Nem meglepő, hogy Damien sosem értette őt. Ha lett volna valami kis bűvös szerkezet amely feltérképezi a lányt bizony meglepő eredményre jutott volna. Főleg azért mert a vöröskét is meglepte volna vele. Volt benne rengeteg érzelem és értetlenkedés, tengernyi bizonytalanság, hatalmas mértékű önbizalomhiány, tonnányi kisebbségi komplexus és még több félelem attól, hogy nem fogja tudni elmondani a férfinak, akivel szemben most is ácsorgott a lehetetlenül sokszor felhajtott nadrágjában, hogy mennyire szereti. Itt voltak, meg lehetett volna szólalni. Ha az egyik elkezdi, a másik befejezte volna. Ehelyett csak toporogtak, bizonytalanul tébláboltak a kórház folyosóin, áthaladva a kórtermeken, étkezőkön és társalgókon, miközben megtárgyalták a falak méretét és minőségét. Ki tud itt most ilyesmire figyelni, mikor Damien van mellette. Nem akármilyen építész, nem akármilyen ellenőr, aki az osztály megfelelő felszereltségét volt hivatott ellenőrizni, hanem a férfi, akiért ha azt vesszük késő kamaszkora óta odavan, beleesve mint vak ló a gödörbe. Ilyen szempontból Mara, ha azt lehet mondani semmit nem változott. Még mindig Damien volt az etalon, akihez mindenkit hasonlított és talán ezért volt Michael az első az életében hosszú idő óta, akit beengedett. De ő csak úgy tűnt mintha...csak egy kicsi volt meg benne abból, ami a piszkos-szőke hajú svédben ezerszeresen ott volt. A mérce magasan volt, és sokan csak pislogtak és nézegették, eltörpültek mellette. De hiú ábránd azt gondolni, hogy bárki is képes lenne helyettesíteni őt, hogy bárki is csak a töredékeként vissza adná azt a varászlatos egyéniséget ami neki volt. Aki a szigorúság mögé rejtette a valódit, a gyengédet, az érzékenyet. Mara ismerte jól, hiszen nem egyszer megmutatta magát neki, és ő meg boldog volt, hogy legalább a bizalmába fogadta, hogy a barátjának tekintette. Az már az ő szívében okozott mérhetetlen sebeket, hogy miközben a sört kortyolta a tetőn a csillagokat bámulva, vagy a nagy asztalon a tervei felett görnyedt a lány mennyiszer felejtette rajta a tekintetét, és mennyiszer átkozta magát, hogy már megint olyan dolgot művel amit nem lehet. Most már lehetett volna, most már nem volt akadálya annak, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Még Em is megértené. Talán nem rögtön de biztosan megértené, hogy ők ketten....hogy sok év után rádöbbenve az érzéseikre mégis megtették, amire egykor nem voltak képesek. Ha akkor Emily elmondja, hogy csak a pénzéért van oda, ha Michael hamarabb vallja be, hogy a család nyomására akarja nőül venni Marát, mert egyébként eszében sincs megállapodni. Ő még élni akar, sörözni a haverokkal, felhajtani egy-két frankó bigét, ahogyan ő fogalmazott...ha mindez sokkal hamarabb kiderül akkor megspóroltak volna nekik jó pár könyörtelenül keserves évet. De nem tették, és mindketten ezen rossz döntések elszenvedőjeként, a ki nem mondott gondolatok valódi áldozataiként szenvedtek és keseregtek a másik után vágyódva. Igazságtalanság a sorstól így büntetni őket, ennyi elvesztegetett évvel. De úgy van az, ahogyan a régi bölcsességben, hogy azt fogják majd igazán megbecsülni, amiért sokszoros árat kellett fizetniük.És ők már megfizették, és úgy tűnt az élet nem elégszik meg ennyivel mert még többet követel tőlük. Leginkább azt az önuralmat amit a liftben zárva kell kihozniuk magukból. Nem csak Damien érzi azt a semmihez sem fogható késztetést, hogy most azonnal mozdulnia kellene, hogy csak egy egészen pici lépés hiányzik, hogy újra abban a helyzetben legyenek, amiben akkor voltak, amikor megszólalt a férfi telefonja, és egy másodperc alatt oda lett a varázslat. Mara zavarodottan gyűrögette az ujjaival a nadrágját, néha mozdítva meg a kezét simítgatta a füle mögé a kiszaladó kóbor hajtincseket. Mosolygott, mindig mosolygott, de leginkább olyankor ha annyira zavarban volt mint most. Mit is lehetne csinálni olyankor, amikor az ember lányával a lift soha nem látott lassúságban vánszorog felfelé, és annyira közel van hozzá Damien, amilyen közel akkor a leandereknél volt. Még mindig érezte az illatukat. Azóta is ragaszkodott ezekhez a virágokhoz és a parfümhöz, az állandóhoz a pipacs mellett. Nem sok minden változott ebben az évek során. Mara amúgy sem arról volt híres, hogy az életében a dolgok változnának, vagy ő lett volna az aki kezdeményezi ezeket a változásokat. A kényelmes megszokások híve volt, és ezen tulajdonsága harminc felett sokszorosan is felerősödött.
Hogy némiképp oldja a zavarát játékosan oldalba bökte Damient a karján egyensúlyozva a tekercsekkel és iratokkal teletömött táskáját. Ezeket akarta csak hozni magával. Dolgozni akart esténként, feltéve ha lesz még hozzá energiája a beszélgetések után. Fogalma sem volt róla hová fog ez az egész vezetni, ahogyan arról sem volt szentül meggyőződve, hogy jó ötlet volt igent mondani a meghívásra.
- Még mindig rágcsálja a száját Mr Perfectly. Azt hittem némiképp már benőtt a fejed lágya. Komolyan mondom nem tesz jót. Bár nem hiszem, hogy ennyi idősen képes lennének leszoktatni róla. De legalább egy icipicit próbálj meg figyelni rá. És a rágó, ne felejtsd a rágót!- fejezte be végül szinte hadarva az utolsó mondatokat, mikor végül a tetőre értek. Érezte, hogy nem csupán a levegő fogyott el a liftben hanem a távolság is lehetetlenül kicsi lett közöttük. Hol Damien volt az aki lépett előre fél centit, hol Mara, aki nem is figyelve arra mit csinál közelebb húzódott hozzá, hogy aztán rémülten rebbenjen vissza. Teljesen elment az esze. Barátok...barátok... régi... régi barátok! Mantrázta magában menthetetlenül értelmetlenül a szavakat, noha már akkor érezte, hogy az egész egy nagy baromság, ahogyan beült a repülőbe és a fejére adták azt a bigyót. Tyler és Damein szópárbaját magában kuncogva hallgatta végig, majd legközelebb már csak akkor szólalt meg, amikor a nevadai sivatag felett repültek, de akkor is görcsösen kapaszkodott az ülésbe. Gyerekkora óta félt a  repüléstől, és ezen félelme soha nem múlt el. Hogy igent mondott mégis a férfinak egy olyan útra amire rituálisan nem tudta magát lélekben felkészíteni, annak az volt az oka, hogy megbízott benne. Teljes mértékben.
- Valami kicsi lakásra gondoltam, nem tudom egészen apró. Negyvenöt négyzetméter talán elég lesz azt hiszem. Egy szoba legyen benne a többi a szokásos. Nem kell külön hálószoba, egyelőre. Nyugati fekvésűre gondoltam, mert van egy csomó virágom, zömében leanderek...ó a francba!- hirtelen átkozódva horgasztotta le a fejét, és magában milliószor kupánvágta önmagát, hogy így elszólta magát. Minek kellett emlegetni a hülye leandereket, Damien nem ostoba elég könnyen ki tudja következtetni, hogy miért ragaszkodik ezekhez a növényekhez. Nem akarta felesleges ábrándokban ringatni sem őt sem magát. Még ha úgy is lenne...akkor is Michael-el ezt nem teheti meg...még nem. De mit is tulajdonképpen? Szereti? Mintha a testvére lenne, de ez nem szerelem. Hogyan is lehetne az amikor Damienbe szerelmes?
- Úgy értem szeretem a virágokat, és a leandereknek különösen szép színes virágzatuk van, de nem csak ilyenek vannak. Szóval nyugati fekvésű- átlátszó magyarázat, de mindegy is, gyorsan átlapozott rajta.
