Maggie nem igazán akart volna elengedni, mert szerinte túlságosan is sok lenne nekem a fickó és még nem vagyok régóta a bizniszben, ahogy ő fogalmazott. Szerettem azt, ha valamit nem kaptam meg elsőre, legalább volt miért küzdenem és próbálkoznom. Nem tudtam sokat a megrendelőről. Pontosabban azt Maggie elmondta, hogy egy kedves, de nagyon is aggódó nagyszülő beszélt vele telefonon, amiben nem is lenne semmi különleges. Azt leszámítva, hogy az unokájának rendelt lányt. Na, ez azért már nem szokványos, nem igaz?
"Ne legyél túl közönséges!" "Öltözz fel rendesen, nem akarom, hogy a néni elátkozzon!" Nagyjából fél órás fejmosást kaptam, de fogalmuk sem volt, hogy tudom, mi a dörgés, végül is prosti voltam. Most pedig igyekeztem rendes lányként megállni a lábamon, ami félig sikerült is. Van egy saját lakásom, most pedig egy másik ház előtt álltam. Azért körülnéztem az utcában, hogy jó helyre érkeztem-e, de minél tovább néztem az ajtót magam előtt, annál biztosabban tudtam, hogy valami nem stimmel. Ja igen, valami olyasmit is meghagytak, hogy a pasi vak. Nem mintha azzal kevesebb lenne másoknál. Kikapcsoltam a zenét is, hogy bekopogjak, pillanatokon belül már nyílt is az ajtó egy májfoltos kezű nénikével kerültem szembe, akire egy ideig értetlenül pislogtam, de már vont is be a házba.
- Odafent van, de elfelejtettem neki szólni. De ha jobban belegondolok, akár meg is lephetnéd.. - várakozón mosolygott rám, mire bemutatkoztam neki, és már azonnal küldött is fel. Nem kellett győzködnie, odaképzeltem a néma csatakiáltását és a fiatal szurkolólány énjét. Kedves volt, ezt értékeltem. Nagyot sóhajtva, már cipők nélkül lépkedtem fel a lépcsőn, hogy eltaláljak a házban követve a hölgy utasításait, gyengéden bekopogtam az ajtón, mert én sem minden esetben örültem volna annak, ha megzavartak nagy magányomban. Ha odabentről megszólaltak - bármit is, akkor beléptem, én pedig úgy, mintha otthon lettem volna, kényelmesen körülnéztem a szobában.
- A nagyid nagyon édes. Szerintem valahol rejtegeti a középsulis pompomjait. Én kinézem belőle, hogy csapatkapitány volt - vigyorodtam el hirtelen, ránézve a férfire, bármiben is volt, de azért nem támadtam le egyből, csak lepakoltam a fenekem a székre, amennyiben szabad volt. A kezdeti sokkot azt hiszem, hogy nem kerülhettem el, mert nem tűnt valami bőbeszédű férfinek így elsőre, de sebaj, beszéltem én helyette is. - Nora vagyok, egyébként, ha szeretnél valahogy hívni. Pontosabban Nora Joyce Richmond, de mire végigmondod a nevem, beleőszülsz, szóval maradjunk a Nora-nál, ha lehet. És persze szia, mert még nem köszöntem. Téged hogy hívnak? - fejeztem be a szavaimat, hátraengedve a hátamat a támlának lustán megint körbenézve a szobában, az ágyon, a falakon, az ablakokon és megint visszatértem Trenthez, alaposabban megnézve őt, akinek a nevét az utóbbi másfél órában többet hallottam, mint bárki másét, de szerettem volna hallani a hangját. Az sokat árult el az illetőről - a hanglejtése, hangsúlya, tónusa és egyébként is.  Néha szóhoz kellett volna jutnia másnak is mellettem, nem igaz?
- Szóval mihez lenne ma kedved? A sakkozást a parkban nem ajánlanám, mert belenyúlnál még a madárkakiba, annyi tojásos kószál arrafelé, azt pedig nem szívesen nyalnám le az ujjaidról - felnevettem halkan, miközben a mutatóujjam köré tekertem a nadrágom egyik rojtját. Imádtam a szakadt farmerokat. - Az olvasó szakkört pedig felejtsd el, nem Oscar Wilde-hoz készülünk - mosolyodtam el ismét, még akkor is, ha Trent abszolút nem volt vevő az ötletemre. Úgyis meg fogom győzni. Nem fogom hagyni, hogy itt bent üldögéljen egyedül.

