[You must be registered and logged in to see this image.]

Egyetlen nyomorult szó erejéig sem állítottam volna magamról, hogy örökös bajkeverő lettem volna, elvégre mindig igyekeztem megfelelni az elvártaknak – általában kevesebb sikerrel, sem mint többel – ami természetesen egyáltalán nem azt jelenti, hogy én nem lázadoztam, de azt sokszor inkább csk a magam csöndes módján tettem – egy ideig legalább is mindenképpen –, azonban ettől függetlenül is a relatíve nagy számnak köszönhetően a balszerencse valamilyen formában mindig durván ölelt a keblére, szinte már dédelgetett és ebből nekem már nagyon elegem volt. Ez a mai estén sem volt másként. Természetesen a kéretlen sorscsapást most magamnak köszönhettem, miután a bárból kitörve kis híján fel nem löktem egy férfit és a másik kettőt – erős gyanú élt bennem, hogy a haverjait – lehordtam mindennek, kurvás öltözékben, akik szinte rögtön a nyomomba szegődve kezdtek követni, hiába szaporáztam a lépteimet, nem tudtam őket lerázni, akármerre is fordultam. A kósza gondolat, hogy akár oda is vethettem volna magamat nekik, szöget ütött a fejembe, elvégre nem voltam több egy darab húsnál, mégis csak a testemből éltem. Felsóhajtottam. Egy rossz lépés közepette pedig olyan bravúrosan estem el, hogy a táskámból egy díjnyertes repülés alatt minden kiszóródott. Hiába igyekeztem, nem tudtam az előtt összeszedni a holmimat, hogy a fiúk –, akik bár nem voltak részegek, legfeljebb egy kicsit ittasak és jókedvűek, szinte azon nyomban beértem. Nem állt szándékomban törődni velük, bár persze ők minden bizonnyal másra pályáztak. Nagyon másra… Már éppen kezdtem elveszíteni az amúgy is nehezen megtartott hidegvéremet – ami valóban nagyon kezdett elpárologni, tekintettel arra, hogy rúgkapálásomnak köszönhetően az egyik lefogta a lábamat, míg egy másik a karjaimat tette hasznavehetetlenné azzal, hogy lefogta – méghozzá olyan erővel, hogy egy pillanatra a fájdalomtól könnyek gyűltek a szemembe, amit természetesen igyekeztem olyan gyorsan elpislogni, amennyire csak lehetett. Nem akartam, hogy a megalázóim esetlegesen meglássák túlzás nélküli krokodilkönnyeimet. A kényelmetlen helyzetem ellenére is minden erőmből próbáltam hadakozni, miközben magamban néma imát rebegtem, hogy csak most az egyszer legyen hozzám kegyes az Isten és szánja meg nyomorult kis életemet és valahogy szabadítson meg a gonosztól. Ez volt a leghőbb vágyam jelen pillanatban. Éreztem, hogy az egyik a szoknyámat tűrte fel a mocskos ujjaival, miközben a másik olcsó alkoholtól bűzlő lehelete a nyakamnál és fülemnél bűzölgött. Hányingerem támadt.  Megpróbáltam kitépni magamat a vasmarok szorításából, újabban eredménytelenül – milyen meglepő. Újra hadakozni kezdtem, jóval kétségbeesetten, mint korábban bármikor, mire csúfos pofon lett a jutalmam; ajkam felszakadt, én pedig némiképpen tompábban érzékeltem a körülöttem rohamosan változó eseményeket. Azonban nem sokkal később, határozottan megdöbbenten tapasztaltam, hogy a csípőmnél ülő fickó, amelyik már a szerszámát készült belém helyezni, miközben a másik kettő ezt kéjesen figyelte, lekerült rólam. Kihasználva a helyzetet kitéptem a karomat az egyik szorításából és felé kaptam. A frissen csináltatott műkörmeim a húsába mélyedtek és végig húztam rajta a kezemet. Felhördült és átkozni kezdett. Aztán egyszer csak mindennek vége lett. A három pasas úgy eltűnt, mintha ott sem lettek volna, én pedig a földön ücsörögve, remegő kézzel szedtem össze a cuccaimat, miközben magamat korholtam, hogy miért is vagyok ilyen buta liba, elvégre az ilyen esetek az én köreimben viszonylag gyakran történnek, tehát nem értem, hogy mi végett reménykedtem is egyáltalán bármi másban. Bár kivételesen ennek a találkozásnak egészen szép vége lett.
