- Hé...! Pszt..!! Izéé... Miaaa!
-Hm.. I-igen...? - már elég késő van, azt hittem már minden szobatársam alszik, hisz holnap lesz a nagy nap, végre levizsgázhatunk, nem épp jó dolog kialvatlanul menni a vizsgáztatók elé. Én már hozzászoktam a renszeres kialvatlansághoz, de nem hinném, hogy a többiek is igy vannak ezzel.
- Te sem tudsz aludni? - Kérdezi az egyértelműt Tracey... Asszem ez a neve. Kicsit azért vicces, hogy tíz hét alatt nem igazán sikerült jobban összebarátkoznom senkivel.
- Nem... Viszont neked aludnod kéne már. Holnap hosszú napunk lesz. - Meg persze nekem is, de az már mellékes.
- De nem tudok... Túlságosan izgulok. Játszunk inkább "Kérdezz!Felelek!"-et? Én kérdezek, és te válaszolsz. Aztán ha akarod egy idő után cserélhetünk. Na?
- Hmm... Rendben. Záporozzanak csak akkor a kérdések. - Felelem, és egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, majd a továbbiakban törökülésben ülve az ágyon várom Tracey kérdéseit.
- Szóóval akkooor... Mesélsz a gyerekkorodról? Hol nőttél fel? És van testvéred?
- Nos akkor... New Yorkban születtem, és 11 évig ott is éltem. Sajnos nincs tesóm, pedig én mindig is nagyon szerettem volna egy kistesót. A gyerekkorom eléggé eseménydús volt, sokszor elutaztunk Japánba is, ahonnan a nagyszüleim vándoroltak ki még elég rég, és... És hát elég sok mindent csináltunk közösen. A szüleimnek mindig én voltam az első, és mondhatni mindent megkaptam, amire vágytam. - Óh, a boldog emlékek... Mindig megmosolyogtat, ha viszagondolok rájuk. A sok túrára   a természetben, a piknikekre, és a nyaralásokra Japánban, meg Európában. Csak aztán mindig előkerülnek azok a szomorú emlékek.
- Óh de jó neked! Akkor a szüleid biztos nagyon szeretnek...
- Igen, Szerettek... De a szeretetük már rég nem élvezhetem... - Hangomban érezhető a bánat, és egy cseppnyi düh is, ami mióta a szüleim egy terrortámadásban életüket vesztették, mindig is ott volt. Az emlékek, az utolsó emlékeim a szüleimről még mindig élénken élnek bennem. Emlékszem, még csak alig múltam 11, veszekedtünk valamin, már nem is tudom, min, és haragban váltunk el aznap. Este persze bocsánatot kértem volna, csakhogy az a pillanat már sosem jöhetett el.
- Jaj... Izé... S-sajnálom... Akarsz róla beszélni?
- Nem... Nem... Én nem... - Akarok róla beszélni. De ezt már nem tudom hozzátenni, érzem, hogy összeszorul a torkom az emlékektől, és még néhány könnycsepp is szökik a szemembe. - De... De miattuk döntöttem úgy, hogy FBI-os leszek. - És most itt vagyok, a vizsgáig már csak néhány óra van hátra. Mikre nem képes egy kis akaraterő, és eltökéltség... Én reménykedem, hogy sikerül, és elhelyezkedhetem a szakmámban. Aaaz nagyon jó lenne.
- Én tényleg nem akartalak felzaklatni... Bocsi! Szerintem inkább aludjunk, tényleg ránk férne már. Főként rád. Jó éjt!
- Re-rendben. Jó éjt! - Felelem, majd átfordulok a másik oldalamra, de tudom, hogy még egy jó darabig nem fogok tudni elaludni. Még nem...