Nos, ha már ő nem, akkor majd én. Legalábbis ami a beszédet illette, és tényleg nem szándékoztam lelőni magam egykönnyen. Különben is, a kedves néni már kifizette a megállapodás szerinti összeg felét, így pedig mindenképpen velem kellett szenvednie még jó ideig Trentnek, ahogy be is mutatta magát, amire csak bólintottam egyet, annak ellenére, hogy sajnos nem láthatta. Tulajdonképpen fogalmam sem volt milyen érzés lehet az ő bőrében, de azt megtanultam az egy évem alatt, hogy az önsajnálat, a depresszió semmi jóra nem vezet. Mégis elmosolyodtam, ahogy folytatta, annak ellenére is, hogy egyetlen boldogsággal átitatott szava sem volt felém.
Elutasítás. Nem. Nem és nem. Felsóhajtottam halkan, hagyva, hogy végigmondja mindazt, amit elsőre kigondolt, és utána sem szólaltam meg jó néhány másodpercig, de persze nem lehetett véglegesen lelőni.
- Escort vagyok, de nem is ez a lényeg- vontam vállat nem törődöm stílusban és valahogy ez könnyebben ment, mintha azt mondtam volna, hogy prostituált voltam. Nem szégyelltem, de az új élet új lehetőséget kínált. - Szeretnél idebent maradni, Trent? - oldalra biccentett fejjel néztem rá, végül felkeltem a székről átvágva a szobán, hogy önállósítva az ablakhoz lépjek kinyitva azt, ahonnan beszűrődött a napfény melege, a madárcsicsergések halk dallama és a gyerekek néha visításba váltó hangos veszekedése. Oké, az utóbbi még engem is zavart volna, szóval nem hibáztattam a férfit.
- Csak mert beszélgethetünk akár itt is, nagyon kényelmes széked van, az előbb ott járt a fenekem. Különben a nagymamád nem szeretné, hogy fordított toronyba zárt hercegnőt játssz. Ahhoz egyébként is túl szépek a szemeid - megforgattam a szemeimet, ahogy a függönyt morzsolgattam a kezemben lágyan érintve azt. - Szeretem a kéket - fűztem még hozzá, tudatva, hogy a férfi szemeire értettem. Felé fordultam az ablaknál, de nem mentem hozzá közelebb, csak megint a szobán futtattam végig a tekintetem.
- Miért mondasz úgy nemet bármire is, hogy azt sem tudod, élveznéd-e? - tűnődve intéztem hozzá a kérdésemet megindulva felé, egészen közel hozzá, egy lépésnyi távolságra megállva tőle. Magasabb volt nálam jóval, és izmosabb is. Sokkal! - Különben sem hiszem, hogy szeretnél egyedül lenni - halkabban, talán nem is kérdő hangsúllyal mondtam mindezt, úgy kerülve ki őt, hogy menet közben súrolhassa a testem az övét csak egyetlen másodpercre. - Mindenkinek jobban áll a mosolygás -fejeztem be az elmélkedésemet visszahuppanva a székre, kíváncsian várva, hogy vajon mennyire marad teljesen elutasító, és mennyire befogadó velem szemben. Nem voltam szívbajos, de a nagyija előtt nem akartam volna vitába bonyolódni Trenttel sem. Mégis volt még pár ötletem, amit egyelőre nem tudtam, hogy meg is kell-e valósítanom.
- Egyébként pedig semmi bajod nem esik kint. Maximum keresztülmegy a lábadon egy kisgyerek a pótkerekes biciklijével. Lehet, hogy elüt egy autó, vagy éppen lelőnek az utcán, vagy esetleg megkéselnek. De ugyanezek a dolgok bárkivel megtörténhetnek - próbáltam úgy felsorolni mindezt, hogy ne a múltra gondoljak, hanem ténylegesen is segíthessek neki. Azt viszont nem tudtam elkerülni, hogy az emlékképekre a hideg ne rázzon ki.

Mint egy magnó, ami beakadt és a nemet tudja csak, pedig igen is jobban szerettem, ha igen, igen, ohh igeneket hallottam azoktól, akikkel az időmet töltöttem. Na nem csak szexben, de az más tészta. Mert ugyan ki szeretné a folytonos elutasítást?! Néha, na jó, vele most nagyon meg kell küzdenem azért, hogy a magam malmára hajtsam a vizet a beszélgetésünkkel, és végre ráálljon a dolgokra. Ő csak nyerhetne, mert legalább nem kellene egymagában sivatagi túlélőset játszania a szobában.
