Nem sok kedvem volt megszólalni megint azok után, hogy az előbb szinte robbantam. Mégis.. mégis volt valami, amit a fejéhez akartam vágni, és csak figyeltem, ahogy az alakja újra megjelenik a lakásomban... most - ellenben a korábbi érzéssel - már idegenként néztem rá idebent. Olyan volt, mint egy nem ide illő valami/valaki, és ahogy beszélt, úgy feszült meg az arcom az egyes kimondott szavakra.

Mégsem szakítottam félbe. Utáltam, ha az emberek belekezdtek valamibe, aztán baszták végigmondani azt. Idegesítő egy szokás volt. Néztem a szemeit, az arcát, a száját, ahogy a szavakat formálta, de már nem akartam rátapadni.

És inkább elfordultam tőle, de csak azért, hogy visszalépjek a biliárdasztalhoz és az azon nyugvó pizzás doboz tetejét felemeljem. Annyira tökéletes volt, viszont mégsem éreztem, hogy éhes lennék. Leginkább csak feltört bennem a nem is olyan régi gyilkolás emléke, ami a gyomromat görcsbe rántotta... Minden egyes alkalommal elhánytam magam, és úgy tűnt, hogy most sem kell sokat várnom arra, hogy megsétáltassam a kibaszott rókákat. Mindig ott nyüszítettek, ha Vinnie-vé váltam. Faszom se tudta, hogy hogy csinálta megbánás, lelkiismeret furdalás nélkül.

Hagytam, hogy a doboz tető kihulljon a kezemből és csak ekkor fordultam vissza Gabe felé, belenézve a szemeibe is. Már ha nem söpört el úgy idő közben, ahogy tette azt régen.

- Rendben. Akkor csak a munka miatt vagy itt - egyeztem bele, a kezeimet összefűztem a melleim alatt, a seggemet pedig nekitámasztottam a mögöttem feszülő asztalnak. - De a munkát akkor sem csak a pénz miatt vállaltad el, és ezt kurvára megmondta a főnököm is. Gyűlölöm, hogy igaza van annak a seggfejnek - hagytam félbe a mondatot anélkül, hogy folytattam volna azzal, hogy igen is nagyobb barom most így.. a történtek után. És megszületett a következő döntésem: ma is Leonál fogok aludni és kurvára ki fogok venni pár nap szabit. Muszáj lesz ettől a két tökfejtől olyan messze kerülnöm, hogy már nem akarom letépni egyik fejét vagy farkát sem.

- És akkor mi lesz? Megint nyolc évre elhúzod a beled a meló után? - kérdeztem a szemeibe nézve hosszan, és attól függetlenül, hogy válaszolt-e vagy sem, elindultam két tányérért és egy késért, amiket miután beszereztem, leraktam a biliárdasztalra. Felnyitottam újra a dobozt, és egy szeletet a kés segítségével kiszedtem belőle az egyik tányérra. Újabb kör: a mikróhoz. Minden mást hagytam ott, ahol volt. Ha Sadik enni akart, ki tudta magát szolgálni. És inkább ettem, mint hánytam. Inkább ettem, mint kidobjam őt a lakásból, mint valami ócska szemetet. És utáltam, hogy kibaszottul nem voltam képes én lelépni a picsába. Ahogy ő tette.. és talán fogja is.

És vártam.. Valamit. Jórészt magam se tudom hogy mit, de ezt most el kellett rendezzem. Nem léphettem le. Nem maradhatott ez az egész félbe mint ahogy mindig is, amikor.. talán tegnap délben.. Amikor először megjelent mögöttem az a hang a lépcsőházban és én először rázkódtam össze. Vagy odafent a szobában, amikor a viszontlátás fura emléke, beette magát a fogaim közé. Akkor is úgy lépett le... Félbehagyottan és csendben, ahogy ma délben, kint a motornál..
Most nem érdekeltek az utána következő részletek. A gyilkolás, megszokott menet, de idefenn...
Nem kellett volna feljöjjek...

Nyelek, és a torkom megint cigire éhezik. Pedig nem dohányzom. Rendszeresen, egyszerűen csak.. valamivel tompítani kell a várakozó feszültséget, azt a feszültséget amit belőle érzek. Talán az is jobb lenne ha bepancsolna egy hatalmasat! Megérdemelném...
De aztán mégis felnéz a szemeimbe. Vár.. megint, azután beszélni kezd.
Én meg néma csendben hallgatom..

A hangja hideg.. idegen, olyan mint számtalanszor volt régen, amikor valami nyomta az orrát. Pont Ritára emlékeztetett.. Egy újabb dolog ami nem változott az utóbbi időkben.
Viszont amit mondott, igaza volt. Már megint. Eszembe nem lett volna bevállalni ezt a melót, ismeretlenül, ha ő nem kezeskedik érte.
És talán volt ott valami más is...

Amint végzett, én még mindig csak ott állok. Nem mozdulok, valahogy nem érzem szükségesnek, vagy ésszerűnek, vagy úgy akárhogy, de aztán mégis felkoppannak a bakancsban a léptek és ahogy ő a konyha felé távozik, megteszem azt a néhány lépést.
Előre.. Pont a biliárdasztalig.

- Nem tudom mi lesz. - és ez most őszinte volt. Talán most először életemben, azután hogy ez az egész elkeveredett. - Majd az idő eldönti... Gondolom.. - és így van. Másban nem bízhattam. Nem tudom képes lennék e neki még egyszer.. ezúttal szemtől szembe viszlátot mondani. De abban se bíztam hogy képes leszek ittmaradni mellette. Úgy mint régen. Mint ahogy az a pár! Kéz a kézben és elhinni hogy a világ tökéletes.
Mert kurvára nem volt az...

Tudnom kellett azt, hogy hogyan is állunk. Tegnap még annyira könnyű volt. Eldöntöttem, hogy nem adom meg magam neki, és erre tessék. A szex kavarta a legnagyobb szart, amit ha kihagyunk..

De sosem léteztek a "ha"-k vagy a "mi lett volna" kezdetű óhajok. Az egész egy retkes nagy szarkupac, amit csakis magunknak adunk be úgy, mint a narkósok a drogot. Elhitetve magunkkal, hogy létezhet a lehetőség, holott az sosem volt. És sosem lesz.

A felhangzó szavakra leginkább csak bólintani tudtam. Nem éreztem szükségét annak, hogy bármit is összehordjak, mert minden csak baromság lett volna ebben a helyzetben. Hogy akartam-e, hogy maradjon? Ebben a percben nem voltam benne olyan biztos. Tegnap, és órákkal ezelőtt kapaszkodtam volna a jelenlétébe, de most.. nem tudtam eldönteni.

És igen! A nagy Rita Iversen kurvára képtelen a maga életét befolyásolni! Dave biztosan jó pár évet őszülhetett miattam a halálában is. Az emlékre keserű szájízzel gondoltam, és a mikró csilingelő hangja rántott ki azokból a múltbéli gondolatokból, én pedig már nyúltam is a meleg szeletért.

- Egyél nyugodtan. A vendégem vagy, Gabe.. és különben sincs kedvem odaadni a fél pizzát valami ismeretlen hajléktalannak - húztam el a számat. Felcsúsztam a konyhapultra a mikrótól mintegy fél méterre, hagyva, hogy a lábaim lelógjanak az alsó szekrények előtt, bokáimat keresztezve, és a tányért a combjaimra pakoltam. Pont középen. Volt a hűtőben extra ketchup és majonéz is, de most inkább kihagytam. Amúgy sem volt túl sok étvágyam.

