Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
A vezetés élménye egy kicsit eltereli a gondolataimat arról, amit a liftből kiszállva mondtam neki. Mégis ott motoszkál bennem az érzés, ami egy szenvedélyes csókban teljesedett ki. Az, hogy itt ül mellettem, és figyel, ahogy az illata szinte beleégett az orromba, cseppet sem könnyíti meg a dolgom. Érzem, ahogy a vezetés kicsit könnyebbé teszi, mert az útra kell koncentrálnom, de tudom, ahogy közeledünk a házamhoz, nem lesz több kifogás. Sokáig hezitálok, hogy melyik házamba menjünk, végül a kisebb, kevésbé fényűzőre esik a választásom, ami igen közel, normális tempóval alig tíz percnyire van a kórháztól, mégis a külvárosi részen. Azon a részen, ahol a gazdagabb emberek laknak. Ahogy lassítok, érzem, ahogy ismét erőt vesz rajtam az a mindent felemésztő érzés. A kulcscsomómat kutatom a zsebemben, és megnyomom az egyik gombot, amire kinyílik a fa kapu, felfedve ezzel a bejáratot egy nagyobb, dísztéglás ház felé, de én hátra megyek, ahol a garázs kapuja is nyitva áll már. A kocsiból kiszállva magamhoz veszem a táskám, és körbenézek, hogy minden meg van-e. Ez egy nagyobb garázs, ahol áll egy terepjáró limuzin, egy elegánsabb limuzin, hátul de még épp látható helyen. Mellettünk helyet kapott egy nyitott tetejű sárga kabrio, egy Volvo terepjáró. A lépcső mellett pontosan, de még a lépve illően a házvezetőnőm Mini Cooperje pihen, de a volánnál ül a negyvenes nő, és egy intéssel hajt ki a garázsból. Nem szoktunk messzemenő beszélgetésekbe folyni, így ezen meg sem lepődök. - Megérkeztünk - jelentem ki, ezzel megtörve a némaságot, hogy a garázsból egy lépcsőn felfelé bejuthassunk a [You must be registered and logged in to see this link.] ahol szemben egy konyha, kicsit jobbra pedig egy nappali pompázik meleg barna árnyalatokban. Balra a ház rendes bejárata van, és a hátunk mögött pedig egy lépcső visz fel az emeletre. A hűtőn egy cetli vár rám, és letéve a táskám oda lépek. Egy üzenet a húgomtól, hogy pár napig ne várjam haza, mert escort munkája van. Egy elégedett mosoly hagyja el ajkaimat, hogy miénk a ház. - Azt hiszem csak ketten vagyunk - mosolyodom el, és visszasétálok közvetlenül szembe vele. A légvételem ismét szaporábbá válik, ahogy ismét érzem őt a közelemben, és csak egy pillanatra fordulok el tőle. - Ez lenne az otthonomnak nevezett hely - tárom szét a karom, majd a tekintetem ismét az övét kutatja, és kérés nélkül szelem át azt a két lépés távolságot, ami elválaszt minket, hogy végre ismét birtokba vehessem ajkaimmal ajkait. Mögötte bezárom a garázsból felvezető lépcsőház ajtaját, és nekinyomom a hátát finoman levéve a válláról a táskát. Ujjaim a hajába túrnak, míg balom a derekánál tartja őt szorosan, majd végül jobbom is csatlakozik az öleléshez, miközben a blézer alatt finom táncot járnak. Végül elszakadok tőle egy rövid pillanatra. - Vágyom rád - suttogom ajkai közé, és időt sem hagyva neki csókolom őt, mintha még sosem tettem volna...
Az út csendes, de rövid. Fogalmam sincs arról, sőt még csak nem is feltételezem, hogy a férfi gondolatai esetleg a közül járnak, hogy melyik házába vigyen. Már maga a gondolat is kissé nevetséges. Kissé feszült vagyok, de ez most nem olyan belső, feszítő érzés, ami a hétköznapokban munkálódik bennem. Nem a munkám miatt vagyok stresszes, vagy mert a kezeim között hal meg egy beteg, és ezt el kell mondanom a családjának. Egészen más. Olyan, mintha életre kelt volna bennem valami új, ami egyre többet és többet akar. Hogy miből? Ó ez igazán egyszerű. Tekintetem megint a mellettem ülő férfira téved, és még csak nem is zavartatom magam, amiért bámulom. Nem mondok semmit sem, mert nem látok értelmét annak, hogy felesleges fecsegéssel töltsem ki a csendet. Akkor már inkább elhallgatom a motor, andalító moraját. Garethet sem úgy ismertem meg, mint aki oda lenne a felesleges beszédért. A környék pedig nem is lehetne más, mint Las Vegas luxuskörnyéke. Igaz, akkor lepődtem volna meg, ha valamiféle munkás negyedbe megyünk. Őszintén, nem igazán köti le a figyelmem a sok luxusház. Az egyik ilyenhez kanyarodunk be, egészen a garázsig. Jól esik végre kiszállni a kocsiból. Na nem mintha nem lett volna bent kényelmes, csak tudjátok. Az a bizonyos feszültség, ami minden porcikámban ott zsibong. Megőrülök tőle. A garázsban rengeteg olyan autó áll, amelyet talán még magazinokban sem láttam, de az igazság az, hogy minden figyelmem a férfié, és minden máson csak átsiklik a tekintetem. – Nem is laksz olyan messze a kórháztól. – adok hangot az egyetlen meglepetésemnek. Tényleg rövid volt az út, csak nekem tűnt rettenetesen hosszúnak. Elindulunk az épületbe, és le sem maradva mögüle, követem. A hátsó bejáraton keresztül lépünk be, és persze az vár, amire számítottam. Fényűzés és luxus a köbön. Végül is a nappalijában elférne a lakásom. Magamban állapítom meg ezt is, most éppen nem érzem szükségét, hogy ugrassam a dologgal. Csendben figyelem, ahogy a hűtőhöz lép, és elolvassa a neki hagyott üzenetet. Ennek tartalmát velem is megosztja. Mosolyát látva én is elmosolyodom. – Ennél jobb hírt, nem is kaphattál volna, igaz? – Ó ugyan, nem vagyok hülye. Nem véletlenül hozott magához, főleg azok után, amit ott lent mondott a garázsban. Visszasétál hozzám, és a belső zsivajom egyre hangosabb lesz. – Nagyon… szép. – Próbálom szavakba önteni, de igazából itt se néztem nagyon körül, ráadásul azt sem tudom, mit szokás ilyenkor mondani? Otthonosnak nem mondanám, mert olyan steril és rideg, és mindennek megvan a mértani helye. Bezzeg az én lakásomban! Néha kész káosz. Vagy mondjam azt, hogy modern, hogy elképesztően huszonegyedik századi? Ümm.. a szép az végülis mindent lefed. Bár a lakása dicsérése helyett inkább az ajkaira szegezem a tekintetem. Csak pár másodpercig tart, mert megint leterít, mint a kiszemelt zsákmányát. Ajtó csukódik, a hátam pedig halk puffanással érkezik meg rá. A táska lekerül a vállamról, és távoli zajként hallom, hogy a földre kerül. Kit érdekel a táska? Ahogy a hajamba túr, úgy szalad ki ajkaimon egy aprócska elégedett nyögés, mely elveszik a csókunkban. Pont olyan hevesen viszonzom, mint a kórházban, mellőzve mindenféle apró kis puhatolózást. Karjaim a nyaka köré fonom, és komolyan azt kívánom, hogy itt és most tegyen a magáévá, különben elvesztem teljesen az eszem. Mintha csak tudná, mire gondolok, kimondja ugyan azokat a szavakat, amelyek bennem is megfogalmazódtak. Válaszul fekete ingjének gombjaihoz nyúlok. Mint azt tudjuk, sebész vagyok, és sokak szerint az egyik legjobb. A kezem arra termett, hogy apró, finom és tökéletes mozdulatokat végezzen, és ez nem csak egy beteg szerv eltávolításánál hasznos, hanem igen hamar leküzdök egy egész gombsornyi akadályt. Mire a férfi észbe kap, bőr érintkezik bőrrel, ahogy a kezeim végigsiklanak a felsőtestén, körmeimmel kissé megkarcolva a bőrt. Talán ez épp elég sokat mondó válasz az Ő előbb elhangzott szavaira. Bátran haladok lefele, egészen a bekötözött sebig, amelyen lágyan siklok tovább, még véletlenül sem okozva Garethnek fájdalmat. Legalábbis nem így. Végül a kezeim megállapodnak a csípőjén, amelyekbe kissé be belemélyesztem a körmeim.
- Igen, így mindig a közelemben vagy... - jelentem ki, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, holott még alig ismerjük egymást. Viszont jól esett kimondani, annak ellenére, hogy talán nem kellett volna. De nem nagyon foglalkoztat most az, hogy mit lehet, vagy mit nem. Egyetlen apró dolog érdekel, hogy mit szeretnék. Sőt, ez már nem ebbe a kategóriába tartozik, sokkal inkább az akarom részbe. De ez már megint mellékessé válik, mikor végre megérinthetem ajkait, és felhevült testét a testemnek préselődni. Minden egyes idegsejtem próbálta most az egyszer úgy, hogy megismerje a másikat, lassan, és nem belevágni a közepébe, de férfi vagyok, szükségletekkel, amikbe a szex is bele tartozik, ráadásul Ivonne olyan hatással volt rám azon a délelőtt, sőt már szerintem előtte is, amit még most sem vagyok igazán képes felfogni, csak érzem azt, hogy szükségem van rá. Egyetlen dologra viszont teljesen tisztán emlékszem. Már akkor megfogott a tekintete, mikor bejött hozzám a műtét előtt, hogy ő fog műteni. Akkor határoztam el, hogy küzdeni fogok a figyelméért, és azt hiszem most többet kaptam. Sietve kapom le róla a blézert és a felsőjét is, hogy megláthassam fehérneművel fedett felsőtestét, és ujjaim végigzongorázzanak kecses vonalán. Hagyom, hogy ő is szinte sebészi pontossággal gombolják szét ingem gombjait, és megérezhessem ujjait felhevült felsőtestemen. Egyszerre óvatos és durva, és elszakadva ajkaitól egy halk nyögés szakad fel torkomból, ahogy körmei csípőmet karistolják. Két tenyerem határozottan siklik végig oldalán, majd a combjain, hogy a térdhajlatában fogást találva játszi könnyedséggel fonjam csípőm köré lábait. Nem érdekel az, hogy a sebem még nincs teljesen beforrva, hiszen a súlyát szinte meg sem érzem, ahogy a nappali kanapéja felé haladok vele. finoman ülök le, hogy az ölembe ülve ismét elszakadva ajkaitól az arcát hintsem be apró csókokkal, majd a nyakát, végül a kulcscsontját, amit már a kórházban végigsimítottam ujjaimmal, de most nem állok meg itt, egyre lejjebb haladok, miközben egyik kezem a hátát járja be hol finoman, hol erőteljesebben, másik kezem pedig a nadrágja gombját próbálja gyorsan kiszakítani a lyukból. - Gyönyörű vagy - suttogom, mikor a melltartón keresztül elérek a melléig, ismét változtatnom kell a helyzetünkön, így már ő fekszik alattam, én pedig fölé magasodom, de nem ajkait ízlelem, hanem felfedezem a testét, miközben apró csókokkal hintem be minden apró szegletét hasának, s közben lejjebb haladva a nadrágot is levarázsolom róla, hogy szándékosan kikerülve a legérzékenyebb pontot a belső combját érinthessem, miközben a másik combján ujjaim siklanak végig. Amíg hagyja, hogy irányítsak, azt is fogom tenni, de remélem elragadja tőlem egy kicsit ezt a szerepet....
Nem igazán tudom hova tenni a kijelentését. A férfi viselkedése teljesen ellentétben áll azzal a képpel, amit kialakítottam róla. Néztem, láttam és elraktároztam, majd összegyúrtam az én kis elméletem. Az én elméleteim nagyon ritkán dőlnek meg, főleg ha a munkámról van szó. Viszont most ez egészen más, úgy érzem ingoványos talajra léptem, és az ilyesfajta terepet nem szeretem. És mivel a látottak és a tapasztaltak ütköznek egymással, ennek következtében egy hatalmas káosz alakult ki bennem. Ennek ellenére most minden annyira egyértelmű, minden magától értetődő, és az egyik érintés követi a másikat. A blézer és a felső lekerül, én pedig ott állok előtte egy fekete melltartóban, ami erős kontrasztot alkot hófehér bőrömmel. Én is lecsúsztatom a fekete inget a válláré, és ott köt ki, ahol az én ruhám is másodpercekkel ezelőtt. Hallom a nyögését, és csak a puszta hangja ajzószerként hat rám. Hagyom, hogy irányítson, így a lábaim a dereka köré fonódnak, a karjaim pedig a nyaka köré. Elindulunk a kanapé felé, és teljesen kiesik a fejemből, hogy ezt az embert én operáltam egy héttel ezelőtt, és egyáltalán nem kellene engem emelgetnie! Csak hogy most jobban lefoglal az, hogy kiélvezzem minden apró csókját. Elképesztően jól esik, és erről az apró kis sóhajok, amelyek kiszöknek az ajkaim közül, még inkább tanúbizonyságot tesznek. A nadrágommal babrál, és hamar kigombolja a farmerom. Azt mondja, gyönyörű vagyok, én pedig egészen egyszerűen elmosolyodom, és kezeim közé fogva az arcát, megcsókolom újra. Mire észbe kapok, már a hátamon fekszek. A pupillám hatalmasra hízott, az arcom pedig teljesen kipirult, ajkaim kissé megduzzadtak a heves csókoktól. Ahogy egyre lejjebb halad, úgy emelkedik meg a kanapétól a testem, kissé ívbe feszülve. A nadrág lekerül, és ahogy a belső combomhoz ér, újabb villámcsapás fut végig a testemen. Kénytelen vagyok beleharapni az alsó ajkamba, hogy így tompítson a feltörő nyögést. Elképesztően érzékeny területre kalandozott el, és még ez nem is a legérzékenyebb. A keze, ami végigfut a combomon, most megfogom, és ha hagyja, visszahúzom magamhoz, és a combjaim a dereka köré fonom, ezzel magamhoz bilincselve. Először megcsókolom, majd az ajkaim elkalandoznak le a torkára, játszva körbe járva az ádámcsutkáját. Kezem a válláról a tarkójára fut, és az ujjaimat a hajába fúrva, kicsit hevesebben ragadom meg a hosszabb tincseket. A füle mögé férkőzöm, és apró csókokat lehelek az érzékeny területre. Ezalatt a másik kezem elindul végig a hasfalát a körmömmel végigkarcolva. Ujjaim a nadrágba ütköznek, és fél kézzel is könnyedén kibontom az övcsatot. – Megbabonáztál. – szalad ki a vallomás az ajkaimon, rekedten a fülébe suttogva, majd fogaimmal megharapva a csinos kis fülcimpáját. A másik fronton sem tétlenkedek. Gomb kikapcsol, cipzár lehúz, és ha nem ütközök más akadályba, lassan becsúsztatom a kezemet.
Sosem szabad előre tervezni, én pedig így tettem, és most pontosan az ellenkezőjét teszem. Amikor kimondta a szavakat még a kórházban, hogy nem dolgozik, már akkor tudtam, hogy mi lesz a vége annak, ha felhozom őt a lakásomra. Tudtam, hogy képtelen leszek megálljt parancsolni, hogy el fogok veszni az érintései és csókjai között. Minden sejtem ezt súgta... dehogy súgta, szinte ordítozta. De nem bánom, nem is akarom bánni és remélem ő sem fogja ezt tenni. Érintem őt, és csókokkal halmozom el, miközben már nem érzékelem sem az időt, sem a teret, ami körülvesz minket. Mintha egy buborék venne körül, ami nem engedi beszűrődni a külvilágot, és engedi, hogy elmerüljünk ebben az egész különös érzelmi kavalkádban, amit most nem ellenzek, hanem sokkal inkább élvezek. Nem tudom, meddig tart, de nem akarok belegondolni, mi lesz akkor, ha eljön az a reggel, mikor kilép az ajtón, nekem pedig el kell indulnom Barcelonába, ha már megígértem Anettának, hogy elmegyek egy hétre pihenni hozzájuk. Ami sosem pihenés, de most ez sem jut eszembe. Csak hagyom, hogy átvegye az uralmat fölöttem, ezzel érve el újabb és újabb nyögéseket, amik belőlem szakadnak fel kéjesen és többre vágyva. A melltartóját játszi könnyedséggel kapcsolom ki, hogy kezeim érinthessék számomra tökéletes kebleit. Csókját olyan hévvel viszonozom, hogy szinte beleszédülök az érzésbe amit ez ad most nekem. Ahogy a hajamba túr, majd ajkai vándorútra indulnak arcomon, és nyakamon, én érzem úgy, hogy most azonnal magamévá akarom őt tenni, és szenvedélyesen markolom a fenekét, közelebb húzva őt ezzel magamhoz, hogy megérezhesse merev férfiasságomat nadrágon keresztül. - Ahogy te engem - suttogok vissza alig hallhatóan. Aztán kiszabadít a nadrágomból, és amikor hozzáér előbb említett végtagomhoz, felnyögök, és ismét úgy érzem, hogy fordítanom kell a helyzeten, hogy míg jobbom megtámaszkodik a feje mellett, addig csókkal elterelve figyelmét malommal egyenesen a bugyijáig simítom végig testét, és fölötte elidőzök kicsit, lágyan masszírozva nőiességét. Közben elszakadok ajkaitól, hogy a mellbimbóját csókolhassam, míg végre elérek a köldökéig, s onnan egyenesen a legérzékenyebb pontjáig, amit megszabadítva a fehérneműtől, először kezemmel érinthessek, majd ajkaimmal, miközben egyelőre csípőjét kicsit erősebben lefogva ellent tarthassak az esetleges mozgásainak, miközben először csak apró csókokkal hintem nőiességét, majd a nyelvemmel kényeztetem őt. Ki akarom készíteni, azt akarom, hogy könyörögjön azért, hogy magamévá tegyem, nem érem be a teste apró rezdüléseivel, nekem az kell, hogy hallhassam elhaló hangját.
