Juan a tanári asztalnak dőlve várja a professzor értékelését. Mintha egy elsőéves lenne, élete első szóbeli vizsgáján. Marble professzor eközben karba font kézzel ül az első sor padjainak egyikében, mellette pedig Jessie – egy Juan-hoz hasonló korú tanársegéd a tanszékről – csavargatja hosszú, göndör haját jobb kezének gyűrűs ujjára.
– Nem volt rossz, fiam – kezdi a professzor. – Viszont túl sok időt szánt a különböző irányzatokra és iskolákra… Elsőéveseknek tart előadást, akiknek nagy része életük talán első pszichológiaórájára tévedt be. Gőzük nem lesz arról amiről beszél… Maradjon az általánosabb fogalmaknál, és Freudon, Jungon kívül ne emlegessen mást. Egyébként jó volt…
Juan láthatóan zavarba jön, s Jessie elkuncogja magát a prof mellett. A lány pár évvel régebben van a tanszéken, mint a latin fiú, s abban korábban egyetértett Horatioval, hogy valamikor Juannak is meg kell tapasztalnia, milyen önállóan előadásokat tartani, ha az egyetemen képzeli el a jövőjét. A pszichológia alapjaiból az első előadást leadni igazán egyszerű annak, aki már másfél éve végzett, s egyetemi tanárként képzeli magát. A professzor persze tudja, hogy Juan nem a feladattól rettent vissza, sokkal inkább attól, hogy mi történik, ha a bogaras Kent professzor megtudja, hogy Marble asszisztense helyettesítette őt. Horatio erre csak legyintett, amikor szóba került. Kit érdekel?
– Beszélhetne többet a tudomány gyakorlati hasznáról… – folytatja – az interdiszciplináris kapcsolatairól, a különböző szakterületekről… de ne túl sokat, csak amennyit kell.
– Mennyit kell? – kérdez vissza tanácstalan arccal Juan.
A professzor széttárja a karjait, míg Jessie tovább nevetgél, majd bocsánatkérően vállat von, s láthatóan igyekszik eztán komoly arcot vágni.
A nagyelőadó ajtaja nyitva, s a beszélgetők hangja kihallatszik a gránitlapokkal burkolt folyosóra, amely most kong az ürességtől. Az épület ezen részében nincs senki, leszámítva őket, illetve néhány karbantartót. A terem fekvése miatt itt nincs akkora hőség, az ablak előtti fák felfogják a déli napfényt.
– Ezt magának kell tudnia. Viszont a táblára remekül felírta a táblázatokat, és az ábra is jó… kiváló! – aztán az órájára néz. – Adja elő még egyszer, és ne legyen ideges.
Ez után vesz egy mély levegőt és Juanra figyel.
A terem a tanszék L-alakú épületének a földszintjén helyezkedik el nagyjából kétszáz férőhelyes, nagy belmagasságú, az ívelt padok lépcsőzetesen helyezkednek el. A terem két szélén, valamint középen felfutó lépcsőkön lehet megközelíteni a felső sorokat. Parketta burkolat, tojáshéjszínre meszelt falak jellemzik az előadót, s barna padok és asztalok. Elől középen egy széthúzható fekete tábla.