- És persze közel legyen a kórházhoz, ez a legfontosabb szempont.- kibámult a kopter ablakán és néhány percre a csendjébe temetkezett, a rádió egyenletes sistergése közepette halkan kúszott oda a füléhez a hang, az az apró kis halk mondatocska, melyet normál körülmények között meg sem halott volna. Mégis, valahogyan érzékeny volt a hangjára. Ó egek, mennyiszer elképzelte, ahogyan kimondja a nevét. Nem úgy...nem úgy ahogyan a találkozásokkor, hanem úgy igazán...amikor több benne a ...mi is? Mara az ég szerelmére hagyd már abba. Mégis a mondatok maguktól buktak ki belőle. Oldalra fordult és alig hallhatóan formálta meg a szavakat. Csak suttogta a tőle megszokott visszafogottsággal, és kicsit bele is pirult, mert neki ezt most nem szabadna. Vagy legalábbis nem azzal a hangsúllyal ahogyan ő mondta. Lehetne ezt egy barátnak is mondani
- Te is hiányoztál Damien.- de ezt ő nem úgy mondta, más volt a lejtése, más volt a mélység...minden más volt.
Nem is szólalt meg, egészen addig a pillanatig amíg már az autóban ült Damien mellett és az országúton haladtak Malibu felé
- Tudtad, hogy mindig is szerettem volna látni a naplementét az óceán partján? Csak valahogyan soha nem maradt rá idő. Mindig minden fontosabb volt. A suli, anyáék...aztán meg rengeteg lett a munka és ez úgy- finoman megvonta a vállát- elmaradt. Pedig nem nagy dolog, az ember kivesz egy szabadnapot, és egyszerűen odamegy. Leül a partra, élvezi, hogy a hullámok néha kicsapnak a lábára, és addig vár, amíg a nap el nem tűnik a horizont felett és a tökéletes sötétség be nem burkolja a világot. Tudtad, hogy olyankor van egy pillanatnyi csend, amikor meghallhatod a másik gondolatait? Nagyon kell figyelni. Ez pont az a pillanat amikor a gyönyörű égi korong lebucskázik, még egy utolsót villan és eltűnik. Na ez az a pont, ez az a pillanat amikor hallhatod.- mosolygott Damienre, majd a kérdését hallva újra elfordította a fejét, és bámulta a tovaszaladó fákat.
- Gondolom jó régen beszéltél mindkettejükkel. Michael...mióta földrészekkel távolabb van még arra sem nagyon veszi a fáradtságot, hogy válaszoljon a méljeimre. Emilyvel telefonon szoktam beszélni. Sokat változott, nem feltétlen jó irányba, de ennek nem ő az oka. Frisco hajlamos mindenkit magába szippantani a nyers stílusával. Meg azokat akik fogékonyak rá- nem fog panaszkodni Em-re a srácnak főleg nem, mivel a legjobb barátnőjének tartotta még mindig, noha a lány mióta elköltözött szinte folyamatosan csak lerázta Marát. Legalábbis ami a látogatásokat illette. Ő meg nem akarta a dolgot erőltetni, úgyhogy maradt a havonkénti egy telefon.
Ahogyan behajtottak a házba a nagy kapun, a lánynak elakadt a szava. Nem attól amit látott, hanem attól, hogy neki itt minden túlságosan csillogó, túlságosan...nem érezte magát ideillőnek, kivált ebbe a buta öltözetben amiben volt, még mindig a felhajtogatott nadrágban. Kicsit behúzott nyakkal követte Damient befelé a házba, és még lépni is alig mert bárhova is a táskájára meg külön ügyelt, nehogy valamit leverjen a kilógó iratokkal. Persze sokáig nem kellett ezzel bíbelődni, mert Tyler szinte a belépés után nem sokkal megszabadította tőle, mondván majd ő keres neki egy biztonságos helyet. Hogy kinézte belőle, vagy csak szimplán udvarias volt, végülis abból a szempontból lényegtelen, hogy ezután már csak azzal kellett foglalkoznia, hogy követte Damient végig az egész házon. Az ő szemével nézve óriási volt, és az egyik pillanatban ki is bukott a száján az a mondat, noha nem úgy értette.
- Én azt a fiút kedveltem, aki még csak álmodozott efféléről abban a kis házban, és tele volt tervekkel. Persze a tervek azért vannak, hogy megvalósítsuk őket, és ahogyan látom neked ez sikerült is. Messzebbre jutottál semmint azt bárki gondolta volna rólad. Én tudtam...hiszen meg is mondtam neked. Az a fajta vagy aki nem csak beszél az álmairól és a vágyairól, hanem be is teljesíti azokat.- nyelt egy hatalmasat. Mit mondott?! Ez képtelenség, jobb lesz ha most azonnal megmutatja a szobát Damien, és letusol. Hideg vízben, hogy magához térjen amíg az édesanyja megérkezik.
- Jót fog tenni egy fürdő, és bár már kezdem megszokni ezt a nadrágot, mégis megszabadulnék tőle.- már megint mi a fenét mond....szégyenlősen rázta meg a fejét- nem...nem úgy értettem, hanem felvennék valami kényelmesebbet, legalább addig amíg itt vagyok. És természetesen elfogadom a ruhát is, nem okoz gondot, tudod, hogy nem vagyok válogatós.- amikor Damien mögött bezáródott az ajtó Mara is háttal nekidőlt az ajtónak és lehunyva a szemeit guggolásba csúszott, miközben összeszorított öklével párszor megkocogtatta a saját homlokát, némán, csak formálták ajkai a szavakat.
- Hülye...ostoba...liba. Állj már le! - de egyszerűen nem tudott mit tenni. Ez volt valahányszor a férfi a közelébe került. Tíz évnyi elnyomott szerelmet, vágyódást édes vonzódást nem lehetett még egy hideg zuhannyal sem lecsillapítani, és amikor kilépett a tusolóból magán körbetekerve egy szál törölközőben, kibontott hajjal akkor döbbent rá...
- A ruha...basszus, azt előbb el kellett volna kérnem. Most mi a fenébe menjek ki?- toporgott még egy darabig, maga előtt görcsösen szorítva a törölközőt. Kiengedett hajjal még bájosabb volt. A hófehér frottír törölköző kellően hosszú volt és takart mindent ahhoz, hogy végül kiosonjon a szobából mint valami rajzfilm figura egyenesen a konyhában ügyködő Tylerhez. Éppen pakolászott és fütyörészett a pult mellett. Damein nem volt sehol. Még.
- Pszt...Tyler...Tyler...légyszi...segííííts kérlek!- letegezte, így lazán. De kétségbe volt esve, főleg, hogy abban az egy szál törölközőben ácsorgott a konyha bejáratánál.

Irgalmatlanul hülyén érezte magát ebben a helyzetben és az első pillanatok után amikor megszólalt legszívesebben úgy tett volna, mint aki láthatatlan, sebesen sarkon fordul és vissza iszkol a szobájába, hogy Tyler ha megfordul már csak a meztelen puha talpacskák csattanását hallja a padlón. Hogy végül nem így lett az annak volt köszönhető, hogy Damien nem tűnt fel és a srác a konyhapultnál még ha meg is lepődött a törölközőbe csavart csuromvizes hajú lányon gyorsan túltette magát a dolgon. Vagy hát...beszélni kezdett, Mara számára túlságosan sokat és leginkább olyan dolgokról, amik fontosak, de...hééé álljunk csak meg.
- Nem tudom így hirtelen milyen probléma orvoslására gondolsz, de nem szívesen mutatkoznék előtte ebben a ...hogy is fejezzem ki magam- láthatóan gondolkodóba esett és most már ő is együtt vigyorgott Tylerrel. Fél másodperc alatt cinkostársakká váltak. Végül legyintett, aminek az lett a következménye, hogy a mellkasán összecsomózott törölköző meglódult, ő meg utána kapott, és visszacibálta az eredeti magasságába. Nem volt rutinos a törölközők csomózásában, ahogyan nem volt rutinos abban sem, hogy férfiak lakására menjen fel, egy szál törölközőben ácsorogjon egy számára még szinte teljesen vadidegen fiatal srác előtt és ahhoz sem volt hozzászokva, hogy nem volt saját ruhája sem amibe belebújjon. Megszokta a saját kényelmes kis gönceit, és bár biztos volt benne, hogy Damien édesanyjának az ízlése kifogástalan az is teljesen biztos, hogy az övétől eltérő...és a legdöntőbb szempont, hogy nem a sajátja.
- ...mindegy- és a következőkben azzal volt elfoglalva, hogy néha megpróbálja belefojtani a szót Tylerbe. Hol homlok ráncolva, hol vigyorogva nyitotta szóra az ajkait, aztán a mozdulat megrekedt és egyetlen hangot sem tudott kiejteni, mert ez a fiú úgy ugrált a témák között, hogy ember legyen a talpán aki követni tudja. Marának nem sikerült. Damien...na igen ő mindig is másabb volt ilyen szempontból. Sokkal természetesebben tudott viselkedni, és hamar megtalálta a hangot bárkivel. Még mindig szeretettel gondolt arra a fagylaltos estére...ha már a ruhákról volt szó, amikor Mara szokásos bénázása közepette a hófehér pólójára pottyantotta a csokifagyi himbálózó gombócát. Damien meg akkurátusan törölgetni kezdte, mire a mellettük ácsorgó szobatársak pofátlan beszólásait kellett tűrnie. De nem szólt semmit, néha szúrós pillantásokat vetett hátra, az olyan mondatok után, mint a
"Egy gombóccal több vagy kevesebb mit számít!" vagy a "Nyithatnál mosodát Dam, a csajok sorban állnának póló takarítás címszó alatt." az utolsó csepp a pohárban a "Michael tudja, hogy a nőjét taperolod?" mondat volt, amire megfagyott egy pillanatra a levegő, de a svéd még mindig nem tett semmit, egyszerűen elsétált a társaság mellett, vonszolva maga után Marát és foghegyről odavetette nekik.