Teljesen belefeledkezem a nyakába, élvezettel ízlelem bőrének ízét, és minden lélegzetemmel magamba szívom az illatát. Ez már csak a drága parfüm, ami annyira jól illik hozzá. Érzem rajta Őt, értem magamat, érzem a vágyát, ahogy ontja a bőre magából ezt az illatot. Genetikailag így lettünk kódolva, és bármennyire is hihetetlen nem vagyunk különbek az állatoknál, akik szintén szaglás alapján választanak párt maguknak. Csak ahogy teltek az évek, és az emberiség fejlődött, úgy kerültek előtérbe az új találmányok, szappan, parfüm, tusfürdő, és mostanra már minden lehetőség a kezünkben van ahhoz, hogy az illatunkat befolyásoljuk. Talán a képzeletem szüleménye, és csak az elmém játszik velem, vagy a tudomány visszaigazolása, de érzem Őt, és ezt képtelen lennék szavakba önteni, ha bárki kérdezné is. Tudom, hogy nem ez lett volna a sorrend, hogy a rendes nők először megismerik a másikat, eltöltenek velük akár több időt is, és csak utána feküdnek le egymással. Én egészen eddig abban a hitben éltem, hogy én is ebbe a kategóriába tartozom, de aztán megjelent ez a férfi, és felkavarta az állóvizet. Most pedig már nincs visszaút, nem lehet ebből az egészből kisétálni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Isten látja lelkem, nem is akarom megtenni, még a lelki üdvösségemért sem. A kezem becsúsztatom, és közben a másik reakcióit figyelem. Látni akarom, hogyan reagál az érintésemre, hogy a szemei hogyan villannak meg, hogy az arcvonásai hogyan változnak, szinte percről persze. Először csak a bőrt simítom végig, és kínzó lassan haladok lejjebb, és fogom meg legbecsesebb testrészét. Határozottan, de mégis lágy mozdulatokkal kényeztetem, és együtt élvezem ennek az egésznek minden mozzanatát. ajkaink újra összeforrnak, és teljesen eltereli a figyelmem, és olyan könnyen veszi el tőlem az irányítást, amilyen könnyen hagyta, hogy megkaparintsam. Ez a férfi játszik velem. Velem, és az összes érzékemmel, úgy hangolva a kettőt, hogy az fájóan jó érzéseket keltsen bennem. És ha azt hittem ez már a vég, akkor nagyot tévedtem. Először csak a kezével érinti a legérzékenyebb pontom, és már abba is beleszédülök, de amikor meglátom, hogy lehajol, és a szájával pont olyan csókot lehel rá, mint az előbb én tapasztaltam az ajkaimon, egyenesen szikrákat látok. Tekintetemmel nézem Őt, egészen amíg bírom, de aztán olyan kéjjel teli érzés jár át, hogy a párnára hanyatlik a fejem. A csípőm ösztönösen mozdulna, de Gareth ellent tart, és teljesen satuba szorít, ami még inkább felizgat. Sóhajaim egyre hangosabbak, és teljes tehetetlenségemben már a kanapé párnájába mélyesztem a körmeim. – Kérlek.. – szólalok meg, szinte kapkodva a levegő után. – …kérlek.. Gareth. – Elfúló hangon ejtem ki a nevét, és a felső testem kisebb ívbe feszül. Úgy érzem, mindjárt felrobbanok, és az egész ház velem fog repülni. Már maga a lélegzetvétel is kihívás. – Magamban akarlak érezni. – ujjaim elengedik a párnát, és helyette a hajába túrok bele újra. Szemérmetlenül ejtem ki az elhaló szavakat, és most a legkevésbé sem pironkodom a spontán vallomásokért.
Ahogy egyre jobban belefeledkezünk egymásba, érzem őt, mintha összefonódtunk volna, mintha mi mindig is egymást kerestük volna. Olyan érzés ez, amit lehetetlenség szavakkal leírni, érezni kell. Mintha ő lenne belőlem, és én belőle. Mintha nem tudnám megállapítani, hol kezdődik ő és én. Ahogy egymás karjaiba olvadunk, nincs már más csak mi. Furcsa pont ezt nekem mondani, vagyis inkább felismerni, ki az egójáról volt híres mindig is. Sosem ismertem volna el, hogy egyszer majd jön egy nő és felforgat mindent, minden nyugodtságot, ellopja a magabiztosságom, és összegyűrve messzire hajítja pusztán egyetlen mézédes csókkal. Erre itt van Ivonne, és nem csak a magabiztosságomat lopta el, hanem a dolgokról való stabil véleményeimet is megingatta. A világnézetemben is kifogást talált csupán pár jól irányzott szóval. Hiszen elérte, hogy önmagam vágyjam a halált, még akkor is, ha nem ez volt a célja, de most az érintései és csókjai közt nem vágyom semmi másra, csak arra, hogy megálljon az idő, és mi itt ragadhassunk ebben a keserű és mégis olyannyira vágyott időhurokban. De tudom, hogy ez lehetetlen, és közeledünk afelé, hogy összeolvadva válhassunk eggyé a vágyaink tengerében. Én mégis húzom a percet, ízlelem nőiességét, és ellentartok, hogy teste már csak rám vágyjon, és eme érzést szavakkal adhassa tudtomra. Könyörgése mind jobban és jobban feltüzel, és kéjes mosoly jelenik meg az arcomon. - Imádom, ahogy könyörögsz - suttogom még lábai közt, majd mikor a hajamba túr, leveszem az utolsó ruhadarabot, ami közénk állhat, és kínzó lassúsággal húzom végig magam rajta, hogy egy kicsit elidőzhessek ajkain, hogy ismét érezhessem nyelve játékát nyelvemen. A hajába túrok, és lassan érintem férfiasságommal női testrészének legérzékenyebb pontját, és bár meredező tagom azonnal benne akar lenni, egy pár másodpercig még eljátszadozom vele, majd finoman hatolok belé, hogy megszokhassa méretemet. Ezután megint fordítok a helyzetünkön, mert látni akarom őt fölöttem, de egy percre sem húzódom ki belőle. Amikor fölöttem van, akaratlanul is felnyögök, és légvételemmel együtt szívverésem is borzasztóan szabálytalan és mérni sem lehetne. Felülök én is, és a hajába túrok, hogy finoman megragadhassam tincseit, és így szakadhassak ki csókjából, és nyakát kényeztethessem, miközben magamhoz szorítom őt szabad kezemmel. A teste égeti a bőröm, de egyszerre hűvös borzongás fut végig rajta bőrömön. Végül ha hagyja, ha nem, ismét alulra kerül, hogy végre csípőm is lassú és kínzó mozgásba lendülhessen, amit a vágy fokozódása közben egyre gyorsabbá és gyorsabbá veszek, hogy végre összekapcsolódhassunk vágyaink beteljesedésében, hogy egy nyögés szakadhasson fel belőlem, és segítsem őt, hogy elérhesse ő is a vágyott csúcspontot. Csak lassan hagyom el testét, miközben mellé fekve magamhoz húzom őt, hogy egy szenvedélyes csókot adhassak ajkaira. Csak nagyon nehezen tudom légvételemet normális tartományba visszaerőszakolni, hiszen a mellettem fekvő nő maga a kísértés számomra. Ujjaimmal apró köröket írok le oldalán, miközben próbálom visszanyerni a hangomat is. - Nem így akartam kezdeni ezt az egészet, és ha elhiszed, ha nem, a randinkon tényleg csak meg akartalak ismerni, de ez... Annál sokkal több és jobb volt - suttogom elégedetten, és egy kis fáradtság lesz úrrá rajtam, így hosszú percek múlva felülök az ágyon, és megkeresem a boxeromat, hogy felvehessem, de eközben nem kelek fel a kanapéról, csak ülök ott szapora légvétellel, amit az elmúlt időszak eseményeinek felidézése ért el nálam. - Kérsz kávét? Vagy valami mást? - kérdezem, és felállok mellőle a kanapéról, majd az egyik szembelévő szekrényhez lépek. Egy pólót veszek elő belőle, és felveszem, majd utána egyből a konyha felé veszem az irányt, hogy feltegyek egy kávét, majd utána a hűtőben kotorásszak percekig. - Most viszont elárulhatná nekem a kedvenc orvosom, hogy mit is ehetek, és ő mit enne? - kérdezem, majd ha még a nappaliban van, akkor benézek, hogy egy mosolyt küldhessek felé. Mintha kicseréltek volna, és nem is lennék egy önző, egoista, nagyképű barom, akinek megismert, és én sem érzem magam annak a jelenlétében...
Élek. Most érzem csak igazán, hogy a testem nem csak egy porhüvely, melybe hálni jár a lélek. A test, amit sokszor megerőltetek, kínzok, újabb és újabb plusz műszakokkal terhelem, most valósággal életre kel. A vér a versenyautók sebességét meghazudtolva száguld az ereimben, a szívem pedig egy sokkal magasabb fokozatra kapcsolt, mint azt valaha bármikor is tette. Érzem minden egyes porcikámban a másik fél érintése okozta örömet. Az izmokat, melyek egyszerre feszülnek meg. Az egész folyamat egy őrült tánchoz lehetne hasonlítani. Azt hittem nem ismerem már a lépéseket, hogy mi, mi után következik. De a testem nem felejt, és nem is felejtett soha, csak eddig hiányzott valaki az életemből, aki be tudja indítani ezt a folyamatot egyetlen forró csók által. Ez lesz a vesztem, de még csak fel sem fogom igazán az egészet. Annyira álomszerű az egész. Olyan szavak buknak ki önkéntelen belőlem, melyek miatt pironkodhatnék, de már késő. Amikor két ember ennyire megnyílik a másik előtt, felfedve saját meztelen testét, már nincsenek határok, amelyeket ne lehetne átlépni. Hallom a válaszát, amire csak újabb sóhaj szakad fel belőlem. Képtelen vagyok már túl sokáig bírni ezt, anélkül, hogy el ne ragadna a mindent elsöprő érzés. Elszakad tőlem, éppen csak annyira, hogy levegyen a nadrágot, mégis elégedetlenkedve szisszenek fel, jelezve nem tetszésemet. Az utolsó ruhadarabok is lekerülnek, én pedig kinyújtom felé a kezeim, hogy amikor ismét lehajol hozzám, újra magamhoz húzhassam. Csókom mohó, és követelőző. Ez a férfi rosszabb bármilyen élvezeti cikknél. Egyre többet is többet akarok, és ezt nem is titkolom. Minden csókom, minden nyögésem, minden érintésem ezt bizonyítja. Csípőm újra megrándul, ahogy megérzem férfiasságát. Megpróbálom a csípőmmel úgy játszani, hogy ennek az egésznek az elébe mehessek, de most is egyértelműen Ő az, aki irányít, de így is megkapom azt, amiért eddig epekedve vártam. Ahogy lassan belém hatol, újabb elégedett, kéjes sóhaj szakad fel belőlem, és a pupilláim egészen felfalják a szivárványhártyám, ahogy a szemeim elkerekednek. Leírhatatlan az érzés. Mintha arra teremtették volna a testem, hogy Őt befogadhassam. Nem érzek fájdalmat, csak gyönyört. Egyszerre mozgunk, mintha a tudatalattink kommunikálnának egymással. Felé kerülök, fogalmam sincs hogy, és mikor. Csak azt tudom, hogy egy igen csak kihívó mosoly jelenik meg a szám szegletében. Fölé hajolok, egyik kezemmel megtámaszkodva a feje mellett, a másikat pedig a mellkasára helyezve birtoklóan, akár egy nagymacska. Végig a szemeibe nézek, a csípőm pedig körkörösen kezdem el mozgatni, játszva vele, és keresve a határait. Ha már rám bízta az irányítást, van, hogy gyorsítok a tempón, utána hirtelen megállok, és Őt figyelem. Elképesztően gyönyörű, és minden apró porcikájának csodálattal adóznék. Itt már rég nem arról beszélek, amit esetleg egy külső szem lát, ez egy egészen más, mélyebb látásmód. A szíve elképesztő sebességben ver, pont mint az enyém. Egyszer csak felül, és annyira ösztönös a mozdulat, amellyel magamhoz ölelem, hogy még magam is meglepődök rajta. Vagyis meglepődnék, ha eszemnél lennék, ami most nagyon nem igaz. Egészen olyan, mintha összeforrnánk, és legszívesebben magamba olvasztanám. Ahogy a nyakamat csókolja, úgy simulok hozzá még inkább, körmeimmel pedig belekapok vállának finom bőrébe. Újra felém kerül, én pedig hagyom, sőt, akarom! Azt akarom, hogy itt és most vegyen el tőlem mindent. Azt akarom, hogy egészen az Övé lehessek, azt akarom.. Őt akarom. Feltétel nélkül. Lábaim a dereka köré fonom, és felemelkedve a kanapéról, újra végigcsókolom a nyakát, a vállát, ahol ott virítanak körmöm nyomai. Ahogy egyre gyorsabbá válik a tempó, úgy kapaszkodok a férfiba, az egyetlen biztos pontba ebben az őrült viharban.. és akkor bekövetkezik. A belsőm majd szétrobban, az izmaim megfeszülnek, hosszú perceken át, majd alig, hogy Ő is eléri az eddig hajszolt csúcspontot, végig fut a remegés az egész testemen. Magamhoz húzom, és arcom a nyakába temetem, belefeledkezve az illatába, és átadva magamat ennek a mindent elsöprő érzésnek. Szaporán veszem a levegőt, mint aki most bukott volna fel a víz felszínére, és közben Őt ölelem, s hagyom, hogy akár a teljes testsúlyával rám nehezedjen. Édes teher. Peregnek a percek, és a szívem dobogása lassan alábbhagy, legalábbis a feszített tempóból, elvégre képtelen vagyok úgy Gareth közelében lenni, hogy ne verne a szokásosnál hevesebben a szívem. Elszakad tőlem, mire csak szusszanok egyet. Felé fordulok, ahogy mellém fekszik, egészen hozzásimulva, lábam játékosan csúsztatom a lábai közé. Megcsókol, én pedig végighúzom a kezem az oldalán, bordáin végigzongorázva az ujjam. Elvarázsolt, és kissé bágyadt szemekkel figyelem, ajkamról pedig letörhetetlennek tűnik a mosoly. – Nem kell magyarázkodnod. – suttogom a választ, mintha vigyáznék a mi kis világunkra, nehogy egy hangos szóval ripityára törjem. Ujjam végighúzom az ajkain, körbe rajzolva azt, majd átkalandozok arcának más vonalaira is. – Felnőtt emberek vagyunk. Az ismerkedésnek pedig ez is egy módja. – Szélesebbé válik a kedves mosoly, és oda hajolok hozzá, hogy egy apró csókot leheljek az ajkaira. Nem akarom, hogy eméssze magát bármi miatt is. Én is pont ugyan ennyire akartam ezt az egészet. Rá kell jöjjek, hogy a vágy, amit felébresztett bennem, egészen egyszerűen túl nőtt rajtam, és úgy tűnik rajta is. Élvezem a rég nem érzett érzést, ahogyan az egész testemet elégedett bizsergés járja át. Másra pedig nem akarom most gondolni, csak kiélvezni a pillanatot. Átgondolni ezt az egészet ráérek később is. Felül az ágyon, én pedig balommal felkönyökölök, és a fejemet megtartva csendben figyelem pár percig, majd felhúzom magam, hogy aztán egész egyszerűen mögé csusszanjak, és felső testemmel a hátához simuljak, hogy aztán apró csókot leheljek a tarkójára. Hátradőlök a kanapéra, amikor feláll, és követem tekintetemmel. – Egy kávé jól esne, köszönöm. – nem mintha ennél több turbó erő kellene a testemnek, de az elmémnek mindenképp. Igaz, hogy igyekszem a lehető legegészségesebben élni, de a kávéról nem tudok lemondani sajnos, csak csökkenteni a napi adagom. Ahogy a konyhába megy, úgy lassan én is felállok, és először az alsóneműbe bújok bele, utána felveszem a melltartóm is. Éppen a farmerom sliccét húzom fel, amikor meghallom a kérdést. Felpillantok a férfira, és szélesen elmosolyodom. – Éppen akkor szerettem volna megbeszélni Önnel a további teendőket, és az étrendet, amikor előre megfontolt szándékkal megcsókolt. – válaszolom, és próbálok komoly arcot erőltetni magamra, de nehezen megy. Utána megyek a konyhába, nem zavartatva magam, hogy mindössze egy farmer és egy melltartó van rajtam. Annyira más most a légkör, ami körbevesz minket. Ahogy figyelem Garethet, akin nincs más csak egy bokszer és egy póló, az egész olyan.. egyszerűen tűnik. Mint amikor egy férfi és egy nő találkoznak, és minden megy szépen a maga útján. – Ami azt illeti, kávét nem szabadna innod. – jegyzem meg kissé gondterhelt arccal, mert tudom, hogy az a mindene. – Legalábbis tejjel semmiképp sem, és ha nem főzöd nagy erősre, akkor én sem fogok tiltakozni ellene. Meg persze keveset. – Nem vagyok én olyan szigorú egyébként, ezért is próbálom vázolni a kiskapukat, ami talán elviselhetőbbé teszi ezt az egészet. – Ami az étrendet illeti, a lényeg igazából az, hogy könnyű ételeket egyél, és lehetőleg kis adagokat, és azt is naponta ötször. Kerülnöd kell a telitett zsíros ételek, és a gyümölcsök és zöldségek közül azokat, amelyek puffasztanak. Mi az, amire gondoltál? – érdeklődöm a tervezett menü felől, és akkor könnyebben megtudom mondani, hogy szabad e vagy sem. Ha még mindig a hűtőt bűvöli, akkor könnyedén bújok át a karja alatt, hogy elé álljak. Még ha ki is takarom a hűtőt, de most valami más izgat. – Megnézhetem a sebed? – nézek rá, és kezeim már nyúlnak is a pólójához, és ha nem ütközök akadályba, akkor fel is húzom azt. – Csak a biztonság kedvéért. Nehogy itt a nagy izgalomban történt valami, és én nem is figyeltem oda. – Mosolygok, olyan mindent tudóan. Hiszen Ő is tudja, miről beszélek, elvégre a testmozgás fogalmát igen csak kimerítettük.
