Soha nem értettem miért puffognak a lányok az esti/éjjeli ügyelet miatt. Napközben a javuló csöppségek izegnek-mozognak, próbálnak szabadulni az ágy fogságából. Éjjel csupán egy-két felsírás zavarja meg a nyugalmunkat, nem pedig a hajnalban játszani akarók zsibongása. A sürgős esetek is ritkábbak, hiszen jó eséllyel a lurkók éjjel alszanak. Szóval míg mások átoknak nevezik az éjszakába nyúló munkát, én néha áldásnak. Kivéve akkor, mikor a hárpiák császárnőjével kell dolgoznom.

Míg felmegyek lifttel a hatodikra, három miatyánkat duruzsolok el magamban, nehogy Tara is a nővérpultnál csacsogjon. A lift megáll, csengés jelzi az ajtó nyílását, én pedig a megszokott lassú tempómban indulok kolléganőim felé. A házsártos Dana a tőle megszokott módon unottan mered a monitorra, ahol talán az órát szuggerálja, mintsem egy új beteg bejelentkezését várja.
Csak legyintek, majd a kiskonyhában kötök ki, ahol beindítom a kávéfőzőt, majd utam az öltözőbe vezet. Táskám behajítom Savi szekrényébe, ugyanis valaki kulcsra zárta az enyémet. Tara újabb mocskos játéka ez, miszerint szerezzem meg valahogy a kulcsot tőle, hogy aztán egy újabb fehérneműjét találjam meg benne, egy aprócska, csókkal megpecsételt levél kíséretében.
Még tetszene is mindez, ha nem gyűlölném teljes szívemből Őt. Alig várom azt a pillanatot, hogy más főorvost válasszanak meg.  Örömkönnyeket fogok hullajtani, az egyszer biztos!
- Franklin, öltözz! - kiált Dana az ő harsány hangján, és ebben a pillanatban kapcsolódik ki a kávéfőző is.
Mennem kell, mert Miss Puffogi nem akarja megemelni a fenekét a jó cél érdekében.

A gyerekek nagy része megrémül mikor fehér köpenyest lát, éppen ezért alkalmazunk mi mesefigurásat. Az enyémen beazonosíthatatlan mackók űznek különféle sportokat, ennek ellenére nagy sikert szokott aratni a gyerekeknél. A kávé megvár, az újonnan érkező páciensünk nem. Ahogy átlépem az öltöző küszöbét, Dana a vizsgálószoba felé mutat.
- Szép estét! - köszöntöm az anyukát, majd jobb kezem nyújtom felé.
- Franklin...aki nem bácsi. - már-már védjegyemmé vált ezafajta bemutatkozás. Amint megtörtént a kézfogás, máris a csöppséggel próbálok meg barátkozni, miközben hallgatom mi is a probléma. Megcsiklandozom Maddie kis pocakját, amire egy tündéri mosoly a reakció. A láz szó hallatára máris homlokához nyúlok, ami valóban tűzforró. A zsebembe nyúlva előszedem a hőmérő szalagot, majd a pici homlokára simítom. Ugyan elavult mérési módszer ez, de vészhelyzetekre van nálam, mert körülbelül megmondja a láz közelítő értékét.
- Üti a harmincnyolcat, de mindjárt meglátjuk pontosan... - fordulok a polcok felé, hogy elővegyem a digitális lázmérőt, mire Maddie hirtelen sírásba kezd. A levegőbe szimatolva máris kiderül a hangos rívás egyik(?) okozója. Elsütném azt a rémes viccem, hogy ,,valaki bizony túlságosan fél” - de legutóbb az egyik dühös szülő tenyere csattant arcomon.
- Nyugodjon meg, Miss Wilkinson...ez még vélhetően a pelusprobléma miatt van. - mondom magam elé megnyugtatóan, miközben az egyik szekrényben kezdek el matatni popsikenőcs és a lázmérő után. Amint megvannak azok, visszafordulok a lányokhoz és egy mosollyal az arcomon nyújtom át a kencét a nőnek, míg a hőmérőt az ágy végéhez teszem.
- A csomagot nyugodtan dobja a sarokban levő kukába. Én pedig mindjárt visszajövök, felkeltem az orvosunkat...mert én csak ápoló vagyok itt. Addig megkérném, hogy ne öltöztesse majd vissza a picurt. - közlöm mindezt továbbra is széles mosollyal az arcomon, majd kilépek a szobából - ezzel is időt adva Neki arra, hogy elcsitítsa Maddie-t.

Hanogsan kezdek el dörömbölni a főorvosi szoba ajtaján. Minden szeretetem beleadom Tara felébresztésébe, s amint kattan a zár, félkómás feje tekint vissza rám a résnyire nyitott ajtónál.
- Ugye tudod hogy nem így kell ébreszteni Csipkerózsikát? - néz rám hunyorogva, majd egy hatalmas ásítás után kitárja az ajtót - csak tudnám minek.
- Tudom, de nem vagyok a herceged. Van egy lázas, két év körüli babánk, úgyhogy iparkodj. - közlöm vele mire készüljön, majd visszamegyek a kislányhoz.
- Öt-tíz perc, és jönni fog. - lépem át ismét a küszöböt, majd a fülbe dugható digitális lázmérőt bekapcsolva próbálom meg célba venni a kislány fülét, aki ismét sírni kezd.
- Jajjj, édeske...nem kell félned… - simítok végig buksiján, hangszínem körülbelül két oktávnyit változik, mosolyom pedig még mindig töretlen.
Itt, a gyermekosztályon fel kell készülnünk arra, hogy egy gyerkőc bármikor sírhat...így hát mindegyik orvosnál és ápolónál van egy pici plüss, a nadrág övtartójához csatolva. Bevetem Brumm uraságot, aki kicsit nyugtatólag hat a lánykára, én pedig eltudom végezni a körülbelül öt másodpercig tartó műveletet.
- Naaaagyon ügyes voltál. - újabb pocó-csiki, majd végül a kislány anyukája felé fordulok.
- Harmincnyolc kettő. Amíg megérkezik a doktornő, addig kap egy kis álló vizes borogatást. Általában ez hamar csillapítja a lázat, ha nincs valami komolyabb a háttérben. - próbálok mindvégig nyugalommal lenni, hogy érezhesse a nő, hogy nincs nagy baj, a gyerkőc pedig a legjobb kezekben van, illetve lesz.
- Az elmondottakon kívül nem vett olyasmit észre, hogy esetleg nyúlkál a füléhez, nyakához...netalántán sokat rágja a játékait, esetleg a cumit? - érdeklődöm, míg várom a naccsasszony pompás belépőjét, s közben egy nagy lavorba engedek langyos vizet, és előveszek egy puha törölközőt.