"Gondolom a geometria beadandóra még mindig szűkös a határidő. Milyen pech, hogy pont nem érek rá." aztán jött az általános hőbörgés, meg a "Dam ne csináld már haver, csak tréfa volt!" jellegű mondatok, de a srác nem törődött velük. Ez volt Damien, mindent stílusosan rendezett le. Mara már akkor is szerette és azok után...nagyjából két héten keresztül álmodozott arról, hogy a srác a pólóját tisztogatja...néha az álom sokkal tovább terjedt, ő meg kétségbeesetten ébredt fel az éjszaka közepén és vett egy hideg zuhanyt, hogy kiverje a fejéből ezeket az ostoba gondolatokat. Testileg és lelkileg vonzódott hozzá, és ez a vonzódás jelen pillanatban ezerszeresre fokozódott ebben a házban.
Követte Tylert végig, miközben még mindig azzal foglalatoskodott, hogy a törölköző csomóját megtartsa, legalább addig amíg a szekrényhez elérnek. Merthogy szekrényre számított, mi másra? Neki otthon egy két ajtós, fiókos gardrób szekrénye volt a ruháinak. Egyetlen nagyobb méretű bútor darabban elfértek. Azt gondolta naívan, hogy a szoba, ahova Tyler bevezeti, ott is ilyesmit fognak találni, ám legnagyobb megdöbbenésére maga a szoba volt a szekrény, gyakorlatilag valóban olyan volt mint egy komplett ruházati bolt. Mara csak forgolódott, hirtelen azt sem tudta mit nézzen meg, mihez érhet egyáltalán hozzá. Zavarodottan pislogott, majd egy organza ruha finom anyagán siklott át a keze. Gyönyörű színű és finom tapintású anyaga volt. Aztán ott voltak a vállfán sorakozó ruhák, amelyek faltól falig tartottak és ez csak egyetlen sor volt. A másik oldalon földtől plafonig cipők, szandálok, saruk gyönyörű és katonás rendben. A lány meg sem tudott szólalni csak ámuldozott, mint egy gyerek akit valami mesebirodalomba vezettek be.
- Köszönöm. Nem garantálom, hogy még ma választani fogok tudni.- nagyon komoly arcot vágva fordult Tyler felé, aztán kitört belőle a nevetés. Nem volt harsány, inkább igazi, őszinte és jókedvű nevetés. Bólogatott a végén hozzá- Tudom, hogy addig maradhatnék ameddig csak akarok, de nem szeretnék visszaélni Damien jóindulatával...én...nagyon régen láttam, szóval a ruha nem is annyira fontos, inkább az idő amit vele tölthetek amíg itt vagyok.- hát igen. Mara pont ezért töltött kevés időt a tükör előtt, vagy ruha vásárlással, vagy olyan felesleges elfoglaltságokkal, amelyek a fontosabb dolgok elől vették el az időt. Mint egy beszélgetés olyan valakivel aki fontos volt a számára egykor és még most is fontos. Talán még jobban is mint régen. A srác utolsó mondatára kapta fel a fejét, már háttal állt neki az egyik szekrénynél és a kezében egy vidám, színes, könnyű anyagú kis ruhát szorongatott. Tetszett neki, és mindig az első választás a legjobb, ahogyan az volt a férfi is. Marának tetszett az első perctől kezdve, és tudta, hogy képtelen lesz bárkihez úgy vonzódni ahogyan hozzá. Egy idő után már nem is akart. Igen, a megszokások rabja volt, ahogyan a saját érzéseinek apró kis börtönébe is bezárta magát, és mindazt amit számára Damien jelentett. Napfényt, izgalmat, repülést, fényeket, naplementét, csokifagylaltot, sörözést a tetőn, a hullócsillagokat...rengeteg bolondos pillanatot, amely már az övék volt, amely közös emlék volt, mégsem lehetett úgy tekinteni rá...nem lehetett.
- Én nem úgy értettem...- mentegetőzni próbált, bár be kell vallania magának, hogy bizony úgy gondolta, még akkor is ha nem sértésnek szánta. Ez a világ neki túl idegen volt...túlságosan szép, és nem nagyon tudott vele mit kezdeni. Neki kellett az ezeréves két ajtós gardrób szekrénye, amit alá kellett támasztani fél oldalon, mert már egyszer eltört a lába, és az ágya, amelynek a támlájára tündérmatricákat ragasztgatott kislánykora óta...és még mindig az volt az ágya, pedig anya már könyörgött egy ideje, hogy cserélje ki, de Mara hajthatatlan volt. Mindenhez ragaszkodott a környezetében. Még a hajó makettekhez is, amit Michael első pillanatban nem tudott hova tenni mikor meglátta.
- Ez az új hobbid cica?
- Igen ez, és ne hívj cicának, tudod, hogy nem szeretem.- a férfi sosem szólította a nevén, a becézésektől meg a falra mászott, csak egyet viselt el...de azt már nem hallotta sok éve. Az a svéd kifejezés, ami csak megy valakitől volt igazi és hamisítatlan.
~ Vörös escortok? De hát Damien a szőkéket szerette mindig is....Em is megmondta, hogy ezért...vagy nem ezért?~
Kicsit össze volt zavarodva. Ő tényleg azt gondolta, hogy Damien számára ő barát volt, egy nagyon jó barát, aki sokkal több volt, de annyira soha, hogy...amikor Tyler mögött becsukódott az ajtó, Mara vonásai eltorzultak, és megvakarta a fejét.
- Ó a francba!Ostoba tyúk, erre csak a leghülyébb nem jött volna rá!- a mozdulat hatására a törölköző lecsusszant, de már nem volt jelentősége. Annál nagyobb jelentősége volt a felismerésnek.
~ Hiányoztál, Mara!~ mégis hogy az ördögbe lehetett ezt másképp értelmezni? Hevesen vert a szíve...mennie kell innen most azonnal. De miért is? Nem csinált semmi rosszat és nem is fog...megpróbálja, ő igazán meg fogja próbálni. A ruhát cibálgatta magára, és kattogott az agya. Leült a kis székre és a szandálba bújtatta be a lábát, amikor meghallotta az ajtónál Damien hangját. Összerezzent, mint a bokorban lapuló nyuszika.
- Iiihiigen itt vagyok, megyek máris, pillanat!- a kilincs nyomódására reagált így. Van két perce összeszedni magát- Várj meg kint kérlek!- rendben, tehát akkor szépen kisétál, és megpróbál egyszerűen úgy viselkedni ahogyan eddig. Csak kevésbé ostobán és még kevésbé sértően. Megrázta a haját, kezdett megszáradni a langyos óceáni levegőben.
Végül nagyjából öt perccel azután, hogy Damien még beszélt hozzá az ajtó túloldaláról, ő meg csak hallgatta, kilépett a szobából.

A kibukott kérdést legszívesebben visszaszívta volna. Szíve szerint azt mondta volna a férfinak, hogy felejtse el, nem kérdezett semmit, még egy mókás mozdulatot is megengedett volna magának, amivel egy láthatatlan zippzárral összezárja az ajkait. Eltréfálkozta volna a dolgot, csak így egyszerűen. De erre már nem volt lehetősége, ahogyan arra sem, hogy visszafusson, elmeneküljön kérje vissza a kávéval leöntött farmerét, meg a kissé viseltes, kinyúlt pulcsiját és már itt sem volt, valahogyan visszakeveredik a városba, menekül jó messzire a svédtől. Mitől rémült meg így hirtelen? Azoktól a gondolatoktól, amik egész úton nem hagyták nyugodni, amelyek tulajdonképpen már sok éve ott motoszkáltak benne, és amire válaszokat akart kapni. Vagy így vagy úgy de lezárni, véget vetni neki egyszer és mindenkorra. Jól tudta ez egy olyan kelepce, amiből vagy kirántja őt a szavaival Damien, vagy még jobban beletaszítja. Legyen bármelyik is, ő a jelenlegi tépelődést már nem bírja tovább.
- Farkas farkasnak nem farkasa.- mondta tréfálkozó éllel, bár azért ott volt benne egy csöppnyi utalás arra vonatkozóan, hogy a másik felfalásával kapcsolatosan nem csak neki vannak olyan gondolatai, hogy a kislábujja hegyéig belevörösödik, még isteni szerencse, hogy a szemébe hulló haja eltakarja a pírt ami az arccsontokon rajzolódott ki piciny vörös rózsák formájában.