Egy férfi és egy nő vagyunk, semmi több. Én nem vagyok az a gazdag istenkomplexusos férfi, ő pedig nem az az orvos, aki ráébresztett nem egy hibámra. Bár szavakba tudnám önteni azt, amit pontosan érzek, de képtelen vagyok rá. Ez nem az a vágy, amit azok iránt a nők iránt éreztem, akikkel eddig dolgom volt. Ez annál sokkal összetettebb érzés. Hozzám bújik, miután eggyé válva teljesedett be a vágyunk, én pedig ösztönösen húzom közelebb őt. Szavaim őt célozzák, ő pedig válaszol rájuk, melyre egy lágy mosoly jelenik meg az arcomon. Csókkal jutalmazom a szavaiért, melyek azt bizonyítják, hogy nem bánta meg az együtt töltött időt. - Azt mondtad a műtét előtt, hogy nem tudsz új értelmet adni az életemnek... - kezdek bele a szavaimba, és alig egy légvételnyi időt hagyok. - Tévedtél... - teszem hozzá eme egyetlen szót, rá bízva, hogy mire értettem. Ha akar, rákérdez, ha nem, nem teszi meg, de sokat tett értem, és nem feltétlen a szeretkezésünkre gondolok. Már az első pillanatban máshogy nézett rám. Sosem tudta, hogy mivel foglalkozom, vagy mennyi pénzem van. Azt sem tudta, hogy ki vagyok, mégis hitt bennem, ahogy a vakbélműtét előtt is. Ráadásul meghallgatott, és nem olvadt el az első pillanattól egy mosolyomtól, vagy pár kedves szótól. Tetszett benne valami, amit most még jobban kedvelek. Aztán miután apró csókot lehel tarkómra, felállok, hogy felvehessek egy fekete galléros pólót, és elinduljak a konyha felé, mikor meghallom válaszát szavaimra. Egy mosoly jelenik meg arcomon, de anélkül válaszolok, hogy kinéznék a konyhából. - Nem volt előre megfontolt, spontán volt, és ha nem lett volna annyira felháborítóan gyönyörű, mikor haragudni próbált rám, nem estem volna ekkora kísértésbe - arcomra széles mosoly húzódik, mely hangomra is ráragad. Most azt tudom mondani, hogy ha akkor és ott nem csókolom meg, nem jutunk idáig, és én azt igazából nagyon bántam volna. Bár amilyen vagyok, visszamentem volna, és megtettem volna akkor, akár egy vizitre benyitva a betegek és a rezidensek előtt is. Nem zavartattam volna magam, sőt akkor is elcsábítottam volna magamhoz. Ivonne nem tudja, de beférkőzött a gondolataim közé, itt él bennem, és minden apró sejtem rá vágyik, hogy rám nézzen, vagy csak egy mosolyt küldjön felém, ami csak nekem szól. Képtelen lennék őt elfelejteni, és az a helyzet, hogy nem is akarom. Elgondolkodva nézem a hűtő tartalmát, miközben a kávégép teszi a maga dolgát. Aztán bejön, és tesz egy megjegyzést, amire felé fordulok, és elfelejtem egy pillanatra a hűtő felmérését. - Tej nélkül iszom, feketén, még cukrot sem teszek bele... Ráadásul ez a vadiúj, okos kávéfőző sosem főz erőset... Ne vedd el ezt az egy szenvedélyt tőlem - vágok egy kissé csalódott arcot, de a nem erős kávé szabad. A másik szenvedélyemről már beszélni sem merek, és érdekes, hogy míg vele vagyok, nem kell a cigaretta sem. Csak ő kell, és az, ahogy most rám néz. Aztán elfordulok tőle, vissza a hűtőhöz, hogy felmérjem a terepet, majd a fagyasztót is kinyitom, mit rejt. Természetesen mindkét része tele van a hűtőnek. Nem is értem, hova ennyi étel, ha alig vagyok itthon. Még szerencse, hogy van az egyik polcon egy tálban pulykahús. - Van pulykamell, megtölthetném aszalt szilvával, vagy sajttal... Nem tudom... - csóválom meg a fejem elmerülve az ételek látványától, de azért egy narancslét kiveszek onnan. Vagyis vennék, ha nem bújna át a karom alatt, és kerülne szembe velem. Önkéntelenül mosolyodom el, ahogy megmagyarázza, miért akarja látni a sebemet. - A te pehelysúlyod nem okozott semmiféle gondot... Vagy ez csak egy ürügy, hogy vetkőztethess? - mosolyodom el rosszfiúsan, de hagyom, hogy megvizsgáljon, sőt még le is kapom a pólómat, hogy könnyebb legyen és ne csússzon le folyton a póló. - Ez valami fétised, hogy folyton vetkőztetsz? - pillantok rá, miközben engem vizsgál. Hagyom magam, de közben a hátát cirógatom, amit nem fed semmi, majd kezem megállapodik a derekán. szabad kezem eltűr egy tincset a füle mögé. - Na jó, a sebemet és az étrendemet felügyelheted, de ne aggódj, vigyázok magamra, ha te is magadra - jegyzem meg egy mosollyal az arcomon, és ha végzett, visszaveszem a pólót, majd a homlokát érintem ajkaimmal. - Szóval mit ennél? - kérdezem visszatérve az ételre...
A tetteinkért vállalnunk kell a felelősséget. Egészen kiskoromtól erre neveltek, és ez a mai napig velem van, és a mindennapjaimban is részt vesz. Ha hibázom, felvállalom. Ha a szavaimmal megbántok valakit, bocsánatot kérek. Attól függetlenül hogy makacs, büszke nő vagyok, és előfordul, hogy szükségem van némi időre, mire beismerem, hibáztam. Elnézést kérni, és ezzel beismerni a hibádat, egyáltalán nem olyan könnyű, mint azt sokan gondolnák. Nekem sem, de megteszem ha kell, és arra a kis időre félretolom a büszkeségem. Akkor este is elnézést kértem Garethtől, amiért a szavaim olyan haragot váltottak ki belőle, amire jómagam sem számítottam. Átléptem egy határt, amit nem kellett volna, de emberből vagyok én is, és tévedni nagyon is emberi dolog. Megtettem volna még egyszer, de az azt követő napok ridegsége újabb makacsságot váltott ki belőlem. Örülök,hogy végül a férfi törte meg a kettőnk közé húzott falat, mit sem törődbe dacosságommal. Mert dacoltam, ellenkeztem, ehhez kétség sem fér. Arra a kérdésre viszont, hogy ha Ő nem teszi meg ezt, akkor én léptem e volna felé, nem tudom a választ. Őszintén. Éppen ezért nem érzem úgy, még most sem, hogy a kettőnk között történteket megbántam volna. Olyan, mintha úgy színt adott volna az életemnek, és felébresztett volna egy évek óta tartó kómából. Igazából köszönettel tartozom Neki, még ha ezt nem is fogom kimondani hangosan. Egyenlőre. A szavak, amelyek most elhagyják Gareth száját, egyenesen a szívemig hatolnak. Az egy héttel ezelőtti beszélgetésünkből ragadja ki az egyik kijelentésemet – amit most is pont így gondolok -, majd tartva egy lélegzetvételnyi szünetet, csak ennyit mond; tévedtél. Egy hosszú percig csak nézek a szemeibe kissé kérdően, hiszen ezt az egészet nem igazán tudom hova tenni. Nem értem, mire akar ezzel célozni, de talán nem is akarom. Így egyszerűen csak elmosolyodom, és újra egy csókot lehelek ajkaira, miközben kezemmel végigsimítom az arcát. Nem akarok ebbe most belegondolni, és nem is akarok rákérdezni. Nem akarok válaszokat, melyek csak újabb kérdést szülnek. Nem akarom, hogy bármit is félreértsek, ezzel újabb kételyeket szülve. Nem akarom tévhitekbe ringatni magam, hogy egyik pillanatban a mennyekben legyek, utána pedig mélyzuhanással a pokolba kerüljek. Nem, nem és nem. Egész egyszerűen csak vele akarok lenni. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mintha két egyszerű ember lennénk, akiket a vágyaik húztak egymáshoz. A mai nap. Ameddig tart. Csak boldog szeretnék lenni. Így mindent, ami ebbe most belezavarhatna, becsomagolom egy dobozba, és felteszem egy képzeletbeli polcra, majd egy kedves mosoly mögé rejtem úgy, hogy ebből a férfi ne vegyen észre semmit sem.
– Szóval így állunk. Gaz módon elcsábított, és most úgy akarja feltüntetni, mintha én lennék a valódi bűnös. – sóhajtom drámaian, akár egy áldozat, de végül csak elvigyorodom. – Egyébként ki mondta azt, hogy a haragom nem volt valódi? – Persze mindketten tudjuk, hogy a haragom addig tartott, amíg meg nem csókolt először. Nem, igazából már akkor sem tudtam rá haragudni, amikor olyan szemtelenül közel állt hozzám. Hallom ugyan a jókedvet a hangjában már a nappaliban is, de a mosolyát is hamar szemrevételezem, amikor belépek a konyhába, kissé alulöltözötten, de mégis természetesen. Mintha ezt csinálnám mindennap. Alig ismert szexi férfiakkal fekszem le, és utána a konyhájukban grasszálok melltartóban és farmerben. Nem, igazából az az Ivonne akit én ismerek, nem csinálnak ilyeneket. Fogalmam sincs, hogy ez az új én ki. Összefonom a karjaim magam előtt, és kissé félredöntött fejjel nézem, ahogy a kávé megvonásról panaszkodik. Próbálok nagyon szigorú, orvoshoz méltó arcot vágni, de látva a csalódott arcát, képtelen vagyok nem elmosolyodni. – Rendben. – emelem fel a karjaim, ezzel jelezve megadtam magam. Újra. – Csak tényleg arra kérlek, hogy még két hétig ne igyál, napi egynél többet. Jó? – Meglágyultam. Ez a helyzet. Most nem akarom olyan erőse érvényesíteni az akaratom, mint bent a kórházban, bár tény, hogy nem egy életmentő műtétről beszélünk, hanem egy kávéról. Úgy tűnik, kellemesen meglepem, amikor egyszerűen bebújok a karjai alatt, és elállom a hűtőt. – Most már nincs szükségem ürügyre, hogy levetkőztesselek. Vagy tévedek? – kérdezek vissza pimaszul, miközben figyelem, ahogy leveszi a pólót. Most nem úgy nézek rá, mint egy betegre, hanem férfiként. Ó de még mennyire, hogy úgy! Az igazat megvallva a kórházban tényleg csak a vizsgálatok miatt vetkőztettem, de ezzel Ő is tisztában van. Ettől függetlenül jó vele cukkolni. – Előfordulhat, de ha tényleg ez a diagnózisom, akkor az bizony gyógyíthatatlan. Együtt fogsz tudni élni ezzel a ténnyel? – Nézek rá ártatlanul, amikor a fétist hozza szóba. A hátamat cirógatja, én pedig puhán a mellkasára helyezem mindkét kezem. Egy sötétbarna tincs a fülem mögé tűr, és szélesedő vigyorral hallgatom. – Ennyi mindenben átengeded az irányítást Nekem? Ez igazán szívmelengető. – pimaszkodom vissza. Arra már nem felelek inkább semmit, hogy vigyázzak magamra, inkább elengedem a fülem mellett. Miközben óvatosan megnézem a férfi sebét, azon gondolkozom, hogy volt e valaha olyan az életemben, amikor bárki is aggódott értem. Leszámítva a gyerekkort, amikor édesanyám mindig ott ült a betegágyam mellett, ha elkaptam valamit. Egész fiatalon ismerkedtem meg Bennel, és onnanstól kezdve mindig Ő volt az első, és a körülöttünk lévő emberek is érte aggódtak. Én, és az egészségem, vagy bármi ezzel kapcsolatos dolog a háttérbe szorult. És ezzel nem volt semmi bajom. Megszoktam így, és ez azóta sem változott. Elvégre orvos lettem, aki mindent tud az egészségről. Azt feltételezik, hogy akkor be is tartom a szabályokat. Ha tudnák.. – Nagyon szépen gyógyulsz. Ennek igazán örülök. – állapítom meg, és a kötést visszasimítom a hegre. Újra megkérdezi mit ennék, és legszívesebben csak azt válaszolnám; téged. Még éppen idejében nyelem vissza a dolgot. Főként mert feldereng az előbbi felsorolás. – Nos, szilvát semmiképp sem ehetsz, és pulykahúsból is csak felvágottat. De engedélyett a sertés, a borjúhús, a csirke. – magyarázom, aztán szemtelen módon én is belenézek a hűtőbe, ha már ennyit ácsorogtam előtte. Kissé meghökkenek a látványtól, ami fogad. – Jesszus, te egy egész hadsereget etetsz? – Miért is lepődök meg? Ja, mert még sosem láttam hasonlót? – Nem is tudsz ennyit mindent megenni. – jegyzem meg fejcsóválva, és talán kicsit méltatlankodva. Ha ezeket az ételeket nem eszik meg, akkor az megromlik, tehát mehet a kukába, tehát pocsékba megy. Micsoda pazarlás! Sóhajtok egyet, miközben hátammal a másikhoz simulok. – Nem vagyok válogatós. Viszont az olasz konyhát imádom, és tésztát, paradicsomot is ehetsz, meg sajtot. Csak a fűszerezéssel kell vigyázni. – Hangosan gondolkodom, majd megvonom a vállam, és ismét felé fordulok, majd nyomok egy csókot az állára, és kibújok a karjai alól. – Rád bízom a dolgot, viszont előtte megmondhatnád nekem, hogy hol találom a mosdót. Meg esetleg azt is, hogy szükséges e hidegélelem az útra, vagy még ma odaérek? – vigyorodom el megint pimaszul. Nem tehetek róla, ez a ház akkora, hogy itt tényleg eltévedhet az ember, főleg ha valakinek olyan jó tájékozódási képességei vannak, mint nekem. Egyébként is, itt a sok csók és simogatás között még a végén elfelejtem szívni a vérét egy kicsit.
Nem akarok semmi másra gondolni, csak arra hogy ez a kis idő úgy teljen el, mintha semmi problémánk nem lenne. Mintha csak ez a ház lenne az egész világon, és semmi más. Nem akarok belegondolni abba, mi jön ezután, vagy mi nem jön, mivel attól tartok az fájón hatna az én érzéseimre is. Vagy csak eltűnne, és nem maradna más, mint üresség? Nem akarom azon törni a fejem, hogy mi lesz két nap múlva, hiszen soha nem is tettem, nem értem, miért most érdekel? Olyan érzés ez, mintha valami új világnézettel rendelkeznék, és mintha kicserélődtem volna. Ha most tükörbe néznék, minden bizonnyal nem ismerném fel magam, mintha egy idegen lennék, és ez a része megijeszt. A szavak, amik kicsúsznak ajkamon, abban a pillanatban nem jelentenek veszélyt, nem ijesztenek meg, majd így kimondva, látva Ivonne arcát, kissé megrémülök. Mintha a mellkasomat nyomná valaki, és én nem tudok ellene védekezni. Nagyot sóhajtok, és kimegyek a konyhába. Valahogy próbálom összeszedni a józan eszem maradékát, de képtelen vagyok megtenni ezt, mivel ő itt van velem, és nem is akarom, hogy máshogy legyen. - Én csak azt mondom, amit láttam... Egyébként a tekinteted árult el - mondom őszintén, és magam sem értem, hogy miért csúszik ki ajkaim között az s pár igaz szó, csak kimondom, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. - És az az egy kávé, egy liter, vagy...? - billentem jobbra a fejem egy félmosollyal az arcomon majd a hűtőre vetek pár pillantást. Persze igazából Ivonne és a hűtő között ingázik tekintetem, de ez részletkérdés. Tulajdonképpen fogalmam sincs mit ehetek, vagy mit nem, csak nézem a hűtő tartalmát, miközben más felé kalandoznak a gondolataim... - Nem is tudom... Megbirkózom vele valahogy - emelem a plafon felé a tekintetem, gondterheltséget színlelve. Tetszik ahogy belemegy a játékba, és most olyan más, mint a kórházban. Ott a racionalitás talaján próbált maradni, most viszont eme tény a semmivé foszlott, mikor beléptünk a házba. Jobban tetszik ez a szabadabb oldala, mint az a merev viselkedése akkor és ott. De én is másképp viselkedem. Mintha leomlott volna egy fal bennem, mintha kicsit közelebb engedtem volna, mintha már nem létezne az a nagyképű ridegség álcája. A szél messzire fújta, és megkérdőjelezem a saját józan eszemet. - Átengedem, de csak azzal a feltétellel, ha tényleg vigyázol magadra - hangsúlyozom komolysággal a tekintetemben. Kezem az arcára vándorol, és felém fordítom a fejét finoman, hogy tudja, mennyire komolyan gondolom a szavaim. Magam is meglepem ezzel, és ha valaki órákkal ezelőtt azt mondja nekem, hogy aggódni fogok egy nőért, aki túlhajszolja magát, és megkedvelem, akkor minden bizonnyal körberöhögtem volna. Nem akarom keresni az értelmét a dolgoknak, csak hagyni akarom, hadd folyjon a saját medrében az élet, hadd vigyen amerre akar. Sosem tettem még ilyet, és egyelőre csak egy apró kellemetlen érzést kelt bennem, amire nem akarok figyelni, mert azzal mindent elrontanék. - Sem pulyka, sem szilva - morranok fel, majd visszaveszem a pólóm, és kikapcsolom a kávégépet, ami két bögrébe folyatta a kávét. - Mit kérsz a kávédba? - kérdezem, miközben hagyom, hogy szemrevételezze a hűtő tartalmát, amire megjegyzést is tesz, én pedig elmosolyodom, majd kortyolok egyet a kávémból. Élvezem, ahogy a forró barna folyadék lassan csúszik le a torkomon, és csak azután adok neki választ. - Kérdezd Berthát, minek ennyi étel. Általában heti kétszer jön az egyik árubeszerző az étteremből, és elviszi a nagyját, hogy az én drága házvezetőm újra feltöltse... De nem megy semmi pocsékba, az étterem nagyon szívesen felhasználja, és még a kiadásokon is spórolunk - magyarázom. Én már nem próbálok meg értelmet keresni Bertha szokásaiban, mindig így megtölti a hűtőt. De én pedig elvitetem az egyik alkalmazottal az irodaházhoz közeli éttermembe, ahol fel tudják használni, így nincs pazarlás. Különben Bertha már a múlté lenne, de hagyom neki, mert nála nincs jobb. Tíz éve dolgozik nekem, és tőle semmiképpen nem akarok megválni. Vannak olyan alkalmazottak, akik elnyerték a szimpátiám, szóval nem vagyok én rossz ember. - Olasz konyha? - nevetek fel hirtelen. - Szerencséd van, mert én készítem a legjobb paradicsomos-csirkés raviolit a környéken, és tudod miért? - pillantok rá, majd meg sem várva a válaszát folytatom szavaimat. - Kanadai vagyok ugyan, de olasz felmenőkkel. A nagymamám olasz volt, és a nagynéném él-hal az olasz szokásokért, olasz ételek, olasz stílusú lakás, olaszos bulik... - mosolyodom el, ahogy a nagynénémről beszélek. Mindig is bolondos volt, de ez az olasz mániája szerethetővé tette. Nagy kajálások, közös programok és bulik, amikre mindig mosolyogva emlékszem vissza. De nem is tudnék máshogy hiszen az egy teljesen más világ. Sokszor már csak ezért megéri elszabadulnom hozzájuk. - De a tésztát neked kell meggyúrni - billentem oldalra a fejem egy mosollyal az arcomon. Nem mondom, hogy utálom csinálni, de nem lesz soha a kedvencem az, hogy gyúrogassam a tésztát. Sokszor az étteremből hoztam el a nyers tésztát, amit csak nyújtani kell. Azt hiszem most is van a hűtőben belőle egy kevés. Így mivel el is dőlt mit fogunk enni, kiveszek egy tálat, ami a pulykamell mögött volt, és a csapnál vizet engedek a csirkemellre. Előveszek néhány paradicsomot is, és sajtot, meg persze a narancslét, mielőtt elfelejteném. - Három napi hideg élelem kell, és jobb ha viszel váltás ruhát, és pulóvert, mert a mosdó előtt fél kilométerrel eléggé fagyos az idő... - magyarázok, miközben az egyik szekrényben kutakodom lábos, fazék és deszka után, majd komoly tekintettel pillantok rá, ami hamar egy hamis mosollyá fordul át. - A bejárat felé, jobbra az első ajtó - lépek ki az előszobába, és elindulok az említett bejárat felé. Alig teszek pár lépést, és jobbra fordulok, ahol kinyitok egy ajtót, ami az [You must be registered and logged in to see this link.] nyílik. - Ez a ház nem nagy... A másik házam, na az nagy - mosolyodom el, majd a homlokára adok egy puszit, és visszamegyek a konyhába, ahol nekiállok a hús feldarabolásához, és mire Ivonne visszatér, addigra már megérezheti a hús illatát a levegőben.