- Egyébként tényleg nem keféltél ilyen jót senkivel az elmúlt években? Apácákat akartál megrontani? - tudtam én, hogy az előbb kihagytam bizonyos részleteket a reagálásaimban, amire most vissza is utaltam... És az a baszottfejű Nevil meg bekaphatja, de tövig.. Kurvára nem volt boldog a bátyja.. talán a nyolc külön töltött évünk alatt sosem. És ez ahelyett, hogy felbaszott volna, leginkább csak.. tudni akartam, miért nem lépett tovább. Mint ahogy majdnem sikerült nekem.

De ahogy a mi lett volna, ha szófordulatok sem léteztek, úgy a majdnemekkel is a lehetetlent kergettük. Minden egyes alkalommal.

Nem erre számítottam.. Egyáltalán nem számítottam arra hogy újra barátibb hangulatot vesz. Barátibb.. Milyen egy hülye szó! Két napja még ellenségek voltunk.. Talán még a reggel is, aztán munkatársak.. kényszerből, társak, és alig néhány perce meg...
Kurvára gyorsan változik minden és én képtelen voltam követni.
Pedig megszokhattam volna már ezt az életet, ez most mégis rohadtul más volt. Meghúzni a ravaszt és vége, egyetlen döntés, fekete vagy fehér. De itt minden kurvára szürke.. Mocskosul szürke, és én rühelltem ezt a szürkeséget!

A szemeibe néztem, mégis eltartott néhány percig amíg rászántam magam. Nem, nem tőle tartottam, és mégcsak nem is azért nem martam rá a kajára mert nem ezt diktálja az illem, egyszerűen nem volt étvágyam. Pedig éhes voltam.. Nagyon is, és ahogy az a csendben elmúló néhány perc valahogy elveszett, puszta kézzel nyúlva egy szelet alá indultam meg felé, hogy mint valami kerge elsőbálozó ijedtében, tőle csak tisztes távolságot felvéve dőljek a konyhapultnak. Valahogy nem éreztem igazságosnak annyira megközelítenem.

A kezemben fogott pizzát egy darabig csak vizslatom, aztán mégis beleharapok a végébe, de megkeseredik a számban. De nem a pizzával van a baj. Mégis egy félkörös mozdulat és inkább a mosogatóba fektetem. Valamikor ekkor jön az az azt követő kérdés.
A szemeibe nézek... de aztán nem kell gondolkoznom a válaszon. Illetve kéne.. Valahogy mégis csak zsigerből mondom.

- Nem, csak.. - dörzsölöm össze inkább a kezeimet, olaj és zsírfoltok és inkább azt figyelem - Mindegyikből hiányzott az a plusz! - ezt már fel a szemeibe. Hogy mire gondolok!?? Nem biztos hogy meg tudnám mondani. Egyszerűen csak vele érzem.. Mellette.. És valahogy ez olyan egyszerűvé kéne tegye az egészet!
Mégsem így van..

Végig őt figyeltem odafentről, a pultról. Nem is vettem észre, de ugyanott foglaltam helyet, ahová ő tolt fel nem is olyan régen. Nézve a mozgását valami benne is megváltozott, amit nem bántam. Ha már én szarul éreztem magam, neki se legyen jó kedve.

Ahogy megállapodott a pultnak dőlve, csak őt néztem, azt, hogy ahogy nekem, úgy neki sem biztos, hogy volt étvágya. Nem követtem a szemeimmel a pizza mosogatós útját, helyette csak a tányér peremét fogtam két-két ujjam közép csippentve, de az étel.. nem izgatott. Hagytam, hogy hadd gőzölögjön kedvére.

A szemei az enyémben. A szavai pedig.. nem mondom, hogy nem volt elégtétel, de ez nem az a pillanat volt, amikor fölényeskednem kellett volna. Először csak bólintottam a tényre. Pontosan tudtam, hogy milyen az, amikor valami nem stimmel. Tökéletesen nem.
Megnyaltam a számat is, aztán a szemeimmel a combjaimon nyugvó kaját figyeltem egy darabig, aztán becsúszott egy sóhajtás is. Nem igazán volt kedvem tovább feszegetni ezt a témát, mert úgysem tudtam volna belőle mást/többet kihúzni. Még harapófogóval sem.

- És azt elmondod, hogy miből kellene, hogy felébredj? - váltottam témát felnézve a szemeibe, már ha ő is azt tette. Mert ha nekem olyanról kellett beszélnem, ami elvileg megviselt - mert igaz is volt - akkor neki is muszáj volt valamit.. bármit adni cserébe. Nem mert számon tartottam. Csak ha már az előbbi neki semmit sem ért, akkor megtehettem azt, hogy a helyére rakok mindent a fejemben.. És tudtam, hogy már nem várat sokat magára az elkerülhetetlen. Tudtam, hogy meg fog történni, és a legutolsó dolog volt a részemről, hogy arra várjak..

Meglep a következő kérdése. Nem azért mert nem számítottam rá, hanem mert nem.. ilyen formában számítottam arra, hogy visszakerülnek a részletek.
Először nem szóltam. Nem, mert ugyan hogyan foglalhatnám ezt össze néhány szóban?? De aztán a rövid hallgatás mellett, az ujjaim a pult szélére fűződtek két oldalt magam mellett, én meg már megint a földet bámulom.

- Jó lenne azt hinni hogy ez működhet.. - rövid a szöveg, de még csak félig van vége. - Kettőnk között.. - nézek fel a szemeibe - Ahogy régen. - talán egy rövid bólintás is bejátszott, de simán észrevétlen. - De be kell lássuk, megváltoztunk. - rövid a szünet - Mások vagyunk. Mindketten, és a múlt.. - kezdem el önkéntelenül rázni a fejemet, de valahogy már megint a padlót bámulom.

- Rohadtul nem biztosíték... - és ez az igazság. Ahogy megint fenn vagyok a szemeiben, talán az arcát várom. Talán egyetértést, hogy megerősítsen, vagy hogy elmondja mekkora egy rohadék barom vagyok. Mert így van. Talán.. De ha így is, ki kell hogy mondjuk a tényeket.
Nem tehetsz meg nem történtté kibaszott nyolc évet!
Erre senki nem képes...

Hallgattam a válaszát. És már csak akkor néztem rá, amikor nagyon is egyértelmű volt, hogy Sadik is felém nézett. A munkahelyemen az embereket figyeltem, a reakcióikat, mert ismeretlenek voltak, de itt.. kurvára ismertem azt, aki itt volt. A nem betanult, ösztönös reakciók még mindig ugyanazok voltak.

Mégis csak lehunyt szemekkel roppantottam ki a nyakam és néztem le inkább a pizzára, ahelyett, hogy az ő képét figyeltem volna. Nem gondolkodtam, ahhoz túl üres volt a fejem ebben a percben. Pontosabban annyira tele volt, hogy egyiket a másiktól nem tudtam elkülöníteni, és ez rohadtul nem volt jó.

És ezt a pillanatot választottam arra, hogy a pizza szeletbe beleharaptam lassú ritmusban, leválasztva egy normálisabb adagot csak, amit vagy hatvanszor átrágtam, ami persze alapból kurva lehetetlen volt. Mert kibaszottul nem voltam kecske, hogy ennyiszer átforgassak a számban valamit.

Talán percek is elteltek azóta, hogy várta Sadik a választ, de leszartam.. az az egy nyomorék falat is többet ért, mint egy cseszett válasz, de aztán.. ahogy felnéztem a combjaimról, egyértelmű volt, hogy akar valami reakciót.

- Végezd el a munkát, és kész. Éld túl - Grace-t és Vinnie-t is. Ez meg.. köztünk csak egy rohadt kis közjáték lesz az életünkben, és akkor gond egy szál sem. Ügy lezárva - sóhajtottam fel. Nem voltam ideges. Nem voltam semmilyen sem. Egyszerűen csak a tényeket közöltem jól átgondolt szavakkal.

