Benjamin Stanton-Harris

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: kitartó; fantáziadús az ágyban; kitűnő szerető; őszinte; ravasz

◆ negatív tulajdonságok: makacs; olykor gonosz; sértő; durva; szókimondó

◆ egyebek: árvaházban nevelkedtem, semmit nem tudok az igazi szüleimről és soha nem kerültem nevelőszülőkhöz sem

Történet vagy szerepjátékos példa

2013. március 15.
-Meséljem kérem arról a bizonyos napról Mr Harris. Tudom nehéz, de muszáj ahhoz, hogy tovább léphessünk és a kezelés sikeres legyen. Meg kell osztania valakivel, aki nem ítéli el Önt, aki teljes apátiával fordul a kérdés felé. Ossza meg velem ezt az élményt, hogy segíthessek. – Mr Gordon elég jól ismert már ahhoz, hogy hatni tudjon rám és előcsalogassa belőlem azt az énemet, amelyik nem kapcsol azonnal védekező üzemmódba. És talán azért is voltam képes
-Ha akarnám sem tudnék nem emlékezni erre a napra, mert alapjaiban változtatta meg az életemet. Minden embernek van olyan titka, amit nem szívesen tereget ki. Remélem doktor úr, nem ebédelt még, mert amit most mesélni fogok, talán túl… gyomorforgató lesz. – Kezdtem bele nyugodt, lágy hangon, habár felgyorsult szívverésem nem nyugodtságról árulkodott.
1994. december 12.
Vasárnap van. A kedvenc napom. Honnan is tudná, miért? Mert ilyenkor egy teljes napot a könyvtárban tölthetek anélkül, hogy bárki megzavarna. Mr Brant – az igazgató – köpcös, kopaszodó, 50-es évei végén járó fickó, aki rettentő jól bánik a szavakkal és a lehető legérdektelenebb könyvre is percek alatt rábeszél. És sok közös van bennünk… a pénz iránti szenvedély, a szerencsejátékok, az élet habzsolása. Nem vagyok szent, sosem voltam az és belegondolva, sosem leszek az. Olyan életet akarok, amit én építettem fel, amiben enyém a hatalom, de az sem rettentene el, ha az egész ország ismerné a nevem és a hatalmam. Gyermeki álmok egy 10 évestől, aki az árvaház falain kívül csak nevelői engedéllyel tartózkodhat, akit sosem vittek el a „fehér szobába”, amikor reménnyel teli házaspárok látogattak a lelencekhez. Mégis, ahogy a könyv fölé görnyedtem, kócos, bronzos barna fürtjeim a szemembe lógtak, elhittem, hogy egyszer majd sokra vihetem. Én is lehetek valaki, nem csak Benjamin Harris – aki nevét Alfred Harris után kapta – a gyerek, akit anyja holteste mellett találtak meg, aki az utolsókat rúgta ezen a mocskos világon.
Mr Brant a külvilágnak hóbortos fickónak tűnhetett. Ruhái kisebbek voltak valódi méreténél, hajára gondosan ügyelt és érdekes tárgyak díszítették az irodáját. Keringett róla pletyka, hogy a gyerekek, akik rossz fát tettek a tűzre, megismerkedtek az igazgató sötét énjével. De ez csak szóbeszéd, semmi alapja, mert eddig senki sem beszélt róla és ha véletlenül kérdeztem is, lesütötték szeműket és tovább sétáltak. Azonban álmomban sem gondoltam, hogy ennek a végtelen történetnek egyszer én is résztvevője leszek, sőt, a főszereplője.
Mr Brant körül érzékelhető feszültség terjengett, mint a hal bűze és az ő lelki állapota idővel rám is átragadt. Idegesen rendezgette a könyveket a polcon, hangosan szitkozódott és ügyet sem vetett rám, pedig a ház legfontosabb szabálya, hogy kerüljük a tisztességtelen szavakat. Kezeimet a fülemre tapasztva bújtam tovább a kalandregényt, amit magamtól biztos nem olvastam volna el, de mivel felnézek az igazgatóra, elfogadtam az ajánlatát. Csakhogy idővel rájöttem, a könyv nem igazán nekem szól, mármint, nem az én korosztályomra. Hacsak nem vagyok arra kíváncsi, hogyan elégítette ki Mr Montgomery a cselédlányt a pajtában, miközben felesége mindenórás volt. Persze akkor még nem fogtam fel igazán miről szól, visszagondolva azonban az a könyv volt az, ami értelmet adott ennek az átkozott napnak és amely könyvet a páncélszekrényemben őrzök immár 10 esztendeje.