Nem cáfolom, mert nem is tudnám azt, hogy a szemem elárult. Ez mindig is így volt, annak ellenére, hogy jól tudok uralkodni az arcjátékaimon, a szemeim sosem hazudnak. A véleményem sokszor nem ülhet ki az arcomra, főleg a munkám során, de úgy tűnik, most is elárultak a szemeim. Így utólag már nem bánom. – Lebuktam. – felelem egész egyszerűen, elismerve, hogy igen csak jól olvasta ki a szememből mindazt, ami akkor kavargott bennem. S ha ez mindig így lesz, akkor ez lesz az én vesztem. Bevallom, kicsit félek attól, hogy a férfi száméra nyitott könyv legyek. Nem tudom, készen állok-e erre az egészre, de gyorsan félre is tolom ezeket a felvetődő kérdéseket. – Egy liter? Nem, én inkább három és öt deciliter közötti mennyiségre gondoltam, ami ideális lenne. – nem éppen egy mértékegységben gondolkozunk, úgy tűnik. Elmosolyodom ezen, miután a kezdeti döbbenet alább hagy. Nem is értem, hogy gondolhatta komolyan az egy litert? – Egyébként sem kellene sok kávét innod egy nap. Egészségtelen. – Komoly tekintettel nézek rá, és megint csak elmosolyodom, elvégre ezt a beszélgetést már lefolytattuk egyszer, még régebben, de ezen sem kattogok sokáig, mert a válaszát hallva a kitalált fétisemre, elnevetem magam. Nagyon jól érzem magam a közelében, és jó hatással van rám. A kórházon kívül egyébként is más emberként viselkedtem. Nem vagyok olyan merev, távolságtartó, következetes.. kicsit mindenen lazítok, és ez most még inkább így van. Az egészségemre vonatkozó intelmeket nem veszem komolyan, egészen addig, amíg a kezeivel az arcomhoz nem ér, és finoman nem utasít arra, hogy a szemeibe nézzek. Itt már nincs menekvés, nem tudok elsiklani a dolog felett, így csak egy megenyhült mosollyal bólintok egyet. – Rendben, vigyázni fogok. – válaszolom. Tudom, hogy ezt akarja hallani, ezért is nem ellenkezem tovább. Magam sem értem, miért aggódik ennyi értem, és az egészségemért. Kettőnk közül neki kell jobban vigyáznia magára, és mint korábban, most is az Ő egészségét a sajátom elé helyezem. Nekem ez teljesen magától értetődő dolog, hiszen mindig is ebben éltem. – Csak egy korty tejet. – szeretem a kávé ízét, így nem is kérek hozzá cukrot sem. Viszont kezdek arra gyanakodni, hogy a férfi olvas a gondolataimban. Szinte azonnal megválaszolja a bennem megfogalmazódott dolgokat azzal, hogy elmondja, valójában nem megy semmi sem pocsékba. Tetszik, nem tagadom. Mindene megvan, és megtehetné azt, hogy tonna számra dobja ki az ételt, de még sem teszi. Megbecsüli mindenét, amije van, és nem pazarol. A hűtőtől elszakítva a tekintetem nézek rá mosolyogva. – Azt hiszem, egyre jobban kedvellek. – A számra kéne csapjak, és nem beszélni marhaságokat, de ez az igazság. Minél jobban megismerem, annál inkább lerombolja a bennem lévő sztereotípiákat, amik kialakultak róla. Lassan tudatosul bennem, mennyire félreismertem, és nem is értem, miért hagyja azt, hogy más emberekkel is ez legyen. Miért alakít ki egy ferde képet önmagáról a külvilág felé? Biztosan ez az Ő saját védelmezőmechanizmusa. – Te most csak ugratsz. – az még egy dolog, hogy jól főz. Mivel már tudom, mivel foglalkozik, meg sem lepődöm rajta, de az azt követő információn igen csak ledöbbenek, ezért is nézek rá meglepetten. Lehet ezt is tudnom kellett volna valahonnan, de mint azt tudjuk, én meg az információk Garethről nem éppen naprakészek. Nem is bánom, hogy nem néztem utána a másiknak. Így, hogy mindent Tőle tudok meg első kézből, sokkal izgalmasabb. – Ez azért sok mindent megmagyaráz. – Titokzatosan somolygok az orrom alatt, de nem fűzöm tovább a gondolatot, inkább megtartom magamnak. Nem gondoltam volna, hogy olasz felmenőkkel bír. Igazából nem is gondolkodtam a származásán, addig valahogy soha nem jutottam el. Figyelem a mosolyát, ahogy a nagynénjéről beszél, és ez megint csak megmelengeti a szívem. Jó tudni, hogy a családjában van egy ilyen rész is, amelyről szeretettel beszél. Ez látszik is rajta. Nekem sosem adatott meg a nagycsalád, hiszen csak a szüleim vannak, akik szintén egyke gyermekek. Benjamin oldaláról volt nagyobb a család, de ott nem fogadtak engem szeretettel. Csak egy haszonlesőnek tartottak, aki az Ő pii fiúk pénzére pályázik. Ez mai napig keserű emlék a számomra. Soha nem adtam okot arra, hogy gyűlöljenek. – Nem félek a kihívásoktól, de nem tagadom, segítségre lesz szükségem, mert már idejét sem tudom, mikor gyúrtam utoljára tésztát. – vallom be teljesen őszintén. Szerintem van annak már tíz éve is, amikor utoljára karácsonykor, anya irányítása alatt tésztát gyúrtam. Nálam az egyszerűbb verzió működik. Megveszem a készet a polcról, és azt kifőzöm. Nem nagy tudomány, de nem is olyan finom, ez tény. Csendben figyelem, ahogy szépen mindent előpakol, én pedig magamhoz veszem a kávét, amit nekem öntött ki, és belekortyolok. A csipkelődésemre csípőből reagál, és el is vigyorodom szélesen a válaszát hallva, és ez akkor sem halványodik el, amikor komoly ábrázattal néz rám. Nem is mondok semmit, csak halkan kuncogva megcsóválom a fejem, és egy hajtásra kiiszom a kávém maradékát. Nem szoktam sokat ízlelgetni, mert általában nincs is rá időm napközben, mindig csak egyik betegtől a másikhoz rohanok. A mosogatóba teszem az immáron üres bögrét, és ahogy elindul az említett fürdő felé, gyorsan mellészegődök. Kinyitja az ajtót, én pedig bedugom a fejem, és újra csak meglepődve konstatálom a szemeim elé táruló méreteket. – Lehet, félni fogok egyedül. – sóhajtok egyet, majd amikor megjegyzi, hogy egyébként ez a ház nem is olyan nagy, ellenben a másik házával – mert végülis ez annyira természetes, hogy egy embernek több háza is van –csak a szemem forgatom. – Akkor majd oda kérek egy térképet. – Ad a homlokomra egy puszit, én pedig lehunyom a szemeim arra az egy pillanatra. Lehet, hogy ez csak egy apró gesztus, de számomra az egyik legkedvesebb. Ő visszamegy a konyhába, én pedig beslisszanok a fürdőszobába, és magamra csukom az ajtót. A dolgommal igazából hamar végzek. Kézmosás közben, a tükör előtt állva elgondolkozva nézem a tükörképem. Mintha nem is önmagam látnám. Megmosom az arcom hideg vízzel, és szárazra törlöm az egyik kirakott törülközővel. A helyet ugyanúgy változatlan. Ebben a pillanatnyi csendben és egyedüllétben az eddig visszatartott gondolatok százával omlanak rám. Mit keresek itt? Mit akarok valójában itt? Volt már dolgom a felső tízezerrel, nem volt elég? A több évnyi megaláztatás? Veszek egy mély levegőt, miközben a farmerom zsebébe nyúlva előveszek egy fekete hajgumit, és felkötöm a sötétbarna rakoncátlan tincseket egy copfba. Nem hagyom, hogy a múltam beárnyékolja ezt a napot. A fürdőből kilépve útba ejtem a bejárati ajtót is, ahol pár dolgom még ott hever. Felveszem a pólóm, a táskám, meg a blézerem pedig a kanapéra teszem. Sőt, még Gareth ingjét felveszem, és összehajtva a kanapéra teszem, hogy még se legyen kupi. Ha már a házvezető annyit dolgozott. A konyhába érve beleszimatolok a levegőbe, és elégedetten dünnyögök egy sort. Csak most jövök rá, mennyire éhes vagyok. Ma még alig ettem valamit, csak egy almát reggelire. – Szóval ott tartottunk, hogy befogsz tésztát gyúrni. – jegyzem meg, közben pedig Gareth mögé lépek, és újfent a hátához simulok, karjaimmal hátulról átölelve. Nem tehetek róla, kééptelen vagyok legyűrni a késztetést, hogy hozzá érjek. – És mik a terveid arra az egy hétre, amíg nem dolgozol? – A kérdésem a lehető legártatlanabb, egyszerűen csak a kíváncsiság hajt. Hiszen nem olyannak ismertem meg, aki csak úgy céltalanul tölti az idejét.
Ez az egész nap álomszerűen hat rám. Mintha bármelyik pillanatban felébrednék, és Ivonne eltűnne, ahogy az általa okozott kellemes érzések is, és nem maradna semmi, csak az a hatalmas űr, ami mindig is ott volt. A jelenlétében elfeledkezem arról, hogy milyen is vagyok valójában. De őszintén nem is akarok most gondolkodni, így beszéddel terelem el a figyelmemet a gondolataimról, és ahogy beleélem magam, egyre jobban megy nem gondolni semmire, pedig ha valaki, hát én folyton kattogok, mindig jár az agyam, de most szépen apránként megtalálom a kikapcsoló gombot, és élvezem, hogy Ivonne-nal lehetek. - Nyugi, nem szoktam egy liter kávét inni, többnyire... Bár néha előfordult - emelem a plafonra ismét a tekintetem, mikor bevallom, hogy néha hajlamos vagyok nagyon is sok kávét inni. - Bagoly mondja verébnek. Neked sem kellene. Nem is emlékszem ki volt az, aki folyton a zöld tea csodálatos élénkítő hatásáról és egészségességéről tartott nekem kiselőadást, miután kiborította a kávémat a mosdóba... - emlékeztetem őt arra az időszakra, mikor az első műtét után a második héten meglátta, hogy kávézom. Nem tehetek róla, nem tudok lemondani erről az italról. Imádom, és kész. Ízesítem az övét azzal, amivel kéri, majd átnyújtom neki. Visszateszem a tejet a hűtőbe, és mikor minden megfelelő dolog kikerült onnan, hogy főzhessek, visszazárom az ajtót, de a mondatán fennakadok, és egy pillanatra megdermedve nézek magam elé, és rá. Villámcsapásként ért ez a mondat, de félek késő már látta ő is rajtam. Közelebb lépek hozzá, és a szemeibe nézek. - Az a nagy helyzet, hogy én is kedvellek... nagyon - zavart mosoly ül ki az arcomra, ami még számomra is szokatlan. Egy lavina indult meg bennem erre a mondatra, még akkor is, ha nem gondolta komolyan. De így kell gondolkodnia, hiszen a szeme... A szem mindent elárul, és én tökéletesen olvasok a tekintetből. A testbeszéde sem hazudtolja meg őt, mégis bizonytalan és ingoványos talajra léptem amikor bevallottam, hogy az érzései kölcsönösek, és mintha megszédültem volna ettől az érzéstől, támasztom meg a csukott hűtőszekrényt. Persze hamar összeszedem magam, mindez a pillanat műve, mégis mintha egy egész évezrednyi idő telne el a szavak között. - Nem ugratlak. A főzéssel és a származással nem szabad viccelni - vágok egy komoly képet, majd egy pillanatra elfordulok tőle, amíg megiszom a kávémat, és a mosogatóba helyezem az üres bögrém. - Ne félj, ha akarod, fürödhetsz velem - mosolyodom el ma már sokadjára. Nem szoktam ennyiszer mosolyogni, és ez is kissé különös számomra. Hagyom, hogy elintézze a dolgát a fürdőben, és a konyhába érve megtámasztom egy pillanatra a pultot. Nem vagyok rosszul legalábbis nem fizikailag, hanem lelkileg. Most tudatosult bennem, hogy valami különös érzés temetett maga alá, amit nem tudok irányítani. Egy részről béklyók fonódnak végtagjaimra, másrészt pedig felemel, és boldoggá tesz. Mégis aggodalom lesz úrrá rajtam, ami szintén nem jellemző rám. Eszembe jut, hogy mennyi mindent tud rólam, és megnyíltam neki, közel engedtem, szinte magamba fogadtam őt, közel ahhoz, aki valójában vagyok... Szinte alig figyelem az ételt, mikor rádobom a paradicsompürét, és a paradicsomot is, majd fűszerezem. Minden olyan reflexszerűen jön, észre sem veszem, hogy többször is kinyitom a hűtőt, majd anélkül, hogy kivennék valamit is, visszazárom. Érkezésére felkapom a fejem, és egy zavart mosoly jelenik meg az arcomon, mikor elégedetten felhümmög az illatokra. - Biztos vagy abban, hogy te gyúrod meg? Mert van a hűtőben még egy kis darab, ha nem akarsz tésztás lenni mindenhol... Bár szívesen megnéznélek nyakig lisztesen - nevetek fel majd ismét kinyitom a hűtőt. - Egy kis bort sem ihatok? - vágok egy ártatlan képet, mert tényleg jól esne egy kis vörösbor. A kérdését nem kerülöm ki, csak félreteszem, emésztem, majd felé fordulok végül, és elmondom neki. - Úgy terveztem, elutazom Barcelonába... Szükségem van egy kis... - keresem azokat a szavakat, amivel nem kell elmondanom, hogy az eredeti tervem szerint őt akartam kiverni a fejemből. - ...kikapcsolódásra. Ha gondolod, velem tarthatsz - vonom meg a vállam, majd magamhoz húzom őt, és egy pillanatra megfeledkezve az ételről, ajkaira lehelek egy édes csókot. Rá kell jönnöm, hogy még mindig pont ugyanannyira kívánom őt, mint amennyire a szeretkezésünk előtt. Képtelenség, hogy valaki ilyen hatással legyen rám. Egyszerűen nem tudok ezen napirendre térni. - De mi ez a nagy kíváncsiság? - engedem el, hogy visszatérhessek a főzéshez. Megkóstolom, majd felé nyújtom a fakanalat, hogy ő is megtehesse ugyanezt...
– A zöldtea nagyon is jó dolog, még mindig az egyik kedvencem. – bólogatok, és megint csak mosolyogni kezdek. Emlékszik rá, nem is csoda. Akkor is ledöbbent, hogy mennyire arcátlanul tudok viselkedni. Semmiféle előzetes bejelentés vagy engedélykérés nélkül vettem el tőle a kávét, és öntöttem ki a lefolyóba. Mai napig emlékszem az arcára, hogy akkor milyen képet vágott. Már maga az emlék is megmosolyogtat. – Egyébként sem iszom sok kávét. – Húzom fel kissé az orrom, de ezt sem kell komolyan venni. Tényleg igyekszem a lehető legkevesebbet fogyasztani belőle, de egyszerűen imádom az ízét, és ez megnehezíti a leszokást. Más káros szenvedélyem nincs is, ennyi talán csak belefér. Már épp mondanám, hogy igazából tényleg nem szeretném, hogy lemondjon teljesen a kávéról – elvégre nem kérek olyat, amit jó magam sem teszek meg -, amikor látom, hogy egy pillanatra megdermed, és meredten néz maga elé, majd tekintetét rám emeli. Zavart mosolyára zavart pillantás a válaszom. Hallom a válaszát, de nincs összhangban a testi kommunikációjával, és ez egy kicsit összezavar. A tekintetem óvatossá válik. Én amit mondtam, komolyan gondoltam, és ez most nem a csipkelődő játék része, ami kettőnk között zajlik. Aggódva figyelem, ahogy a hűtőt támasztja, de hamar kiegyenesedik, mielőtt még azt gondolnám, rosszul lett. Nem teszem szóvá a dolgot, inkább úgy teszek, mint aki nem tulajdonít nagy jelentőséget a dolognak, pedig úgy tűnt az egész, mintha.. ez most furcsán fog hangozni, de mintha baj lenne az, hogy kedvel engem. Pedig ez a legjobb dolog a világon, amikor két ember kölcsönösen kedveli egymást, és lassan megtalálják a közös hangot. Szükségem is van arra a párperc egyedüllétre abban a hatalmas fürdőszobában. A közös fürdésre nem mondtam inkább semmit. Elég volt kiejtenie a szavakat, máris képek ugrottak lelki szemeim elé, amibe bárki belepirulna. Ó nagyon is benne lennék egy közös fürdésben, meg egyáltalán bármi olyanban, ami Vele közös, és mindkettőnk arca kipirul tőle. Jesszus, mikor lettél ilyen fehérmájú Ivonne?! Remélem, mostantól nem ez lesz, hogy majd mindig a férfin fogok kattogni, meg az együttlétünkön, mert abba belefogok őrülni. Amint véget ér ez az álom, remélem kitisztul a fejem, és ismét a régi önmagam leszek. Mindenfajta buja gondolat nélkül. – Ó, hát ha lehet, akkor kihagyom ezt a kört. Egyébként sem áll olyan jól a liszt. – vigyorodom el. Az elképzelés nem is állna távol tőlem, ha egyszer beszippant a konyha, simán benne van az is, hogy nyakig lisztes lennék. Leginkább a sok bénázástól. Hiába, nem lehetek mindenben olyan jó, mint a gyógyításban. Amikor meglátom a bort a hűtőben, megrázom a fejem. – Tilos az alkohol fogyasztása is. Ez sokkal inkább tiltott, mint a kávé. – Mondom és lebiggyesztem az ajkaim, majd odalépek mellé, és a vállára teszem a kezem, majd lassan végigsimítom a hátát, mintha csak ezzel akarnék erőt önteni belé. Bármennyire is hihetetlen, tényleg nagy beavatkozáson van túl. Nem szívesen tiltok meg dolgokat, de a szabály az szabály. Nem azért mondom, mert direkt szívatni akarom. Türelmesen várom a válaszát a kérdésemre, nem sürgetem, mert van időnk, és jól elnézem, ahogyan főz. Tényleg kellemes látvány, egy hozzáértő férfi tevékenykedését nézni a konyhában. Nem volt hasonlóban még részem. Aztán egyszer csak felém fordul, és beszélni kezd, némi fennakadással, de kivárom, amíg befejezi a mondatot. A befejezésen pedig kissé meghökkenek, de nincs időm reagálni rá, mert magához húz, és megcsókol. Nekem ennyi is elég, hogy újra fellobbanjon bennem a vágy. – Csupán érdekel, mit fog a páciensem csinálni, amíg nincs a felügyeletem alatt. – mosolyodok el megint, és hagyom, hogy ellépjen tőlem. – Nagyon örülök neki, hogy elutazol, és szánsz egy kis időt a pihenésre. Jót fog tenni a levegőváltozás. – Felelem, mert tényleg örülök a dolognak. Picit bánom, hogy olyan messze lesz, de talán jobb is. Lesz időm ezt az egészet helyre tenni magamban, és neki is. Több szempontból is jó ötlet. A félvállról tett ajánlatára, miszerint menjek vele, továbbra sem reagálok. Inkább úgy teszek, mint aki meg sem hallotta. Tudom, nem szép dolog de jelenleg nekem most ez a legkönnyebb. A pultnak támaszkodva figyelem, majd amikor felém nyújtja a fakanalat, oda hajolok, és én is megkóstolom. – Mmmm, ez igazán isteni. – hümmögök megint egy sort, és elégedetten nyalom körbe a szám, miközben Őt nézem. - Ha tényleg mindent ennyire jól megfőzöl, félő, hogy még a végén függő leszek. - Fűzö hozzá kissé kétértelműen, nem kimondva azt, hogy pontosan minek is leszek a függője, az általa készített ételeknek, vagy Neki? Igazából én magam sem akarok ebbe egyelőre belegondolni.
