Kisgyerek korában mentalitását tekintve aligha különbözött a többi korabelitől. Hiszen, mint mindenki másnak, neki is az járt a fejében, hogy miként tehetne keresztbe a bizonyos tanárnak, esetleg hogy érje el, hogy az a szép kis szőke kislány, az igéző kék tekintetével mégis hogyan figyeljen fel rá. És persze a választás mindig is ugyan az volt, hiszen úgy is lehet mondani, hogy a gyerekek fejébe van ívódva a gondolat, hogyha meghúzzák a szépen copfba fogott fürtöcskéket, akkor a lányka majd hanyatt dobja magát a srác lábai előtt. A reakció viszont mindig is eltért a várttól, és sírva ment rohanni a legközelebbi tanító nénihez, hogy Desmi –mert akkoriban még így hívták-, már megint meghúzta a haját, megrángatta a szoknyáját, és társai. De mondja meg bárki, hogy ki az az épeszű, aki nem enyhült meg a nagy, mogyoróbarna szemek láttán, amikor szidásra került volna a sor? Na látják… Már akkoriban is ott lapult benne az a bizonyos csibészség, amit azt hittek, hogy majd idővel bőven ki fog nőni, hiszen minden szülőnek a nagy vágyai közé tartozik, hogy a gyerekük értelmes felnőtt legyen majd a jövőben, és minden mozdulata jövedelmeztető legyen. Ezzel Astrid és Daemon Ackland se voltak másként, mint a négy gyereküket úgy nevelték fel, hogy a tisztességre, és a tettrekészségre tanították őket, hogy mindig két lábbal tudjanak állni a földön, és sose vesszenek el a nagy tömegben. Mert sokan hajlamosak arra, hogy mondván, nincs bennük semmi különleges, elkallódnak, és onnan aligha tudnak már visszakanyarodni a kivilágított ösvényre, ami mellett párhuzamosan haladnak a göröngyös talajon, melyen folytonos hullámvölgyek várnak rájuk. Hányszor lehetett hallani az ő szájából is, hogy ő nem jó semmiben, ő nem fogja ezt folytatni, mert úgyis vannak nála jobbak, akik helyette is tündökölhetnek. Mindig is hajlamos volt arra, hogy egyik pillanatról a másikra eldobja magától azt, amit nagy nehezen megtanult, és küzdött érte. A vér viszont nem válik vízzé, még ha ezt az orbitális nagy hülyeséget meg is tette, akkor is felharcolta magát az élmezőnybe, persze csakis szülői támogatásnak köszönhetően. Így volt ezzel akkor is, amikor a pályaválasztásra került sor. Nem látott magában lehetőséget, úgy volt vele, hogy inkább elmegy valamilyen jónak mondható iskolába, aztán majd lesz, ami lesz. Hiszen nem volt hülye gyerek, az esze a helyén volt, noha ezt kinézetéből aligha lehetne megállapítani. A ravasz mosolya mindig ott virít a szája szegletében, ezáltal arra serkentve a tanárait, hogy a tanulmányi eredményétől független ítéljék meg, hogy aztán meglepődve észlelhessék az eltérést az elképzelés, és a valóság között. Nem mondható el róla, hogy mindig is a jó magatartásáról volt híres, mert tipikusan a minden lében kanál gárdába tartozott, de mégis tudott időt szakítani arra, hogy megmutassa magát pozitívabb irányzatokban is. Miután elhagyták Ausztráliát, tanulmányait egy rendőrképző szakközépiskolában kezdte meg. Okát még ő maga se tudta, egyszerűen arra fogta, hogy kis gyerek korától fogva lelkesedett a rendőrökkel kapcsolatos filmekért, és sorozatokért. És hát, hogyha ez tetszik neki, és lát benne némi lehetőséget, noha mindig ott ül a vállán a bizonytalanság, hagyni kell, had szárnyaljon a fantáziája a kölyöknek. Hajtotta a kíváncsisága, és hamar ki is nőtte magát a tanárok kedvencévé, elvégre mindannyian láttak benne fantáziát, és ő volt az egyetlen, aki tényleg eltökéltnek tűnt, és nem csak minden mindegy alapon választotta magának ezt az ágazatot. Két éven keresztül minden remekül ment, egyre sikeresebb lett, az iskolájában mindeni kivétel nélkül ismerte a nevét, és tudták, hogy ő a követendő példa, még akkor is, ha sokan nem akarták elfogadni a tényt. De, hogy mi történt a