Lecsúsztam inkább a pultról, hogy a tányéron heverő szelet pizzát azzal a lendülettel a kukába csúsztassam, ahogy nyitottam az azt rejtő szekrény ajtaját a mosogató alatt. Talán ezzel dobtam ki mindent, ami most történt.

És már túl rég volt, hogy cigiszünetet tartottam, ezért megindultam az ajtó felé.. kiszedve és meggyújtva egy szálat, és kifelé, a lépcsősor felé állva dőltem neki oldalammal az ajtófélfának. Kurva messze volt már az, hogy kívántam. Legalábbis innen úgy tűnt.

Néma csönd... Ahogy szokott, és nem is tudom furcsálltam e ezt.
Csak őt néztem.. Az arcát.. a szemeit.. ahogy rágja azt az.. izét, pont úgy tűnt mint aki nincs is itt, de én nagyon is tudtam miért van ez.
És nem lepődtem meg a válaszon.

Egy nagy sóhajt nyomok el, a fele mégis kicsúszik. Újra ott vagyok. Magam előtt, és a padlót figyelem. Pedig nincs benne semmi rohadtul érdekes!
Mint két csődtömeg.. Ez járt most a fejemben, és nem tudom.. miért is gondoltam azt hogy ettől majd bármi is változni fog!
Csak sokkal.. bonyolultabb lett..

- Jólvan.. - ezt már csak dünnyögöm, szinte ki sem nyílik a szám, nem nézek rá, talán az zavar amit meglátnék benne. Vagy pont az ami önmagamban indulna el, ezért aztán ahogy lecsúszik és a talpai halkan érintik a konyhakövét, csak elengedem a pult szélét magam mellett és önmagam is állóba tornázom.
Elfordul, de nyílik az ajtó, csúszik a cucc, megvan a jel.
Nem habozom többet...

- Talán jobb lenne.. - akad meg a vége de kezem bénázva a terasz felé mutogat - talán jobb lenne ha én most mennék.. - és befejeztem. És hogy mi a reakció?? Nem kell életművésznek lennem hogy simán kitaláljam a válaszokat. De még csak ismernem sem.. Annyira beszédes az az érzés..
Ahogy ellép, ahogy csúszik a cigaretta a kezébe, az ajtó nyílik... És hátat fordít nekem.
Hülyén érzem magam, de csak én vagyok a reakció.
Egy nagyot sóhajtok.. talán, csak magam elé meredek, aztán eldünnyögök még valamit.

- Remélem még látlak.. - csak az orrom alatt és ha nem tart vissza, ha nem szól, eltűnök a terasz fele.
Jó lenne holnapig még aludnom is valamit...

A legszívesebben ráüvöltöttem volna. A legszívesebben Vinnie-től eltanulva kibeleztem volna.. mégsem ment. Nem akartam én őt bántani és még csak a kényszer sem volt bennem azok után sem, ami és ahogy alakult most. Tudtam, hogy mire hogy reagálok. Általában. Ő mégis.. más volt. Mindig is az a valaki, aki a terveimet, az előre kigondolt dolgokat képes volt keresztülhúzni, és most is így történt. És ezért egészen utáltam. És mégsem tettem.

Hallottam, ahogy szövegelt. Néma, ki nem mondott szitokszavak szajkóztak a fejemben, de aztán mégsem tettem mást, csak rágyújtottam. Hagytam, hogy a füst megtöltse a tüdőmet, és csak szakaszosan, lassú ütemben fújtam ki azt. Nem zavart sosem a lenti zaj, de most valahogy olyan zavarossá tett mindent, hogy azt kívántam egy pillanatra, hogy kurvára dögöljön meg mindenki odalent.

Újabb szavak, és a nem létező nyugodtságom egy pillanat alatt vált haraggá, de ahogy megmozdult és – talán – ellépett mellőlem, csak őt figyeltem. Vártam.. egy lépést, majd kettőt, mire mezítláb, nem törődve a vas rácsokkal a talpam alatt kiléptem utána, és ha nem úgy robogott le, mint egy szélvész, akkor pár lépést követően elkaptam a karját, szorosan belekapaszkodva az anyagba.. vagy a bőrébe..

- Gabe! - Na ja, ez a neve, de gondolom ezzel ő is tökéletesen tisztában van. Ahogy az elmúlt években is, egész életében. Ha felém fordult, akkor csak egyetlen lépcsőfokkal felette álltam meg, egészen közel hozzá, miközben a szemeit néztem. És igen, kurvára beszélnem kellett volna, ehelyett valami nőies fossal inkább csak a szemeit voltam képes figyelni. A füst.. ott gomolygott a testem mellett felfelé, de nem érdekelt most, hogy elég az egész. Megköszörültem a torkomat is, és csak lassan engedtem el a kezét, amit még mindig fogtam.

- Ne menj el! - sóhaj. Egy mocskos sóhaj jutott csak, mielőtt teljesen hülyét csináltam volna magamból. A picsába is már?!

- Nem akarok ma máshol, mással aludni – folytattam csak egészen halkan, neki címezve. - És fogalmam sincs, hogy holnap mi lesz veled, veletek. Nem leszek ott, hogy leüvöltsem a kettőtök fejét, csak amiatt, mert épp úgy néztek egymásra, ahogy. Dave is kurva pipa volt eleinte, hogy összeszűrtük a levet és Vincent még csak nem is a bátyám, hogy ne fingasson meg téged. És ha utána bármi faszságot is csinálok, az kurvára nem lesz ugyanaz... Dave sem jött vissza, hogy feldobtam azt a faszfejet – oké, befejeztem. Asszem!

- Ne menj el! - nem, mégsem volt vége. - Kérlek.. Gabe – nem tudom, hogy mikor nem bírtam már nézni őt. Nem azért, mert ne kedveltem volna azt, ahogy kinéz.. mindig is a gyengém volt. Leginkább csak.. nem tudtam eldönteni, hogy éppen miatta, vagy miattam, de kurva szar volt ez az egész helyzet. Még sosem kérleltem senkit. Főleg nem azt, akit tegnap még csak látni sem akartam. Ma pedig... ma pedig..

Még mindig nem mozdult... Csak a néma csönd!! Kezdett.. egyre nyomasztóbbá válni a helyzet és én hallhatatlanul kipréseltem az utolsó sóhajom.

- Viszlát Rita.. - dünnyögtem, de közben már léptem. Előre. Ki a tető felé, vissza abba a valóságba ami várt rám. Abba az életbe ami az én osztályrészem, ami nekem teremtetett és arra az útra amit nekem kellett bejárnom. Egyedül.. Mert erről szólt az életem...

A szabadulás már tényleg csak egy ugrás volt. A lépcsősor, amihez amúgy is újra fordulva szembe kellett volna vele néznem. Nem bírtam volna így itthagyni. Ííígy.. hátramaradva a a hátának a képével.
Mégis ő volt az aki megszólalt a hátam mögött.

A kezét éreztem a bőrömben, ami automatikus.. a szemeim először az ujjakra tévedve le, csak azután fordítottam teljes hátrautat, és néztem fel a szemeibe. Nem tudom mit akart tőlem.. De azok a szemek...
Teljes csöndben, mégis annyira beszédesek.
Fájdalmat láttam bennük. Kérlelést?? Talán csak a saját fejem visszatetsző képzelgését, ezért nem szólaltam meg. Nem tettem semmit, és nem szólaltam meg.

Amikor lefűzte az ujjait, nem fordultam ki a szemeiből. Vártam. Bármire. Akármire amit csak akar tőlem, egy döntést. Egy késztetést, egy szót, egy akaratot. Bármit amit csak adhat nekem, és amire én..
Azt érezhetem...
Igazából fogalmam sem volt róla mit akarok érezni...