– Köszönöm a segítségedet, hálás vagyok érte. – Ez határozottan így is volt. Még sohasem erőszakoltak meg, eddig valamilyen formában sikerült megúsznom és nem most szerettem volna túlesni egy ilyen borzasztó rémálmon. – Egy szálat esetleg? – Kérdeztem, miután összeszedtem magamat és képes voltam arra, hogy elővegyem a cigarettásdobozt. Égetően szükségem volt most a nyugtató nikotinra.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Az igazat megvallva kedvem lett volna felnevetni, azonban mégis komor tekintettel meredtem az előttem álló pasasra, miután feltette az első – talán az egyetlen – eszébe jutó kérdést. A szemöldököm is magasba szaladt, hogy valóban komolyan gondolta-e. Az emberek mindig is hajlamosak voltak meggondolatlanul feltenni az első buta kérdést, ami az eszükbe ötlik egy ilyen és/vagy ehhez hasonló helyzetben – holott a válasz általában nyilvánvaló volt – még ha az ember lánya éppen úgy prostituált is, mint én – egy ilyen kellemetlen helyzetben mindenhogy érzi magát csak éppen nem jól, viszont ehhez mérten még is úgy véltem, hogy egészen szerencsésen alakult az eset – elvégre ennél már csak határozottan rosszabb forgatókönyvek léteztek, tehát összegezve némi ijedelmet és elhanyagolható fájdalmat leszámítva kutya bajom. Igen, jól vagyok. Hangzott volna egy normális világban a válasz, azonban az én világomban ez nem így működött, mintegy válaszként hanyagul megvontam a vállaimat. Lehetséges, hogy az úgynevezett megmentőmnek némiképpen hálásabbnak kellene lennem vagy valami, de én már csak ilyen voltam. Nehezemre esett felköhögni bármi ennél érzelem dúsabbat – nem mellesleg jobb is volt, hogy nem tettem, de azért egy halvány mosolyt még is az arcomra varázsoltam, viszont azt már nem állt szándékomban elképzelni, hogy mennyire szánalmasan nézhettem ki, még egy prostituálthoz is mérve. Jelen pillanatban meg sem fordult a fejemben, hogy önfeledt örömtáncot lejtsek – pláne nem ebben a cipőben, ami az utolsó volt azok között, aminek egyáltalán még volt sarka, merthogy a szörnyű utak és a gyalogbuszon megtett éjszakák és nappalok nem kímélték a lábbeliket – az én legnagyobb bánatomra.
Aztán jött a következő kérdés; a szám sarkában hitetlenkedő mosoly jelent meg, s szinte már szóra is nyitottam volna ajkaimat, hogy éles megjegyzést tegyek, azonban még idejében lakatott pattintottam rájuk, kivételesen jobbnak láttam, hogy ha megkísérlek csendben maradni, mivel féltem attól, hogy a szerencsém egyik pillanatról a másikra fordul a visszájára.
– Fölösleges lenne. – Vetettem oda hanyagul. – Néhány karcolás, senkit sem érdekel.
Nem szerettem a kórházakat; nem azért, amiért az emberek alapjába véve nem szerették – illetve, de, részben azért sem, azonban a legfőbb okom korántsem ez volt. Az nem volt ínyemre egyáltalán, hogy az ötven éves magát összeszaró tata üveges tekintetével, megvetően méregetett a ruházatom láttán, viszont kórházi öltözéke éppen úgy állt, mint erdő közepén egy sátor vagy mint egy csőre töltött fegyver, viszont ha még ezzel meg is birkóztam ott voltak a tisztességes családanya szerepében tetszelgő ringyók, akik a külvárosban élve tengették napjaikat a férjükre utaltan. Nem volt szükségem erre. Kedvem meg pláne nem volt hozzájuk. Hányingerem volt mindkettőtől. Kösz, nem. Ezt szívem szerint most tényleg kihagytam volna.
Mialatt merengtem, bénázva ugyan, de végre sikerült rágyújtanom az átkozott cigarettára. Gyűlöltem az illatát, az ízét még annál is inkább – az árát sem mondanám, hogy kimondottan szívleltem volna, de a hatását mindezektől függetlenül áldottam; ha nem is az első slukk miatt, de a második jóvoltából már mindenképpen jobban éreztem magamat. Elengedtem a páni félelmet. Nem létezett többé.
– Figyelj, szépfiú, ha meg akarsz dugni akkor ez egy el nem szalasztható alkalom, most szabad vagyok és nem is kell a stricimhez rohannod, főképpen mert nincs is. – Közöltem vele nevetségesen egykedvűen. Körbenéztem az utcán, üres volt leszámítva a ficsúr mellett álló két pacákot, akik láttán összevontam a szemeimet. – Te valami nyálas kis ficsúr vagy? – Böktem a két jól megtermett gorillára, tekintetemben pedig némi értetlenség csillanhatott meg, mivel ha nem ez, akkor még elképzelésem sem volt, hogy mire kellenek a fickók, mindössze csak bízni mertem abban, hogy nem ezek fognak a csomagtartóba dobni.
Hogy miért nem volt stricim? Na, azt én sem tudtam volna megmondani. Nem úgy alakultak a dolgok, különben pedig alapvetően gondjaim voltak azzal, hogy másoknak dolgozzak, általában egyetlen főnökömmel sem jöttem ki túlságosan jól, bár a legtöbbel egy idő után nyilván azért, mert tudomást szereztek arról, hogy kurva vagyok… ennél fogva már örülhettem annak, hogy ha nem dobtak ki a havi fizetésem nélkül vagy éppenséggel megkaptam a fizetésemet úgy, hogy nem kellett még furulyáznom egyet előtte – minek fényében még ők csodálkoztak, hogy kis híján nem kasztráltam őket a fogaimmal. Még ők voltak felháborodva…! Hát akkor én mit szóljak? Gyalázat!