Mégsem bizonygattam, hagytam, hogy beszéljen, ahogy én is folytattam, és megmondom őszintén, tetszett a reakciója. A morgó hangja, a felhorkanásai, a kételkedése. Mind azt bizonyította, hogy juthatok valamire, csak meg kellett találnom a megfelelő módot arra, hogy engedjen nekem. És.. a sok beszéd mellett még utáltam is feladni a céljaimat, így inkább már kihívásként tekintettem erre a délutánra. Azért vicces, hogy pár perc alatt jobban akarok valamit, mint azt, hogy végre a pszichológusom is elégedett legyen a fejlődésemmel.
- Igazság szerint az ágyadat is kipróbálhatnám... de nem vagyunk még olyan jó barátok, nem igaz? - pimaszul szövegeltem neki vissza, elmosolyodva a következő reakcióján. Hát komolyan ennyire rossz hatással voltam rá, hogy már a kezeit is maga elé kellett kapnia miattam?! Azért nem vettem le róla a szemeimet, végignéztem rajta nyugodtan, nem szívbajosan, sokkal inkább elégedetten amiatt, hogy a felsője alatt az izmai kirajzolódtak. Hmm-hmm-hmmm. Aztán persze nem tudta magát visszafogni, én pedig mérgesen sóhajtottam fel a szavaira. Komolyan mondom, csak szórakozik!
- Kényelmes székhez becézgetés is jár, Morgó?! - nyomtam meg a hét törpe egyikének nevével illetve Trentet, annak ellenére, hogy nem akartam túlzásokba esni, sem kiakasztani, de nem szerettem, ha megmondták nekem, mit tehettem és mit nem. Felsóhajtottam hosszan, tenyereimet a térdemhez dörzsölve, félig belegabalyodva a rojtos farmer anyagba is, szóval nagyon lassan inkább a combjaimra húzva a kezeimet támaszkodtam meg aztán.
- Nem kell több pénz, nem vagyok kurva - szólaltam meg egészen halkan, rosszallással a hangomban, de nem voltam mérges. Korábban a testemet árultam, azt tehettek velem, amit csak akartak a férfiak és nők, nekem pedig egészen addig a bizonyos estéig meg is felelt mindaz az élet. - Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem fogom befejezni a szövegelést addig, ameddig rá nem bólintasz arra, hogy kigyere velem ebből a fickós, ősember barlangból. Most ne beszéljünk arról, hogy már a modern változata lennél a kőkori szakócás izomembereknek - költözött megint mosoly az arcomra, eltűnt a gondolataim közül az a rossz érzés, ami még Seattle-höz kötött. A jelennel kell foglalkoznom, nem a múlttal.
- Különben is helyzeti előnyben lennék, még akkor is, ha ez a te szobád. Meg amúgy is, ha ki akarnál dobni, ahhoz meg kellene érintened, amihez a közelembe kellene jönnöd. Megkockáztatnád ezt? A végén még komoly halláskárosodásod lenne, annyit beszélnék-sikítoznék a füledbe - már vigyorogva fejeztem be a következő meggyőző próbálkozást, de nem voltam naiv, ennyi még mindig nem lesz elég Trentnek. Mégsem zavartattam magam, inkább csak szabadon őt figyeltem. Pontosabban a mozdulatait, attól tartva, hogy tényleg betartaná az ígéretét, és ki akarna dobni.
- Hiányzik a sport? - hirtelen váltás, de attól még eszembe jutott, különben is túl izmos... hogy talán sikerülne valamivel kirángatnom ebből az izéből. Mert fogalmam sem volt, hogy amúgy mit érez, hogy milyen céljai vannak most. 

A sokadik felháborodására nem csak hogy elmosolyodtam, de nem bírtam ki, hogy fel ne nevessek! Igazán szórakoztató fickó volt, és ha ő maga nem lett volna ilyen makacs, egyértelműen tudta volna, hogy igenis morgott. Olyan volt, mint egy téli álmát alvó fiatal medvebocs, de valahogy a fenyegető szavait nem voltam képes ténylegesen is komolyan venni. A nagymamája kedves, bűbájos viselkedésével szemben ez az elhatárolódás túlságosan is éles volt, amit nem akartam tudomásul venni.