Kedvelem őt, és ez nem csak összezavar, hanem feszültté tesz. Egyszerűen nem tudom kezelni az érzést, és mindaddig nem tulajdonítottam neki nagyobb szerepet, amíg ki nem mondta, hogy ő is így érez. Mert látom a szemén, és érzem rajta. Eddig csak úgy tekintettem rá, mint egy érzésre, ami kölcsönös, hiszen minden porcikája ezt sugározza felém. Az ölelések, az apró puszik, és az aggodalma mind mind ezt közvetíti felém, és én is érzem. Mintha természetes lett volna, valami olyan dolog, amit csak mi ketten értünk, szavak nélkül is. Most viszont hallva megijeszt, és ledermeszt. Nem azért, mert rossz érzés lenne, hanem mert fogalmam sincs, hogy kezeljem, hogy már tudom, hogy kölcsönös. Eddig arra vártam, hogy végre mutasson valami konkrétat, mondja ki, mert az, hogy a tettei minden apró rezdülését meghazudtolták, összezavart engem. Most viszont, hogy tudom... Nekem, aki sosem érzett ehhez hasonlót a családján kívül szinte senki iránt, igenis nagy dolog, hogy kimondtam, de ő zavartan néz rám. Nem értem, mit tettem, pedig a tekintetem a szavaimat bizonyítják, habár a testem biztos elárult. Megdöbbentett a tény így kimondva ilyen kevés idő után. De ez nem feltétlen jelenti azt, hogy rossz lenne. Dehogyis rossz. Sosem hittem volna, hogy egyszer eljuthatok ide is, hogy ezt nekem mondja valaki. - De legközelebb nem bújhatsz ki alóla... - veszem ki a kész tésztát, ami frissen tartó fóliába van az egyik polcon. A kezébe adom, és hálát adok az égnek, hogy legalább ezzel is elterelhetem a gondolataimat az előbb kialakult érzelmi kavalkádról. Nem hittem volna, hogy én is tudok ilyen emberi lenni. Sosem tapasztaltam még ilyet. - Szóval semmi alkohol... Egyáltalán a légvétel nem tilos? - csipkelődök, és egy félmosoly jelenik meg szám bal sarkában. Nem örülök neki, hogy még egy pohár bort sem ihatok meg, de azt hiszem el tudok tekinteni ettől az apró kis hiányosságtól. Egyelőre, de remélem hamar véget ér ez a tilalom, mert főzés közben kifejezetten jól esik egy pohár ital. Nem azért, mert alkoholfüggő lennék, sokkal inkább a hangulat hozza, és a nagynéném is folyton ezt mondja. Ahogy eszembe jut ez az emlék, egy halovány mosoly kúszik az arcomra. A másik oka, hogy megérzem a kezét a hátamon, és megfordulok. A közelsége egyszerre nyugtat meg és kavar fel, most viszont nem akarok távolabb menni tőle. Sokkal inkább egy csókot lehelek ajkaira, ami még mindig eléri a kellő hatást. Szívem szerint itt és most tenném magamévá a konyhapulton ismét, de félő, hogy akkor az ételből egy nagy adag szén lenne. - Ne aggódjon kedves doktornő, nem fogok berúgni, csak egy kis whiskey-t fogok inni az viszontlátás örömére - mosolyodom el, viszont el is engedem őt, hogy ismét az ételre figyelhessek, így nem láthatja, mikor ez a bizonyos görbület lassan olvadjon le onnan, hogy kérdésemre egy olyan választ ad, amit nem szívesen hallok. Bár igazából ezt nem mondhatom válasznak, ez csak... Örül, hogy elutazom. Ez olyan érzés számomra, mintha megint visszaestünk volna pár fokot az ismerkedési fázisban, és megint előjön az érzés, hogy ez a beszélgetés egy nyűg számára. Nem akarom ezt érezni, mégis érzem, és megint ott tartok, hogy nem tudok kiigazodni Ivonne viselkedésén. Nagyot sóhajtok, de végül elűzöm a sötét felhőket a vonásaimról, és felé fordulok, hogy megkóstolja a főztömet. - Függő? Kifejtenéd ezt pontosabban? - kérdezem, miközben szemöldököm is kérdőn szalad fel, aztán felteszek az egyik szabad főzőlapra egy edénybe vizet forrni. - Azt hiszem, ki kellene nyújtanod a tésztát, én addig felvágom a sajtot - térek át megint a főzésre, és a deszkán elkezdem kockákra vágni a sajtot. Közben azon jár az agyam, hogy vehetném rá a mellettem lévő nőt, hogy kicsit többet tudhassak meg róla, és már eszembe is jut egy bolond kis játék, amit még az iskolában játszottunk, habár ott nem teljesen ez volt a célja. - Kitaláltam egy játékot... - kapok be egy falat sajtot, miközben lassan felvezetem az én tervemet. - Az a neve, hogy találd ki... - sóhajtok, majd töltök magamnak egy pohár vizet, és jobb híján abból iszok. - A játékszabályok igen egyszerűek. Mondok egy témát, utána három dolgot ezzel kapcsolatban az életemből, és neked ki kell találnod, melyik nem igaz... - megkeverem a paradicsomos, bazsalikomos, oregánós csirkét, és visszatérek a sajt kockázásához. - Ha nem talált, akkor te is elmondasz három dolgot, és én találgatok. Ha eltalálod, akkor csak egy dolgot kell elmondanod, és választhatsz új témát, három saját emlékkel - vázolom fel a szabályaimat, hiszen most én vagyok az, aki átvette az beszélgetés folyamatát. Valamikor el kell kezdenie beavatnia az életébe. - De vigyázz, lehet, hogy apró részlet miatt nem igaz az állítás... Akkor legyen a témakör, kínos pillanatok - mosolyodom el, majd mikor végzek a sajt darabolásával, bekapok még egyet a számba, miközben a mosogatóhoz viszem a deszkát és a kést is. - Első, egyszer a nagynénémék úgy leitattak, hogy egy ostoba fogadásba is belementem, amit elvesztettem, és meg kellett kérnem Anetta kezét - kezdek bele, miután átgondoltam, mit is mondjak, és mit ne, mindemellett figyelek az arcmimikámra, nehogy eláruljam magam. Annak semmi értelme, ha csak én mondok magamról dolgokat, ő pedig semmit. - Második, sok évvel ezelőtt mikor megvettem az első üzletem, a megnyitón kocsis fiúnak néztek, én persze egy szót sem szóltam, csak akkor derült ki, mikor elmondtam a megnyitóbeszédemet - lassan nekikezdek az edények elmosásának is, és mély levegőt veszek, hogy mit is mondjak, amit elbírnak a falak. - Harmadik, volt egy lány, aki úgy bukott le a pasija előtt, hogy megcsalja, hogy a hapsi elkapott valamit a csajtól, és rám kente... Persze végül összehaverkodtam a pasassal, aki meg akart verni, mivel sosem volt semmilyen fertőzésem - fejezem be a harmadik kínos pillanattal pontosan akkor, amikor a mosogatással is végzek. Ritkán mosok el bármit is, de most zavarja a szemem a sok koszos edény. Ivonne felé fordulok, hogy láthassam, mire jutott a tésztával. - Töltöttél már raviolit? - kérdezem, és hagyom gondolkodni, melyik lehet a hamis válasz, hiszen mindegyik rám illik. Mind a három beleillik az életembe, és elképzelhető rólam, de a választ csak én tudhatom.
A saját magam által alkotott láncok lassan lehullnak testemről, és a lelkemről. Furcsa érzés, amely talán eleinte ijesztő, de ahogy egyre inkább megízlelem, úgy érzem, egyre több kell. A percek gyorsan pörögnek. Az érintés újabb érintést szül, a csókok pedig feledhetetlennek tűnnek. A szívem hevesen dobog, és egyszerre érzem magam gyengének és erősnek. Már nem akarom előre átgondolni a szavaim, csak hagyom, hogy ez az egész magával sodorjon. Most még is azt érzem, hogy hirtelen megtorpanok, mielőtt még igazán szabaddá engedném az igazi énem, amelyet orvosi köpeny, és rideg állarc mögé bújtatok. Pár szó volt csupán, amelyet már korábban is mondtam a kórházban. Most mégis nem várt reakciót váltok ki a másikból. A tekintetünk összekapcsolódik, és a csend beszél helyettünk. A ki nem mondott szavak pedig ott lógnak a levegőben, értelmetlenül, és megválaszolatlanul. Nem értem, hiszen ezt akarta. Kitartóan kérlelt, sőt, követelte, hogy elismerjem, valami több dolgozik bennem. Most pedig megtettem, és olyan, mintha nem tudna ezzel a helyzettel mit kezdeni. Nem megtörténté nem tudom tenni, de annak sem látom értelmét, hogy bármilyen módon felhozzam a témát. Túl friss és törékeny ez az egész. Inkább elsiklok felette, és hagyom, hogy a szó elterelődjön másra. – Nem fogok, ígérem. – és hogy még hitelesebb legyen, kezem a szívem felé teszem, mint egy eskütételnél. Szokatlan, hogy úgy beszélünk, mint egy összeszokott páros. Aki már tudja, hogy lesz következő alkalom, lesz következő közös főzés. – A lélegzetvétel erősen javallott, mert amennyiben nem jut a szervezete oxigénhez, akkor eszméletét veszti, sőt, szélsőséges esetben a szív is megállhat, és akkor újraélesztés szükséges. – Az utóbbinál kihívóan mosolyodom el. Jó újra felvenni ennek a beszélgetésnek a fonalát, és visszavarázsolni a vidám hangulatot kettőnk közé. – Jobb is, ha vigyáz magára, mert nem leszek ott, hogy segítsek. Még a végén valami barbár kezei közé kerül, és annak beláthatatlan következményei lehetnek. – na nem mintha nem látnák el ott is a legjobb orvosok. Sőt, én sem a legjobb vagyok, de erőteljesen dolgozok rajta, hogy az legyek. Nem ellenzem a kismennyiségű whisky fogyasztását, tekintve hogy felesleges lenne. Ha tényleg csak egy korty csúszik le a torkán, abból még nagy baj nem lehet. Maximum egy kiadós hasfájás. A mosoly még percekig ott tanyázik ajkai szegletében, de szavaim hatására lassan elhalványulni látszik. Két lehetőség van, vagy ennyire koncentrál a főzésre, vagy pedig a szavaimra ez a reakció. Ha az utóbbi, akkor sem értem igazán, mi rosszat mondhattam. Tényleg örülök, hogy ad magának egy kis időt a pihenésre és a további gyógyulásra. Biztos velem van a baj, amiért nem értem, de inkább elsiklok fölötte. Újfent. – Pontosan arról is van szó, hogy a tucatnyi automatás szendvicshez, fonnyadt salátához, és a kórházi ebédlő kosztjához szokott ízlelőbimbóimnak az általad készített étel egy íz orgia lesz. A végén még rászokom teljesen a főztjeidre. – válaszolok a kérdésére igen csak bő lére eresztve, bár most egy igencsak visszafogott mosoly telepedik meg ajkaim szegletében. Amikor azt kéri, nyújtsam ki a tésztát, tettre készen lököm el magam a pulttól, és lépek oda a már előkészített deszkához. Ha valami, legalább a tiszta nyújtás meg, és ott van a kihívás is, hogy a lehető legkevésbé lisztezzem össze magam. Bár az ehhez a részhez nem is kell, csak kevés. Egész elmerülök a dologban, amikor meghallom a szavait, és érdeklődve kapom fel a fejem. Játék? Kérdően vonom fel a szemöldököm, mert még a neve sem nagyon mond semmit nekem. Ahogy elkezdi mesélni a játékszabályokat, úgy szélesedik ki megint a mosoly az arcomon. Nem vágok közbe, mert egész belejött a dologba, én pedig alapvetően nem is annyira vagyok beszédes típus. Kivéve ha iszom, vagy ha félig eszméletlenre dolgozom magam, és félálomban faggatnak. Egyébként nem igazán erőlködök azért, hogy én legyek a társaság középpontja, és főként nem beszélek magamról. Vajon pont erre megy ki ez a játék, hogy engem beszéltessen? Ahogy elkezdi a történeteket mesélni, még egy pillanatra a nyújtás is abba maradt, és érdeklődve figyelem. Igen, tényleg látszik rajtam, hogy érdekel a dolog. Jönnek egymás után a történetek, az én szemöldökeim egyre magasabbra szöknek. – Öhm, nem, még nem töltöttem. Viszont ez a játék nagyon nehéz, de nyílván ezért választottad, igaz? – mosolyodom el, majd befehezem a tészta nyújtását. – Így jó lesz?.. Kicsit úgy érzem magam, mint aki a sötétben tapogatózik. – Először a tészta felől érdeklődik, aztán kissé panaszkodva fűzöm hozzá a továbbit. Elkezdem mereven nézni az arcát, miközben kattog az agyam. Őszintén, mindegyiket kinézem belőle, de hogy melyik az, amiben pont egy aprócska részlet az, ami miatt az nem igaz. – Igazából csak tippelni tudok, talán a… második, az étterem megnyitós? – nekem eddig olyannak tűnt, aki nagyon is ad az üzleti megjelenésre, vagy legalábbis ha nem öltönyben volt, kétlem, hogy annyira lazára fogta volna a megjelenést. Nem mintha nem állt volna neki jól az is.
Szeretném nem elcseszni az együtt töltött időt, hiszen túl fontos nekem, hogy minden tökéletes legyen a számára. Kicsit maximalista vagyok, és nem tudom, hova ez a lámpaláz, mikor kimondtam neki azt, hogy valójában kedvelem. Bár igazából nem tudnám ehhez hasonlítani az érzést, ez annál több, és másabb. Hiszen minden egyes pillanatban, ha meglátom, mintha új ember lennék. Mintha már nem szorítanának béklyók. Megmentett. És nem csak az életemet, hanem engem is. Mintha fuldokoltam volna, ő pedig jött, és kimentett a fölöttem összecsapó hullámok közül. Persze ez neki lehet, hogy nem nagy dolog, beszélni az érzéseiről, de nekem igenis azok. Én nem szoktam csak úgy fecsegni, ráadásul ha valamiről nem tudom, hogy mi az, akkor nem beszélhetek róla teljes magabiztossággal. Ezért el kell terelnem a beszélgetés vonalát, mielőtt a fullasztó érzés elhatalmasodna rajtam. Mert néha fuldoklom az érzéseim között, amik újonnan törtek a felszínre. - Akkor azt hiszem, nekem most van szükségem arra a szájon át történő újraélesztésre -lépek közelebb, és teszem a vállára két karomat. Arcom mosolyog, de szám szegletében is megbújik egy ilyen görbület, miközben a plafonról Ivonne-ra emelem hamis tekintetem, és kérdés nélkül hajolok ajkaihoz, hogy megcsókolhassam. Mindennél többet ér ez a csók, amit ő ad, mint bármi más. Egyszerre lobbant lángra, és dermeszt meg, de ujjaim tarkójára szaladnak, és nem akarom megszakítani a csókot, de mégis meg kell tennem, mert teljesen megfeledkezem a csirkés szószról, amit megkeverve csak megnyugodva sóhajtok, hogy nem égettem oda. Elengedem a fülem mellett a megjegyzését, mi szerint ő nem lesz velem Barcelonában, nem is akarok belegondolni, hogy a rám szakadó hiánya milyen hatást gyakorol majd rám. Nem akarom tudni, hogy ő itthon megint túl fogja hajszolni magát, és megint visszatér arra a rendszerre, amit eddig csinált. Nem akarok arra gondolni, mi lesz, ha jobban belegondolok a kettőnk közti kapcsolatba. Mert van köztünk valami ezt érzem. Olyan ez, mintha valami láthatatlan szál összekötne minket már az első találkozásunk óta. Vajon ő is érzi? Tudja ezt? - Látod? Életveszélyes az, ha elvonod a szakács figyelmét a szépségeddel - húzom le a tűzhelyről az ételt, ami szerencsére megfőtt és még ehető is maradt, mert nem kozmált le. Nem lett volna kedvem újra elkezdeni az egészet. - Nekem pedig az a célom, hogy rászoktassalak, és csak erre vágyj - mutatok a lábasra, miközben egyéb teendőket is elvégzek a konyhában, kezdem élvezni a kialakult helyzetet kettőnk között. Ő tésztát nyújt, én pedig sajtot darabolok, ami most a tésztába fog kerülni, mert döntöttem, és nem a csirkét darálom le és töltöm bele, hanem a sajt lesz a töltelék. Sokszor felcserélem a kettőt, de így most sokkal jobb lesz. Persze egy ideig elgondolkodtam, milyen sajtot tegyek bele, de a maasdamer mellett döntöttem. Erős, és kicsit talán szokatlan az íze, de az ételekkel párosítva fel sem fog tűnni. A játék kitalálásával pedig egyetlen célom volt csupán, hogy megismerhessem. Hiszen ez az egész csupán egy játék. Ha nem talál az nekem is jó, de ha igen, még akkor is megtudok egyetlen egy dolgot róla. Így természetesen beszélni kezdek, hiszen köztudott, hogy a beszéd beszédet szül. Aztán pedig kérdez, én pedig mosolyogva lépek mögé. - Megtanítalak. A tészta tökéletesen vékony. Itt ez a tésztavágó, ezzel felvágjuk, olyan három centi szélesre és vastagra - kezdem el a tésztát darabolni, ami nem lett nagy, de kettőnknek elég, és marad is. Amikor a függőleges vágásokkal elkészültem, kikerülök a háta mögül, és vízszintesen is megteszem ugyanezt, majd elveszek egy sajtot, a tésztába teszem, és a tésztavágó szélével lenyomkodom, miután háromszöget formáltam belőle. - Ennyi az egész, de jó szoros legyen, nehogy kifolyjon a sajt - figyelmeztetem, miután elmondom a kínos pillanataimat, és miközben várom, hogy kitalálja-e, vagy sem, közben töltögetem a tésztákat, és amint megvan egy adag, a forró vízbe dobom őket. Aztán tippel, nekem pedig egy széles mosoly jelenik meg az arcomon, de ezt nem láthatja, ugyanis a szekrénybe hajolva keresek egy szűrőkanalat. - Nem talált... - sóhajtok, majd egy mosolyt is küldök felé, ne higgye, hogy vádolom. - A második igaz. De mentségemre szóljon, hogy akkor még huszonéves voltam, és az öltöny alá felvettem egy ugyanolyan mellényt, mint a parkolósoké... Persze bosszúból az utca végére parkoltam a kocsijukat, ezért nem akadtam ki... És akkor még messze nem voltam az az egoista barom, akit te láttál először, az az évek folyamán alakult ki. Ez a védekezőrendszerem... Az emberek kegyetlenek tudnak lenni a másikkal - mesélem el azt a történetet kicsit bővebben. - Örülhettem annak, hogy huszonnégy évesen éttermem van, de akkoriban elég zöldfülű voltam. Többen csak röhögtek rajtam, azért jöttek el oda, de én nem foglalkoztam velük. Az étterem azóta is megy az irodaházamtól alig tíz percre - mosolyodom el, hiszen a történet jó véget ért, de még tartozom egy válasszal. - Az utolsó nem igaz. Legalábbis nem teljesen. Tényleg megvádolt a csaj pasija, de soha nem lettünk jó barátok. Ez két éve volt, és akkor már voltak őreim, akik megverték, és kidobták. Azóta nem láttam... Akkoriban, sőt a legtöbb esetben nem voltam az a barátkozós típus, de erre is megvan a magam oka, mielőtt elítélnék... - hajtom le a fejem, miközben Daniel árulása jut az eszembe. Én tényleg azt hittem, hogy harmincöt év barátság neki is ugyanazt jelenti, mint nekem, de képtelen volt elviselni egy-két dolgot, amit elmondtam neki. Beavattam, és ő pedig csak hisztizett, mint egy óvodás. Azt mondta, mikor kibékültünk, hogy megoldjuk, erre pedig elköltözött. Igazán remek barát akit remélem többé nem látok majd... A tészta felé fordulok, és ha kész, egy üres edénybe szedem ki a vízből.- Most viszont rajtad a sor... - mosolyodom el, és remélem nem bújik ki a feladat alól, ami inkább egy játék, legalábbis szerintem az. Beteszem a második adag töltött tésztát a vízbe, majd teljes figyelmemet Ivonne felé fordítom...