"Babarózsák". Ezt mondta akkor a tetőn, amikor Mara olyat talált mondani, amiért azóta is átkozza magát, hogy tudniillik, nem látott még fiút akinek olyan gyönyörű zöld szemei lettek volna, mint neki, és Em igazán szerencsés...aztán hadarva tette hozzá, hogy ő is, mert a barátjának tudhatja magát. Akárhogy is nézzük a dolgot orbitális elszólás volt ez a javából, és ha a továbbiakban is ilyen közel lesz hozzá a férfi nem meri garantálni, hogy az előzőekben hallottakhoz hasonló mondatok nem hagyják el meggondolatlanul az ajkait. Ha valaki már olyan régen érleli magában ezeket a gondolatokat, mint ő, annak igen nehéz megállni magában tartania őket, kivált, ha imádatának tárgya ilyen vészesen közel van. És aztán még közelebb és még közelebb, Mara meg levegő után kapkod, amikor megérzi, egészen közelről azt a semmihez sem fogható, bódító illatot, amibe úgy érzi menten bele fog pusztulni.
- És...és belőlediscsakegyvan- egy szuszra zavarodott tinilány módjára hadarja, és már néz is félre, a korlátok gombjára, Damien háta mögé a földszinten zöldellő pálma irányába...bárhova, csak ne a szemeibe, mert itt helyben odahajol és megcsókolja.
~ Állítsd végre le magad....Michael, tudod.~ Bárcsak ne tudta volna, bárcsak ment volna úgy neki mint másoknak, hogy egyszerűen kilép a kapcsolatból, mint egy túlméretezett cipőből és végre azt választja akire mindig is várt, akit mindig is választani kellett volna, noha az élet nem tette egyáltalán könnyűvé számára a helyzetet. Nagyon nem.
- Tudod, hogy a megszokások rabja vagyok, legalább a nevekkel nem kell bíbelődnöm.- nevetés volt, de a kényszeresebb fajtából, mintha csak mentegetőzni akart volna. Kit kellett volna választania? Mit kellett volna csinálnia? Kergetni tovább azt az álmot, ami már egykor is csupán álom volt. De hát ő örök álmodozó volt, akárcsak Damien, és ezen tulajdonságuk az idővel mit sem változott. A fiú közelsége még mindig megbénította, ahogyan a nagy tükör előtt állva meg kellett állapítania, hogy valóban jól áll rajta a ruha, talán többször kellene ilyesmit viselnie.
- Azt állítod, hogy eddig szürke kis egér voltam? Jól van...tudom, tudom.- fordult hátra és játékosan pöckölte meg a férfi orrát, és olyasmit tett aminek valószínű folytatása is lett volna, ha....odahajolt és most ő volt az aki megpiszézte Damien orrát, igaz ehhez jócskán lábujjhegyre kellett állnia, és nagyon mókás volt ebben a testtartásban. Aztán úgy maradt. Még mindig érezte a tarkóján végigfutó bizsergető érzést, ahogyan Damien beszívja a levegőt majd visszafújja, neki meg kis híjján kiment az erő a lábából és a karjába omlott volna. Mother érkezése azonban ebből a szempontból megint életmentő volt. Már másodszor a nap folyamán érkezett tökéletes időzítéssel, ők meg már másodszor veszítették el majdnem a fejüket, és Marában újra megfogalmazódott a gondolat, hogy hiba volt eljönni, ő nem tartozik ehhez a családhoz, neki itt nincs keresnivalója. Okés, hogy valamikor nagyon jó barátok voltak, és okés, hogy talán sokkal több volt ez mint barátság, és az is okés, hogy talán titokban remélték is hogy majd...hogy majd eljön az ő idejük, amikor végre saját magukra is gondolhatnak. De ez sosem érkezett el, és az évek csak múltak, ő meg már harminc felett van, nem is kevéssel, és egyébként is, mi a csudát remél ettől az egésztől? A gondolataiból aztán Damien édesanyjának a szavai rángatják vissza de ő meg csak áll sután. Nem tudja, hogy kezet nyújtson, vagy egyáltalán mit mondjon, de úgy tűnik Eli elég határozott asszonyként hamar feltalálja magát, a szavai hallatán pedig a lány szemei időnként elkerekednek és kétségbeesett pillantásokat vet Damien felé, megvonogatva a vállát
"Fogalmam sincs az édesanyád miről beszél, de amúgy tündéri" Aztán végül csak kezet fogtak, Mara meg még mindig mosolygott, úgy tűnt őszintén, és tényleg így volt. Szórakoztatta az asszony elevensége, és az a szeretet ami sütött a szavaiból, a szókimondását pedig egyenesen bájosnak találta. Mindig szerette az ilyen vidám és eleven embereket amilyen Eli volt.
- Igen szeretem..asszonyo...izé, Eli. Bár félek amilyen finoman ön készíti mozdulni sem tudok majd...hogy milyen golyók?- újra elkerekedtek a hatalmas barna szemei, bennük derültség csillant. Ez az asszony folyamatosan megnevetteti. Úgy látszik Damien kifejezetten kedveli a vidám emberek társaságát. Nem volt meglepő, Mara is tudott időnként roppant tréfás lenni. Sőt többször vidám mint szomorú. Talán ezért is kedvelte őt a fiú...és egyre inkább tudatába került annak, hogy nem csak emiatt. Damien felcsattanására aztán kitört belőle a nevetés, és legyintve fordult Eli felé
- Ne foglalkozzon vele, a méretes golyók tökéletesek lesznek, bízom az ízlésében.- kacsintott az asszonyra, majd megsimogatta Nala fejét, aki úgy látszik nem nagyon akart tágítani mellőle, amíg meg nem kapta a buksi simit.
- Ugye megbocsát, de ennek a hirtelen szőkének jelen pillanatban nem lehet ellenállni- mutogatott Damien felé, és már iramodott is utána, vidáman integetve hátrafelé Elinek. Amikor beérte a férfit, próbálta felvenni vele a lépést. Szerencsére Damien nem rohant, úgyhogy ez nem okozott túl nagy fáradtságot.
- Az édesanyád igazán egy földreszállt angyal. Többször elhozhatnád az osztályra. Szerintem vannak mesék amiket kifejezetten tündérien tudna felolvasni vagy elmondani a gyerekeknek. Díjaznák, és én is.- azt már csak magában tette hozzá, hogy reméli, hogy ezzel az ürüggyel, noha valóban szívesen megismerte volna ezt az attraktív asszonyt még jobban, többet láthatná a fiát is. Naná! Vagy most tulajdonképpen mit is akar? Nemrég még el akart rohanni, most meg maradni akar? Már maga sem tudta. Aztán meglátta a virágokat. A leander bokrok látványára összerándult a gyomra...egyszerűen nem lehetett nem emlékezni arra a délutánra a cukrászdában. A kezét a férfi kezébe simította, amikor lelépdelt a lépcsőn, a másik szabad kezével pedig a cipőcske pántját oldotta meg és maga is vetve ott hagyta. Mezítláb követte Damient.
- Úgy látom a te életedben is vannak dolgok amelyek nem változtak. Vörös escortok...leanderek..kórházak támogatása. Ugye te sem hiszel ennyi véletlenben? Mert én nagyon nem.- nyugodt kényelmes tempót vett fel a férfi mellett sétálva- És azt is tudom, hogy lehet halogatni bizonyos dolgokat, de tudod, hogy nem szeretem. Nem szerettem soha a mellébeszélést, legfeljebb csak akkor ha nem akartam valakinek fájdalmat okozni. Most sem akarok...mert most is van valaki akinek nem biztos hogy....- megrázta a fejét- De mi sokkal régebben várunk erre a beszélgetésre. Nagyjából tíz éve, amikor ott a cukrászdában...de hiszen tudod Damien te is, hogy mi történt. Illetve mi az ami nem történt meg. Tudnunk kell, egyszerűen tudnunk kell. Hogy megnyugodj...hogy megnyugodjak.- mondta ki végül szinte egy szuszra a gondolatait, és hogy oldja a feszültséget a csupasz lábaival belerúgott a homokba.

