Kellemes péntek délután. A város zaját elnyomja a fülembe dugott fülhallgató. Úgy terveztem, hogy a mai szabadnapomat kihasználva csak úgy csellengek a városban. Kényelmes cipőt húztam a farmer rövidnadrágoz, és a mentaszínű pólóhoz, amely nagyon szépen végigköveti az alakomat. Bal kezem mutatóujján kövecskés gyűrű. A jobb csuklómon karkötő. A fülemben húsz oldalú dobókockás fülbevaló, de úgysem látszik a leengedett hajam miatt. Csak félek attól, hogy benő a fülem.  Fogalmam sincsen hány megállót mentem, egy olyan busszal, amellyel még soha nem utaztam, de egyszer csak leszálltam és térképpel a kezemben bejelöltem, hogy merrefelé járok. A környék kezdett egyre „bizarrabb lenni”.  Az emberek átlag életkor lecsökkent olyan húsz-huszonötre, és a legtöbben nagyon divatosan vannak öltözködve. Anélkül, hogy ránéztem volna az  épületre rájöttem: ez egy egyetem. Azt hiszem mindegy, hogy melyik részén lennék a világnak vannak dolgok amik soha nem változnak. A rendőrség körül mindig sok lesz az egyenruhás, az ügyészség környékén pedig az öltönyösök vannak túlnyomó többségben. Az egyetem/főiskola ugyanolyan behatárolható. Messziről kiszúrom a füves arcot – habár Japánban nem igazán voltak ilyenek ugyanis már a fűért is nagyon keményen lép fel az igazságszolgáltatás. Szóval az amerikai filmes sztereotípia segített, meg az a pár hétnyi tapasztalat amelyet itt töltöttem a bűn városában. Éppen kihúzom a telefonom a zsebemből, amikor a jack dugó úgy döntött szakít a telefonommal. Túl sok volt már nekik ez a hosszú kapcsolat, és egyáltalán nem bírták egymást. Teljesen lefagyva nézem ahogyan a telefonom landol a betonon. Három részre szakad, akár egy rossz skizofrén.
- しまった。- káromkodom el magam. Mások engem néznek,  én pedig még mindig csak a telefonomra meredek.  –　何をじろじろ見るよ。
Tudom, költői kérdés volt. Úgy sem értik. Pedig csak azt kérdeztem mi az istent bámulnak rajtam. Biztosan nincsen petrezselyem a fogam között. Felocsúdásom után sikeresen összeszedem a készüléket aminek csodával határos módon nem tört be a képernyője. Beteszem az akkumlátort a helyére visszapasszolom a hátlapot, és rácsúsztatom a színes kis tokot amin cseresznyefavirágok vannak. Próbálom bekapcsolni, de egyáltalán nem megy… Felsóhajtok.  Az egyik bámészkodóra nézek, amitől egy pillanatra megrémül. A következő sokk az, amikor elindulok felé. Lábaim kecsesen egymás elé pakolom, ettől a csípőm lágyan ring miközben járok. Az ilyesmi általában megőrjíti a férfiakat.
Kedvesen érdeklődök, hogy ugyan már, hol találok egy konnektort, vagy valamit, mire a srácok készségesen megmutatják, hogy a közeli gyorsétteremben van Wifi, meg konnektor meg minden.
Bemegyek, előtúrom a táskámból a pénztárcám.
- Szia.. öm… szeretnék egy menüt,  nagy narancslével – a vörös hajú srác pedig rutinosan és gyorsan szolgál ki. Szar belegondolni, hogy még egy ilyen helyre se vettek fel. Bár lehet jobban jártam. Nem lehet túl magas az órabére. Elém teszi az adagot, és rájövök, hogy nem is kívánom annyira. Otthon ettem.  Lehet hogy csak úgy leülhettem volna valamelyik asztalhoz. Japánban nagyon csúnyán néznek az emberre ha ilyesmit csinál. Egy McDonaldsban  nagyjából 60 cm jut egy átlagos méretű embernek. Meglincselnek ha te oda beülsz semmit se csinálni.
Leülök az egyik falnál lévő asztalhoz, előveszem a töltőt, bedugom és várom a csodát. Egy sült krumpli, egy kis nyomkodás. De rájövök, hogy az alapvetően angol szoftverrel nem sok mindenre megyek. Van amit nem is értek… Random nyomkodom, hátha sikerül valamit összehozni.
…
Három órával később nyűgösen baszom le az asztalra a telefont, és én is megfejelem azt. Ilyen peches nem lehetek.

Ahha! Szóval itt sem tolerálják az ücsörgést! Micsoda egy trehány népség. Pedig péntek délután alig van tele a hely.  Gondolom hétvégére sokan hazahúznak, hogy szerezzenek némi kaját otthonról, és ne tejfölös-kiflit egyenek két sör között. Én is gyakran csináltam, hogy elcipeltem otthonról egy halom kaját, és bevágtam a fagyóba. Aztán csak meg kellett melegíteni, ha éhes voltam… Néha pokoli harminc perc volt, mire kiolvadt a gyusuji curry, vagy épp a kimchis nabe.  Nem mintha nem tudnék főzni – apa sose engedett volna el egy ilyen alapvető háztartási tudás nélkül még a szomszéd városba se, de sokkal időhatékonyabb volt.  Hazafelé – feltéve hogy eljutok addig, tuti beugrok egy wallmartba veszek lazacot, és tömök magamba egy kis sushit. Hiányzik a japán konyha… Meg feltéve, ha nem eszem degeszre még három adag sült krumplival. Nem is nagyon kívántam.
- Hoznál hozzá, mégy egy gyömbért is? – kiabáltam a srác után, aki gondolom tudomásul vette, mert amikor visszaért, az üdítő is ott volt.
Kihúztam a pénztárcámból a krumpli meg a többi árát, és dobtam mellé még 5 dolcsit borravalónak, ha már ennyire rendes. Ő letette elém a tálcát, én pedig a kezébe nyomtam a telefonom.  Na most reménykedhetek, hogy nem fog talpra ugrani, és eltűnni vele az éterben.
- Nagy segítség lenne.  Nem nagyon értek hozzá, főleg nem angolul… Ha át tudod állítani japánra, az is hatalmas szívesség lenne…  sajnos leejtettem…
A fülem mögé tűrtem a hajam, hogy lássam, mit is csinál, hátha legközelebb nem három órámba telik megoldani egy efféle rejtélyt.
Ahhoz képest viszont jó: nem tört be a képernyő, és érzékeli rendesen az érintéseket is. Hála istennek hogy rászoktam a tokra. Sokáig utáltam a tokokat, és nem használtam: kit érdekel mennyire dizájnos, és csinos a tok, ha nem fér bele a zsebembe, amikor este elmegyek otthonról?
- Na? Meg lehet csinálni, vagy ne…  öm… reménykedjek? Ez a helyes szó ugye?