Nem csak hatással van rám, de az érintése nyomán az egész testem mozdul. Lágy vonásai egészen elbűvölnek, a hamiskás mélybarna tekintet pedig magával ragad. Akárhányszor a szemeibe nézek, menthetetlenül elmerülök benne, és ahogy telik az idő, egyre mélyebbre kerülök, és onnan már nincs visszaút. Kezeit a vállamra helyezi, én pedig kissé oldalra döntöm a fejem, s egyúttal megemelem az állam, ezzel felkínálva ajkaim a csókra. Erről beszéltem. Elég egy érintés, pár elsuttogott édes szó, és a testem máris reagál rá. Megcsókol, és ahogy a tarkómra csúszik a keze, szinte hálásan simulok hozzá, ahogy egészen elveszek ajkai érintésében. Képtelenség, hogy valaki ilyen erőteljesen hatással legyen rám. Azt hittem, ez csak a romantikus leányregényekben létezik. Még egy órája sincs, hogy egymásba gabalyodtunk, és a bennünk lévő, vágy által keltett feszültséget levezettük, de megint úgy kívánom, mint azelőtt. – Igazán sajnálom. – kiskutya szemekkel nézek rá, de látszik rajtam, hogy a legkevésbé sem sajnálom, sőt! Élvezem a helyzetet, mert most fordult a kocka, és nem Ő vonja el a figyelmem. – Igazán? Eddig úgy tűnik, hogy nagyon jó úton haladsz. – Abba inkább nem is akarok belegondolni, hogy nem csak a főztjére fogok vágyni, hanem sokkal többre. Én is érzem a kettőnk közötti láthatatlan szálakat, amelyek folyton egymáshoz húznak, vonzanak. Egyelőre nem akarok ebbe belegondolni. Félek az érzelmi elkötelezettségektől. Amikor annyira közel engedek magamhoz valakit, hogy az mindennél fontosabb legyen, és mindennél előrébbvaló, még a hivatásomnál is. S csak egy szavába kerüljön, hogy felrúgjam az eddigi karrierem. Egyszer már megtörtént, és akkor megfogadtam, hogy ez soha többé nem fog megtörténni. Vajon parancsolhatunk az érzelmeinknek? Ahogy a tésztát elkezdi felszelni, olyan meghittnek tűnik az egész. Kicsit úgy érzem magam, mintha tényleg egy romantikus filmben szerepelnénk, ahol minden olyan tökéletes, és a beteljesült szerelem örökké tart. Ahogy mögöttem áll, nem állom meg, hogy ne simuljak hozzá észrevétlenül. Fejbiccentéssel jelzem, hogy értettem az instrukciókat, ami a sajtot illeti. A mozdulatait leutánozva én is elkezdem a tészta megtöltését, csak hogy elképesztően lassan haladok, mert most a játék jobban lefoglal. Van bennem egy egészslges versenyszellem, és nyílván jó lenne ha kitalálnám. Egyrészt a győzelem miatt, másrészt mert akkor csak egy valamit kell elmondanom magamról. A tippet csak hamar kibököm, de amikor meglátom a széles mosolyt az arcán, már tudom, hogy vesztettem. Ezt másodpercekkel később meg is erősíti. Kissé csalódottan biggyesztem le az ajkaim, de hamar túllépek a dolgon, mert elkezd mesélni. Elképesztően önző dolog, hogy magamról alig mondok valamit, de minden amit Ő mond, nagyon érdekel. – Nem ítéllek el. – mondom lágyan, miközben figyelem, ahogy lehajtja a fejét. – – Az emberek tényleg nagyon gonoszak tudnak lenni saját embertársaikkal. – Saját tapasztalatból tudom, na de ki nem? Nem létezik olyan az egész Földön, akit ne bántottak volna meg valamilyen módon. Nem kerüli el a figyelmem, hogy egy kicsit érzékenyebben érinti ez a dolog, és az a sejtésem, hogy a harmadik történetben több van, mint amit elmond. Nem faggatom, és nem is cukkolom a testőrök miatt, pedig lenne egy-két pimasz megjegyzésem hozzá. – Még ha ki is nevettek sokan, végig kitartottál az álmaid mellett, és sikerre vitted azt. Szerintem ez csodálatos dolog. – kanyarodok vissza picit az igaz történetre, majd sóhajtok egyet. – Engem is sokan kinevettek amiatt, hogy orvos akartam lenni. De nem érdekelt. - Vonom meg a vállam, ezzel a felderengő rossz emlékeket lerázva magamról. Kicsit magamnak való gyerek voltam, nem volt sok barátom. Beskatulyáztak, és strébernek tartottak, amiért a tanulás volt az első. Azt gondolták, semmire nem megyek a megszerzett tudásommal. Nem lett igazuk. Rá sandítok, amikor azt mondja rajtam a sor, és már megint ott van az az elégedett mosoly az arcán. Lehunyom a szemeim egy pillanatra, és szusszanok egyet. – Szóval akkor három kínos történetet kell mondjak, amiből kettő igaz, és egy hamis. Na lássuk csak.. – miközben gondolkozom, a csaphoz lépek, hogy megmossam a kezem, minek után már nincs több tölteni való, majd szárazra törlöm a kezem, és a pultnak támaszkodva fonom össze a karjaim magam előtt. – Már egy éve itt éltem, és dolgoztam Las Vegasban, amikor meghirdették a kórházban a vezetői rezidens posztot. Akkor már harmadik éve voltam rezidens, ezért is döntöttem úgy, hogy ideje előre lépni, s megpályáztam az állást. A tervek szerint úgy volt, hogy délután lesz a meghallgatás, én pedig pont előtte éjszakás műszakban dolgoztam, de úgy döntöttem, nem cserélek műszakot, mert délutánig tudok pár órát aludni. Hajnalban haza is mentem, de alig aludtam egy órát, csörgött a telefon. A kórházból hívtak, hogy az időpontot átették, és azonnal menjek be. Mivel előtte közel harminc órát húztam le, nem voltam a legfrissebb. A szerencsém az volt, hogy kikészítettem a ruhám előtte, blúz, kiskosztüm minden. Már a metrón is észrevettem, hogy többen furcsán néznek rám, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Jobban lefoglalt az, hogy felelevenítsem magamban azt,hogy mivel is készültem a prezentációra; mivel a már előre megírt kis kártyáimat is otthon hagytam. Szerencsére időben beértem, és addigra az előadásom is nagyjából összeállt a fejemben. Bementem a terembe, egy hosszú asztal mellett ült hat ember, a kórház osztályvezetői, és persze az igazgató. Bele is kezdtem, határozottan és céltudatosan. Nem vettem figyelembe, azt sem, hogy elég kételkedő tekintettel néznek rám, és éppen egy heves gesztikuláció közben lenéztem a földre, és akkor megláttam a lábam. Ott álltam a kórház komplett vezetősége előtt, talpig puccban, a karrieremért harcolva, az anyámtól kapott, bugyi rózsaszín, szőrös, nyuszis mamuszomban. – egész belejövök a mesélésbe, és észre sem veszem, mennyire elkap a hév a magyarázás közben. Sosem volt gond az előadás, hiszen az egyetemre is járok szabadidőmben oktatni. – A második az egyik legjobb barátnőm, esküvőjén történt, még Seattleben. Én voltam a koszorúslány. A barátnőm egy pompázatos ruhát választott magának, amelynek hatalmas, égkövekkel díszített uszálya volt. Annyi feladatot bízott rám, hogy a bevonuláskor legyek mögötte, és ha kell, igazítsam meg az uszályt. Ez mindaddig jól is ment, amíg a mellettem haladó kissé túl lelkes fotós el nem vetette az egyensúlyát, ezzel fellökve engem, én pedig egyenesen ráestem az uszályra, és a fájdalmas földet éréskor hallottam az anyag jellegzetes szakadását. A ceremónia nem lett elhalasztva, ott álltam a barátnőm mögött végig, és próbáltam úgy összefogni az anyagot, hogy a meztelen feneke ne látszódjon ki. A ruha egyébként egy méreg drága, kölcsönzött darab volt, így az esküvő után ki is kellett fizetni. – most is mosolygok, pont mint az előzőnél, és egy mélyebb levegővétel után folytatom. – A harmadik tinédzserkoromban történt. A nagymamám akkor ünnepelte a hetvenedik születésnapját. Nagyon kreatív szerettem volna lenni, így úgy gondoltam, hogy egy kazettára felveszem a kedvenc zsoltárait, amelyet a templomi kórus énekel fel, illetve verset mondok fel rá. Éppen ezen dolgoztam, amikor meglátogatott a barátom, aki az én gimnáziumi nagy szerelmem volt. Hamar össze is melegedtünk, és a versmondás helyett inkább egymással foglalkoztunk, mint úgy általában a felhevült kamaszok. Másnap, amikor indultunk a családi ünnepi vacsorára, késésben voltunk, és én is sietve mondtam fel a verset, amit szerettem volna. Már nem volt időm visszahallgatni, de nem is gondoltam, hogy ebből baj lesz. A nagymamám, a vacsora után rögtön betette a kazettát, hogy hallgassuk meg. A daloknak mindenki örült, csak amikor annak a résznek vége lett. Mi közben beszélgettünk, de hamar észbekaptunk, amikor a magnóból heves sóhajok törtek elő. Itt még azt hittem, nem fogják felismerni a hangom, de a barátom többször is hangosan a nevemet nyögte, és már hiába ugrottam oda a magnóhoz, hogy kivegyem a kazettát, mindenki számára egyértelmű volt, hogy mi is történt valójában. Persze a történtek után azonnal hazamentünk, és három hónapos szobafogságot kaptam. – most is csak mosolygok, elvégre Ő is játszott az arcmimikájával, így én is ezt teszem, majd rá pillantok, és kérdően felvonom a szemöldököm, miközben lassan elvigyorodok.
Minden egyes pillanat egyre közelebb visz valamihez, ami egykor én voltam. Mert tény és való, nem mindig voltam ilyen egoista, önző barom, mint amit megismerhetett bennem első látásra a doktornő. Nem, alig tizenhárom évvel ezelőtt - vagy inkább húsz -, kedvesebb voltam. Akkor még próbáltam az ellenkezőjét állítani a dolgoknak, hogy az ember meg tudja őrizni az emberségét még akkor is, ha minden kötél szakad. Hinni akartam benne, hogy Joe téved, hogy igenis el lehet érni a csúcsig úgy, hogy mindemellett ember maradok. Tévedés volt. Neki volt igaza, hiszen az emberek gonoszak, és nem úgy van, hogy majd megveregetik a vállamat az első sikeremnél. A földbe tiportak, és aláásták az én önbizalmamat is. Igen, akkor még lehetett. Ma már viszont kegyetlenebbé lettem, mint a legtöbbjük, és sokukat magam mögé utasítottam, ahogy törtettem a gazdagság felé. De nem a pénz volt sosem az oka, hanem az, hogy megmutathassam azoknak, akik kiröhögtek, hogy igenis érek valamit, és képes vagyok átgázolni mindenen és mindenkin. Azóta, vagy inkább ezáltal sok ellenségre tettem szert. A számukat magam sem tudom, de az irigyeim számával vetekszik az a lista is. Mégsem érdekel. Hazudnék, mert csak olyannyira érdekel, hogy jobb legyek náluk, és valljuk be, hogy a pénz az én lelkemet is megmérgezte, hiszen hiába van annyi, hogy elélek belőle, nekem még több kell. - Sokan elítélnek... Félreismernek, vagy analizálnak. Sokan pedig egy újgazdag törtető kis senkinek néznek, aki a nagybátyja pénzéből tornászta fel magát, holott nem egy interjúban elmondtam, hogy soha egyetlen fillérrel sem támogatott, de kell valami, amin csámcsogjanak, szóval tegyék. Már rég nem érdekel - tárom szét a karomat, és arcomon tükröződik, hogy tényleg így van. Leperegnek rólam a vádló szavak, és hamis áskálódások. Mert bár nem én vagyok a leggazdagabb, mégis eljutottam valameddig a saját erőmből, és ha másra nem is, erre büszke lehetek. - Ki fogsz nevetni, de a B tervem az orvosi volt... Végül rájöttem, miben is vagyok igazán jó... Néha magam sem tudom, mennyi üzletem van szerte Amerikában - mosolyodom el, és árulok el egy kis titkot. Gyermekként, mikor otthon laktam, szerettem az állatokat. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy orvos leszek, és az országban mindenki hozzám akar majd jönni, de ez is csak egy kósza álom volt csupán. Egészen addig tartott, míg a nagybátyám be nem vezetett az üzleti világ dolgaiba. A fiát sosem szerette, mert az orvosira járt, és nem akartam neki csalódást okozni. Csak Joe-nak akartam és akarok megfelelni. Néha beteges dolog, tudom. - Igen, most te jössz... - mosolyodom el, és terelem el a gondolataimat az üzleti életemről végre. Hiszen ha már ő nem a betegeiről és a szakmáiról beszél, akkor én se tegyem már. Csendesen hallgatom őt, néha közben mosolyogva rá, és emésztem a hallottakat. Néha még fel is nevetek, főleg az esküvős mesénél, és tényleg nehéz kitalálni, mi is lehet az, ami nem oda illik. - Szóval, a nyuszis mamusz... Hát igazából amennyit manapság is dolgozol, ezt könnyen el tudom képzelni rólad... - nevetem el magam, miközben kiszedem a második adag tésztát, és beteszem még az utolsó párat is, aztán két tányért veszek ki a mosogató fölötti szekrényből. - Hm... A második... Nem is tudom, biztos voltál olyan kedves, hogy ne hagyd, hogy a barátnőd megszégyenüljön, igaz? Szerintem ez is megtörtént... - mosolyodom el megint. Igazából nem tudom, hogy mellé fogok-e lőni, vagy sem, csak a látottak alapján tudok ítélni. - Persze itt van még a harmadik is... - vezetem fel a szavaimat, miközben egyet keverek a tésztán. - Ezt nem tudom elképzelni rólad. Te, aki mindig pontosan mindent megtervezel, nem hallgattad vissza a kazettát? Szerintem ez nem igaz... - csóválom meg a fejem mosolyogva. Persze lehet, hogy mellé lövök, de a többit el tudom róla képzelni, ezt viszont valamiért nem. És itt most nem az akkori barátjával való szexre értem, hanem, hogy nem hallgatta vissza a felvételt. Nem tudom róla elképzelni. A történetei megmosolyogtatnak, és mindinkább érzem azt, hogy közelebb vagyok ahhoz a nőhöz, aki az orvos álcája mögé bújva próbálja eljátszani a kemény nőt. Közelebb érzem magamhoz, mint eddig valaha, és azt hiszem a sötét űr, ami bennem van, már nem is olyan sötét. - Akkor most be is avatsz mennyire lőttem mellé? - suttogom, miután kiszedtem az utolsó adag tésztát is, és közelebb sétáltam hozzá. Egész közel hajolok, szinte majdnem megcsókolom, de ajkaim irányt változtatva adnak lágy csókot arcélére...