Gondolatok voltak csupán, régről ittfelejtett ábrándok, melyek mögött ha volt is valamiféle valóságtartalom - mert miért is ne lett volna- a lány néha úgy érezte csak saját magát ringatja felesleges illúziókban. Damienről egy lehetséges jövőről és valami olyasmiről, ami már akkor sem volt valóság amikor az ostoba fejében megszületett. Ahogyan most sem lehetett az. De beszélni róla... vagy nem beszélni továbbra sem, csak úgy tenni, mintha még mindig azok a régi barátok lennének mint egykor. Pedig már régen nem volt ugyanaz semmi. Nem csak utolsó találkozásukkor, és nem csak akkor amikor Mara annyira szerette volna felvenni a telefont, helyette csak az üzenetrögzítőt játszotta vissza ezerszer, míg már észre sem vette, hogy háta lecsúszik a falnál, a zokogás rázza és mindannyiszor visszaismétli a fiú szavait. Ugyanabban az üzemben, ugyanott véve levegőt ugyanott engedve meg a mély sóhajtást. És igen, ugyanúgy szenvedve ahogyan Damien is szenvedett. Mindketten olyan emberek érzéseit és életét vették figyelembe, akik úgy tűnt velük ilyen szempontból sosem törődtek. Emily talán egyszer jegyezte meg, hogy észrevette miképpen nézett vörös hajú barátnője a pasijára, amit persze eltréfálkoztak és Mara végülis annyit ismert csak be a lánynak, hogy Damien nem rossz pasi. Nem rossz pasi?! Komolyan csak ennyit mondott, amikor őt látta a legszebbnek a világon, amikor egyre többször nézte és figyelte és igen...elkapta a fiú pillantásait is, amelyet eleinte annak tudott be, hogy Damien észrevette őt. De nem csupán észrevette, hanem voltak olyan helyzetek, amikor Mara vette észre ugyanezt. Ami pedig a moziban történt, a mai napig nincs magyarázat. Kettejük titka maradt örökre. Em lebetegedett, így aztán hárman mentek el megnézni azt a filmet, amire már hónapok óta készültek, a lány meg nem akarta, hogy miatta maradjanak le róla. Damien a jobbján ült, Michael a balján, és a srácok még tréfálkoztak is kicsit azon, hogy Mara biztosan remekül érezheti magát, hogy két pasi keresi a kegyeit. Ő meg csak pirult és nevetgélt. Hogy Damien mennyire komolyan gondolta az egészet, arra akkor döbbent rá, amikor film közben a kezét a karfára téve szorította meg egy izgalmasabb jelenetnél. Michael nem volt vigasztalós fajta, így aztán azt sem igazán vette észre, hogy Mara arcán a rémület suhant át. Mindig is félős volt, főleg a sötétben, azt a mai napig nem szereti. Filmet is úgy szokott nézni, hogy legalább egy aprócska kis lámpa világít, sőt a mai napig úgy alszik, hogy az ágya felett egy apró, gyertya formájú karácsonyi égő sor függ, amely világít. Mara változatlanul retteg a sötétségtől, ahogyan rettegett ott a moziban is. És akkor, abban a másodpercben a jobb oldaláról egy kéz simult a kézfejére nyugtatóan. A vásznon fények villantak és amikor Mara oldalra fordult sötétben úszó mégis az legőrületesebben gyönyörű zöld szempár tekintett rá biztatóan. Vigasztalta ezzel a pár másodperces mozdulattal, ő meg hálásan mosolyodott el. Bár kissé félszegen de mégis mosoly volt, némán formálva meg ajkaival:
"Köszönöm"
Ennyi történt csupán, semmi több és valószínű ha valaki látja is a mozdulatot pusztán baráti gesztusnak véli, és Mara sokáig szintén ezzel nyugtatta magát, de a cukrászda óta és most, a gardrób szobában tett kis látogatása óta Damien minden korábbi cselekedete egészen más fényben látszott, mindegyik a helyére került mintha eddig egy másik kirakóst próbáltak volna meg összeilleszteni, mégsem akarta kiadni az egész képet. Perszehogy nem akarta, amikor ők ketten egymáshoz tartoztak, őket ábrázolta az a kép, aminek a darabkáit eleinte másal próbálták pótolni. És úgy tűnt ebben az egészben Mara lett az árulóbb, úgy tűnt ő az aki túllépett rajta. Pedig nem így volt, egyszerűen mindig ilyen lévén, szüksége volt egy támaszra, mert elveszett volna. Erős lány volt, a szakmájában határozott és a döntéseket mindig higgadt fejjel hozta. De a magánéletben, ott csak botorkált és szerencsétlenkedett egymagában.
- Igazán hagyhatnád, hogy mesét olvasson. Sajnos az én mamám már nagyon idős, és nem sokat lát a szürke hályog miatt a szemén. Emlékszel, kései gyerek vagyok.- pillantott oldalról a férfira, aztán lépkedett mellette tovább.- És tudod minél idősebb vagyok, annál jobban bennem van a gondolat, hogy vajon mennyi ideig lesz még meg nekem? És aztán ott vannak a gyerekek a kórházban. Nekem...nekem nincs saját gyerekem, a szó biológiai értelmében, mégis rengeteg van. Akiknek én adtam életet azzal, hogy meggyógyítottam őket. És amikor sokan keseregnek, hogy miért van értelme felkelni másnap, miért van értelme az életüknek, hát én azt mondom az ilyen pillanatokért. Amikor egy gyermek meggyógyul, amikor egy gyermekben benne van a jövő ígérete és egészségesen, mosolyogva hagyja el a kórházat boldogan integetve, akkor döbbensz rá, hogy minden napnak van értelme.- az orchideák említésére felszalad a szemöldöke.
- Orchideák? De hiszen azok...azokat én...- nem is kell befejezni a mondatot, egyértelmű miért a vonzódás a leanderekhez és miért az orchideákhoz. Hagyja, hogy a kezét magához vonja, az érintése még mindig bizsergetően hatással tud lenni rá, és amikor Damien belecsókol a kezébe a lány csak figyelte a mozdulatot miközben erőteljes amerikai akcentussal de mégis érthetően idézte vissza a svéd szavakat, az üzenetet amit a fiú a telefonján hagyott.
- Jag tror att jag älskar dig, jag föll madly, synd att du inte är intresserad av mig längre- a hangsúly, minden szó tökéletesen próbálta visszaadni azt a zaklatott hangsúlyt, amelyet akkor Damien hangjából kiérzett- Soha nem tudtam megfejteni ez mit jelent, és lehet később egyszerű lett volna beütni a keresőbe, de féltem attól, hogy mit is...hogy mit is jelenthet. Soha nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rád Damien.- kezdett bele ő is, bár nehezen és kicsit akadozva jöttek a szavak. Mennyi ideje várt erre a beszélgetésre. Mennyi ideje készült rá és most itt történik meg, a naplementében...amikor hallani lehet egyetlen másodpercre a másik gondolatait.- Amikor megtudtam, hogy a bácsikád meghalt, küldtem neked egy lapot. De nem válaszoltál rá...azt gondoltam talán te is haragszol valamiért. Hogy elfutottam, vagy azért mert gyáva voltam beismerni, hogy én is...- miért ilyen nehéz még mindig beszélni erről? Túl sokáig várt, vagy túl mélyek ezek az érzések? Vagy leginkább attól fél, hogy mi fog történni, ha végül csak megtörténik? Minden amiről álmodtak, minden amire vágyakoztak néha még maguknak sem ismerve be. Megállt ő maga is szembe fordult a svéddel, az arcába hulló szőke tincseket óvatosan simította ki egy nagyon finom és szolíd kis mosoly kíséretében.
- Soha nem találkoztam nálad tisztább érzésű emberrel, Damien. Soha nem találkoztam olyan önfeláldozóval sem, aki a barátai érzését és vágyait a sajátja elé helyezte volna.- a tincsek kisimultak a férfi arcából, Mara mégis rásimította a tenyerét és ott tartotta az arcán. Tisztában volt vele, hogy ez a mozdulat mit jelent, ahogyan azzal is tisztában volt, hogy az akaraterejük utolsó kis kétségbeesett részeit tesztelik most, mégsem volt képes elengedni.
- Azt szerettem volna....én abban a pillanatban arra vágytam, hogy magadhoz ölelj. Szükségem lett volna rá...RÁD- a hüvelykujjával lassan, akkurátusan simogatta végig Damien arcán. Ez a mozdulat, belesajgott a szíve, ha csak rágondolt mennyiszer szerette volna megtenni.
- Én éreztem magam mocskosnak a saját érzéseim miatt, hogy elveszek valamit Emilytől ami az övé volt, ami őt illette a közös pillanataitokat, amit magamnak szerettem volna. Az a beszélgetés veled, az első beszélgetésünk, az ellopott pillanataink...Damien ez nekünk járt. Megszenvedtünk érte, mégis miért éreztem bűnnek az egészet?- nyelt egy nagyot és lehullott a keze a másik arcáról, de nem mozdult, nem lépett el mellőle. Megacélozta a gondolatait, az érzéseit, a szívét...mindent amit az évek sorát apró kis emlékdarabokként illesztgetett egymáshoz és kiadta a mosolyát, azt az ellenállhatatlant, amelyre olyan jó volt visszaemlékezni.