- A ringyók akkor is ringyók, ha nem látod őket. De ha azt mondom neked, hogy letapogathatsz, akkor meg amiatt lennél morcos, Trent - sóhajtottam fel, félig elszántan, félig csalódottan attól, hogy ilyen badarságokon vitatkoztunk. Már rég odakint lehettünk volna, már rég oxigént pumpálhatott volna a tüdejébe, ehelyett csak a parfümöm illatát érezhette. Nekem megfelelt így is. Gyorsan leszoktam a Törpézésről, mert komolyan egyenes arányosságban állt a morgása a jelenlétemmel, és a végén még biztos, hogy ő repült volna ki az ablakon, szóval kicsit.. na jó, tényleg pirinyót fogtam csak vissza magam. Minek idegesítsem azt, aki képtelen már csak a létezésemet is elviselni? Na igen.. ez fájó pont is lehetett volna, ha nem tudom, hogy azokra az emberekre tettem magasról, még ha tisztában is voltam mindazzal, amit csiripeltek a madarak innen-onnan.
Felsóhajtottam az újabb becsmérlő szavainál, az újabb elutasításánál és amikor ismételten beburkolózott volna előttem, ha tudott volna, csak megráztam a fejem. Lehetetlen küldetéshez semmi kedvem nem volt, és már az ajtó felé is pillantottam egy jókora, pocakos másodpercig, amikor eszembe jutott a férfi nagymamája. Nem tehettem meg ezt vele, és ebben a másodpercben a hátrahagyott szüleimre gondoltam, mindazokra, akiket már soha nem fogok látni, mert a múltam Seattle-ben maradt.
- Tényleg nincs közöm hozzád. Akár magasról tehetnék is arra, hogy te mit akarsz, és ha már ott tartunk, a viselkedésedért megérdemelnéd, hogy egy tenyérnyi pirosítót hagyjak a képeden, de nem miattad vagyok itt, hanem a nagyid miatt, akinek a kedvessége és a törődése ismeretlen számomra. Ha már magad miatt nem is akarod a társaságom, miatta igazán színészkedhetnél - fontam össze karjaimat a mellkasom előtt, most már én is kevésbé vidám kedvvel, és csak hogy elkerüljem azt, hogy az idegeire menjek, beletúrva a hajamba kezdtem el játszani ismételten a nadrágom rojtos szakadásaival, és akkor, ott, meggondolatlanul beszélni kezdtem.
- Nehéz dolog újrakezdeni. Amikor egy részed meghal és állandó rettegésben kell élned, hogy mikor leszel arra képes, amire korábban voltál - váltott át a hangom valamiféle kevésbé elszántba, kevésbé vidámba, és valahogy ott én is megtörtem. Az ősember barlangban, egy számomra ismeretlen személy előtt. Mentségemre szóljon, hogy nem volt más eszköz már a kezemben, és a sarokba szorítást utáltam mindennél a legjobban. Mégsem akartam, hogy kiderüljön a múltam. Hogy szégyellnem kelljen magam előtte, hogy még csak ne is tudja, hogy mennyire közel jártunk az igazsághoz.. ezért sem néztem rá hosszú másodpercekig, amíg küzdöttem azzal, hogy elhessegetve a múlt árnyait ismételten az odújában legyek.
- Látszik rajtad, hogy nem csupán a genetikának köszönheted a testfelépítésed. És csak akkor tudnád magad teljesen elrejteni előlem, ha hat rétegnyi kabátot viselnél a Vegas-i hőségben. Sok férfit ismerek.. vannak, akik egész életükben csak sírnak amiatt, hogy olyanok akarnak lenni, mint te - mosolyodtam el a végére, de nem inzultáltam. Legalábbis hagytam, hogy kissé lenyugodjon, ha akart, de azért a szemeim már a párnája után kutakodtak, ami ott hevert az ágyán. - A reflexeiddel mi a helyzet? Még a régiek? - kíváncsiskodtam, s cipő hiányában, mezítláb indultam meg az ágy felé, de természetesen a padló - lehetséges - reccsenéseiből, az engem körbelengő parfüm illatából érezhette, hogy nem maradtam ugyanott, ahonnan beszéltem.