Mesélni kezd, én pedig csendben figyelek. Arról, hogy milyennek is látják mások, külső szemmel, teljesen ismeretlenül. Hazudnék, ha azt mondom, átérzem amit mond, mert soha nem mentem hasonlón keresztül, az én keresztem nem erről szól, mint Neki. Én sosem voltam „híres” és nem szerepeltem újságok címlapján, mint Ő. Nem kerültem reflektorfénybe, és nem ítélkezett rólam az egész világ. Amit viszont tudok, hogy az emberi gonoszság határtalan, és ismerem, milyen a felső tízezer. Zárt, nagyképű közösség, amelybe bekerülni szinte lehetetlen, főleg anélkül, hogy ne nehezítenék meg a dolgodat. Ott nem nézik azt, milyen ember is vagy valójában, mindent pénzben és hatalomban mérnek. Minél gazdagabb és arcátlanabb vagy, annál többet érsz a szemükben. Ezt gyűlölte annyira Benjamin is, a szülei úgy tekintettek rám, mint egy lázadásra a világuk ellen. A karjait széttárja, én pedig halványan elmosolyodom. – Úgy is az a lényeg, hogy a Hozzád közel álló emberek tudják az igazat. – a vonásait elnézve úgy tűnik, tényleg elérte már ezt a szintet, hogy egész egyszerűen ne érdekelje. Ez már csak azért is jó, mert nem teszi ki magát felesleges idegeskedésnek. Amikor elárulja, hogy régebben az orvosi pálya is érdekelte, újra csak mosolyogni tudok. – Kicsit nehezen tudlak elképzelni orvosnak. Így utólag érzel bármiféle megbánást, amiért másik pályát választottál? – Nem nevetem ki, egyszerűen csak tényleg alig tudom elképzelni orvosként, bár az orvosi pályán belül is rengeteg opció van. Attól függetlenül, hogy nagy sikereket ért el, még bánthatja, hogy nem a gyógyítás mellett kötött ki, de nem így szűröm le a szavaiból. Nekem valamiért mindig is ez volt az álmom, annak ellenére, hogy nem volt orvos a családban. De ez nem is érdekes igazán. Nekem Ő az, ami érdekes, és minden amit mond. Minden kis apróság, amit elárul magáról. Olyan, mintha már a kirakott puzzlet összekeverték volna újra, és az újabb darabokat megkapva egy más kép kezdene kibontakozni előttem. Elégedett mosolyogva hallgatom, miközben beszél, egyenként kitérve a történeteimre. Bevallom, elsőre nem tetszett ez az egész, de miközben meséltem, kezdem beleélni magam a játékba, és tetszett, amit Garethen láttam. Sok mosolyt, nevetést, hitetlenkedést. Egyszer csak közelebb lép hozzám, miután a tányérok előkerülnek, és a tészta is kész lesz. A szívem megint csak felgyorsul, ahogy közelebb hajol, ajkaim pedig elválnak egymástól akaratlanul is. De a várt csók elmaradt, és helyette az arcomra kapok egy csókot. Lassan fújom ki a levegőt, miközben mélyen a szemeibe nézek. – A harmadik történet igaz volt. Érdekes módon mindig ügyeltem minden apróságra, és ahogy Te is mondtad, mindig mindent pontosan megterveztem már akkor is. De fiatal voltam, és elborította az agyamat a rózsaszínköd. Annyira elvonta a fiú a figyelmem, hogy még a jegyeim is leromlottak abban a félévben. Ráadásul a történethez hozzátartozik, hogy édesapám lelkész, és egészen addig abban a hitben volt, hogy még szűz vagyok, és szűzen is fogok férjhez menni. – ahogy tovább fűzöm a dolgot, egyre inkább felelevenedik az emlékkép előttem, és szélesebben mosolygok rajta. – Az esküvői történet a hamis, vagyis csak egy apró részlet. Mindaz, amit meséltem, valóban megtörtént, csak én nem a koszorúslány voltam, hanem a tanú, és mögöttük haladtam, így páholyból láttam az egészet. – végülis Ő mondta, hogy az apróságokon is múlhat az, hogy a történet igaz e vagy sem. Direkt fűztem bele az egészbe a legutolsót, mert tudom, hogy ezt nehezen hiszi el bárki is, de bizony voltam én is gondtalan és fiatal, és követtem el hatalmas hülyeségeket, mint amiket a tinik szoktak. – Most akkor Te mondasz újabb három kínos történetet? Nagyon tetszetős ez a témakör. – mosolyodom el, majd közelebb hajolok hozzá, pont úgy, mint ahogyan Ő tette az előbb, orrom hegye puhán az övéhez érintem. Ajkaink majdnem egymáshoz ér, de most én sem teszem meg az utolsó lépést, hanem hátrahajolok, és a szemeibe nézve várok.
Nem akarom untatni az üzleti életemmel. Sokak szerint ez egy olyan terület, ami unalmas, számomra pedig mindig tud újat mutatni. Igen, bevallom, hogy néha magam is megfeneklettnek érzem az életemet mint akkor és ott a kórházban, de valahogy, ahogy telik vele az idő, érzem, hogy ez nem így van, hogy számomra is tartogat még újat az élet. Nem tudom, hogy nem akartam valaha többet a nőktől. Talán mert nem éreztem fontosnak. Úgy gondoltam, hogy a munka majd kielégít, és ha vágyom valakire, vagy inkább valamire, akkor csak elcsavarok néhány fejet, és ennyi elég, de hónapok óta nem éreztem már ebben kihívást. Fogalmam sincs, mi változott meg, de talán az, hogy Ivonne volt az első, aki nem olvadt el a mosolyomtól. Talán ez tört meg, hiszen amikor a nővéreket csábítgattam, sem volt minden az igazi. Zavart, hogy Ivonne lekezelő volt, hogy a szavaim szinte süket fülekre találtak, pedig a tekintete elárulta. Talán ez idézte elő bennem azt a hatalmas űrt, amit itt és most nem érzek, mintha egyre sekélyebb lenne, mintha ez a nő képes lenne eltüntetni. Magam sem értem, hogy r el nálam ennyi mosolyt, és nevetést, hiszen évek óta nem tudtam még talán a családommal sem együtt nevetni úgy őszintén. Mindig nyomasztott valami, és rá kell jönnöm, hogy ez az érzés nem is olyan rossz. Ha nem figyelek a feszélyező érzésre, amit az okoz, hogy nem tudom, mire vagyok képes ilyenkor. - Néha még ők is kételkednek - sóhajtok, de egy félmosoly megjelenik az arcomon. Persze sosem bennem kételkedtek, vagyis az elején igen. De itt most nem a nagybátyámról vagy Anettáékról van szó, hanem a húgomról. Sokszor kételkedett bennem, és talán még most is néha. Régebben sokat elhanyagoltam őt, de azon nem tudok változtatni... - Most miért? A legjobb lennék, mert maximalista vagyok - fordulok felé egy kis felháborodást színlelve, hiszen biztos vagyok benne, ha tényleg orvosnak mentem volna, a legjobb akartam volna lenni, és semmi nem akadályozott volna meg benne. - Ennek ellenére nem bántam meg, mert így megismerhettelek... - billentem oldalra a fejem, és most az én arcom komolyodik meg, hogy tudja, nem viccelek. Magam sem értem, miért csúsznak ki ezek a szavak ajkaimon, mégis megtörténik. Csak kimondom, és egy pillanatra csak a tekintetét kutatom. Nem akarok olyat mondani, amivel megbántom, vagy elijesztem, de ezt muszáj volt kimondanom, hátha ezzel ellensúlyozom azt, ahogy az ő komoly szavaira válaszoltam. De nem ez volt a fő célom, hanem mert úgy éreztem, tudnia kell. - Nem mondod, hogy kihagytál egy apró részletet a lila köd miatt? Te? - nevetek fel, bár tekintetemben egy apró hitetlenkedés csillan meg. - Neked lelkész az apád? Képzelem, hogy kiakadt - húzom el a számat, miközben újra a csirkés ragu alá kapcsolom a főzőlapot, ami sajnos kihűlt, amíg itt társalogtunk. Közelebb lépek hozzá, ahogy meséli, hogy miért is volt hamis a kettes állítása, és komoly arcot erőltetek magamra, ahogy megállok vele szemben egy szedőkanállal. - Szóval a háttérben nevettél... - bólogatok, és közben a szavai is eljutnak hozzám, én pedig hagyom, hogy közelebb hajoljon, és egész lényemet átjárja az a jól eső bizsergés. Megnedvesítem az alsó ajkaimat, de ugyanúgy játszik velem, ahogy én. Nem szoktam hozzá, hogy a saját kártyáimat játsszák ki ellenem, de tetszik. Viszont még mindig ugyanolyan hatással van rám, ahogy az első csókunk után, és képtelen vagyok arra gondolni, hogy a játék folytatódjon. - Nem játszhatsz büntetlenül velem - siklanak ujjaim a tarkójára, amivel határozottan megtartom őt, hogy ne menekülhessen, és én csökkenthessem a távolságot, míg végre az ajkait érzem az ajkamon. Nem csókolom szenvedélyesen, nyelvem nem kér bebocsájtást, csak egy könnyed csókot kap, majd visszafordulok az étel felé. - Akkor legyen a kínos témakör. De nem is tudom... Biztos, hogy tudni akarod? Tudod mit? Legyen... - megyek bele a játékba mosolyogva, miközben kiadagolom az ételt, hogy ehessünk végre. Rég ettem, és éhes vagyok, és addig is gondolkodási időt nyerhetek, míg lazán megfogva a két tányért egy kezembe, sétálok az étkezőasztal felé, ami a nappaliban van. - Tehát... A legelső és egyben utolsó hosszú távú barátnőm nagyon kíváncsi lány volt, ráadásul eléggé hívő családból származtak, tehát náluk sem volt központi téma a szex, de én voltam neki az első, és elég sokáig győzködött, hogy vegyem el a szüzességét... Őszintén magam sem értem, miért kérettem magam, de mentségemre szóljon, hogy csak tizennyolc voltam, és féltem, hogy úgy járok, mint az egyik barátom, aki le sem tudta magáról vakarni a lányt, így én is féltem. Nem is ez a lényeg. Azt hittük, egyedül vagyunk otthon, és belemelegedtünk a dologba, ő persze vérszemet kapott, és többet akart, amit meg is kapott, és folyton azt kiabálta, hogy "Ó, Istenem". Ez mind nem is lett volna kínos, ha a földszinten nem lett volna valami gyűlés, és mi tudtuk volna, hogy mindenki odalenn hallgatózik... A többiek boldogan gratuláltak nekem, hogy végre rá tudtam venni a lányt az imádkozásra... - mosolyodom el, közben vizet is viszek az asztalra és két poharat, evőeszközöket, és szalvétát, majd elindulok, hogy leüljek az asztalhoz, és végre megehessem az ebédszerűséget. - Egyszer régen, mikor én is voltam fiatal már itt éltem a nagybátyámmal, és én is jártam iskolába, ahol nem voltam egy jó gyerek... Mindig kötekedtem, de nem a legkisebbel, hanem többnyire a nálam erősebbel, vagy a velem egyívásúval... Persze akkor lett új igazgatónk, de nem foglalkoztam a beszédével, hanem a hátsó udvaron hívott bunyóra egy srác, akit végül megvertem, aztán kiderült, hogy az új igazgató fia volt, így repülhettem, ami után hazamenni nem volt kellemes - húzom el a számat, miközben igyekszem a történethez illő mimikát választani, nehogy kiderüljön előtte melyik is lehet az igazi és melyik a hamis történet, bár még eggyel adósa vagyok Ivonne-nak, leülök vele szemben, és megemelve a poharam, hogy koccintsunk, készülök enni végre. - Majd kiesik a szemem az éhségtől, jó étvágyat... - nézek rá mosolyogva, majd hozzálátok. A ravioliból lustán folyik ki a sajt, és a paradicsomos húsos ragu megbolondítja. Jóízűen hümmögök, miközben tudom, hogy még mindig kutatok a kevésbé kínos történetek között. - Fiatalon az ember sok bolondságot elkövet, fogadásokat köt, amit úgy is el fog veszteni, és én is megtettem. Ráadásul még az főiskolán történt ez is. Biztos voltam benne, hogy az egyik csoporttársam csak azért van a barátnőjével, hogy ne tudják meg, hogy homokos. Ittunk, és ilyenkor könnyebben rávehető mindenki a hülyeségre, és én voltam a tesztalany. Rá kellett másznom a srácra, aki azóta is melegnek hisz, és elátkozott, hogy a másság sátáni cucc. Mindezek mellé párosul az is, hogy mivel vesztettem, félmeztelenül kellett szerelmet vallanom az akkor hatvanöt éves gazdaság tanárnőnek - húzom el a számat megint, de nem fűzök semelyikhez kommentárt, csak csendben folytatom tovább az étel elpusztítását, amit néha szakítok meg pár korty vízzel...
Látom, ahogy a félmosoly megjelenik az arcán, és én is ugyan így teszem. Erre már nem igazán tudok én sem mit mondani. Hogy én kételkedem e? Az üzleti sikereiben biztos nem. Nem is értek hozzá, másrészt nem is foglalkoztat a téma túlzottan. Abban, hogy mi van kettőnk között? Kölcsönös vonzalom, ez már biztos. Hogy ennek van e bármi jövője? Na abban már kételkedem, de nem a szívem, amely olyan hevesen zakatol, mint a sebesvonat. Az eszem azt súgja, legyek éber, és ne lássak a dolgok mögé többet. Furcsa kettős érzés ez. – Attól függ, mert ha velem kellene versenyezned, akkor holtbiztos, hogy én lennék a legjobb. – mondom neki kihívóan, amikor azt mondja, orvosként a legjobb lenne. Ha szakosodna valami speciális területre, mint például neurológia, vagy kardiológia akkor biztosan, de az általános sebészeten én lennék az ász. Nem csak Ő tud maximalista lenni, a munkámban én is az vagyok. A következő választ meghallva megint csak elmosolyodom. Lágyan, és a szemeim melegséget sugároznak felé. Erre a válaszra nem számítottam. Igazán. – Kész szerencse. Elvből nem kezdek kollégával. – Csak hogy az átmeneti ellágyulásom ellensúlyozzam, némi komolyságot magamra erőltetve szólalok meg, de csak hamar elgondolkodom újra, és kissé félrebillentett fejjel mérem végig. – Ha jobban belegondolok, a másik szabályomat is elfelejtetted velem. Lehet, hogy Neked ez a másik verzió sem lenne akadály. – nem egyszer elmondtam, hogy nem keverem a magánéletem a munkával, és nem randevúzom a saját betegemmel. Erre tessék, épp Ő az aki most ebédet készít nekem, és nem mellesleg a kanapéján szeretkeztem vele. Nagyon nagy bajban leszek, ha egyre több dolgot képes lesz elérni nálam úgy, hogy ne tudjak rá nemet mondani. – Tudom, nehéz elképzelni. Szerencsére nem az érettségi évében történt, így nem számított bele a felvételimbe. Nem érte volna meg, mert nem volt olyan hosszan tartó szerelem. – mosolygok. Meg sem lepődöm a reakcióján. Aki nem ismer régóta, nem feltételezne rólam ilyet. Pedig régebben hajlamosabb voltam arra, hogy engedjek az érzelmeimnek. Tény, ez azóta sokat változott. Ettől függetlenül nem tagadhatom meg az énem ezen részét. – Igen, és az édesanyám hittan tanár. Gondolhatod, mennyire voltak elragadtatva. – Megint csak elnevetem magam. Így utólag elég mulatságos a dolog. Akkor nem volt, tekintve, hogy eljátszottam a bizalmuk. Azt hitték, Thomas tanulni jön hozzánk olyan sokszor, és hogy a szobámban is tanulunk. Onnantól kezdve nem volt ilyen egészen addig, amíg el nem kerültem egyetemre. – Csak halkan kuncogtam. – bólintok vigyorogva, és most nem füllentek. Nem tehettem meg, hogy hangosan nevessek, így próbáltam magam minél jobban visszafogni. Ahogy közelebb hajolok, látom, vágyik arra a csókra, pont mint én. De ez most egy játék, amibe én is örömmel szállok be. Újból megérzem a kezét a tarkómon, és a szavait hallva nem mondok először semmit. Ajka az enyémhez ér. Csak egy leheletnyi érintés.. lenne. Amint elhajolna, alsó ajkát a fogaim közé veszem, és óvatosan megharapom. Nem vért akarok serkenteni, csak apró kéjjel teli fájdalmat okozni. Aztán elengedem. – Ahogy Te sem velem. – reagálok a csók előtt elhangzottakra, bátran, és kihívóan. Ő kezdte, én csak partner vagyok a dologban. Ma már elérte egyszer, hogy könyörögjek neki, de abban is biztos lehet, hogy ezt tudom viszonozni. – Segítsek? – kérdezem, és odalépek mellé, hogy ha kell, és engedi és persze a kezembe adja, akkor segítek szívesen a terítésben, ha pedig nem, akkor csak figyelmesen hallgatom a történetet, és közben követem az asztalhoz. A történetek pörögnek, mi pedig az asztalhoz kerülünk, és én is leülük Gareth mellé. – Jó étvágyat. – mondom neki, és az evőeszközért nyúlok. Fantasztikusan néz ki, de amikor a számba veszem az első falatot, nem állom meg, hogy ne hunyjam le a szemem egy pillanatra, és dünnyögjek egy sort. Ez igazából mindent elmond, de azért szükségét érzem, hogy szavakkal is megerősítsem. – Egyszerűen isteni. Tudod, az én lakásomon is van egy magányosan árválkodó konyha. Igaz, nincs saját magát megtöltő hűtőm, de minden adott a főzéshez, egyébként. – Nyílván sajátos dicséretem megint nem maradhat el, és diszkréten meginvitáltam a lakásomba, ahol egyébként nem járt még olyan férfi, akivel megosztottam az ágyamat. Mellékes. Viszont nyílván, hogy ezt is csak a jó hangulat kedvéért mondtam így, és további dicséretek helyett a történetet hallgatom, na meg kihasználom, hogy nem nekem kell beszélni, és tudom enni ezt az isteni étket. – Na ezt nem hiszem el. – kapom fel a fejem az utolsó történet végénél, szinte azonnal. – Nem gondolom, hogy van az az alkoholmennyiség, ami elég lenne ahhoz, hogy melegre idd magad, még ha csak fogadásból is. Te mindig fogadtál? – Elvégre ez már a második történet, ami a fogadásról szól, ha az emlékezetem csak nem játszik velem. – Az legelső az, amiben szinte biztos vagyok, hogy igaz. A második kétesélyes, hogy őszinte legyek. Most egyáltalán nem tűnsz kötekedősnek, de az utolsó történetet figyelembe véve inkább arra mondom, hogy hamis. – Igen, csak ez lehet a logikus. Egy homofób fogadásból eljátssza, hogy meleg? Képtelenség. Egy pillanatra hátradőlök, miközben belekortyolok a vízbe, majd a poharat visszateszem az asztalra. – Szóval mennyire sikerült a tippem? – le sem tudom tagadni, mennyire kíváncsi vagyok.