Sosem voltam odáig a tanulásért. Még ha dobálták is utánam a könyveket, akkor sem kellett. Nem voltam hülye vagy debil, csak egyszerűen soha nem érdekelt az, hogy mi volt a könyvekben. Hallomásból sokkal jobb volt megérteni, felfogni a dolgokat, a látvány pedig egyenesen izgató volt számomra.
Mint az a nyalóka is, amit Bethany vett csábosan az ajkai közé valami olyasmi téma felett, amihez nem volt agyam, hogy akkor felfogjam azt. A gondolataim koránt sem a nekik közelgő tesztjeiken jártak, hanem a saját magam ürességében mélyedtem el. Pontosabban az az üresség olyan kusza volt, hogy a legszívesebben hánytam volna, a gyomrom képtelen volt bevenni azt az újdonságot, amivel percek múlva fogok találkozni. A korábbi pszichológusomat felkérték, hogy Európai egyetemen oktasson, aki naná, hogy a szarban hagyva igent mondott! Még azzal a kizsákmányoló órabérével sem volt elégedett!
Szitkozódva bár, de beletörődtem, ahogy abba is, hogy ismét egy új embernek kell majd megnyílnom. Csoda, hogy az ember a szüzességét csak egyszer veszti el!
- ... volt. Ahhhj, úgy szeretem, ha egy pasi tudja, mit akar. Na meg ha van pénze! És és és képzeld! BMW-je van! Az egy csoda! Már maga az ülése is bőrből van. Képzelheted, milyen lehet a lakása.. az ágya.. a bankszámlája! - nevetett fel a szőke nyalókás a pszichoanalízis óra kellős közepén, amire nem tudtam nem elmosolyodni. A munkáim zöme mind pénzes ürge volt, akik a legcsicsásabb limuzinnal furikáztatták a kis és felettébb öreg seggüket, olyan bigékkel és mű nejekkel az oldalukon, akik akár egy pornó oldalt is reklámozhattak volna. Szó se róla, az is biztosan szép szakma lehetett, de nekem sosem volt a műfajom.
- Egészen addig vonzó lesz, ameddig jól néz ki és csődbe nem megy - összegeztem szűken a gondolataimat suttogva, hogy még csak meg se zavarjam Dr. Carlton szavait, aki olyan beleéléssel magyarázta az órai anyagot, hogy ténylegesen is érdekelt. És mindezt úgy érte el, hogy közöm nem volt az egyetemhez, elvegyülni pedig az agyatlan libák és a tesztoszteron túltengéssel küzdő pasik, na meg kockák közt sokkal könnyebb volt, mint azt gondoltam volna. Ingyenes oktatás; hallelujah!
Felsóhajtottam halkan, ahogy a tömeg mozgolódni kezdett, tudtam, hogy az órának ezek szerint nagyon is hamar vége lesz, így nem is tétováztam, egyetlen szó, vagy elköszönés nélkül felálltam Beth mellől, hogy jegyzettelenül, táskámat megfogva sétáljak ki a pulpitusos teremből olyan halkan, amennyire csak tudtam.
Mr. Marble pedig.. koránt sem tűnt olyan fenyegetően mogorvának vagy gatyaszaggatóan gazdagnak, hogy ne vállaljam fel. Tudtam, nagyjából legalábbis, hogy mivel foglalkozik, de minden puding próbája az evés. Jelen esetben pedig az, hogy találkozzam vele. Hatalmas, egészen gyomorszaggatóan izgulós sóhaj szakadt ki ajkaim közül, ahogy az elkövetkezendő percekre gondoltam. Megint fel fogom tépni azokat az átkozott sebeket. Megint fogok sírni mások előtt. És megint egy embert fogok közel engedni, akit egyáltalán nem kellene, hogy ismerjek. S mégis tudtam, hogy megbízhatok benne, tudtam, hogy nem árulna el.
Pszichológus volt, nem pedig hentes, aki még jobban szétcincált volna. Tulajdonképpen.. talán mégis, azonban ő segíteni akart volna. Legalábbis ebben reménykedtem.
Ujjaimmal hajamat kisimítva az arcomból álltam meg a folyosókon bolyongás után annak a teremnek az ajtajánál, ahol őt-őket találtam meg. Nem merészkedtem be, egyszerűen csak csendben hallgattam azokat a szavakat, amiket a másik fickónak intézett, amaz pedig felkészült, hogy ismét beszélni kezdjen. Vagyis nagyon úgy tűnt, hogy ez fog következni, s csak egészen halkan köszörültem meg a torkom az előtt, mielőtt még a gondolatmenetben kellett volna megállítanom a fiatal férfit.
- Szép napot! Elnézést a zavarásért, Dr. Marble, beszélhetnék Önnel? - bocsánatkérően pislantottam a fiatal férfi és nő felé, akiknek a kíváncsiságára nem voltam most kíváncsi. - Nem tudom, mennyi időt venne igénybe, lehet, hogy egy-két percen belül végeznénk is. Szánna most rám időt, vagy beülhetek, amíg az úr ismételten megtartja az előadást? Ígérem, jó diák leszek - mosolyodtam el cinkosan az utolsó szavaimra, de amennyiben az utóbbit kérné a doki, teljesíteni fogom. És ez egyszer nem jár úgy a szám, mint a kacsa kis segge. A remény hal meg utoljára.

