Egyik nap még a család szerető melegét élveztem, majd jött a csapás. A családom elveszett, több mint ötven érző ember. Akikkel nap, mint nap találkoztam. Ők már nincsenek, én pedig egy vonat ablaktalan vagonjában találtam magamat. Tudtam, hogy milyen sors vár majd rám. Mindenki hallotta Mexikóban a pletykákat; aki nem tud fizetni annak elviszik a lányaikat. Én pedig nem tudtam mit csinálni. Először próbáltam ellenkezni, ütöttem, csapkodottam, de a számtalan verés meghunyászkodásra késztettet.
Mikor aznap odadobtak elém egy mosdókesztyűt, tudtam már, mi fog következni. A koszos kesztyűvel áttöröltem az arcomat. Nem viseltem semmi mást csak egy fehér fehérneműszettet. Már annyi alkalommal kellett kisétálnom a fénybe szinte meztelenül, hogy már fel sem fogta. Nem érdekelt, próbáltam a lelke legmélyebb zugába elrejteni. De szívem mélyén ott dübörgött a gondolat, hogy ez mennyire megalázó. Ellene viszont nem sokat tudtam tenni, talán a félénkségem miatt, talán a belém fecskendezett hatalmas adag nyugtatók miatt. Megfogtak és beletuszkoltak egy jelzetlen autóba. Nem bírtam semmit sem tenni ellenük.
Az út hosszú volt, és fáztam. Dideregve fontam magam köré a karjaimat. Fogalmam sem volt, hova visznek. Egy borzalmasan hosszú kocsikázás után végre megálltunk valahol. Az egyik marcona katona kilökött az autóból, le a földre. Nyöszörögve feltápászkodtam, majd egyből be is csapódott az autó ajtaja. Gázt adott a sofőr, engem pedig ott hagyott.
Első tisztább gondolatom, megmenekültem!
Erőtlenül teszek egy bizonytalan lépést, de rögtön visszalépek a falhoz. Nem tudom, mit fogok csinálni. Egyedül vagyok, nem hiszem el, hogy magamra hagytak. Ez hihetetlen... Furcsa, nagyon furcsa. Ekkor meglátok egy árnyat a távolban.
- Ne!- kiáltok fel hangtalanul.