Még mindig nem jöttem rá, mi is ez a dolog, ami kettőnk között folyik, de arra már biztosan rájöttem, hogy több, mint szex. Olyan erős vonzalmat érzek iránta, hogy szinte beleszédülök, és mintha minden porcikám rá vágyna a nevét kiáltozva. A szívem hevesebben zakatol, mint valaha, de az eszem hevesen nyomkodja a vészkapcsolót. Mégis a szívem az erősebb, belemegy a játékba, élvezi, hogy közel hozzá egy másik szív ily hevesen ver, s képtelen lennék tiltakozni ellene. - Most te vagy a legjobb, mert én nem vagyok az orvosi pályán - mosolyodom el kihívón. Az egoizmusom és a maximalizmusom akkor is meglenne, ha orvos lennék. Persze nem hiszem, hogy tudnék választani a szakok közül, sőt igazából bele sem gondoltam akkor, most pedig már nem tartom fontosnak, hogy azon gondolkodjak, milyen orvos lennék, ha nem ezt csinálnám. A megjegyzésemre csak ő is egy komolytalannak ható megjegyzést tesz, ami miatt kissé úgy érzem, hogy egy falba ütköztem. De ahogy folytatja mondandóját, mind inkább elmosolyodom. - Úgy nézek én ki, mint aki a betartja a szabályokat? Hidd el, nem érdekelt volna... Ahogy az sem zavart, hogy a beteged voltam. Már nem vagyok az - Aztán megint mosoly ül az arcomra, ami lassan eltűnik, ahogy szavait hallgatom, persze nem azért, mert borús gondolatokat oszt meg velem, hanem mert figyelni akarom minden apró mozdulatát, az elmémbe vésni, és nem elfelejteni, hogy ő itt volt velem. Illata betölti az egész alsó szintet, ami ellágyítja néha megkeményedő arcvonásaimat. Ahogy játszik velem, nem csak az arcvonásaim változnak meg, hanem ismét egy felkavaró érzés kerekedik felül bennem, és mikor azt hinném, én vagyok a nyeregben, tesz valamit, amivel szinte maga alá taszít. Ahogy ajkait érzem, tudom, hogy vágyik rám, a csókomra, de nem adom meg neki, így fogait érzem alsó ajkaimon amire felszisszenek, de nem fájdalmas szisszenés ez. Sokkal inkább kéjes, és vágyakozó, még szemeimet is lehunyom, majd hamar kinyitom újra. - Hozhatod az apróságokat, mondjuk só, vagy ilyenek - válaszolok neki, habár szinte már minden az asztalon van. A szalvétát felejtettem el, azt hiszem azt csak akartam kivinni. Persze a történetek elterelik a gondolatomat. - Remélem megfelel az ízlésednek... - pillantok rá, majd megint hallom édes hangját, ahogy mesél a konyhájáról, amire csak felvonom a szemöldökömet. - Ez most egy meghívás akart lenni? Mert elfogadom, tényleg - pillantok rá két falat étel között, majd elmesélem az utolsó történetet is. Azért is választottam ezt a sztorit, mert ennek is van miértje, és következményei, amiket a mában is cipelek magammal. Aztán végül ő is felszólal, pont annál a történetnél, amire gondoltam, hogy nem fogja elhinni rólam. - Nem fogadtam mindig, de a főiskola alatt sokszor, és ha a családommal vagyok.. Persze mindig kellett az az alkoholmennyiség, mert okos ember biztosra nem fogad, de már akkor is megvolt a magamhoz való eszem. Seftelni tudtam... - mesélek, de még nem árulom el, hogy eltalálta-e, vagy sem. Csak hagyom egy kicsit a homályban, miközben megint eszem pár falatot. - Az első halálosan komoly. voltam én is... konzervnyitó így hívtuk akkoriban... - mosolyodom el ezen az idétlen szón, hiszen tényleg mennyi mindent kitalál az ember gyerekként. Hogy én mindezeket már mennyire régen elfelejtettem... Ivonne az, aki előhozza az emlékeimet, mintha nem lenne más dolga, csak beférkőzik az én jól elzárt emlékekkel teli ládámba, és kutakodna közöttük. - A második sztori sántít. Tényleg bunyóztam, és tényleg kirúgtak, de az igazgató fia szarrá vert. De ugye nem büszkélkedik az ember azzal, hogy őt verik meg, nem igaz? Régen igenis kötekedtem tizenöt-hat évesen, hiszen akkor még a nagybátyám sem tudta, hogy pszichológus kell ahhoz, hogy feldolgozzam, hogy apám szinte minden álló nap vert... Talán így akartam levezetni... - mesélek, hiszen elvileg tudhatta volna, de senki nem gondol rögtön arra, hogy akit szinte egész életében vert az apja, az majd kötekedni fog, és verekedni. A normális eset a bezárkózás, és a sarokba húzódás, de sosem voltam átlagos eset. Az elfojtott haragom és fájdalmam heves agresszióban jött ki rajtam. Sosem voltam jó gyerek, habár nem is tudtam igazán, milyen igazi boldog gyereknek lenni. Csak irigyeltem azokat, akik nyugodtak és kéz a kézben rohannak az anyjuk felé, aki felkapja őket. Sosem kaptam tőlük puszit, ami akkor fájt, de manapság már nem is érdekel. - Szóval nem voltam jó gyerek. Ezzel ellensúlyoztam nagyon sok hiányosságomat, mondjuk ilyen, hogy szeretetéhség, vagy szeretve lenni vagy esti mesék, nem tudom mi az... Sosem játszottam gyerekes játékokkal például... Szóval a kettes a hamis... - csóválom meg a fejem, és tekintetem egy pillanatra elsötétül a szeretetéhség szónál. Nem is tudom, mi az a szeretet, vagy szerelem egy nő felé, és ez az anyámnak köszönhető, amit nyilvánvalóan már Ivonne is leszűrt szavaimból. - Szóval bármennyire is nehéz elképzelned, a harmadik igaz... - váltok hangszínt és témát is. - Akkor még nem voltam ennyire homofób, és szerettem a buta fogadásokat, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy részegen akkoriban rávehető voltam. Így megtettem, mert tudni akartam, mi van a sráccal... Bár az sem volt semmi, mikor az öreglány kezét fogva vallottam szerelmet. Hát szegény sírva fakadt, hogy neki férje van, és én ráadásul túl fiatal vagyok hozzá, meg felejtsem el. Persze szerelmet vallanom is azért kellett, mert még soha nem voltam... szerelmes, és ők ezt tudták - pillantok rá fel, majd a tányéromban heverő két darab raviolira, amin a paradicsomos szósz rég kihűlt. Aztán a poharam felé nyúlok, hogy igyak belőle, hiszen most már Ivonne is tudja, hogy fogalmam sincs, mi az a szerelem érzése mert harminchét év alatt nem éreztem soha ezt az érzést. - Azóta vagyok homofób azt hiszem - pillantok fel rá, és egy pillanatra mély levegőt veszek. Szinte beleszédülök, hogy ennyi apró részletet kivesz a történetek mellé belőlem. Egyszerűen csak kimondom, és nem tudom visszaszívni. Bármennyire is vágytam régen azt az érzést, ma már nem tudom, hogy érdemes lenne-e várnom rá. Fogalmam sincs, hogy hogyan vehető észre, hogy vajon az, amit érzek Ivonne iránt, az valami hasonló, vagy sem, csak azt tudom, hogy szükségem van rá. - Te jössz... Aztán segíts, hogy könnyebben kitaláljam, hogy témát válthassunk - mosolyodom el, sokat mondóan, miközben megeszem az utolsó darab tésztámat is a tányérról, és jóllakottan dőlök hátra. Nem mondom, hogy tudnék én többet enni, amióta kisebb lett a gyomrom, néha még most sem tudom, mennyi az ideális mennyiség...Még nem állok fel az asztaltól, inkább a történeteket várom, amik közül lehet, hogy ismét mellé lövök majd. e ennek ellenére tetszik a játék, amit én találtam ki, és örülök, hogy megnyílik előttem Ivonne is végre...
– Elképesztő vagy. – nevetem el magam, és csak hitetlenkedve csóválom meg a fejem. Még ha akarná, sem tudná letagadni a mérhetetlen nagy önbizalmát, amikor azt mondja, én vagyok a legjobb a szakmámban, mert Ő másképp döntött akkor, amikor pályát választott magának. Ha sokat gondolkoznánk a „mi lenne ha” dolgon, a képzeletünk egészen messzire nyúlhatna, de akkor is állítaná, hogy Ő lenne a legjobb. Persze nem kételkedem ebben, elvégre abban is nagyon jó, amit most csinál, de ettől függetlenül ott loholnék a nyakában, az már biztos. – Nem, igazából csak Rád kell nézni, a szexi hamiskás mosolyod elárul. – mondhattam volna azt is, hogy a szeme sem áll jól, vagy hogy igazi rosszfiús hatást tud kelteni, és már csak ezért is nem tűnik olyannak, aki betartja a szabályokat. De az előbb felsoroltak közül egyiket se mondanám Rá. Egészen más szemmel nézem, mint eddig, és az egész önmagamban felállított szabály hülyeségnek tűnik már. – Szóval nem vagy a betegem. Ez igazán szomorú. Akkor ki fogja elvégezni a szükséges kontrollvizsgálatokat? – Lebiggyesztem az ajkaim, mint aki tényleg hirtelen szomorú lett, amiért közölték vele ezt a hírt. Tény, hogy már nem fekszik bent a kórházban, de ettől függetlenül hozzám tartozik, szóval a megfelelő szemszögből nézve igenis a betegem. De erre inkább nem hívom fel a figyelmét, meghagyom a saját igazában. Közben hozom az apróságokat, amit rám bíz, só, szalvéta. Amikor azt mondja reméli megfelel az ízlésemnek, lágyan elmosolyodom. – Ennél nem is lehetne tökéletesebb. – látom rajta, mennyire igyekszik. Még ha próbálja is leplezni. A finom étel, a játék, amit kitalált, minden kis apróság azt mutatja, hogy szeretné elnyerni a tetszésem, és ez kellemes érzéssel tölt el. Régen nem történt már velem ilyen, de még csak hasonló sem. A félig poénból tett megjegyzésemre Gareth igencsak komolyan reagál, és újfent megmosolyogtat a dolog. – Igen, vehetjük meghívásnak is. Sőt.. lennének egyéb ötleteim is, amivel a hangulatot fel lehetne dobni. – Huncut kis mosollyal nézek rá, és nem folytatva a gondolatmenetet, eszem tovább. Ó igen, nagyon sok dolgot eltudnék képzelni. Pedig a fantáziálás helyett uralkodnom kellene magamon. – Konzervnyitó. – ismétlem vissza kissé meglepetten, még a villa is megáll a kezemben egy pillanatra, majd halkan elnevetem magam. Nem is fűzök hozzá semmit a dologhoz, valahogy nem is lepett meg a dolog. A továbbiakban viszont már nincs kedvem nevetni, vagy viccelődni, mert mesélni kezd. Korábban is említette már, mennyire nem kapott szeretetet a szüleitől, de azt még nem árulta el így direktbe, hogy mindennap verte az apja. Akaratlanul is magam elé képzelem az aprócska kisfiút, hatalmas barna szemekkel, és megannyi kék, zöld folttal. A szívem elszorul a gondolatra. – Azok a gyermekek, akik rendszeres bántalmazásnak vannak kitéve, azoknál gyakoribbak a dühkitörések, az agresszív viselkedés. – válaszolom, amikor szóba hozza a pszichológust, és hogy szerinte ezzel a cselekedettel valamit felakart dolgozni, és biztosan így is volt. – Az ilyesfajta viselkedéssel a környezetük figyelmét akarják magukra vonni, és ezzel elérni, hogy törődjenek velük. – Csak egy újabb megállapítás. Nem akarok okoskodni, elvégre nem is tehetem meg. Egyszerűen csak reagálok a szavaira, mindenfajta hátsószándék nélkül. Érezteti szeretném vele, hogy figyelek, és nem csak elengedem a hallottakat a fülem mellett. Egyre több darab kerül hozzám, és áll össze a kép. Ahogy kimondja a szeretetéhség szót, látom a szemeiben a fájdalmas villanást. Nem is hibáztatható azért, hogy úgy viselkedik ahogy, hogy úgy bánik az emberekkel ahogy, elvégre nem tanította meg rá senki, mi az a szeretet, még az édesanyja sem. Kinyújtom a kezem, és puhán megérintem a karját. Nem, nem sajnálom Őt, mert hasonló helyzetben azt akarnám a legkevésbé. Egészegyszerűen csak egy érintés, ahogy a kezemet végigsimítom a kezén, majd visszahúzom, és tovább eszek. – Sejthettem volna, hogy túl könnyű lett volna így a győzelmem. – jegyzem meg rá sandítva, és megint csak vidáman csillannak meg a szemeim. Próbálom a hangulatot visszaterelni a megfelelő irányba. Gareth is jól láthatóan erre törekszik. – Rendben, ez könnyű lesz. jegyzem meg, majd még az utolsó falatot megkapom, és miután megrágtam és lenyeltem, iszok egy korty vizet, és én is hátradőlök. – Az első évben történt az egyetemen, egy barátnőmmel közös albérletben laktunk. Az egyik vizsgám után fáradtan és kimerültem mentem haza, és úgy döntöttem, megérdemlek egy forró fürdőt. Elnyúltam a meleg vízben. Valami idióta gondolat folytán a kád végén lévő csap csövébe beledugtam a nagylábujjam. Amikor ki akartam húzni, persze nem jött ki. Kiabáltam a lakótársamnak, aki jött is segíteni, de a szappan sem segített. Azt mondta, ne izgassam magam, szerez segítséget. Alig félóra múlva meg is jelnet az anatómia tanárunk, akivel, mint utólag kiderült egymásba gabalyodtak. Hozta a kis szerszámosládáját, én pedig próbáltam menteni a menthetőt, és a habokkal eltakarni magam, de ahogy telt az idő, egyre csak elfogytak azok is. Persze utána több féléven keresztül is a tanárom volt, és sosem tudta a mindentudó vigyorát letörölni az arcáról. – Le sem tudom törölni a vigyort az arcomról, közben a poharat piszkálom az asztalon. – A másik akkor történt, amikor összeköltöztem a barátommal, az orvosin ismerkedtünk meg, és hasonlóan konzervatív családból származott, mint én. Volt egy kistermetű kutyánk is, Chuck. Az első hónapban áthívtuk a párom szüleit látogatóba, hogy megismerjenek engem is jobban, és lássák, hogyan rendezkedtünk be. Igyekeztem megfelelni a szülőknek, a teázáshoz porcelánt vettem elő, és saját készítésű sütivel kínáltam őket. Miközben beszélgettünk, úgy tűnt, kezdenek megkedvelni, és észre sem vettem, hogy Chuck eltűnt. Nos, volt egy több polcos szekrényünk, és az alsó polc lett az enyém, amiben a fehérneműim voltak, és más is elrejtve. Chuck könnyedén kihúzta a fiókot, és belemászott. Megtalálta a vibrátorom, amit még a tizennyolcadik születésnapomra kaptam a nagyon jó humorú barátnőimtől. Percekkel később, a szájában hozva az eszközt, csörtetett be nagy büszkén a szobába, és tette le a lábunk elé a legújabb szerzeményét. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. – még el is nevetem magam, ahogy felidézem a dolgot magam előtt. – A harmadik pedig a keresztanyámmal történt meg. Még kislányként elmentünk a plázába, karácsonyi bevásárló körútra. Az egyik kirakat előtt megállva megkérdezte, hogy mi a véleményem arról a pulcsiról, ami a próbababán van. Én pedig hosszan ecsetelésbe kezdtem arról, hogy mennyire egy ízléstelen darab, és hogy nem is értem, hogy képesek az emberek ilyen stílusú darabokat felvenni. Akkor nem mondott semmit, de utólag kiderült, hogy pont egy olyan pulcsit vett nekem karácsonyra. – Fejezem be, és kiiszom a vizet a pohárból, majd várakozóan rápillantok.
Rettegek a ténytől, hogy valakit ilyen közel engedtem magamhoz. Soha nem tettem még ilyet, és nem akarom, hogy ennek olyan következményei legyenek, amiket én is megbánhatok. Olyan útra léptem most, amit magam sem ismerek, hiszen még nem meséltem senkinek a múltamról, vagy egyéb dologról, ami én vagyok. Ivonne pedig egy olyan oldalamat látja, akit eddig még soha, és nem tudom, mire képes még, mit tud nálam elérni ezzel az egésszel. A paranoiám itt él bennem, és gyűlölöm ezt az érzést, ami hasonlít a kiszolgáltatottság érzéséhez. - Tudom - vallom be elismerően, hogy elképesztő vagyok. Még büszke is vagyok magamra, ami azt jelzi, hogy az egoizmusomat sosem fogom tudni teljesen levetkőzni magamról. - A fenébe... - dobom az asztalra a szalvétát, mikor azt mondja lebuktam. Persze az az emlegetett mosoly ott ül az arcomon, de el is tűnik, mikor ismét hangszínt vált. - A kontrollvizsgálatokat te. Nem bízom egyik doktorban sem... De nem vagyok beteg, kikérem magamnak! - jelentem ki játszott felháborodással aztán beszélek. Vagyis először a gondolataimat próbálom összeszedni, és ügyelni rá, hogy mit mondok, illetve mit nem, de nem mindig megy. Van, hogy a szavak csak úgy kicsúsznak az ajkaim között, és nem tudom visszaszívni őket. - A hangulatot? Ugye nem karaoke-val készülsz ellenem? - Ahogy meghív burkoltan magához, legalábbis én így vettem ki a szavaiból, egyből válaszolok rá, és ha mégsem tervezte a meghívást, akkor most meghívattam magam. Én már csak ilyen vagyok. Megjegyzésem a programról csak egy elterelés, ugyanis nagyon is máshogy tudom elképzelni az ott töltött időt. - Abban az időben nem ezt mondták. Akkoriban ritka eset volt, vagy csak a környékünkön volt ritka eset, nem tudom. Persze lehet, hogy neked van igazad, de már elmúlt - a kellemetlen emlékektől elkomorul tekintetem, és nem lehet a szememre vetni, hogy néha kellemetlenül érint. Nem is maga az, hogy képtelen voltam megvédeni magam apám ellen, hogy nem tudtam kiállni magamért, hanem az a rengeteg hiányosság által okozott űr fáj néha. Ám most Ivonne társasága feledteti az űrt, én pedig szeretnék témát váltani, de az emlékek képesek maguk alá temetni, mely alól egy érintés a karomon rángat ki, s nem hagyom, hogy elengedje kezeimet, hanem összekulcsolom ujjainkat, és adhassak az övéire egy apró csókot, majd elengedem, hogy befejezhesse az evést. - Nem, az első biztos, hogy hamis. Nem létezik, hogy egy filmes bakit kövess el... - nevetek fel, bár már magam sem tudom, hogy melyik filmben volt, hiszen régen nem nézek egyetlen ilyen műsort sem de emlékszem rá, hogy egy srác is így járt valami filmben. De lehetséges, hogy megint mellé lövök. A második történeten persze én is felnevetek, majd amikor abbahagyom rövid idő után, akkor rápillantok, és végignézek arcán. Tetszik a mosolya és a nevetése is, de inkább csendben maradok, minthogy megint olyat mondjak, amivel még beljebb kerül a világomba. Csak hallgatom a harmadik történetet, és közben felállok az asztaltól. Mikor a történet végére érünk, elmosolyodom, és rá pillantok a kezemet nyújtva felé. - Ez a harmadik is igaz, szóval kitartok az állításomnál, hogy az első a hamis... -nevetek fel, majd ha elfogadja a kezemet, akkor felsegítem, hogy közel húzhassam magamhoz őt. Vágyom rá, eddig is éreztem, de a játék lekötött. - Viszont mit gondolsz egy témaváltáshoz? Te határozod meg a témát és azt, hogy ki kezdjen... - ha felkelt velem, ha nem, mégis meg tudom tenni, amit akarok, ajkaimmal a nyakát érintem gyengéden. - Vagy valami nagyon rossz dolgot leszek kénytelen kieszelni - folytatom nyakának gyengéd érintését, majd az arcára adok egy puszit, végül megfogom a tányérokat, hogy visszapakoljak a konyhába. Az ablakon kipillantva látom, hogy végre odakinn árnyékosabb az idő, vagyis délutánba ment át a délelőtt, s rá kell eszmélnem, hogy nagyon gyorsan megy az idő Ivonne társaságában...
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: I want you to stay... 