Mégis ő volt az aki megszólalt. Én meg hagytam. Hagytam hogy kiontson magából mindent, és próbáltam.. próbáltam végig megmaradni a szemeiben. Néma csendben.
Csak amikor végzett, akkor eresztettem ki egy felgyülemlett, eddig visszafojtott sóhajom. Nem tudom nem e a kellemesség ereje szülte.

Nem beszéltem, csak még mindig az arcát néztem. A fejét, ahogy az arcát lehajtotta előttem, és az én kezem meg.. Minden szó nélkül csúszott az álla alá, csak hogy újra a szemeimbe emeljem. Muszáj volt belenéznem a szemeibe. MÉGEGYSZER!
A szemei között váltakozott a tekintetem, egészen egy hosszú percig, aztán..

.. magam sem tudom hogy miért.. mikor, vagy egyáltalán milyen indíttatásból léptem közelebb. Hogy hogy fonódott két karom a teste köré, hogy hogy rántottam rá a mellkasomra hirtelen, vagy hogy egyáltalán, mikor emeltem a feje tetejére az államat, és csak szorítottam.. úgy ahogy nem tettem már nagyon régen, és úgy ahogy mindig is szerettem. Egy árva szó nélkül.
Mert most úgy éreztem nem kell beszéljek...

Igen, kimondtam. Azt, ami ott járt a fejemben a cigivel a kezemben, füsttel a tüdőmben és aztán a szavak csak úgy maguktól jöttek, mindenféle gondolkodás, vagy egyéb sallang nélkül.

A tegnapi énem bizonyára most véres csíkot húzna pengével a torkomon, de nem érdekelt. Most nem. Nem akartam ugyanazt, ami volt. Most tenni akartam ellene, és ha akkor hagytam is, hogy elmenjen, már nem voltam fiatal csitri. És kurvára nem fogok sírni utána, ahogy akkor tettem.

Mégis meglepett, ahogy az államért nyúlt, én pedig engedtem neki. Újra a szemeiben, és semmi másra nem voltam képes koncentrálni, ezért is ért megint váratlanul az, ahogy rántott, magához közel. Épp, hogy csak elkaptam az ujjaim közül kicsúszni vágyó csikket, de a következő másodpercben már a szabad kezem markolt is rá a felsője anyagára a derekán, és ahogy idomult a testem, mellkasára fektetve a fejemet hagytam, hogy szinte teljesen körbeöleljen.

Mégsem beszéltem, helyette csak lehunyt szemekkel füleltem a mellkasában dobbanó szívveréseit, és csak egészen ráérősen pöccintettem le a hamut magunk mellett sokára, hogy aztán elhúzódva kissé nyújtottam a cigit a szájához, ujjaim közt tartva a kis rudat, amit ha akart, megszívhatott. Az öleléséből nem akartam még kibontakozni. A szemei.. már megint azok... Én pedig felsóhajtottam egy mélyről jövőt.

- Visszamegyünk? - tettem csak fel neki ezt az egy kérdést. A pizza még úgyis ránk vár. Kivéve azt a két szeletet, amit mindketten száműztünk nem is olyan régen. És mindkettőnkre ráfért egy igazi kajálás.

Nem tudom meddig álltunk ott.. Úgy. És nem tudom mi volt velem.. DE! Tudtam!
Nagyon is jól tudtam a fájdalmat amit átélhetett, és én nem akartam Dave sorsára jutni. Nem akartam hogy újra át kelljen élnie. Ez már kell hogy jelentsen valamit vagy nem!?? Kéne..!

Amikor elhúzódott, még mindig nem szólaltam meg. Csak a szemeibe néztem, aztán a felém emelt cigarettát. Fél karom még mindig önállóan ölelte, de a másik, a bal.. Lassan lefűztem az oldaláról.

Még mindig nem beszéltem csak érte nyúlok. A számhoz emeltem, pedig nem biztos hogy kéne. Mélyet szippantok, csak egy slukkot, aztán visszanyújtva neki kifújom az egészet az üres térbe.
Azután mégis ő az aki megszólalt. Én meg nem ellenkeztem, csak bólintottam néma csendben, és ha belefűzte az ujjait a kezembe, vagy ha így ahogy voltunk, laza mozdulattal indított be, minden ellenkezés nélkül követtem.

Amikor beértünk, één hagytam hogy előre lépjen. Megtorpantam, az ajtótól alig 3 lépésnyire, alig egy perce távoztam, mégis mennyire megváltozott minden.

- Én.. én nem akartalak megbántani. - hebegtem. Na igen, most nem jönne rosszul egy ésszerű haditerv - Csak azt akartam.. - lépkedtem felkoppanó bakancsokkal közelebb, be, ha ő már megtette előttem azt a néhány lépést. - Őszintén szólva nem is igazán tudom mit akartam. - adta föl a fejem, leesett, részben, és jól tudtam mérföldkőhöz érkeztem. Döntenem kellett. Itt és most. Ebben a pillanatban, nincs több megfutamodás és nincs félretologató kecmec. Itt.. és most kellett döntenem!

- Próbáljuk meg! - csaptam aztán fel a fejem, olyan kiszámíthatatlanul és hirtelen, hogy először én is meglepődtem. - Kettőnket.. - pontosítok, ha esetleg a szemeiből tanácstalanságot vagy kérdéseket érzek, és hogy most őszintén.. mi a.. jó.. életet.. CSINÁLOK!?? Na, azt én is szerettem volna tudni... De döntöttem. Ebben az egyben biztos vagyok. És ha most lelépnék, egy örök életre bánnám, hogy hogy foszthattam meg magamtól a lehetőséget...
És ez egy nyomós érv.

Amennyire szabadulni akartam a helyzetből, most.. fogalmam sem volt, hogy mit akarok úgy igazán. A francokat! Vele lenni, ha már volt rá lehetőségem és ezt mindenképp ki akartam használni. Még ha bele is döglök az érzelmi szarokba, amit a fejemre borítottam ezzel az egész nappal.

Ahogy visszakaptam a cigit, már ejtettem is le a lépcsőfokra, amit nem nyomtam most el. Úgysem csináltam ezzel tüzet és majd később úgyis felveszem. A bólintásra nekem is ugyanaz volt a válaszom, és ahogy kifordultam a fél ölelésből, már nyúltam is a kezéért, hogy Sadik előtt lépve be a lakásba magam után tudjam őt.

Mégis lemaradt, én pedig hagytam, de amikor megszólalt, akkor torpantam csak meg és fordultam felé, és akkor sem mozdultam el, amikor ismét felém lépett. Ahogy a feje előrebukott, tanácstalanná válva figyeltem őt. Nem csak, hogy nem tudta, mit akart, de fáradtnak is látszott. Nem csak fizikailag. Mégsem szólaltam meg. Csak vártam. Valamire, valamit.

Ééééés nem az jött, mint amit reméltem. Azt hiszem, hogy lefagytam egy pillanatra, de nem tudtam mást csinálni, csak bámulni őt. Mégis folytatta. Egyetlen szó, nekem pedig nyelnem kellett. És végre el tudtam szakítani róla a szemeimet, amikkel hirtelen a padlót kezdtem fixírozni. Ez most mégis mi a faszom?! Az előbb még kurvára le akart lépni, most meg.. most meg..

A picsába!

Minden nő erre vágyhatott attól, akibe belezúgtak. Nem gondolkodtam, azt hiszem, csak bólintásra futotta ki, és akkor újra felnéztem rá. Feszülten, hosszan csak őt figyeltem, de végül egy olyan felszabadult mosoly jelent meg az arcomon, ami már nagyon rég nem volt ott.. Amit már talán el is felejtettem.

- Benne vagyok - egyeztem csak bele ennyivel, de aztán eszembe jutott valami más.