Csücsörítettem a számat a szavaira, de most kivételesen örülnie kellett volna amiatt, hogy nem látta, amiért szúrós pillantással néztem rá egyetlen rövid másodpercre. Nem igazán izgatott, hogy ítéltek meg, és voltam a számára olyan idegesítő, hogy még jobban felhúzzam őt. Nem mintha túlságosan élveztem volna, de megérdemelte a Mr. Süni. Tényleg. Nagyon is.
- Én sem akarlak megfektetni. Ha a nagyid prostit akart volna neked, akkor olyasvalakit hívott volna. Nem azt akarja, hogy elkapd a kankót, hanem hogy végre kimozdulj - válaszoltam inkább csak ezt valamiféle rosszalló éllel a hangomban, de én lettem volna az utolsó, aki elítéli őt. Nem tehettem meg a múltamat ismerve, és egyébként is.. mégis miért tettem volna? Csak mert őfelsége még mindig a rosszat kereste bennem?
Már megint ugyanaz. Menj el, jobb lesz, ha elmész, tudod merre van az ajtó. Blablabla... Csak a szemeimet forgatom meg türelmetlenül, és inkább terelem a szót arról, ami történt, arról, ami eszembe jutott, és talán egy pillanatra azt hittem, lehet is vele szót érteni, no meg persze nem tudtam befogni a számat és folytattam a sületlenségemet, mire megmerevedtem. Újra azok a szavak tőle, amik bevallom, ebben a pillanatban rosszul estek. Haragosan préseltem össze vékony vonallá ajkaimat, elképzelve, hogy tényleg egyszer megütöm! Megérdemelte volna, az istenért, de csak felsóhajtottam hosszan, úgy hogy értsen is a célzásból. Utáltam, ha ilyenné vált. A vicc pedig az egészben, hogy még csak nem is ismertem. De ebben a pillanatban nem is akartam volna, csak a nagyijának tett ígéret lebegett a szemeim előtt.
- Megértem, hogy rohadtul eleged van minden jöttmentből. Hogy a nagyid törődése nem kell neked, persze, olyan nagyon önellátó vagy már meg nagy és félelmetes és a fene se tudja. Mert ez a kis szoba a te nagy várad, ahol mindent ismersz és félsz az idegentől. És menj a fenébe, Trent! - morrantam fel, és ha már arra jártam, hirtelen lendülettel felkapva, majd hozzávágva a férfi hasához a párnát néztem rá csökönyösen. Az biztos, hogy innen csak úgy megyek ki, ha kirak. Vagy a két lábán jön velem! Máskülönben.. vessen magára!
- Fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok, de a te saját szűklátásod miatt már boruljon fel mindenki aki él? Nem csak neked lehet szar, de azért fújod a magadét anélkül, hogy bármi is érdekelne. Tudod egyáltalán, hogy milyen színű felső van rajtad? Vagy hogy egyáltalán a nagyid arca milyen reményteli még mindig? - fújtam mérgesen, és ha már ott voltam, letelepedtem törökülésben az ágya sarkára, úgy, hogy ne gyűrődjön meg alattam az ágytakaró és ne zavarjam a férfit a kiakadásában. Mert az fog következni. Tudtam.
- De csak hogy kiegyenlítsem a számlát, azért hagytam fel a prostisággal, mert meg talált valaki erőszakolni és úgy vágott fel, mintha csak egy kicseszett hal lennék, akit meg akarna sütögetni - vágtam a fejéhez.. most kifejezetten érzelmek nélkül, holott a pszichológusnál sosem tudtam ezt úgy elmondani, hogy meg ne törjek újra és újra. - Szóval fejezd be az önsajnáltatást de nagyon gyorsan és vágd hozzám azt a rohadt párnát, vagy bármit. Most már kiadhatnád a dühödet. Mert ez.. nagyon nem jó, amit csinálsz, Trent! - ráztam meg a fejemet is, beletúrva a hajamba, elhúzva a nyakamból bal oldalra az egészet.
- És csak hogy tudd, nem a farkadért vagyok itt. Nem érdekel. Bármilyen szépek is a szemeid - fejeztem be már halkabban, nyugodtabban, és csak ekkor gondolkodtam el azon, hogy ő volt az egyetlen, akinek beszéltem a múltamról. A pszichológuson kívül. Vegas-ban. Nem mintha Seattle-ben bárki is tudna a történtekről. Soha, senkinek egy szót sem mondtam még arról, ami történt. És csak remélni tudtam, hogy éjjel.. nem ez lesz az első, amit újra át fogok élni az álmaimban.