// bocsi a hatalmas késés miatt //

Félrebiccentett fejjel néztem egy csak kicsit hosszabban, mint kellett volna, a Juan nevű férfira, ahogy az idős úr hozzá intézte szavait, de azért egy kissé csalódott voltam, hogy a példákat már nem hallhattam. Pedig azok érdekeltek a leginkább, a gyakorlat. Az sokkal izgalmasabb volt, mint lepakolt hátsó résszel végigszenvedni érdektelenül azt, ami az elméleti részt illette.
A férfi következő szavaira úgy léptem be a terembe, hogy a távolság nem csak hogy ne növekedjen, de ne is menjek hozzá közelebb. Ő nem szeretett volna belépni az intim távolságomba, így én sem éreztem szükségét annak, hogy bensőségesebb helyzetbe keveredjek vele.
Kíváncsian néztem a fiatal nőre és Juanra, ahogy Dr. Marble újfent megszólalt, s egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat. Tulajdonképpen biztos voltam abban, hogy a két tanár.. oktató, fene tudja ki tisztában volt a pszichológus munkásságával, én azonban már kevésbé voltam ennyire lelkes kutató. A lényeg az volt, hogy találjak valakit, a szaktekintélye koránt sem izgatott.
- Nora Raynhood a nevem - néztem bele azokba a hűvösen kék szemekbe, amik abban a percben inkább hasonlítottak egy mélyebb tengerszem színéhez, s egy alig-mosollyal nyújtottam a férfi felé a kezem. Olyan megszokott mozdulat volt, hogy szinte már reflexszerűen jött, mint ahogy minden ügyfél esetében is, ott az volt a feladatom, hogy legyek valaki más. Sokszor sokkal könnyebb volt valaki más bőrébe belebújni, mint a sajátomat elviselni, főleg... ha arra készültem, mint ezzel az úrral, itt előttem. Felnyitva.. egészen mélyen a lelkemet, az érzéseimet neki, és bár nem említettem, a rettegés valahol mélyen abban a pillanatban megjelent és távozni sem akart, ahogy azokba a szemekbe néztem az imént. Csak abban az esetben folytattam, amint elfogadta a kézfogásom:
- Szerettem volna személyesen felkeresni, nem pedig telefonon intézni ezt.. a korábbi.. - itt elidőztem a két ismeretlen arcon egy pillanatra bizonytalanul - pszichológusom Amszterdamban csipegeti a füves sütiket - mosolyodtam el nem tetszően, de leginkább csalódottság, és talán egy kis elveszettséggel is a hangomban.
- El tudna engem esetleg vállalni? Már.. ha és amennyiben még egy páciensre van ideje - fejeztem be egészen halkan, felnézve egyenesen Dr. Marble szemeibe. Nem vártam megváltást. Nem reménykedtem túlzó mértékben, csak tudni szerettem volna, mire számíthattam.
Azt azonban, hogy milyen ügyben is kellene velem foglalkoznia, a világért sem akartam mások orrára kötni. Nem akartam volna lenni egy példa Juan eszköztárában. Elég volt, ha a testemet ismerték Seattle utcáin korábban.. a problémáimat nem akartam volna közszemlére tenni.

//Ismételten bocsánat. Próbálok nem ekkora szünetekkel reagálni a jövőben.. //

Észrevétlenül, legalábbis nekem annak tűnt a magam részéről a következő reakció. Ahogy elkezdte ecsetelni, hogy mennyire elfoglalt, a szám sarka megrándult valamiféle mosolyba, egy olyanba, ahol a csalódottság jele haloványan mutatkozik csak meg. Mégsem kezdtem el kihátrálni, helyette hagytam, hogy enyhe csalódottság legyen rajtam úrrá, immár láthatatlanul, amiért az elutasítás láthatatlan nyalábjai vettek körül. Halkan, egészen halkan köszörültem meg a torkomat, mégis egy biccentés volt a válaszom. Aztán egy halk "rendben" szó hagyta el ajkamat Dr. Marble ötletére.
A fiatalabb férfi pillantására mélyen teleszívtam tüdőmet levegővel, testem automatikusan kiegyenesedett.. nem szerettem, ha elítéltek, ismeretlenül pedig végképp nem. Ahogy az úr ismét megszólalt, újra a kék szemeket figyeltem, egy köszönömmel fordultam sarkon, hogy kilépjek a hatalmas előadóból, átfurakodva a tömegen, ahol nem érdekeltek a könyvek, sem pedig az, hogy kinek mennyire sietős útja volt. Leginkább csak a szembejövők arcait, testtartásukat figyeltem, megpróbálva kitalálni azt, hogy vajon.. melyikük apja volt már az ügyfelem... Egyszerre éreztem magam bűnösnek, és nem mellesleg mocskosnak is, amiért nem volt rendes munkám. Utáltam, ha bűntudatom volt olyan miatt, amiért nem kellett volna.
Mindvégig a pszichológust követtem, hagyva, hogy ő beszéljen, ő mozduljon előbb, és a tanszéki kisebb helyiségbe értünk, a mutatott kanapé felé vettem az irányt egy már valamennyire nyugodtabb mosollyal.
- Nem sokszor kávézom. Mostanában amúgy is szinte mindenki kávéültetvény, amennyit isznak... - felsóhajtottam, ölembe húzva a táskámat is.. aztán gyorsan folytattam. - Nem kérek semmit, köszönöm, Dr. Marble - utasítottam el csak egy újabb - vagy talán folytatva az előző - mosollyal. Terveim szerint nem akartam volna Juan-tól elrabolni a professzort, egyszerűen csak gyors megbeszélést akartam.. És a helyzet, ahogy velem szemben foglalt helyet, úgy éreztem magam, mint a legelső beszélgetésemen.
Feszültté váltam, az ujjaim pedig lassan kezdték morzsolni a táska anyagát, miközben a pillantásom lassú, alaposan feltérképezve rebbent egyik berendezésről a másikra, egyik könyvcímről a másikra. Megköszörültem a torkom. És valójában ismét gyűlölni kezdtem a múltamtól, rettegni olyantól, ami már nem is létezett..
- Egy összejövetelen hallottam meg, ahol az Ön munkásságát dicsérték. Akkor még nem terveztem, hogy felkeresem, viszont a korábbi pszichológusom bejelentette, hogy eltávozik - morcos pillantással sikerült ezt mondanom, de aztán észrevettem, hogy mit sikerült kinyögnöm. - Úgy értem.. mint amit már mondtam, hogy Hollandiába költözik, vagy ilyesmi, nem igen kötötte az orromra. Feladja az itteni praktizálását, szóval ott hagyott, mint.. mindegy is.. - sóhajtottam fel megrázva picit a fejemet, aztán rátértem a piszkos ügyekre.
- Szóóóóval - megmozogtam a kanapén, belenézve csak egy pillanatra az úr szemeibe, aztán inkább a padlót fixíroztam. - Úgy másfél éve történt valami.. amit számos műtét követett.. és még mindig nem voltam és vagyok képes azt feldolgozni. Ebben segített a korábbi dokim, elméletileg lassan, de biztosan haladtunk. És nem akarok öngyilkos lenni amiatt, ami történt, szóval kellene valaki.. aki mellett túl tudok jutni az állandó rémálmokon és rettegésen - fejeztem be, megint felpislantva az ősz dokira. Hogy mit vártam? Azt semmiképpen sem, hogy örömittasan körbeugrál. Azt sem, hogy minden magyarázat nélkül befogad, mint egy elárvult kutyakölyköt. Azt sem vártam, hogy nem kért gondolkodási időt, de talán a sok dolga mellett.. esélyem volt arra, hogy velem is foglalkozzon. Egy hangyányi.. talán.