Mr Brant hosszas pocskondiázás és csapkodás után észrevett a sarokban és otthagyva minden munkáját, mellém telepedett, hogy megkérdezzen pár számára hasznos információt. Jó és szófogadó gyerek lévén – és olyan gyerek lévén, aki felnéz megmentőjére – válaszoltam minden kérdésre, mígnem a keze a combomra nem simult és szemében az addig barátságos íriszek át nem alakultak valami egészen mássá. Most már tudom, milyen volt a tekintete, mert az én szemem is elsötétül, amikor átalakulok egy olyan emberré, mely személyiségem egy rejtett dobozában lakik, elzárva, lakat alatt.
Az öreg bűzlött az olcsó brandy és cigaretta keverékétől, amitől felfordult a gyomrom. Pillanatokkal később már nem a könyv volt az, amire igazán kíváncsi volt. Sokkal inkább az én testem vonzotta. Hosszú, művészi ujjai bekúsztak nadrágom feszes dereka alá, érintése olyan volt, mint a ráspoly, mely alátámasztja azon szokását, hogy maga aprítja a fát az árvaháznak. Ajkai szétnyíltak, szájából előbukkant mérges kígyó módjára tekergő nyelve és tehetetlen voltam. Képtelen voltam mozdulni, mert keze a tarkómra tapadt, olyan erővel szorította a nyakam, hogy attól féltem megfojt. Az a kis levegő, ami még a tüdőmben volt, olyan gyorsan préselődött ki, hogy alig tudtam helyette friss oxigént szívni. Ő csak fogdosott, mint az utazó, aki évekkel ezelőtt látta utoljára kedvesét, miközben széttépte rajtam az egyetlen olyan nadrágomat, amit ünnepnapokkor szoktam felvenni. A gombok elpattogtak a padlón, ujjai hajamba markoltak, szemeimet könny áztatta, hangja öblös volt, hörgése, amit az én érintésem váltott ki belőle, örökre az agyamba égett.
-Undorító…dolgok történek utána Mr Gordon, olyan dolgok, amik megváltoztattak engem. Valóban tudni akarja az okát, miért kötözök ki nőket és élvezem, ahogy a szemükben megjelenik a félelem? Mert Mr Brant, a nagy szívéről - és nem mellesleg hatalmas farkáról – méltán híres las vegas-i árvaház igazgatója velem is ugyan ezt tette. – Nem is tudom, mi izgatott fel jobban. Az, hogy valakinek elmondtam egy darabot az életemből, amit talán nem kellett volna vagy az, hogy végre haza mehessek és azt tegyek az otthonomban azzal a nővel – aki önként csatlakozott hozzám a múlt éjszakai fogadáson - , akit napok óta kívántam.
10 éves koromban Mr Brant a lehető legkisebb ember lett a szememben egyetlen perc alatt. Most azonban, felnőtt, érett gondolkodással arra jöttem rá, hogy valami már akkor is hiányzott az életemből. Az izgalom, a hatalom és a birtoklási vágy, aminek elnyerését annak a kéjenc, brandy szagú öregembernek köszönhetek.
-Rendben Mr Harris, köszönöm, hogy ilyen nyílt volt velem és elmesélte ezt a szomorú történetet. Már teljes mértékben úgy érzem, hogy heti egy alkalommal várom vissza ide, az irodámba. Jobb lesz Önnek is, ha beszélhet „arról” a szokásáról. – Csukta össze bőrkötésű jegyzettömbjét és elégedett mosollyal nyugtázta, hogy megtörte kemény külsőm egy darabját, mely elvezeti a leggyengébb pontomhoz… a lelkemhez. Amit eladtam az ördögnek 1994. december 12-én.