Egy nagy szatyorral a kezemben battyogok hazafelé, tele mindenféle élelmiszerrel, meg egyéb háztartási cuccokkal, amik elengedhetetlenek. És igen, ruha egyáltalán nincs benne. Pedig nagyon nagy volt a kísértés, hogy benézzek néhány ruha, és cipőboltba, de ezt sikerült leküzdenem, és most valamilyen szinten örülök is, hogy nem mentem be olyan boltba, ahova nem kell, mert így sem könnyű a csomagom. Ilyet is ritkán hallani azért tőlem, de csodák mindig történnek, nemde? Még szerencse, hogy nincs olyan messze a bolt a lakásunktól.
Mióta kiléptem a boltból már vagy ötvenszer végig mondogattam magamban a bevásárlási listát, hogy biztos mindent megvettem-e, és mindig arra jutottam, hogy igen. De pár percen belül újra elbizonytalanodom, és ismét magamban mondogatom azt a bizonyos listát, néha még - egészen véletlenül persze - hangosabban is, mint kéne. Eközben pedig magam elé bámulok, mintha egy pontot, vagyis mivel sétálok inkább egy csíkot követnék végig, nagyon koncentrálva.
Gondolatmenetemből aztán egy hang zökkent ki, ami konkrétan nem nekem szól, de a hangnem, meg a használt szavak miatt képtelen vagyok nem oda nézni. Egy férfi fekszik a földön, előtte pedig egy kutya. Biztos abban bukott orra, és dühét most szegény kutyuson akarja levezetni. Pedig ő nem tehet róla, egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. Felgyorsítom lépteim, hogy hamarabb odaérjek hozzájuk, majd a kutya mellett leguggolok, miközben megsimogatom.
- Jól van? - kérdezem már a férfitól. - Legközelebb figyeljen oda jobban, ha kérhetném. - Dorgálom meg a férfit jó szokásomhoz híven, mintha csak egy anyuka szólna rá a gyerekére, pedig Ő csak egy tök idegen ember, akit valószínűleg soha többet nem is fogok látni. Talán épp ez a szerencsém. És lehet, hogy most is inkább tovább kellett volna mennem, mint ahogy ahtisaari az emberek nagy százaléka teszi, de ha állatokról is van szó, akkor egyszerűen nem tudok nem közbeszólni.