- Minden üzenetet meghallgattam, mindent őriztem ami rád emlékeztetett, mindent Damien...és csak azokat a képeket őriztem meg, amelyeken rajta voltál, amelyeket még ma is előveszek éjszaka, ha rád akarok gondolni, és akarok rád gondolni. Őszinteséget vársz tőlem? Hogy várj e rám, hogy van e értelme? Soha...soha ebben az életben nem voltam igazán senkié.- nem akart most arról beszélni, hogy a diplomaosztó után elmondta Michaelnek, hogy szerelmes Damienbe, tudta, hogy nem szabad lett volna, de annyira erőszakosan követelte a bálon, hogy árulja el miért....miért nem akar vele lenni? És akkor elmondta...a pezsgő volt az oka amit beletukmáltak, pedig ő nem akarta, Sosem bírta az italt. Hát bevallotta Michaelnek tessék, most bevallotta. Hogy mit okoz a két fiú között ezzel, még ő sem tudta, de Michael tudni akarta. Mara pedig....állt itt kicsit sután kicsit tehetetlenül ujjait egymásba fűzve ejtette le maga elé, és csak pislogott fel a férfira.
- Na most...na most azt hiszem nem erre számítottál tőlem. De te vagy az oka, te hoztál el erre a gyönyörű helyre, mutattál be az anyukádnak és Tylernek...szóval a te hibád.- öltött nyelvet Damienre. Próbálta elbohóckodni a nyilvánvalót, hogy még mindig szereti.

Az ölelés volt az első, amely egy pillanatra elszakította az első gátakat, az első védvonalakat, amelyek távol tartották Damientől. Ez volt az az egészen rövidke kis másodperc, amikor elfeledkezett magáról. Nem olyan értelemben ahogyan azt megtette azóta, hogy itt sétáltak Nalával a tengerparton. Hiszen régen érzett ilyen nyugalmat és ilyen biztonságot, amelyet most. Nem a háttér miatt, nem a csodaszép ház miatt, amelynek fényei a hátuk mögött táncoltak, hanem a legvadabb álmaiban sem remélte, hogy egy ilyen találkozás ennyire fel fogja kavarni. Rendben, felkészült ő arra, hogy egyszer...egyszer tényleg mindenről őszintén beszélnek majd. Amikor nem lesznek majd elrejtett gondolatok, visszanyelt mondatok, vagy olyan pillantások amilyeneket egymásra meresztgettek a barátaik háta mögött. Mara végtelenül utálta ezekért magát, de ha megveszett sem lett volna képes nem nézni rá. Neki Damien volt a minden és legutolsó kétségbeesett próbálkozása azt illetően, hogy ne nézzen bele a szemeibe, azzal ért véget, hogy türelmetlenül járkált fel alá a fürdőszobában, mint valami veszett vad, miközben a többiek- beleértve Em és Damien is- odakint buliztak a többiekkel. A fiú észbontóan nézett, még akkor is ha olyan szerényen tudta viselni azokat a pólókat amikben megfeszültek az izmai. Ó az istenekre, Mara lábaiból kiment az erő valahányszor meglátta a srácot. Ahogyan akkor is azon az estén is, és magában minden alkalommal azért imádkozott, hogy legalább egy kabátot, vagy bármit vegyen magára, mert neki vége lesz. Minden ilyen alkalom úgy kezdődött, hogy a vörös hajú bevonult egy fél órára a fürdőszobába, mire Emily kétségbeesetten magyarázta, hogy semmi baj, a barátnője csupán félénk, és nem érzi magát túl jól a tömegben. Egy csudákat! Olyan tömegben nem érzi jól magát, ahol érzi a svéd illatát, azt amit most is érez, amelyet nem tudtak sem arcvizek, sem parfümök elnyomni, ami hamisítatlanul ő volt, a bőrének az illata. A nő egy pillanatra lehunyta a szemét, és mélyen, nagyon mélyen szippantott belőle. Damien semmihez sem fogható aurája keveredett a lassú tengeri szél feltámadó örvényének lebbenésével, Mara meg bármit megadott volna azért, ha ezt a pillanatot a maga természetességében megőrizhette volna. Amikor kimondja, hogy mit jelent az a mondat svédül, ami évek hosszú sora óta ott zakatolt a fejében a lány nagy szemei még jobban elkerekednek, a vidám csillogáson túl valami nagyon komoly színezetet kapnak. Tehát nem véletlenül jegyezte ő ezt meg, és titokban, valahányszor csak felidézte magában ezt a cseppet sem könnyű szöveget, abból a hangsúlyból ahogyan akkor a fiú mondta, érezte, hogy sokkal többet jelent.
- Damien, én nem terveztem kisétálni az életedből...éppen csak belesétáltam újra, ahogyan te az enyémbe, és látod micsoda kavarodást okoztunk? Tudod, minden egyszerűbb lenne, ha nem lenne Michael...de van- harapta be a száját, mert már meg is bánta, hogy kimondta, és leginkább azt bánta, hogy komolyan is gondolta. Mármint azt a részét, hogy legszívesebben tovább seperné azt a pillanatot amikor az első randevú meghívásra igent mondott. Hogyan is felejthette el Damient, hogy gondolhatta, hogy ennek esélye sincs? Hogyan gondolhatta, ha éppen ő volt az aki nem is adott rá egy szemernyit sem. Hogy a rengeteg telefonra nem válaszolt, csak azt az átkozott lapot küldte el. A fekete virággal, meg a telefonszámával. Az otthonival.
- Amikor meghalt a bácsikád, küldtem neked egy lapot. Egy fekete virág volt rajta, meg néhány sor és az otthoni telefonszámom. Akkoriban nem mentek jól a dolgaim, főleg miután...miután elmondtam Michaelnek, hogy szeretlek. Hogy téged szerettelek az első perctől, hogy találkoztunk. Damien én tényleg próbáltam küzdeni ellene, de egyszerűen van ami nem megy. Van ami egyszerűen megtörténik és nem tehetünk ellene semmit. Ilyen voltál te is nekem. Hazudhattam volna mindenfélét neki, mondhattam volna, hogy egyszerűen nem működik a kapcsolatom vele, de tudod, hogy sosem voltam jó hazugságokból, az valahogyan nem megy nekem. - vonta meg a vállát és még egy szolíd mosoly is megszületett az ajkain.
- Az orchidea? Te választottad? Ó egek a dalmata orchidea...éreztem én, hogy Em ízléséhez ez túlságosan bonyolult volt. Meg a pénztárcájához is- egy pillanatra összevonta a szemöldökét, mintha rosszallná amit a barátai tettek majd elnevette magát- Persze, hogy megvan, azóta elég sokszor virágzik...és álomszép. Pötty-nek hívom. Csak így egyszerűen. Hééééé mit csinálsz??? Teszel le azonnal. Mr Knight azonnal eresszen el!- még mindig nevetett amikor Damien felkapta és forgott vele, ő meg őrülten kapaszkodott belé, behunyva a szemeit, de élvezte, ő mennyire tudta élvezni. Elborultak a homokon, a háttérben a tenger morajlott és a távolból madarak keserves hangját sodorta feléjük a szél, és lehetett hallani Nala apró tappancsait karistolódni a finom homokon. A jószág boldogan rohangált, néha sandított feléjük azzal a "Látom ám mit műveltek" pillantással, amit ha látott volna valószínű jót nevetett volna rajta maga Mara is. De jelen pillanatban azokkal az apró kis puszikkal volt elfoglalva, aztán a hosszabbakkal, aztán a még hosszabbakkal, ami már nem is puszi volt, hanem csók...csók? Damein megcsókolta? Őt?! Krisztusom ilyen nincs! Elolvadt az ajkain mint a túlcsorduló méz, és bele is veszett. Átadta magát neki, szinte tökéletesen rásimult a másik ajkaira, és úgy érezte élete végéig képes lenne ebben az állapotban lebegni és még az sem érdekelné, ha közben nem kap levegőt, ha megszűnik és elporlad körülötte az egész világ. Csak az ajkai voltak odaadóak a testével nem mert válaszolni, félt hogy talán a második gát is leomlik, és nem lesz képes nemet mondani, úgy összességében semmire. Semmire amit kérne tőle a férfi. És ahogyan Damien édesanyja, úgy Nala is jól tudott időzíteni.
- Ez a kutya olyan mint a gazdája. Mindig tudja mikor kell megálljt parancsolni nekünk.- nevetett maga is, és megsimogatta a kutya buksiját, végül felült és a térdeit maga alá húzva átkarolta azt. Figyelte ahogyan a svéd a hajába túr. Hogy kívánatosnak találta valahányszor ezt művelte? Az nem kifejezés. Mindenkinél vannak mozdulatok, pillantások, amik a másiknál beindítják a kémiai reakciót. Hát a hajtúrás, vagy a zöld szemek villanása pontosan így működött Maránál is. Zavarodottan kezdett nevetgélni, és megrázta a fejét.
