Havonta egyszer összeülök a szülőkkel egy ebéd erejéig, had örüljenek nekem.
- Fiam, mikor állapodsz már meg végre valaki mellett? Zendül fel a kérdés anyám szájából rögtön a harmadik falat után.
Apám lassan csóválni kezdi fejét, majd bambán pislog felém, közben a villával az ételét piszkálgatja.
A válasz gondolom egyértelmű...
Csend.

---

  Vajon két orvos szülő minek szánja gyermekét?
Hát persze, hogy dokinak! Mindent megtettek annak érdekében, hogy húgommal együtt remek dokifajzatok legyünk. És mire volt jó a sok erőlködés? A húgom elment az országból, én pedig egy bárban ügyködöm.
  Ugyanolyan jelmezes melóm van, mint nekik. Ők köpenyt hordanak, én kötényt. Nem tudom melyik a rosszabb egyébként.

---

[You must be registered and logged in to see this link.]

  Minden áldott reggel ugyanaz a menetrend. Elkészülődöm úgy másfél órában, majd indulok is a munkába. Persze csak úgy lépek be a bár ajtaján, hogy előtte az ablakban még megtekintettem magamat. Miután megtörténik a hajigazítás máris munkába állok, miközben néha bamba, még fel nem ébredt ember pislog az asztaloknál. Van, aki az az újságja felett teszi, van aki szimplán csak üldögél egy csészével az asztalán.
  Lungo, Latte, Mochachino, Americano, Espresso, Macchiato, Mocha...és még sorolhatnám naphosszat, mivel tudnék neked előrukkolni. Sőt! Néha-néha szeretek kémikust játszani. Összeborogatok mindent mindennel. Aztán a végén vagy valami finom jön össze, vagy egy hasmenés valakinek. Túl lehet élni...
  Teljesítem én bármiféle kívánságod, ami kávéval kapcsolatos.
Ha kell leborítalak vele, ha te kiborítasz engem. Azt nevezem igazi reggeli felfrissülésnek...rögtön felpattansz a székből, mikor megérzed a forróságot a tested valamely részén. Nem sok embert öntött így a meleg, mi?
Sőt, hogy fokozzuk az élvezeteket, gondolkodom azon, hogy mivel kéne még előrukkolni. Újítani kellene.
Azok számára kéne valami szuper, akiken még három vödörnyi kávé se segítene...

  Hogy honnan jött a kávéőrületem? - Hmmm, nagyon nagy oka nincsen.
Otthon mindig úgy indították a szülők a napot, hogy egy nagy csésze kávét ittak. Persze nem tudták tűzforrón elkortyolgatni, ezért ott gőzölögtek a kávét. Annak illata csak úgy vonzza az ember orrát.
Imádtam, és a mai napig is imádom az ízét, ám sokkal inkább az illatát. Nem telik el úgy nap, hogy két vendég közt ne kezdjek el én is szürcsölni egy csésze kávét.
Baristának lenni mondhatni szórakozás, mintsem komoly munka. Az utóbbi egy-két évben pedig egyre inkább belekezdtem abba, hogy kiélem kreativitásom kávédíszítés útján. Leginkább kirsz-krasznak tűnnek ezek a dekorációk, ám valahogy mégis gyönyörűek tudnak lenni. Nem hiába, én csinálom...
Ám némely törzskisasszonyt megszoktam lepni egy-egy különlegességgel. Valaki a saját nevét kapja meg kávéján egy kisebb virággal a szélén, valaki valami szívszerűséget kap. Ennyi telik tőlem, igen.

  Egy nap elhatároztam, hogy mikor közeleg az esti váltás, elkezdek megpróbálni a kávé habjára egy baglyot varázsolni. Akkor vendégek már úgyse igazán jönnek be kávézni, így hát miért ne?!
  S nemrégiben eljött az én időm!
Gondolatban megterveztem már a dolgot, kivitelezni pedig nem volt egyszerű. Olyannyira koncentráltam, hogy szerintem a nyelvem is kidugtam egy pindurit. Mikor az utolsó vonásokat igyekeztem rajzolgatni a dekortollal, az egyik drága jó munkatársnőm odaosont mögém, majd két mutatóujjával megbökve oldalam - pont a bordáim alján persze, hogy kicsit se legyen kellemes - ijedten ugrok meg kicsit előre, beverve fejem a kávégépbe, s a díszítőtollat beledobva a kávéba.
A bagoly elúszott...akármilyen hülyén hangzik is ez.
  A fél életem rá mertem volna tenni, hogy ez az őrült Corina követte el ezt a merényletet ellenem. Nem bír magával az a kelekótya!
  Vissza fogja kapni még egyszer. Ebben egészen biztos vagyok...

---

  Jövőbeli kilátásaim egyelőre semmilyenek. Nincsenek nagy terveim.
Egyszer talán egy nővel állítok be anyámékhoz. Egyszer. Talán.
Nem rohangálok én senki után, az biztos. Amúgy is azt mondják az okosok, hogy abba a bizonyos valakibe az emberek csak úgy véletlen botlanak bele.
Nem kell nekem mindenáron valaki, bár nem tagadom, hogy néha jól esne valakihez hozzábújni egy-egy fárasztó nap után.
De én várok...