Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk… - csak ülök az asztalomnál, mint aki várja a megváltást. Néha jobbra-balra döntöm fejem, mintha a tikk a jobbra lenne, a takk meg a balra. Úgy teszek, mintha gondolkodnék, ám perpillanat csak az jár a fejemben, hogy végre mehessek innen. Odi szokásosnál is jobban zizibb, nekem pedig nincs agykapacitásom arra, hogy kérje a marhaságait. Ilyen-olyan elszámolások, amolyan fényképek, szerződések, tudom is én…ő dugja el mindig, miért én keressem meg?!
Az én feladatom egyébként is az, hogy megmondjam X-nek, hogy hova fáradjon, vagy sokkal inkább jöjjön velem el egy kávéra. Persze az utóbbi csak akkor, ha X egy gyönyörűség.
Mint például ma. Hosszú, fekete hajú, kék szemű lány, tökéletes idomokkal. Aida névre hallgatott. Valami reklámarcnak jelentkezett, de az egész beszélgetésünkből csak annyi ragadt meg, hogy munka után, olyan háromnegyed öt körül idejön, mert valahol itt dolgozik mellettünk. Egy korai vacsorát tervezek magunknak, gondolom majd ő is éhes lesz.

  Amint eljön a bűvös fél öt, ellököm magam az asztaltól, s hátragurulok a székkel, és máris kipattanok belőle egy hatalmas vigyorral a képemen. Abban a pillanatban mindig én vagyok a világ legboldogabb embere. Minden egyes reggel pedig a legszerencsétlenebb. Bár, nyugtat a gondolat, hogy pár miniszoknyás látogat meg.
Minden nap egy új lehetőség, szokták mondani ugyebár. Hogy ki milyen lehetőségre gondol, az már részletkérdés.
- Szeeerbusz! - idegesítve húgomat, elköszönök tőle integetve, majd felkapva oldaltáskámat ballagok is ki az épületből.
Szeretek a megbeszéltnél ha nem is sokkal korábban, de pár perccel előbb érkezni. Nehogy már egy férfira kelljen várni!

  Az épület előtt levő kőoszlopok egyikéhez támaszkodom, majd karórámat kezdem el bűvölni, miközben fel-felpillantok a tömeg fel. Körülbelül tíz ember sétál az egész utcában.
  Tizenhat negyven van. Ismét körbenézek, majd közelebb lépek a járdához.
Sehol egy Aida. Ráadásul még egy hozzá hasonló kaliberű nő se kolbászol errefele - legnagyobb bánatomra.

  Ha Odette meglátja, hogy szinte a senkiért siettem, lejön, és a fülöncsípve fog visszahúzni túlórázni. Elvileg valami komoly leltárszerűséget csinál.
Cserbenhagytam volna? Ugyan. Ő jobban ért a papírmunkákhoz, mint én. Ügyes lány, boldogulni fog Ő.
Ahogy reményeim szerinte én is, az este folyamán…vagy így, vagy úgy.

  Nem is emlékszem arra, hogy mikor vettek palira utoljára.

Helyesbítek; néztek-e már engem palimadárnak, Odin kívül?

Nemigen.

---

  Nyilvánvaló, hogy Aida nem fog eljönni. De ez legyen az Ő baja...nem tudja mit hagy ki.
Eleget vártam rá, és egy nőre egyébként sem érdemes pocsékolni ennyi időt. Kárba vesztek már így is azok a percek, amiket itt szoborként töltöttem el. Előrébb lépek az egyik lámpaoszlophoz, hogy belássam az utat teljesen, hogy letudjak inteni majd egy taxit, amint erre jön egy. Ám nem taxit kapok, hanem valaki nekem jön - figyelmetlenségből, s máris sajnálkozni kezd.

  Ha most komisz lennék, halkan megjegyezném, hogy istenemnek még nem szólítottak. Persze sóhajtozták, sikongatták páran már alattam, felettem, hogy ,,oh, istenem, oh istenem”, de az teljesen más helyzetben volt, gondolom mondanom sem kell.
- Hé hé hé, nyugalom. Nem történt semmi. - végigmérem a lányt, ki nekem jött, és azt kell mondjam, hogy tetszik a látvány, nagyon is. Bár szegénykém igen fiatalnak tűnik, és felfoghatatlan számomra, hogy ekkora tűsarokban, hogy tud menni.
- Hidd el, jobban jártál így, hogy belém ütköztél, mintsem az oszlopnak. - jelentem ki magabiztossággal, majd figyelem, ahogy cuccai szanaszét szóródtak.
- Tényleg ennyire öregnek látszom, hogy magázni kelljen? - lehengerlő mosolyom bevetve pillantok le az enyhén megszeppent leányzóra, majd leguggolva vele szemben kezdek el neki segíteni cókmókjai összeszedésében. nem tagadom, hogy tekintetem egyszer-egyszer ruhája alá, s dekoltázsa fele keveredik, de igyekszem diszkrét maradni, s észrevétlenül tenni ezt.
  A noteszán egy címet vélek felfedezni, s ha sejtéseim nem csalnak, épp arra készült ennyire sietősen szaladni.
- Ide sietsz ennyire? - felé fordítom a notesznek azt a lapját, amin a cím van. - Mert akkor tudok egy rövidebb kerülőutat, ami arra van. - mutatok a tőlem úgy egy óra fele levő kis utcára, majd felállok, s kezem a gyönyörű, vörös hajú lány felé nyújtom, hogy segíthessek neki a felállásban - nem mintha az olyan nehéz lenne.
- Elárulod a neved? - kérdezem Tőle, hogyha elfogadja a ,,segítő kezem”, s amint elárulja keresztnevét, egy kézcsókot követően árulom el enyémet...