- Nem jön semmiféle fekete leves...csak te is tudod ez nem olyan egyszerű, amilyennek elsőre tűnik. Persze lehetne azt mondani, hogy te voltál hamarabb és ha nem vagyok olyan ostoba, akkor Michael most nem lenne az életem része...szóval ha ezt vesszük ezt én baltáztam most el.- valami megváltozott, érezte ő is, és elég volt egy pillantást vetnie az ökölbe szoruló kézre, és Damien szavaira, amellyel megálljt parancsolt annak, hogy Mara elkezdjen beszélni. A múltról, azokról az évekről amelynek már nem lehetett része. Ő is tudni akarta mi történt a szőke sráccal, de ehhez némiképp le kell higgadniuk. Tudta, hogy nem szabadna, de nem tudta megállni, és odabújt hozzá, orrát a nyaka vonalához dörgölte és egy apró csókot lehelt oda.
- Mióta tisztában vagyunk vele, hogy mit érzünk, folyamatosan küzdünk ellene...az érzések ellen...a vágyak ellen. Szerintem nem azon a pár órán múlik amíg megbeszélhetjük a dolgokat....nem mellesleg édesanyád és Tyler benn vannak a házban. Itt van Nala...még ha meg is értenék a hirtelen felindultságot...nem szeretném ha azt gondolnák rólam, hogy idejövök hozzád és rögtön az ágyadban kötök ki. Én nem ilyen lány vagyok Damien, ezt te is tudod. És ismerlek téged, te sem ilyen vagy. Hogy megértsd miért nehéz most a helyzetem ismerned kell az elmúlt éveket. Valóban kíváncsi vagy rá, és képes leszel higgadtan végig hallgatni? Egy dolgot megígérek neked. Az este folyamán döntésre fogok jutni. És tudni fogod milyenre, ha a szobámhoz lépve lenyomod a kilincsed és az ajtó nyitva lesz a számodra...ha nem, akkor az is árulkodó lesz. Megfelel ez így neked?- kicsit hátrébb húzódott, a férfi közelsége számára is életveszélyes volt. Szereti őt...hát tényleg és igazán. Két ostotoba kölyök voltak ők ketten, nem is vitás.

Igen bizony, az a sok év, a sok közösen töltött idő, amikor a barátságon túl nem nagyon mert reménykedni semmiben.De ő még ezzel is megelégedett volna, még az is tökéletes lett volna számára, hogy akár hosszú időn keresztül csak némán és távolról rajongva figyelheti a srácot, beletörődve abba, hogy egyszer majd megkéri Em kezét, ő meg ott fog mosolyogni az esküvőjükön, szigorúan levendula szín koszorúslány ruhában, mert az volt a barátnője kedvenc színe. Ez volt a jövő, a terv, az elképzelés. Aztán persze minden másképp alakult, kezdve azokkal az aprócska kis pillanatokkal, amiket maguknak loptak el, amikben úgy tűnt, mindketten csak elbújtak, mint valami jó kis vacokban és onnan pislogtak a másikra. Mara tétován és félénken, és Damien sem mert közeledni, legalábbis addig nem, amíg ő Michael-el volt, és amíg Emily is a képben volt. A barátnője, az egyetlen barátnője a vörös hajú nőnek, és most mégis olyan távol él tőle, és nem csupán a fizikai távolság növekedett meg közöttük, noha biztos volt benne, hogy ha tudná, ha csupán sejtése lenne róla, hogy ő és Damien itt ülnek és ilyen pillantásokat váltanak, merengve a múltban elkövetett mulasztásokon, tán még az a pár telefonbeszélgetés is megritkulna amit néhanap váltottak egymással. Pedig már nem szerette, és amikor szakítottak akkor is elmondta, hogy egy ideje már nem volt vele boldog. Damien túl nyugalmas volt a szőke lány vibráló és ezerrel pulzáló életviteléhez.
A szemeivel próbálta most simogatni és nyugtatni, amikor a lapot felleli a könyvben és látszik rajta, hogy valóban fogalma sem volt róla, hogy ott van, ahogyan arról sem, hogy Mara küldött neki ilyesmit valaha. De a továbbiakat nem akarja mutatni, és hátat fordítva neki, egyszerűen a kanapé mögé csusszan, Mara meg érzi, hogy mozdulnia kellene, most odalépni hozzá és egyszerűen szavak nélkül átölelni, hozzásimulni és belefúrni a fejét a hajába, elmerülni a mindig kellemes illatába. Szinte összerezzent a gondolatra, ahogyan ezek a képek a fejében életre kelt és fedte is magát rendesen érte, hogyan tud most egyáltalán ilyesmire gondolni, amikor Damien láthatóan kínlódik és...ó egek, ahogyan a tarkóján a haját összekócolja, Mara szinte ugyanabban a pillanatban harapja be a száját, hogy elejét vegye a felszínre törni készülő gondolatainak. Ez mindig a gyengéje volt, és egyszerűen egyre nehezebb volt megállni, ahogyan egykor is, hogy ne vesse magát a karjaiba. Mi a pokol ütött belé: Neki még mindig ott van Michael és tíz év...tíz keserves, reményekkel telt év enélkül a férfi nélkül még nem jogosítja fel őt arra, hogy figyelmen kívül hagyja. Ugyanakkor a szívében legbelül, valami azt súgta, hogy de igen, ez és itt most minden feljogosítja. Azért jött ide, hogy megbeszéljenek mindent, ha ebbe beletartozik az, hogy megöleli, akkor meg fogja tenni, ha ebbe beletartozik az, hogy az arcához emeli a kezét és belecsókol a tenyerébe, amire most is gondol, amikor a tarkón lecsúszó kezét figyeli, akkor megint csak meg fogja tenni.
Zavarban volt és ezen a svéd láthatóan jót mulatott, ami még inkább zavarodottá tette, olyannyira, hogy tovább vörösödött. Ha nem lett volna ilyen élénk színű a haja még mókásabb látvány lett volna.
- Tudod, azt hiszem sokan azt feltételezik rólam, hogy az életben is egy határozott és mindig talpraesett nő vagyok. Aki tudja mit és hogyan kell csinálni. Persze nem okozna gondot nekem sem palacsintát sütni, bár meg kell hagyni a mamád mesterien készíti, de vannak dolgok amikben kétbalkezes vagyok. Katasztrófa ahogyan bevásárolok.Mindent összekeverek, leborítok és fellökök. Anya soha nem szeretett elvinni magával már gyerekkoromtól sem, mert egyszerűen borult minden a közelemben- mosolyodott el kicsit gyengédebben, amikor aztán visszapillantott a férfira, kicsit oldalra biccentette a fejét.- És igen, ha már őszintén beszélgetünk szerettem volna, nagyon sokáig szerettem volna, hogy te legyél a támaszom, mert el tudtalak volna képzelni. Em számára túl nyugalmas voltál, de az én számomra...az enyémre.- lesütötte a szemét egyetlen másodpercre, hogy összeszedje magát, hogy ki tudja mondani ami ott érlelődött benne, egy évtizede ott volt és arra várt, hogy kimondja végre.- tökéletes!- lehelte és suttogta és a következő másodpercben tátva maradt a szája a csodálkozástól ahogyan Damien elnyúlt a kanapé másik végén. Mara majdnem felnyögött a döbbenettől és a gyönyörűségtől egyszerre de aztán sikerült a zavarodottságot nagyjából fél perc múltán egy köhécseléssel oldani, de így is elég egyértelmű volt a hatás. A kezét nyújtotta és megfogta a férfi kezét. Ez is éppen elég veszélyes volt, már nem csak sistergett a levegő kettejük között, hanem egyenesen lángolt, ezer fokon. Talán csak akkor nem lehetett volna ezt érzékelni, ha Mara Dallasban lett volna, Damien meg itt.
- Köszönöm....Igen az leszek.- nyúlt most a saját vizéért, hogy valamivel elfoglalja magát, és felbontotta majd kortyolt belőle. És a mosoly említésére, újra az ajkaira szaladt a tőle megszokott, mások által csak doktor nénisnek titulált őszinte és kedves mosolygás- Hát nem tudom. Azt gondolom, hogy a gyerekeknek erre is szükségük van, úgyhogy ha a titkom kell, akkor igen ennek egy része valóban ez lehet.- marta a bőrét a férfi pillantása, és úgy tűnt most már elrejteni sem akarja, de nem is kellett. Mara zavarodottan kezdett babrálni az ásványvizes palack kupakjával, és úgy sandított Damienre, ahogyan eltüntette a palacsintát az ajkai között, hogy észre sem vette és már kidugta a nyelvét. Atyaég mi a fenét művel? Gyorsan visszahúzta, majd a kérdés hallatán megvonta a vállát. Újra őszintének kell lennie. Nem tudta mikor lesz még egy ilyen alkalom, amikor ennyire nyugodtan tudnak beszélgetni.