- Vinnie-nek, ha lehet, ne mondd el.. vagy csak amikor hazaértek. Látni akarom az arcát, amikor kiderül - nevettem el magam hirtelen. És igen, ha lehetett, borsot törtem a főnök orra alá.. Imádtam piszkálni őt és tudtam, hogy úgy le fog baszni, mint csak ritkán.. de tudtam, mit akarok. És ezt a gyomrom is jelezte.. Másként.

- Eszünk? - váltottam témát, mert az biztos, hogy én majdnem éhen döglöttem. Hogy Gabe? Csak reméltem.. egyedül is tudtam enni, de ketten mindig jobb volt.

Feszesek a szemei.. Hogy az enyémek mit tükrözhettek?? Fogalmam sincs. De most nem is igazán érdekeltek ezek a válaszok. Most sokkal jobban érdekelt, hogy döntöttem. Véglegesen. Ha nem tudod mi az amit akarsz, gondolt át mi az amit soha nem kívánnál! És én soha nem akarnék úgy leélni egy életet, hogy folyton a fejemben pörgessem, mi lehetett volna, HA..!
Ha megpróbálom... Ha nem futamodok meg, ha nem keresek mindenféle.. kifogásokat és mentségeket és győzöm végül meg magam miért is választottam a helyes utat.
Mert nem mindig a "helyes" út a legfelhőtlenebb..

Aztán rám nézett és valami megváltozott. Valami ott belül.. Benne. Valami más lett, és talán nagyon hirtelen. Egy mosoly.. Egy olyan őszinte mosoly amit nem láttam már nagyon régen, és muszáj voltam én is mosolyogni. Korántsem olyan felszabadult, korántsem annyira félelmektől mentes, de én voltam. És örömmel töltött el!
Azt hiszem...

Aztán megint vált, hirtelen, én meg alig győzöm követni a lépéseket. A benne lezajló.. lépéseket, és bár ez az egész helyzet még annyira.. új nekem, mégis igyekszem kissé lazulni, és meglépni azt a párat felé.

- Nem fog örülni.. - ezt már a bőrébe mondom, a csuklója bőrébe, ahogy a kezem valahogy útközben fűződik az övére és valami véletlenszerű csókra a számhoz emelem. Ott.. nagyon szerette régen.. - ugye!?? - engedem el és a szemeibe nézek. És hogy Nevil?? Nevil ki.. fog.. NYÍRNI!!! Nem az a fajta aki elfogadja az ésszerűtlen döntéseket, vagyishogy... De. Az.
Mégis erősre vettem a gyanút hogy ebből oltári patália lesz, megint, és talán nekem kell a helyére raknom az öcsémet!
Vagy épp bepattan a chevy-jébe és Viszlát Vegas!
Sosem lehetett kiszámítani...

Valamikor ekkor hangzik fel az a mormogás. Csak egy pillanatra torpanok meg, figyelek, de amint rájövök hogy mi is volt az, a kezét eleresztve elmosolyodom.

- Persze. - bólintok rá, de van ott még valami más is. Ha ő elindul, hogy újra pizzát szerezzen én csak kihúzom az asztalnál az első közelembe eső széket, és lerakom magam.

- De figyelmeztetlek, fogalmam sincs róla hogy kell ezt csinálni..! - a hangom már nem olyan vérkomoly. Némi vidám színt is csempésztem bele. Hogy elbagatellizálom?? Szó sincs ilyesmiről, egyszerűen tényleg nem forgattam még a kezemben ilyen könyvet.

"Hogyan elevenítsünk fel, egy 8 éve félbeszakadt kapcsolatot, miközben üldöznek.."
Pont valami ilyen címe lehetett volna.
"Ha már megtetted a legnagyobb hülyeséget!"- alcímmel.
És én biztos voltam benne hogy ezt még meg fogom szívni.
NAGYON!!!
De nem érdekelt. És épp ebből tudtam hogy jól döntöttem.
Nem szabadott veszni hagyni egy ilyen történetet..
Akármi is lesz a vége..

Megráztam lassan a fejem a szavaira, otthagyva a kezem neki, jóleső borzongás futott végig a testemen a csuklóra kapott csóktól. Hogy nem fog Vinnie örülni neki? Örülhetek, ha nem belezi ki előttem Gabrielt, és akkor még finom voltam és nőies... Leginkább el akartam kerülni azokat a lehetőségeket fejben, hogy végigpörgessem, hányféleképpen csinálhatja ki a főnök Gabe-et.. Megsúgom: kurvasok..

- Sorban állhatunk nála és az öcsédnél is - húztam el a számat a kis fostos említésére.. Nem titkoltam, sosem kedveltem őt. Legszívesebben már régen a homloka közepébe röpítettem volna egy golyót, ha lehetett volna. Régen az állított csak meg, hogy nem voltam gyilkos. Aztán jött Gabe... és hogy most? Nem kedveltem jobban a gyökérarcút.

Mégis inkább mással foglalkozva tettem fel a kérdést, és a beleegyezést követően másztam csak el két tányérért, amikkel aztán a biliárdasztalhoz lépve szedtem két-két szeletet rá, és amikor beszélt, csak odafigyelve rá, de nem végig őt nézve sóhajtottam fel. A következő köröm a mikróhoz vezetett, és az egyik adagot becsúsztattam az üveglapra, el is indítva azt.

- Akkor már ketten vagyunk vakok a témában. Gondolom azzal kezdünk, hogy nem akarjuk megölni egymást - megint egy mosoly, vérszegényen mégis. Ő biztosan nem tudta, mégis hogy kellett belevágni ebbe, de én sem igazán vágtam a dolgot. - A többi meg? Fogalmam sincs.. - vallottam őszintén, ekkor csipogott a mikró, én pedig kicseréltem a két adagot, és a már meleggel Gabe-hez léptem, lepakolva elé a tányért.

- Biztosan olyanok leszünk néha, mint két szerencsétlen balfasz - folytattam nyugodt mosollyal és ekkor csilingelt a szerkezet a következő adaggal, én pedig a meleg kajával ültem le Gabe mellé, kilencven fokot bezárva a székeinkkel.

Kiadós sóhaj hagyja el a tüdőmet. Még egy ellenség. Számít az?? Valami azt súgja kéne, mégsem enged most aggódni emiatt. Amíg a munkát el kell végezni, biztos a sértetlenségem. Nemhiába keresett meg engem vagy nem??
Nevil meg..

- Nevillel ne törődj, őt majd én elintézem. - mondom én. De a tények általában egészen másképpen szólnak, Nevilt nem lehet csak úgy egyszerűen.. "elintézni". Nevilt ütni kell.. hogy jobb belátásra térjen, néhanapján, de sokszor még ez se használ vele, egész egyszerűen.. csak hagyni kell hogy megfőljön a saját levében és az idő.. Az idő sokmindent elrendez. Bíztam benne hogy ezt is elrendezi.

A gyomra megszólal, én meg elmosolygom a helyzetet. Én se vagyok kevésbé éhes, már... Mégis van itt valami sokkal lényegesebb, ha már az igazság pillanata, tudnia kell hogy fogalmam sincs róla hogy fogom elkezdeni. Ezt az egészet..
Mert valahol mégis el kéne kezdeni vagy nem??

- Én soha nem akartalak megölni... - beszélem, már akkor amikor az egésszel végzett. Amikor már itt ül mellettem, előttem a kaja, gőzölög, én mégis csak a szemeit nézem. Még akkor is ha ő egyáltalán nem néz az enyémekbe. - Csakkk.. - és itt a vége. Nincs tovább. Nem tudom tovább. Hogy ha tényleg Toretto embere vajon képes lettem volna golyót repíteni a fejébe?? Ott a Motelnél... Vagy egy kés a szívébe és vége?? Nem tudtam volna megmondani. Most már nem. Akkor és ott.. amikor nem volt más mint egy idegen, és a hirtelen beidegződött érzések.. Igen, akkor megvolt az esélye, hogy csak később gondolkozok, előbb cselekszem. De örülök hogy nem tettem meg... Hogy egyáltalán nem tettem meg... Hogy hagytam hogy előbb beszéljen.
Nem tehettem volna semmit másképp. Soha nem is tettem volna..
Talán akkor sem ha az életem múlott volna rajta.
Vagy talán ki tudja már...