  Nemsokára megbánja azt a kijelentését, hogy ,,sokkal rosszabbul”. Más röpködne örömében, ha egy magamfajtába botlana bele...
Én pedig megint túlzok.
- Hidd el, most sem jártál rosszul. - az eget csiklandozó egoizmusom most is, akárcsak az előbb, megmutatkozik. Nos, sokan egoizmusnak nevezik az ilyesmit, én sokkal inkább magabiztosságnak. Nézőpont kérdése...
- Mi van akkor, ha ez a lány is ezt a ,,véletlen beléd botlok” módszert választotta? - gondolatban egy kaján vigyorra húzom számat, ám a valóságban csak szimplán elmosolyodom - ahogy mindig is szoktam.
- Ha még egyszer kimondod a sajnálom szót, vagy annak egyik szinonimáját, akkor tényleg haragudni fogok...és engem nem olyan egyszerű ám kiengesztelni. - fél pillanat erejéig összevonom szemöldököm, s vészjelző mutatóujjamat is felmutatom, majd guggolok is le hozzá, hogy segíthessek neki összeszedni a kiesett dolgait.
Persze kíváncsi természetem nem engedi, hogy tekintetem ne csak az elhullajtott tárgyakra terelődjön, hanem azok gazdájára is. Az ösztönök...ugye-ugye…
Eközben jobbra-balra tapogatózik kezem, keresve-kutatva valami után, mire észbe kapok, s ahelyett, hogy elkalandoznék gondolatban, a notesze után nyúlok, s nyújtom azt át neki.
  Most akkor igen vagy nem? - kérdezném tőle, ha szegénykém nem lenne már most is összezavarodva. Tényleg nem történt semmi, velem is megesett már nem egyszer, hogy nekimentem valakinek az utcán - bár néha direkt, s a végkifejlet végül is egész jóra sikerült.
- Ne legyél ennyire feszült… - szavai közbe vágok, majd végigsimítok egyik kézfején. Érezni, látni, s hallani is lehet rajta, hogy zavarban van. És ugye aki zavarban van, az feszült is - legtöbbször ezt tapasztalom.
- Nocsak, nocsak...akkor a Sors akarta, hogy belém gyere. - jegyzem meg felnevetve, hiszen az ő szavaival élve, engem is felültettek.

  Mikor bemutatkozásra kerül a sor, örülök, hogy nem ellenkezik. Sokan nem is állnának szóba egy idegennel, még akkor sem ha az segít nekik.
- Maximilian...de neked csak Max, vagy Maxi. - a kézcsók alatt mindvégig szemébe nézek, és örülök, hogy kezd feloldódni. Talán túlságosan is, ami egyáltalán nem baj, sőt!
- Nagyon szívesen, máskor is. - rákacsintok, s nem tagadom, hogy örömmel fogadnám, ha egyszer-egyszer egészen vééééletlen ismét erre járna.
Lehet beajánlom Odinak, hátha tudna kezdeni a kis vörössel valamit, ezzel is újabb okot adva arra, hogy találkozhassunk. Persze nem kellene ennyire előre szaladnom...ám beindultak a fejemben azok a bizonyos fogaskerekek.
  Egy pillanatra meglepődöm kérdésén, bár le se tudnám tagadni, hogy örülök neki. Megelőzött, szó se róla...
Az órámra nézek, mintha valami nagyon sürgős dolgon múlna az életem, és be lenne táblázva annak minden egyes perce. Ilyenről szó sincsen, de ezt a látszatot kell keltem - elvégre a hozzám hasonló öltönyös figurák elfoglalt emberek. Én persze kivételt képzek ebben is, meg még sok másban is, amiről nemigen szeretnék, és nem szoktam beszélni.
- Menjünk. Ha már egyikünk találkozója se jött össze... - egy ilyen ajánlatnak amúgy se tudnék nemet mondani.
- Viszont engedd meg, hogy a helyet én válasszam ki. Van itt a közelben egy kiváló kávézó... - s mielőtt még elbizonytalanodna, nem tudom mennyire leszek meggyőző, de előkapom táskámból az egyik kártyámat, s két ujjam közé kapva azt villantom meg Lana felé.
- … ahol jóval kedvezőbben merülhetünk el a zamatos kávék világában. - meg persze egymásban...később.
Bepottyantom a kártyát az öltönyöm első zsebébe. Nem mintha számítana a pénz, mert én állnám úgyis - még ha Ő erről nem is tud -, viszont ha már lehet, akkor spóroljunk. Én is a cégből élek, de a pénz sajnos véges. Igaz, hogy nem halok bele két kávéba, de na. Sok kicsi sokra megy...sok kávé meg végén a csődbe visz.
  - Hölgyem… - odatartom felé karom, hogy belém tudjon karolni, ha szeretne. Bárhogy is dönt, ha ragaszkodik ahhoz a helyhez, amit Ő tervezett, akkor arrafelé indulok, viszont ellenkező esetben elindulok a tőlünk pár méterre levő zebra felé.

  Kissé szótlan vagyok az út közben, csupán azt fülelem, ahogy cipője koppan a betonon. Lehet kíméletesebb módszer lenne az, ha felkapnám őt.
- Nem szeretnék indiszkrét lenni...de hány év alatt sikerült megtanulnod ebben járni? - kissé érthetetlenül álltam mindig is az ilyen dolgok előtt. Az oké, hogy a bordélyban levő lányok, s a hozzánk járó modellek hasonlókban járnak, ám az ilyen topánok nem egy Lana-kaliberű lányoknak lett tervezve. Bár szó se róla, van az a helyzet, mikor az ilyen roppantmód megbolygatja bioritmusom...