- Az igazat megvallva...igen, egy kicsit zavar. De hidd el, nem miattad. És megérdemelten érted el ezt az egészet, és tudom, hogy rengeteget dolgoztál, és Damien te nagyon jó ember vagy, és én nem....nem úgy értettem amikor azt mondtam- folyamatosan szabadkozott, nem akarta, hogy a svéd úgy érezze bármit is nehezményez, vagy nem érezné itt jól magát- Egyszerűen csak...nekem ez így hirtelen túl....sok.....túl szép. Én mindig egyszerű voltam. Tudod, az a magát kávéval leborogatós fajta.- forgatta meg vidáman a szemeit, majd előre hajolt, hogy egy palacsintát vegyen el a tányérról, és ez volt a legéletveszélyesebb mozdulat, amit azóta elkövetett, hogy próbálták megőrizni csak egy minimális látszatát is annak, hogy uralkodnak magukon. Marát megcsapta Damien illata és úgy maradt.Megmerevedve ebben a mozdulatban, hatalmas szemeit a férfira függesztve.

Igen bizony, az a sok év, a sok közösen töltött idő, amikor a barátságon túl nem nagyon mert reménykedni semmiben.De ő még ezzel is megelégedett volna, még az is tökéletes lett volna számára, hogy akár hosszú időn keresztül csak némán és távolról rajongva figyelheti a srácot, beletörődve abba, hogy egyszer majd megkéri Em kezét, ő meg ott fog mosolyogni az esküvőjükön, szigorúan levendula szín koszorúslány ruhában, mert az volt a barátnője kedvenc színe. Ez volt a jövő, a terv, az elképzelés. Aztán persze minden másképp alakult, kezdve azokkal az aprócska kis pillanatokkal, amiket maguknak loptak el, amikben úgy tűnt, mindketten csak elbújtak, mint valami jó kis vacokban és onnan pislogtak a másikra. Mara tétován és félénken, és Damien sem mert közeledni, legalábbis addig nem, amíg ő Michael-el volt, és amíg Emily is a képben volt. A barátnője, az egyetlen barátnője a vörös hajú nőnek, és most mégis olyan távol él tőle, és nem csupán a fizikai távolság növekedett meg közöttük, noha biztos volt benne, hogy ha tudná, ha csupán sejtése lenne róla, hogy ő és Damien itt ülnek és ilyen pillantásokat váltanak, merengve a múltban elkövetett mulasztásokon, tán még az a pár telefonbeszélgetés is megritkulna amit néhanap váltottak egymással. Pedig már nem szerette, és amikor szakítottak akkor is elmondta, hogy egy ideje már nem volt vele boldog. Damien túl nyugalmas volt a szőke lány vibráló és ezerrel pulzáló életviteléhez.
A szemeivel próbálta most simogatni és nyugtatni, amikor a lapot felleli a könyvben és látszik rajta, hogy valóban fogalma sem volt róla, hogy ott van, ahogyan arról sem, hogy Mara küldött neki ilyesmit valaha. De a továbbiakat nem akarja mutatni, és hátat fordítva neki, egyszerűen a kanapé mögé csusszan, Mara meg érzi, hogy mozdulnia kellene, most odalépni hozzá és egyszerűen szavak nélkül átölelni, hozzásimulni és belefúrni a fejét a hajába, elmerülni a mindig kellemes illatába. Szinte összerezzent a gondolatra, ahogyan ezek a képek a fejében életre keltek és fedte is magát rendesen érte, hogyan tud most egyáltalán ilyesmire gondolni, amikor Damien láthatóan kínlódik és...ó egek, ahogyan a tarkóján a haját összekócolja, Mara szinte ugyanabban a pillanatban harapja be a száját, hogy elejét vegye a felszínre törni készülő gondolatainak. Ez mindig a gyengéje volt, és egyszerűen egyre nehezebb volt megállni, ahogyan egykor is, hogy ne vesse magát a karjaiba. Mi a pokol ütött belé: Neki még mindig ott van Michael és tíz év...tíz keserves, reményekkel telt év enélkül a férfi nélkül még nem jogosítja fel őt arra, hogy figyelmen kívül hagyja. Ugyanakkor a szívében legbelül, valami azt súgta, hogy de igen, ez és itt most minden feljogosítja. Azért jött ide, hogy megbeszéljenek mindent, ha ebbe beletartozik az, hogy megöleli, akkor meg fogja tenni, ha ebbe beletartozik az, hogy az arcához emeli a kezét és belecsókol a tenyerébe, amire most is gondol, amikor a tarkón lecsúszó kezét figyeli, akkor megintcsak meg fogja tenni.
Zavarban volt és ezen a svéd láthatóan jót mulatott, ami még inkább zavarodottá tette, olyannyira, hogy tovább vörösödött. Ha nem lett volna ilyen élénk színű a haja még mókásabb látvány lett volna.
- Tudod, azt hiszem sokan azt feltételezik rólam, hogy az életben is egy határozott és mindig talpraesett nő vagyok. Aki tudja mit és hogyan kell csinálni. Persze nem okozna gondot nekem sem palacsintát sütni, bár meg kell hagyni a mamád mesterien készíti, de vannak dolgok amikben kétbalkezes vagyok. Katasztrófa ahogyan bevásárolok.Mindent összekeverek, leborítok és fellökök. Anya soha nem szeretett elvinni magával már gyerekkoromtól sem, mert egyszerűen borult minden a közelemben- mosolyodott el kicsit gyengédebben, amikor aztán visszapillantott a férfira, kicsit oldalra biccentette a fejét.- És igen, ha már őszintén beszélgetünk szerettem volna, nagyon sokáig szerettem volna, hogy te legyél a támaszom, mert el tudtalak volna képzelni. Em számára túl nyugalmas voltál, de az én számomra...az enyémre.- lesütötte a szemét egyetlen másodpercre, hogy összeszedje magát, hogy ki tudja mondani ami ott érlelődött benne, egy évtizede ott volt és arra várt, hogy kimondja végre.- tökéletes!- lehelte és suttogta és a következő másodpercben tátva maradt a szája a csodálkozástól ahogyan Damien elnyúlt a kanapé másik végén. Mara majdnem felnyögött a döbbenettől és a gyönyörűségtől egyszerre de aztán sikerült a zavarodottságot nagyjából fél perc múltán egy köhécseléssel oldani, de így is elég egyértelmű volt a hatás. A kezét nyújtotta és megfogta a férfi kezét. Ez is éppen elég veszélyes volt, már nem csak sistergett a levegő kettejük között, hanem egyenesen lángolt, ezer fokon. Talán csak akkor nem lehetett volna ezt érzékelni, ha Mara Dallasban lett volna, Damien meg itt.
- Köszönöm....Igen az leszek.- nyúlt most a saját vizéért, hogy valamivel elfoglalja magát, és felbontotta majd kortyolt belőle. És a mosoly említésére, újra az ajkaira szaladt a tőle megszokott, mások által csak doktor nénisnek titulált őszinte és kedves mosolygás- Hát nem tudom. Azt gondolom, hogy a gyerekeknek erre is szükségük van, úgyhogy ha a titkom kell, akkor igen ennek egy része valóban ez lehet.- marta a bőrét a férfi pillantása, és úgy tűnt most már elrejteni sem akarja, de nem is kellett. Mara zavarodottan kezdett babrálni az ásványvizes palack kupakjával, és úgy sandított Damienre, ahogyan eltüntette a palacsintát az ajkai között, hogy észre sem vette és már kidugta a nyelvét. Atyaég mi a fenét művel? Gyorsan visszahúzta, majd a kérdés hallatán megvonta a vállát. Újra őszintének kell lennie. Nem tudta mikor lesz még egy ilyen alkalom, amikor ennyire nyugodtan tudnak beszélgetni.
- Az igazat megvallva...igen, egy kicsit zavar. De hidd el, nem miattad. És megérdemelten érted el ezt az egészet, és tudom, hogy rengeteget dolgoztál, és Damien te nagyon jó ember vagy, és én nem....nem úgy értettem amikor azt mondtam- folyamatosan szabadkozott, nem akarta, hogy a svéd úgy érezze bármit is nehezményez, vagy nem érezné itt jól magát- Egyszerűen csak...nekem ez így hirtelen túl....sok.....túl szép. Én mindig egyszerű voltam. Tudod, az a magát kávéval leborogatós fajta.- forgatta meg vidáman a szemeit, majd előre hajolt, hogy egy palacsintát vegyen el a tányérról, és ez volt a legéletveszélyesebb mozdulat, amit azóta elkövetett, hogy próbálták megőrizni csak egy minimális látszatát is annak, hogy uralkodnak magukon. Marát megcsapta Damien illata és úgy maradt.Megmerevedve ebben a mozdulatban, hatalmas szemeit a férfira függesztve.