Hinnem kellett volna neki Nevillel kapcsolatban. Mégis valahogy úgy sejtettem, az utolsó meccset az a kis szaros velem fogja megvívni, amiből valamelyikünk kurva vesztesen fog kikerülni. Még akkor is, ha korábban volt egy ígéretem a bátyja felé, hogyha ki is húzza a gyufát, nem fogom kibelezni. Vagy ő engem. Fogalmam sem volt, melyikünk gyűlölte a másikat jobban.

Mégis egy újabb gondolatfoszlány, már mellé ülve, ami megakasztott. A kajáról a szavak elhangzása után felnéztem a szemeibe és egy ideig ott időztem a pillantásommal. Elmondhattam volna neki azt, hogy nekem tényleg megfordult a fejemben, hogy kinyírom, de aztán ahogy megláttam, csak kicsivel később, mint ahogy ezt kigondoltam, már nem tudtam megtenni. Mégis.. abban is biztos voltam, ha vagy neki, vagy Vinnie-nek baja esik a másik miatt, az biztos, hogy pokollá teszem az életüket. A sajátommal együtt.

Aztán a teljes és mély igazság helyett csak egy sóhajtásra futotta, aztán a szemeim visszatértek az asztal lapjára, hogy azt figyeljék. Nem tudtam, hogy erre mégis mit kéne reagálnom. Az elmúlt pár órában annyi minden történt - nem csak köztünk -, hogy leginkább csak egy kádnyi forró vízbe akartam volna beülni. És elkerülni azt, hogy hányjak amiatt, amit tettem. Nem csak öltem, de valakit fel is gyújtottam.. A picsába!

- Biztosan lesz olyan alkalom, amikor a pokolba kívánsz majd - engedtem el egy vérszegény mosolyt, mert ami igaz, az igaz. Régen sem voltam egyszerű eset, de akkor még fiatal voltam, és fülig szerelmes. Inkább csak megvontam a vállaimat, mert nem akartam ezt a ki akar kit megölni dolgot forszírozni. Felkeltem az asztaltól, csak hogy a következő körben egy üveg sört Gabe-nek, egy pohár vizet magamnak, és a ketchup-mustár-majonéz hármast az asztalra pakoljam, amit az követett, hogy egy kezem ujjai közé csippentettem a szelet pizzámat és beleharaptam.

- Nem olyan rossz nem menekülni állandóan. Majd meglátod - jegyeztem meg csak egész halkan a falat lenyelése után, Gabe alakját nézve meg ismét.

Csak az asztalt figyelem. Pedig ő az aki beszél, mégis.
Nem az a kérdés jól döntöttem e, mert valami belső.. kicsi és eldugott részem folyamatosan bólogat ott belül. Sokkal inkább az foglalkoztatott hogy túl fogom e élni a döntésemet.
Talán van rosszabb.. ellenfél is Toretto-nál..

Beleharapva a pizzába inkább elhessegettem az előző gondolatot. Együtt lenni... Ez a szó kavargott helyette benn, és előhúztam néhány régi gondolatot. Néhány foszlányt a múltból.. Az egetverő szeretkezések.. a csinnadratták a bárokban, és azok a percek is, amikor olyan jók voltunk, ketten együtt a bandában. Amikor már David is elhitte, hogy ez az egész.. "kapcsolat" mindegyikünk számára csak jót jelenthet, holott mi nem is gondolkodtunk ilyen komolyan..
Gyerekek voltunk még...

Talán egy mosoly is kiütközik az arcomon rágás közben, de valahogy nem veszem észre, hogy akadályozzam. Rita söre az ami észretérít. Felnézek rá.. egy darabig a szemeibe, és egy köszönő biccentést mellékelve tovább rágom a falatom.

Az ő szavai a következők amik megakasztanak.
Felé nézek... újra rá, nem mintha egy percig is ellenkeznék vele, de..

- Nem féltek.. - kezdek bele nyögvenyelősen, a dolog valahogy nem kívánkozik. Mégis folytatom. - Nem féltek attól hogy az egésznek majd egyszer vége lesz?? - kérdezem. A szám már üres, a szelet még mindig ott a tenyeremben, de helyette rá nézek. - Hogy egyszer majd mindent itt kell hagyjatok amit felépítettetek. - állok meg a szemeiben, mert.. Mert igen. Talán ez a legnagyobb félelmem. Hogy egyszer azt hiszem itt biztonságban vagyok, és az élet a nyakamba borítja az egészet.
Nem bírnám ki újra elveszíteni...

Láttam azt a mosolyt megbújni az arcán. Csak egészen rövid volt, mégis.. jól esett azt látnom. És ha nem is tudtam, mire gondolt, valahogy megnyugtatott. Talán tényleg nem fog már elmenni és tényleg.. megbeszéltük.

De aztán ott volt a kaja az asztalon, és ahogy ő is, én is megkóstoltam a kaját, felrakva a lábaimat a székek keresztlécére is közben, ahogy egy fordulattal minden az asztalra került, amire szükségünk lehetett. Már azt sem tudtam, hogy csak simán eszi-e a pizzát, vagy az évek alatt Nevil valami nagy szart kavart és már a régi szokásai is elvesztek vagy megváltoztak.

Mégis ebből az egész Nevil baromságból Gabe felvetése rántott ki, amit az követett, hogy az újra felkapott szeletet visszaengedtem a tányérra és csak úgy szórakozottan a tészta szélét kezdtem el simogatni ujjbeggyel. Az volt a kedvenc részem. Ami kissé megégett és roppant a fogaim alatt. Mégis a gondolataim már akörül forogtak, amit kérdezett, amit mondott, és nem is kellett túlságosan gondolkodnom.

- Nem igazán szoktunk beszélgetni a félelmeinkről. Általában csak a baszd megolás marad, az ivás, neki a szivar, nekem a cigi, és az, hogy ringbe megyünk. Sosem szavakkal oldjuk meg azt, ha valamitől tartunk. Kettőnk közt sosem - merültem el a saját szavaimban, és így kimondva... Bassza meg, tényleg így volt! És volt ott még valami. A rohadt életbe!

- Már azt sem tudom, hogy valaha is kimondtam-e azt hangosan, és neki, hogy mennyire szeretem, és mennyire hálás vagyok neki azért, hogy elvisel, és segít, eltakarítani a mocskot utánam és amiatt, hogy életben tartott azok után, ami volt. Bátyámmá lett  - a szemeim valahol útközben már nem Gabe tekintetében időztek, leginkább csak az asztal lapját figyeltem.. nem tudatosan és nem is megfigyelve azt. Csak néztem.. de nem láttam. És ha már megindult, akkor hagytam, hadd ömöljön. Minden, ami bennem volt ezzel az egész témával kapcsolatban.

- Salt Lake City megváltoztatott. Kurva nehéz volt megszoknom az új nevet, az új ént és valahol az egész félrecsúszott. Eddie.. akkor megadta, amire szükségem volt, hogy felejtsek. Nem kértem gyöngédséget akkor. A szexben.. - vallottam be, és mintha egy cspot nyitottam volna meg magamban, már nem tartottam ott semmit. - Igénnyé vált az egész, hogy a feszültség kijöjjön belőlem. És ha élveztem is, de rohadtul, akkor sem olyan volt, mint veled - ekkor ránéztem Gabe-re, de csak futólag, mert valami olyat tudott meg most, amiről még Vinnie-nek sem volt fogalma. Hogy agresszió kell nekem. Hogy már csak úgy tudtam élvezni, ha teljesen letaroltak.