bűvös, tizenhetedik életévében? Miután Booker elhagyta a házat anyai és atyai intézkedésnek köszönhetően… Delly nem tudta feldolgozni ezt a tényt, feltűnően őt viselte meg a legjobban a hír a maradék három testvér közül. Desmondot ezek után foglalkoztatta az a kérdéskör, hogy mégis minek is köszönhető nővérének kótyagos elmeállapota, amivel ezek után évekig kellett szembe nézniük, és egy épkézláb mondatot is aligha tudtak vele váltani. Mikor testvére nem tartózkodott a házban, ő maga fogta magát, és gond nélkül hatolt be a szobájába, és mást se látott, mint különféle gyógyszerek, és ki tudja még, hogy miféle más fajta szerek összességét. Ő maga tudta, hogy nem helyes, amit tett a lány, hiszen a rendőri iskolában a fejébe verték, hogy mindenféle tudatmódosító szer használata bűn, és több évnyi fegyházban letöltött időszak is várhat a fogyasztóira. Viszont, számára is nehéz időszak volt, tekintve, hogy bátyját már nem is tudta, mikor látta utoljára, a nővére miatta omlott össze, és a szerek, amik a földön hevertek, noha tönkretették, de mégis javítottak a közérzetén. A kíváncsisága felülbírálta a tanulmányait, és, bár nem jó szívvel, de belevetette magát a mérhetetlen mennyiségű drogba, és alkoholba. És váratlanul tapasztalta a hátasait… volt sejtése, hogy mire számíthat, de nem gondolta volna, hogy belőle mit válthat ki. Úgy is mondhatjuk, hogy érdekes világnak tekintette, és akaratlanul is rájárt a második, harmadik, és utána már ki tudja hányadik körre. Legelsőnek megszabta a határokat, tisztában volt vele, hogy mi történik, ha ez az iskolában kiderül, de egy idő után elvesztette a mértékeket, és önállósodni kezdett, már nem a nővére szerei tartották életben. Egy drogdíler hordta neki a cuccot, már majdhogynem napi rendszerességgel, amit néha a saját, néha pedig a szülei pénzéből tudott csak kifizetni, de már nem volt benne annyi tartás, hogy megállja nélkülük. És, azt kell, hogy mondjam, hogy elég ügyesen ki tudta játszani az iskola embereit, kezdve a tanárokkal, folytatva a fejesekkel, mert ösztöndíjjal juttatták be Amerika egyik legjobb egyetemére, mely összefüggésben állt az addigi iskolájával. Egyéni sikernek titulálta el, hogy még ennek ellenére is sikerült, szinte akadálymentesen bekerülnie az egyik, ha nem a legnívósabb iskolába. Hogy ezek után leállt-e a szerekkel? Nem mondhatnám… ugyan úgy rágta továbbra is a díler fülét, hogyha szerre volt szüksége, de a tanulmányainak köszönhetően valamilyen szinten megpróbálta jobban hanyagolni, még akkor is, ha teljes mértékben feltűnővé váltak az elvonási tünetei, mely első körön a szorongással, majd annak további fázisával jelentkezett nála. Így töltötte el az egyetemen a hat évét, néha izzadságtól verejtékező homlokkal, ami nem a kiképzésnek volt köszönhető, hanem a drog hiányának. Az utolsó évében viszont az iskola rideg folyosóin ismeretlen öltönyösök bukkantak fel, akik kifejezetten az ő társaságát keresték. Megfordult a fejében a lehetőség, hogy a DEA-t küldte rá az iskola, mondván, rájöttek az illegális szerek fogyasztására. Viszont, nagy meglepetésére CIA ügynökök voltak, akik sokszor megkörnyékezték az iskola területét, ha hallottak kiemelkedően jó növendékekről, akik tehetségesek voltak a szakterületükön, és beépülésre késznek titulálták őket. Az iskola szinte a kezükbe dobta a srácot, mondván, ő az, akit a legpotenciálisabb jelöltnek tartanak. Tudta, hogy nagy kihívással fog járni az ügynök lét, és a drog fogyasztása egy azon időben, de hiába, az ilyen isten adta lehetőségeket hülye lenne elutasítani az ember. A sorsa Las Vegasba szólította, az ottani kirendeltséghez, és mint tanonc, az egyik legjobb emberükhöz, Aidan-hez osztották be, mondván, ő majd rendesen kifaragja belőle azt, amit lehetségesnek tart.