torkom, az este alatt nem ittam sokat.
-  De utána, ugye már nem kell számítanom több kitérőre a lakásom előtt, ugye? - néztem fel rá hunyorogva. Csak hogy ne érjen újabb meglepetés a mai nap folyamán. Tudjak valamennyire előre tervezni és felkészülni a történésekre.
Egy röpke másodpercre elfintorodtam mikor Blake különleges ügynök visszatért a Mazaro témára. Én kis naiva azt hittem, hogy nyugalom lesz már ameddig oda nem érünk abba az FBI központba.
-  Hagy gondolkozzak! - kértem egy kis időt. Ahhoz, hogy ezekre kimerítően és tökéletesen tudjak válaszolni halványabb emlékeimet is elő kell szednem. - Valami újoncokról volt szó - jött elő az első kép. Mintha azt mondta volna Mazaro, meg az egyik társa, hogy visszaküldik őket aranyat keresni a Leprechaunhoz. akkor: - Egy ír csoportról volt szó! O'Dwyerék! A keresztneveket nem tudom, de mindig így beszéltek róluk! Azt most konkrétan nem részletezték, hogy kiket küldenek rájuk, de mindig egy bizonyos Vito Acerbi nevezetű férfit szokta megbízni az ilyen ügyletekkel. A nyakamat tenném rá, hogy most is ő lesz felkérve - válaszoltam a tőlem telhető legjobban. - Mondanak ezek a nevek valamit? - kérdeztem vissza félénken.

A teljes nevek elhangzása után sem jött a megvilágosodás, hogy biztosan azokra gondolhatott. A „drága” Mazaro és díszes társasága elég ritkán beszél valakiről úgy, hogy a keresztnevén nevezik az illetőt. Gondolom ez valami mafia – dolog. Egymást persze állandóan azon hívják, sőt, néha még becézik is a másikat. Ilyenkor sosem tudom, hogy nevetnem vagy sírnom kéne kínomban. Persze, egyiket sem tehetem meg, így ha ez a helyzet áll fent az ajkamba harapva próbálom kontrollálni magam.
Azt hiszem a mai nap után nem kell ezen aggódnom, lesz sokkal nagyobb problémám is Mazaro és társai miatt...Hurrá! Ja, nem. Már előre érzem, hogy szívroham közeli állapotban leszek, mikor legközelebb felkér az úriember... Csak reménykedni tudok, hogy minél előbb le lesz csukva az egész banda és akkor én élhetem tovább nyugodtan az életemet.
Szóval nem reagáltam semmit a nevekre. Már csak amiatt is, mert úgy tűnt, hogy ezt sokkal inkább csak magának jegyzi meg Mr. Blake. Meg amiatt is, mert az álmosság kezd eluralkodni rajtam, de tudom pontosan, hogy ezt nem tehetem itt meg. Érdekesen venné ki magát, hogyha vallomás tétel közben egyszer csak bumm... elalszok és lefejelem az asztalt. Majd a forró víz biztos önt belém egy kis életet.
Bevallom örültem, mikor azt a választ kaptam, hogy hasznos információkkal szolgáltam most. Több dolog miatt is eresztettem el egy fáradt mosolyt ennek hallatán: többek között amiatt, hogy akkor talán több kérdésre nem nagyon kell majd válaszolnom.
- Ezt örömmel hallom - jegyeztem meg.
Aztán a kocsi megállt, megérkeztünk. Ekkor a szívem ismét hevesebben kezdett el verni. Félreértés ne essék, nem féltem. Izgatott voltam. Nem minden nap juthat el egy hozzám hasonló közönséges halandó egy FBI központba, még ha ilyen körülmények között is. Mondjuk ez még mindig jobb, mintha engem akarnának elkapni, és úgy. Vajon olyan, mint ahogy a filmekben szokták megjeleníteni? Valami nagy épület, ahol öltönyös emberkék rohangálnak fel és alá.
- Rendben, köszönöm - bólintottam. -  Azt hiszem, ha lenne is kifogásom a helyszínnel, sem lenne esélyem változtatni - motyogtam és zavartan vigyorogtam.
Megköszöntem Blake különleges ügynöknek, hogy segített kiszállni a furgonból, majd elindultam befelé, csak úgy, mint mindenki más.
Az épület méreteit több féle szóval is lehetne jellemezni. Viszont a kicsi, apró és egyéb szinonimái nem megfelelőek. Bent alig láttam pár embert, ez biztos a kései órának volt köszönhető.
- Köszönöm - biccentettem, miközben átvettem a törülközőt és elindultam Walt ügynök után.
Meleg víznek szerintem még soha nem örültem ennyire. Milyen apró kis dolog és mégis mennyit tud jelenteni az adott helyzetben. Úgy éreztem magam, mint aki évek óta nem tudott volna ehhez hozzáférni. Az első pár percben csak folyattam magamra vizet. Egy kicsit becsuktam a szemeimet is, majd azon kaptam magam, hogy kezdek álomba zuhanni. Ekkor azonban kipattant a szemem, mert nem érzékeltem, hogy mennyi ideje vagyok bent. Emiatt igyekeztem gyorsabban befejezni. Ki tudja, hogy mennyi idő után néznének utánam, hogy mit csinálok annyi ideig, nem szöktem – e el vagy valami ilyesmi. Meg akartam spórolni magamnak, magunknak ezt a kellemetlen pillanatot.
Miután kiléptem a zuhanyzóból gyorsan megtöröltem magamat. Visszavettem a ruhámat, a sminkemet nem csináltam újra – azt sem tudom mi van a táskámban, meg nincs is rá idő, valamint a a tűsarumat sem vettem vissza. Azt hiszem ennyi luxust megengedhetek magamnak. Mikor kiléptem az ajtón (sokkal több életerővel, mint amikor bementem), kis híján nekimentem Walt ügynöknek, aki őrt állt az ajtóban. Aztán észrevette, hogy végeztem csak bólintott a fejével, hogy kövessem, én pedig engedelmeskedtem neki.
Végigmentünk egy hosszú folyosón, egyszer – kétszer elfordultunk jobbra meg balra, míg végül rámutatott egy ajtóra. Gondolom oda kell bemennem. Megköszöntem neki, majd az ajtóhoz sétáltam. Azzal a kezemmel, amiben csak a törülköző volt kopogtam, majd egyből benyitottam, de nem mentem be, hanem megálltam az ajtóban.
- Itt is vagyok. Akkor most mit kell tennem?