Felsóhajtottam. Nem mintha ez ne lett volna elég Gabe-nek, de még volt valami, ami.. ami fontos volt. Megint felkeltem, anélkül, hogy bármit is mondtam volna, és csak pár másodpercre, de eltűntem a fürdőben, hogy aztán egy kis narancssárga, fehér tetejű gyógyszeres dobozkával menjek vissza, amit ugyanakkor raktam le az asztalra, mint ahogy a seggemet a székre.

- Morfin - mutattam be a fehér bogyókat Gabe-nek. - Ha már a szex sem segít, akkor ez igen - És talán nem adtam tényleges választ arra, hogy mi lesz akkor, ha mennünk kell. De talán másra adtam választ. Aztán mégis.. megint én voltam.

- Nem az a lényeg, hogy hol vagyunk. Hanem az, hogy mellettem van. Nekem. Hogy neki? Baszottul fontos az, amit felépített. De talán előbb hagyná ott az üzletet, az itteni életet, mint engem. Bízom és hiszek benne - ja. Asszem, mindenre választ adtam. Még arra is, amire nem kellett volna.

És beszélni kezd...
Nem konkrétan a kérdésre, mégis jó hallgatni. Jó hallani a hangját, azt ahogy megnyílik nekem, ahogy újra.. ugyanaz a régi Rita volt, aki leül velem szemben és beszél az érzéseiről. Akármik is voltak azok az érzések..

Egy cseppnyi mosoly most is kiülhet az arcomon, de elfelejtem korrigálni. Talán eszembe se jutna, még akkor se ha valóban tudnék róla, ha készakarva csinálom, de így se jobb az esély...
Ahogy folytatja és előjönnek a régi évek, valahol annak a bizonyos "Eddie"-nek az említésénél huny ki az egész. Nem mert féltékeny lennék, vagy mert zavarna az egészben, egész egyszerűen nem érzem helyénvalónak.
Magától köszörül a torkom, és a további szöveg... A szex...
Rita soha nem volt átlagos a szexben, de ami azután következik valahogy mégis meglep. Nem elutasít... de meglep.

Csak azt a fehér tetejű sárga dobozt figyelem. Nem kellett beszélnie, számtalanszor láttam már ilyet, nem a magam kezében, nem is Nevilnél, de én is mozogtam ezernyi körben, nem maradtak rejtve az efféle dolgok.
Már talán épp szólalnék meg.. bár azt hogy mit is mondhatnék, nemigen tervezem, amikor úgy tűnik a rövid szünet után van még. Ezért az egészet inkább visszanyelem.

Újra beszél... egybehangzóan.. és aztán megértek mindent.
Most én vagyok az aki nem szólalok meg. Csak magam elé nézek.
Csak ekkor értem talán meg igazán, mi is az amit Nevil jelent nekem. Kapcsolatot.. A külvilággal. Megosztást... a terhekben, és egységet. Valami olyan egységet, amit senki mástól nem kaphatok meg.
Vagy legalábbis nem tehettem, eddig...

Rövid szünet tűnik el, mielőtt újra a szemeibe nézek. Tisztán és mélyen.. nyíltan. Nyitottan.. És azzal az elhatározott tudattal, hogy elismerem.

- Örülök annak hogy veled maradt! - tartom a szemeiben, az enyémeket egy percig sem mozdítom onnan - Amikor én nem tettem. - és az a csekély bólintás. Beismerés?? Talán. Talán valami egészen más ami elnyomta a lényeget, de ami a biztos, ezen már nem változtathattam. - Hálás leszek neki.. - csúszik fel a hozzá közelebb eső kezem az asztal szélére, és valahogy keresve kutatja az övét. - Egy életre. - még mindig csak nézek a szemeibe, és a kezei vagy kisegítettek vagy nem, de ha így volt, a tenyerét lassan a tenyerembe veszem és teljes gyengédségemmel szorítom meg. Akarom hogy tudja hogy már én is itt vagyok..
Már...
És nem akarom elengedni többet.
És azt hiszem ez bizonyíték..
Nekem..

Még Vinnie sem tudott mindent rólam. A tényleges érzéseim. Azok a gyengeségek, amiket néha még magam előtt is rejtve hagytam, most úgy éreztem, hogy a felületét feszegettem. Mert volt kinek. És volt miért.

Lehet, hogy csak a főnök előtt az ezernyi ismérv mellett így akartam láthatatlan maradni, rejtve előle. Mégis tudtam, hogy ismert. Minden porcikámat, minden gondolatomba belelátott Vinnie, és mégis.. talán évek óta most először volt értelme annak, hogy beszéltem. Magamról. És róla.

Talán többet is, mint kellett volna.

Amikor végleg befejeztem mindent, csak vártam. Valamire. Elutasítás? Hogy elküldjön a picsába, amiért csak egy kibaszott függő voltam? Nem, nem voltam. Próbáltam magam ezzel nyugtatni, hiszen nem kellett az anyag mindig. Mégis egy új lappal indultunk, és elbasztam volna mindent nála?

Frusztrálttá tett a csendje, és még akkor sem vettem levegőt, amikor megszólalt. Csak pár szó, mégis a szemeiről elvezettem a tekintetem, ahogy a múltat ismét felemlegette Gabe önmagával kapcsolatban. Nem volt ott velem. De Vincent igen. Mégis, akkor néztem fel rá ismét, hogy beszélni kezdett, és a mozdulatára csak a kezét figyeltem az asztalszélen. Majd a szemeit ismét. Végül a kezét, és nem kellett több, érte nyúlva fogtam csak meg, és ahogy megszorította a kezem.. Talán nem fog itt hagyni a picsába! Jutott el az agyamig mindez.

Hagytam. Ott a kezében a kezemet, egészen halkan megköszörülve a torkomat.

- Ebben az esetben ne kérdezősködj, miket kellett miattam megcsinálnia - sóhajtottam fel panaszosan, de a szám sarka mosolyba fordult. Megkönnyebbülve néztem Sadik szemeit velem szemben. És az biztos, hogy Vinnie soha a büdös életben nem beszélne rólam Gabe-nek így. Különben is rengeteg fejfájást okoztam a főnöknek, és elég sok balhénk volt, amit le kellett nyelnie. És ha egyszer kijön minden... Hát sajnáltam azt, akire ráborítja minden szaromat egyszer majd.
Mindenféle meggondolást nélkülözve emeltem fel a kezem az övével együtt, hogy az ujjaimra fonódott ujjaira simítsam a számat pár másodpercre, majd aztán visszaengedtem az asztal lapjára. A másik kezemmel felkaptam a fiolát, gyorsan körbenéztem, és aztán a padlón elgurítottam.. valamerre az egyik sarok felé. Nem igazán izgatott, merre és hol köt ki. Egyrészt úgyis megtalálom, ha kell, másrészt volt lóvém, ha mégsem.

- Nem vagy rám mérges ezek miatt, amiket csinálok vagy csináltam? - kérdeztem tőle valahogy spontán. Hogy érdekelt-e? Igen. És kurvára nem volt helyes, hogy egyből ezzel kezdtem. Felnőtt nő voltam, azt tettem, amit akartam! Egészen addig, ameddig egyedül voltam és csak magamra kellett gondolnom. Vajon azok, akik valakivel együtt vannak, egyből kompromisszumra akarnak jutni? A gondolatra inkább megmozdultam a széken. Majd még egyszer.

- Mind tettünk olyan dolgokat amikre nem szívesen emlékezünk. - engedem aztán el, csak finoman és óvatosan hátrálva meg, csak amíg a lényegi kérdésekre figyelek, csak mert...
Csakmert.
De még magam se tudom igazán melyik kérdésére is volt ez a válaszom.