(A tanulás helyett bármi :DDD És már igazán ideje volt írnom Neked ♥ ||| *-* )

Nehezemre esett beszélni.. Pontosabban volt, hogy be nem állt a szám, de ez nem az az eset volt. Részben.. Nem igen tudtam továbblépni, leginkább csak megakadt a lemez és újra és újra ugyanott tartottam az előző dokimmal is, mégis másnak gondoltam Mr. Marble-t, mint az előzőt. Nem csak amiatt, mert sokkal idősebb volt, és bizonyára tapasztaltabb is, de leginkább amiatt, mert túl sok videót néztem meg és túl sokszor olvastam utána. Túl sokszor hallottam annak a pénzéhes fickónak a szavajárását, hogy ez, amit most hallottam, teljességgel új volt. Tényleg!
Aztán ő beszélt, én pedig csak rövid tépelődés után tudtam felnézni rá. Nem a szemeibe.. azt kerültem, de az alakját, a kezének nyugalmát.. a testbeszédét felüdülés volt látnom. Biztosan szörnyen nézhettem ki vele szemben!
Ami a szakterületet illette, egy apróbb logikai hibát vétett a doki... de elsiklottam efölött a tény felett és inkább továbbléptem egészen addig, ameddig az elkerülhetetlen kérdés fel nem hangzott. Nyeltem, talán még ő is hallhatta...
- Elég bonyolult és hosszú történet lenne, ha egészen visszamennék a történet elejére - szaggatott a hangom csak egészen hangyányit. - Annyi történt, hogy.. - akadtam el egy pillanatra.. - egy klienstől való távozás után úgy gondoltam, megiszom valamit.. ami az követett, hogy valaki valamit belerakhatott az italomba - szűkítettem össze a szemeimet, feltűnően nem nézve a doki felé. A véreredmény egyértelműen kimutatta a toxikus anyagot.
- Onnantól kezdve egészen homályos minden.. csak a bűzre, a lapát tenyérre.. az ócska nyálra és a fájdalomra emlékszem... - nyeltem egyet. - A hasamtól a bordákig és.. odalent is - néztem inkább az ölembe, nem akarva részletezni mindazt, ami akkor történt.
Kurva voltam? Igen. Kihasználtak? Igen. És ez okozta a vesztem, hogy cseszettül még csak nem is tudtam tenni az ellen, ami történt. Amit még mindig törlesztek. És csak reménykedtem abban, hogy végre valahára valaki tényleg, igazán segíthet nekem. És nem fog eltűnni.. otthagyva engem a méteres lócitromban.