Rövid a szünet, talán még egy kóbor sóhaj is csúszik bele, csak amíg gondolkodom, hogyan is folytatom.

- Rita, újra meg kell ismerjelek. - sikerül aztán idővel a szemeibe - A múlt elmúlt, nyissunk tiszta lapot. Mindkettőnknek. - egy óvatos bólintás, talán egy félszeg mosoly, egy kérlelés? Talán. Talán csak egy egyszerű egyesség, egy alku.. egy megállapodás, vagy nevezzék ezt akárminek is üzleti körökben, mert a múlt a tényállás, de a jövő még ezernyi kérdést tartogat. És a jelen az egyetlen formálható pillanat.
Szerettem volna annak élni!

Lényegtelen válaszolnom rá. Úgyis tudtuk mindketten, hogy mennyire is igaza van. Rohadtul!

Aztán mégis csak kicsúszott egy olyan kérdés, aminek nem kellett volna a részemről. Mert ugyan mit változtatna meg a válasza? Nagyon sok mindent - jutottam el a következtetéssel ide, és a szabad kezemmel csak úgy nemtörődöm módon túrtam bele a hajamba, elakadva a gumiban is, amit aztán kihúztam a hajamból, így a vállaimra, a hátamra terült el az enyhén hullámosan az.

- Mindenképp - egyeztem bele megint a szavaiba, kószán megsimítva a kezét, ha még mindig nem vonta el az enyémtől. Volt mit bepótolnunk. Nem csak szex terén, ami működni is fog, mert tette is nem olyan rég, hanem minden mást be kellett hoznunk. Már ha egyáltalán ténylegesen nem hagyjuk félbe az újra legyen minden szuper akciónkat.

- Azért - kezdtem bele, el is vonva a kezem az érintéséből, de nem amiatt, mert ne lett volna jó, csak szimplán jobb volt úgy kajálni, hogy tudtam, ha kell, mindkét kezemet használhatom a pizzához, ezért is fogtam meg megint a szeletemet. És különben is nem akartam nyáladzani, mint a buldogok. Régen sem tettük. Már ha jól emlékszem. És folytattam:

- ... nehogy azt hidd, hogy az az egy elég lesz nekem belőled ma, ott, a biliárdasztalon - fordult vigyorba a szám, mielőtt beleharaptam volna a pizzámba, és ha jobban belegondoltam, akkor most nehezemre esett volna neki viszlátot mondani. Addig, ameddig Vinnie bele nem tolja a képét az.. ügyünkbe.

Ígéret lett volna? Nem. Csak ismertem már magam annyira, hogy tudjam, mit akartam, hogy mi kellett és hogy mire volt szükségem.
Egyébként sem voltam az, akivel ne lehetett volna dumálni. Néha a nyomorékok a bárpult előtt jók voltak valamire.. megtanítottak beszélni, és hogy olyasmiket is kimondjak, amit soha az előtt nem akartam.

Gabe-bel minden más, persze, de legalább itt azt mondhatok, amit akarok.

- Még mindig olyan szarul főzök, mint régen - köhintettem a falat lenyelése után, ami persze nem volt teljesen igaz, mert Dave megtanított ezt-azt, de minimum a pálcika fogását, ha kínait ettünk. Hiányoztak azok az évek. Azóta azért fejlődtem, nem is kicsit. - Mondjuk talán senki nem halna bele - még egy falat a pizzából. És igen.. Valamire Eddie is jó volt. Ő szeretett a konyhában dögleni, és ezt velem is megosztotta.

Meglep a hirtelen jött szövege. Vagyis... Nem is igazán kéne hogy meglepjen, hisz Rita mindig is vérmes nő volt, nem elégedett meg a középszerűvel, és ha valami jó volt, sose volt elég belőle, nem ismerte a mértéket, és ezt is nagyon szerettem benne.
Egykor.
Most mégis mosolyra rántja az arcomat, talán csak az emlékezés, talán az hogy felemlegette, végülis.. nem vagyok én semmi jónak az elrontója..

- Csak kérned kell..! - emelkedik meg kihívóan a fél szemöldököm, az az előbbi szórakozott mosoly még mindig ott bujkál a szám szélében, de végletesen komolyan gondolom. És tudja ezt ő nagyon jól.

Az újabb szöveg.. mégis mintha valahol a semmiből jött volna, de.. ahogy én is lassan evésbe kezdek, bár nem mondom, hogy nem korbácsolta föl az ösztöneimet, deeee.... van még mit egymásnak mondani. Ezek szerint...

- Én meg még mindig nem tudok feltörni egy kurva zárat. - mosolygom - Akárhogy is próbálkozom. - hogy viccnek szántam e?? Ez az én sötét foltom az életemben. Pedig mennyiszer tanított már rá! - Egyszerűen képtelen vagyok.. - húzom félre a fejemet és hogy a dolog szégyennel tölt e el??
Nnnnnnnnnemezealegjobbszórá.
De azért büszke nem vagyok!

Csak egy biccentés és vele együtt egy mosoly volt a válaszom. Úgyis tudtuk mindketten, hogy nem fogom kérni. Egyszerűen csak.. úgy fogom alakítani a dolgokat, hogy képtelen legyen ellenállni. Ahogy én sem fogok tudni neki nemet mondani, ha éppen ő kezdeményezne. Mert fog. Legalábbis régen tette. Tettem akkoriban erről.

Rengetegszer játszottam vele, húztam az agyát, még akkor is, amikor Dave nem tudott rólunk, és hirtelen a bátyám előtt volt kedvem úgy tenni, mint aki éppen másért ácsingózik, holott.. kurvára szar volt visszafogni magam.

Máig emlékszem, ahogy David ránk tört. Pontosabban előtte ajtót nyitottam, kócos, kusza hajjal, épp, hogy csak magamra kapott lepedővel, ami a pucér testemet takarta a bátyám előtt, de akkor nem magam miatt aggódtam.
Gabe még új volt. Aránylag, és nem akartam, hogy beszopja azt, hogy sokadjára is a szex volt a vége annak, hogy kettesben maradtunk. Imádtam azt, ahogy rám nézett. Ahogy a keze végigtapogatott.

És most? Kirázott a hideg a hőségben, és hogy már csak erre gondoltam, a szám enyhén kiszáradva kapott rá az újabb pizza falatra, mielőtt túlságosan is belemerültem volna abba, hogy újra megkívánjam. Azzal sosem volt gondom, csak rá kellett néznem.

A szavaira a szemeibe néztem, és még a rágást is félbehagytam, gyorsan lenyelve a nagyobb falatot. Hirtelen nevettem fel, nem őt kiröhögve, csak.. tényleg rohadt sokszor, sok percet arra áldoztam, hogy menjen neki, és erre tessék. Kurva szar tanár lehettem. Vagy csak másra figyelt akkor is... ( )

- Mert te mindig is inkább a fegyverrel mászkáló fickó voltál, aki bevédte mások és a saját seggét is. Nincs ezzel semmi gond - nyugtattam meg, de aztán.. nem hagyott nyugodni valami. Valami kis gonoszság, amit megérdemelt.

- De azért ez elég cink, ne is haragudj - szűkítettem össze a szemeimet megfeddve őt, és valami.. igen, valami körvonalazódott bennem. Egy terv, egészen halvány csak.

- Az elmúlt nyolc évben folyamatos ajtó és ablaktörésekkel jutottál be oda, ahova kellett? Vagy mit sikerült összehoznod? - döntöttem oldalra a fejemet kíváncsian nézve Sadik-ot. Tuti, hogy annak a kis szaros Nevilnek volt olyan ujja, hogy mindent megoldott. Csak épp agyatlan hülye kölyök volt. Még mindig az. Leginkább csak hülye.